Igen, most valahogy úgy érzem magam, mint a képen látható kiskrapek. Talán kevésbé van lilás, fojtott gyöngytyúk-színem, de a lényeg akkor is az, hogy ma valahogy úgy elröhögtem magam a buszon a füzetemet olvasgatva, hogy Vöröske (a srác, aki a szomszéd faluban lakik, nem épp álompasi az általános fogalommal, de hosszú vöröshajú és rocker, ami a szívem csücske) is felfigyelt rám, bár szerintem inkább azt kérdőjelezte meg, vajon miért nyerít a dagi malac-szamár, három állat sok egyszerre, hogy a mellette agyként felfogott hatökröt ne is vegyük... Na mindegy, szóval, agyament napom volt, abszolúte jó értelemben.

Kezdjük talán azzal, hogy idebiggyesztem az órarendem.

No igen, szóval ma két irodalommal kezdtük. A tanár nő, szóval, tanárnőnk van, akit van, aki szeret, van, aki nem, kedvence az orosz realizmus, szerintem ezzel mindent elmondtam. "Olvassátok el a Goriot apót Balzac-tól!" "Tanárnő, az olyan hosszú és unalmas!" "Ugyan, kérlek! Jó, az első száz oldalon azt mutatja be, ki kicsoda, de utána nagyon izgalmas!". Izgalmas. Az volt. NYOLC oldalon át mutatta be, hogy milyen a ház. És nem nagy betűkkel. Nem bekezdésekkel. A-a. Csak úgy, tördelés nélkül. Hát WTF. Az ötvenedik oldalig jutottam nagyjából, utána feladtam. Imádok olvasni, tényleg, azért élek meg a sorozatokért és filmekért, de ez?! Kitaláltam egy frappáns választ azért, ha megkérdezi, miért nem olvastam el a művet (mert örökre elvenné tőlem az olvasás iránti szeretetem és vágyam, de tényleg. Lehet, hogy másnak az irodalom olyan hobbi, amihez ész kell és hasonlók, én viszont álmodozni szeretek, beleképzelni magam, nem az agyam törni rajta), de végül nem kérdezte.

Sőt, a mai napon a könyvtáros jött be, aki mindig egyedül csücsül a hőn szeretett könyvei között, és hol a Veszedelmes Viszonyokat nézi, hol Mozartot hallgat. Egyébként kedvenc időtöltése a táblalábakban való elesés és asztalokra ráborulás, valamint a politikai témák megvitatása a történelemtanárunkkal. Egyszer megnéznék egy olyan vitát - az említett könyvtáros olyan könyvtáros kinézetű is. Tudjátok, szemüveg, ősz haj, régi ruhák, magas és vékony, parfümje Doh a La Natur. A töritanár viszont cseppet sem az átlagos figura - az ötvenes éveiben jár, és ő maga A Terminátor (még akkor is, ha egyébként az egyik infó-fizika tanárt nevezzük így, aki vagy tíz centivel alacsonyabb nálam, de ha csak egy kicsit magasabb lenne...! Jól néz ki fekete ingben, az biztos). A kora ellenére olyan karizmai vannak, mint másnak a combja sem, kedvenc szórakozása a lelkünk porba tiprása, közölte, hogy szerinte mindenkinek hideg vízzel kéne fürdenie, és ha nem irkálunk és jegyzeteljük minden szavát, tőből kitépi a kezünket, aztán azzal ver agyon. "Kivéve a kislányokét, természetesen, nekik még szükségük van rá". Igen. KISSÉ hím-soviniszta, amitől én legszívesebben megfojtanám. 

Tipikusan az a fajta, aki arrogánsan okos. Kérdez valamit, amire azt hiszi, nem tudjuk a választ, valaki megmondja, azt mondja, nem, majd elmondja más szavakkal ugyanazt. Múltkor azt kérdezte, kije volt II. József császár XVI. Lajosnak. Mondtam, hogy a sógora. És miért volt az? Mert elvette a húgát feleségül a... "HELYTELEN! Mert nem József vette el Lajos húgát, hanem Lajos József húgát, Marie Antoinette-et". ÉS ÉN NEM EZT KEZDTEM MONDANI, HOGY A BIRSALMAKOMBÁJN AKADJON A TORKODON?! Miért nem hagyta, hogy befejezzem?! De nem. Én kislány vagyok, elég, ha szép vagyok,. lehetek mellette butácska. De ha egyszer nem vagyok az...! Oké, ez egoistán hangzik, de akkor is. Nem bírom, ha lenéznek. Eddig fantáziálhattam arról, hogy leszúrom egy jégcsappal, amikor csak ilyen bunkón hím-soviniszta volt, de most már letörték az összes nagyot (pedig voltak félméteresek is a HSA épületén), a többi meg elolvadt :/

Na jó, mindegy. Szóval, bejött a könyvtáros, ami azt jelentette, nem kell felelnie senkinek, erre persze tapsvihar tört ki a teremben. Még Szilárd is abbahagyta a katonák gyártását, és egy rúd szalámival a szájában tapsolt. (Igen, komolyan bevitt magával egy rúd szalámit, zsemlét, szalonnát meg kis-bicskát. Azt mondta, holnap közös svédasztal lesz tesi után. Meglátjuk. ) Lényeg a lényeg, az első óra végeztével máris visszasírtuk a tanárnőt. A második óra végére kijött, hogy a Goriot apó egy romantikus mű, merthogy szerelem köré épül (ugyanazt olvastuk mi?!), és arról szól, mint Ady egyik verse, a Harc a Nagyúrral, én speciel nem vagyok oda Ady munkásságáért, mert nekem túl elvont, én az egyenes dolgokat szeretem, az elvontságot kifejezetten nem bírom, mert valahogy nem felel meg az én szájízemnek.

Na, ez a sztori megér egy misét. De előbb be kell mutatnom Fannit, akit alább említettem, és amúgy disznó-megszállott. Nem azért, mert azt gondolja, hogy aranyosak, hanem mert úgy gondolja, finomak. Ő az a nagyon nem tipikus lány ilyen szempontból, akinek nem leánybúcsú kell, hanem disznóvágás, és ha mégis lesz valamiféle parti, akkor a csippendél fiú sonkának lesz öltözve, ehető kolbász és szalonna ágyékkötővel, a nap végére pedig sonkakötözővel lenne az ágyhoz láncolva. Egyszer Roland poénból megkérdezte Fannitól, hogy "a szülinapodon levágunk neked egy disznót, az jó lesz?" Mire Fanni egy bébizsiráfot megszégyenítő ártatlansággal: "Csak egyet?"

Szóval, igen. Ő Fanni, legalábbis, egy része (nem, ne értse senki félre, az előző bejegyzésemből talán úgy jöhetett le, de nem utálom. Aránylag megvagyunk egymással), az, aki erről a képről mindig eszembe jut, a gyerekei tuti így fognak járni:

Na, és akkor ugorjunk az irodalomra.

Nem tudom, ki ismeri eme versét, ki nem, idéznék néhány versszakot a műből, nem ismerők kedvéért:

"Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.

Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
„Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.

(...)

És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.

Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr."

Az első és utolsó kettő versszakot olvashatjátok feljebb, a közbenső részeket kihagytam, mert... Igen. Én már a második versszak első soránál megfejeltem a padot és röhögtem, a többiek meg hülyén néztek rám. Rögtön eszembe jutott Fanni, ahogy az álom-lánybúcsúját meséli el, a disznóölőset. Jó, nem rögtön - előbb elgondolkoztam, vajon ez a Nagyúr ugyanaz-e, akit Harry Potter legyőzött, mert ha igen, akkor Ady rokonai kérhetik a jogi cuccokat Rowling nénitől. Aztán rájöttem, hogy hülyeség, mert Voldin annyi hús sem volt, mint egy díjnyertes szépségkancán (értsd: bulémia-királynő, avagy topmodell), szóval, azt nem lehet tépni.

Nem tudtam hát, hogy ezt az egészet miként értelmezzem, de a könyvtáros csak azért is erőltette, hogy mondjam el a véleményem. "De mondjad." "De neeem szeretném" "Na, csak tudsz valamit!" "Nem, nem fogom fel a szimbolikáját." "Na!" "Jó, maga akarta. Szerintem olyan, mintha Ady LSD-sen ment volna disznót vágni falura." Ezen az osztály nagyot röhögött, a tanár nem annyira. Erre csak rátett egy lapáttal, mikor felkérte a mellettem ülő Rolandot, olvassa fel, ő mit írt róla. Roland nem épp épelméjű - három oldalt írt a táblaszivacsról. Majd talán azt az írását is elkérem tőle.

"A mű lényegében azt ábrázolja, amint Ady Endre lírai énje egy sertéstől próbálja jogos vagyonát megszerezni, ám a művelet sikertelennek bizonyul. Ezt az "agyamba nézett, se nevetett" rész is bizonyítja, mely szerint a sertés nevetségesnek találja Ady agyi térfogatát. Miként a fentebb említett állat nem hajlandó az aranytól megválni többszöri felszólítás után sem, Ady disznóvágás formájában verbális terrort alkalmaz. A mű végén harcba is elegyedik a jelentős mértékben tehetős és vidor párosujjú patással."

Ne értse félre senki, nem tiszteletlenek vagyunk, csak ezt nagyon nem tudtuk felfogni reggel nyolckor. Maradjunk annyiban, hogy eddig szerettek engem a tanárok (miután volt egy verseny az iskolában, ahol nem csináltuk meg előre a dolgokat, így saját kútfőből szónokolnom kellett, ódákat zengtek rólam a tanárikban, többen is ezt állították, meg hogy milyen érett a felfogásom - hízott a májam, mit ne mondjak), most már inkább az "ŐRÜLT, GYEREKEKTŐL TÁVOL TARTANDÓ" kategória lettem én is, Roland is.

És itt még nem ért véget a teljes értelmetlenség és fájdalom. Nem akarom tovább húzni az időt, igazából csak volt egy vitánk arról, hogy EGYIK építész tanárunk sem acceptálja a jelenlegi ülésrendet (öt sorban össze vannak tolva a padok, így hat-hat ember ül egymás mellett, a terem közepén). Az összes. HÁROM darab van összesen, könyörgöm, ebből egy, a rajztanárunk soha nem panaszkodik, meg is kérdeztük, azt mondta, őt nem zavarja, úgyis csoportra vagyunk olyankor bontva, neki mindegy, hogy tíz ember itt ül vagy ott. Maradt kettő tanár, a statika és az ép.szerk.elmélet... Ők panaszkodnak, amikor összesen négy órájuk van velünk?! Mi szeretjük így! A tanulmányi eredményünk nem romlott, sőt, javult, és nem a puskázás miatt, ráadásul jobb lett az osztályközösség és kevesebbet beszélünk. Nem fogják fel, hogy akik most hangosak, azok akkor is azok lesznek, ha visszarendezzük a padokat, mert egymás mellett ülnek, áá. Nem. Úgy jobb lesz. Akkor rendezgessék ők.

Mindegy. Írnék még ide pár agymenést, amik az órákon történtek:

Irodalom

Tanár: Mondjátok, melyik Petőfi arc poetias, leghíresebb verse?
Laci: Nemzeti Dal.
Tanár: Akkor a második.
Laci: Anyám tyúkja.

Tanár: Van önök között olyan, aki már választójoggal rendelkezik?
*x ember felteszi a kezét, a tanár felszólítja Martint, aki bukott hozzánk, így már ismerik, nem az a tanulós fajta*
Tanár: Maga, mit fog csinálni, mi alapján választ majd?
Martin: Tipmix.

Tanár: Mi volt Rastignac belső dilemmája?
Laci: Lenni vagy nem lenni?
Tanár: ... Lacin kívül figyel még valaki ebben a teremben? *esdeklő tekintet, szinte S.O.S.-t morzézik az asztallapon. Laci cápavigyorral, az asztalon összefont kezekkel nézii.*

Ép. szerk. elmélet:

Tanár: Mi a kémények feladata?
Szilárd: Elvezeti a füstöt.
Tanár: Jó. És a másik?
Roland: Azon jön be a mikulás.
Tanár: ... Oké, akkor a harmadik?
*Mindenki síri csöndben.*
Tanár: Na, hát mi kell a Mikulásnak, ha bejön, és füstöl a kémény?
Én: Gázálarc.

Tanár: Hogy hívjuk a kémény belsejét?
Laci: Lyuk.

Ép. szerk. rajz.

*Rajzleadás, egy egész metszet, lábazat, falak, minden*.
Tanár: Roland!
Roland: Pálinkás jóreggelt tanárúr! Szép napja volt? Jó az inge, a felesége választotta?
Tanár: ... Miért látom úgy, hogy nem vagy kész a rajzzal?
Roland: Én kész vagyok, csak... Reggel dugóba került a vonat, aztán tudja, ott volt az a terrorista-akció is a Csillag-klinikán...

*Később, én kimentem egy kávéért, ő a szünetben csatlakozik hozzám és Vivihez. Ez túlzás, kiront az ajtón, mint egy vietnámi veterán, aki most látja a napvilágot hosszú hónapok óta, leül, kihúza magát.*
Roland, ünnepélyesen: Bekereteztem a rajzlapot!

Később:
Tanár: Itt volt két órád. Komolyan nem voltál képes egy vonalnál többet rajzolni?
Roland, méltatlankodva: Többet rajzoltam! *számol, majd tök komolyan és elszántan:* Ez összesen hét vonal!

Hát, mit is mondjak. Végül beadott egy félig kész rajzot, amin van lábazat, kavicsfeltöltés, szigeteléstartó fal szigetelés nélkül... Azt hiszem, kezdheti sütni a megvesztegető-sütiket.

A végére pedig beraknám egyetlen paródiámat, amely Harry Potter témában íródott a Merengő Kívánság Üstjére. A kívánság, mely alapján írnom kellett, ez volt:

"A harmadik legyen egy paródia. Hermionét, Bellatrixet, Elisabeth Swannt (Karib-tenger kalózai), Arwent és Guinevere-t (Merlin) elrabolták. A megmentésükre induló csapatot Voldemort és Lucius, a Gyűrű Szövetségéből Gandalf, Legolas, Gimli, Aragorn és Frodó, a holtrészeg Jack Sparrow, Will Turner, illetve természetesen Arthur és Merlin alkotják. Az elrablók próbák elé állítják a harcosokat: különböző iskolai vizsgákat kell letenniük egy héten keresztül, úgymint matematika, biológia, kémia, stb. VISZONT, egyes tantárgyak keményebb verzióját kapják, például fizikából milyen sebességgel kell rohanniuk, illetve összeeszkábálni egy rámpát a feléjük x sebességgel guruló, 6400 N súlyú sziklatömbnek? A végét az íróra bízom, de némi romantikát szőjön a történetbe."

Ez így talán zavaros, de ha elolvassátok, akkor talán meg is tetszik :) Paródia és AU, 16-os a trágár beszéd miatt (csak helyenként, ahol megkövetelte), ~3000 szó. A bővebbenre kattintva elolvashatjátok!

Nagy volt a csend a Malfoy-kúriában. Lehetne mondani, hogy csak a légy zümmögését lehetett hallani, de az az igazság, hogy mióta a házimanók RAID-del rohangáltak, egyetlen bitang ízeltlábú sem bojkottálta a kúria rendjét és tisztaságát azzal, hogy a méregdrága sárkányfej-pecsenyén végezné napi tisztálkodó és köpögető ceremóniáját. Kár. Lucius szerette nézni. Ahogy szerette befonni a pónijaik sörényét, ahogy szeretett madárlesre járni. Szeretett még sértődött hangvételű leveleket is írni a Boszorkány Magazin szerkesztőségének, amiért újra meg újra Harry Potter vagy valamelyik Weasley lett a Hónap Varázslója (és nem ő), Neville került az újság címlapjára legújabb hardcore partifotóival (és nem ő), vagy épp azért, mert Luna Lovegood lett a Legszebb Hajú Boszorkány (és nem ő). Igazából, ha jobban belegondolok, elég nyomi lett, mióta Narcissa megunta a fia és a férje arrogáns viselkedését és finnyás ízlését, ezért úgy döntött, hogy inkább a nők társaságát keresi, ezért lelépett Leszbosz szigetére. Pech, öregfiú.
De vissza a csendhez. Az asztal körül ülők (Lucius, Draco és Voldemort, aki nem halt meg a végső csatában, de arra lett kényszerítve, hogy a fanatikus Bellatrix és közös nyolcasikreik társaságában élje le hátralévő hosszú, hosszú éveit. Már milliószor megbánta, hogy nem a halált választotta, az legalább csöndes) tanácstalanul pillantottak egymásra.
– Most akkor… Mi van? – szólalt meg végül Draco, a másik kettő viszont csak megrántotta a vállát. Az óra ingája egyre csak járt, tikk-takk, tikk-takk. A két szőke meg a kopasz hol a körmei alatt lévő koszt piszkálta, hol az ajtót nézték, hátha kinyílik és belép Draco felesége, hol pedig azon gondolkoztak, hogy maradhat meg a légy a plafonon. Az idő telt, a hasuk egyre gyorsabban kordult meg.
Hol lehetett Hermione?
– Éhes vagyok – simogatta egyre terebélyesedő pocakját Lucius.
– Én is – válaszolt Voldemort. – Ha nincs Hermione, csináljunk mi kaját! Hogy megy ez nálatok? – fordult a legfiatalabb felé.
– Nem tudom – rázta meg fejét amaz, minek hatására hosszú, Schauma reklámba illő, ezüstszőke fürtjei szálltak körülötte. – Általában csak lejövök… És itt a kaja.
– Aha.
Újra csend borult a szobára. Tikk-takk.
– HERMIONE! HERMIONE! – kezdték kiabálni össze-vissza, de a barna hajú lány nem válaszolt.
– Ennyit a sárvérűről. Megdöglött – sóhajtott Voldemort, és kínjában hátradőlt a széken. Draco erre pipacsvörös lett, és felugrott.
– Ne hívd sárvérűnek, nem az! Csak… – Itt elbizonytalanodott egy kicsit, ezért motyogva folytatta: – Nem pedigrés…
– Jelenleg a Pedigree-t is megenném. – Lucius egy tál marhahúsos, alutasakos eledelről kezdett álmodozni (mely fehéríti a fogakat és meg fogja szeretni tőle a gazdit, még a labdát is több örömmel hozza majd vissza, tízből hét kutyus ezt ajánlja!), így későn vette észre a nyitott ablakból, hogy felé száll egy jól megtermett bagoly és annak csomagja. A szárnyas sietősen csapkodta a levegőt maga körül, olyan gyorsan akart végezni, ahogy csak lehetett (ha időben hazaér a szolgálatból, az asszony talán benne lenne egy kis „gerlicézésben”, aztán még pár finom magot is bekaphatna az esti köpetfoci előtt). Valószínűleg ezért, na meg a csomag hihetetlen súlya miatt döntött úgy, hogy a szokásos átadás helyett csak lendít egyet a terhén és bedobja az ablakon, eltalálva ezzel Luciust, olyan erővel, hogy az említett nőies sikollyal repült le a székről és csapódott a padlónak.
– Hogy a Kupidó mámoros nyila szúrja át a nyaki ütőeredet! – átkozódott a férfi. Talán ennél cifrábbakat is mondott, de azt szerény személyen nem tartotta pixelfestékre alkalmasnak. A többiek se nagyon foglalkoztak vele, csak a nagy, odahajított tárgy köré sereglettek (mert azt két ember is tudja, amennyiben olyan sok személyiséggel rendelkeznek, mint Voldemort, vagy annyi egóval, mint Draco).
– Egy számítógép! – kiáltott fel Draco (és vele együtt az apja is, akinek első és utolsó fia a drágaságán taposott). Hogy honnan tudott az aranyifjú (vagy aranyvérű ficsúr, kinek mi) a számítógépekről? Pofonegyszerű. Miután rájött, hogy igazából mindig is szerette Hermionét, és igazából ő is meggyötört, törékeny lélek, aki megváltásra várt, és csak kisebbségi komplexusait próbálta elnyomni a zrikálással, már nem ágált a mugli dolgok ellen. Hermione jól kitanította, már a 3D moziban sem próbálta lecsapni (vagy megfogni) az orra előtt elrepülő pillangókat.
– Számítógép? – horkant fel Voldemort, majd elsütötte a legegyértelműbb és legfájdalmasabb szóviccet: – Mire számít?
– Ha arra, hogy nagyon leverem kick-boxban, egészen okos találmány – tápászkodott fel Lucius kincsét szorongatva, enyhén nyüszítő hangot hallatván.
– De vajon mire kellhet? – morfondírozott a legifjabb, miközben Voldemort sziszegve figyelte az eszközt jobbról balra, majd visszacsúszkálva a padlón. Mint kiderült, enyhe skizofréniában és személyiségzavarban szenved. Jelenleg épp kígyónak hitte magát, bár pár hete még nem volt hajlandó kijönni a Weasley-család óljából, mert folyamatosan azt hajtogatta kotkodácsolva, hogy nem hagyhatja ott a kiscsibéit.
Mint egy varázsütésre, új tárgy repült be az ablakon, szintén fejbe találva Luciust, aki újfent közeli ismertségre tett szert a padlódeszkákkal.
Draco odahajolt a földön fekvő (na, nem apjához!) tárgyhoz, majd hangosan olvasni kezdte. – „Önnek egy új üzenete érkezett”. Ó, akkor biztos e-mail! Vajon kitől?
Alig fejezte be a kérdést, Lucius, aki időközben félig felállt, malacokat és Michael Jacksont megszégyenítő visítással terült el a földön.
– „Feladó: Isten Gyermeke”… Talán el kéne olvasnunk? – pislogott használható formájába visszavedlő Voldemort. Senki nem lepődik meg, ha azt mondom, erre újabb kőtábla repült be az ablakon. Az már meghökkentőbb, hogy Lucius idejében lebukott, így a tábla a falba ékelődve végezte.
– Há-há! Ezt az arcodba! – mutatott rá a szürke halálra (próbálja csak ki az ember, milyen, ha egy ilyen háromszor fejbe vág. Nem épp életbiztosítás) diadalittasan. Nem volt sok ideje örömködni, ugyanis hamarosan az egész testét átjáró forróságra és görcsökre lett figyelmes. Hol a lába, hol a karja, hol a szeme tikkelt, minduntalan érezte, hogy… Hát, végül is, lényegtelen körülírni, az volt a fontos, hogy ba-… vagyis, rázta az áram.
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – nézett rángatózó barátjára Voldemort. Draco csak megrántotta a vállát.
– Nem – felelte, miközben még erősebben bebökte apjába az anódot és a katódot, amely a mágiát elvezetve áram lett, és a másik oldalon rácsatlakoztatott számítógépet működtette –, de ha a krumpliknál beválik…
Varázslatos (remélem, mindenki érzékeli a páratlanul humoros iróniát ebben a szóban) módon, Draco szőkesége ellenére nem volt idióta. Kivételesen. Hermione tényleg jó tanár volt, nem véletlenül lett zsinórban tizedik alkalommal a Legokosabb Boszorkány (ja, sajna ezt a címet sem Lucius nyerte el).
A számítógép Voldemort ú-zása és á-zása közepette életre kelt, s hamarosan el is tudták olvasni az üzenetet:
 

A három varázsló tanácstalanul nézett egymásra, majd egyszerre szólaltak meg:
– Na baz’meg!

Nem is volt kérdés, hogy elindulnak-e. Jó, igazából az volt, mert Voldemort nem bánta túlzottan, hogy Bellatrixet elvitték (még sajnálta is szegény flótást, Isten Gyermeke vagy sem), de aztán rájött, hogy inkább meghallgatja a dilemmáját a sajtreszelő és az uborkareszelő között, minthogy egyedül vigyázzon nyolc pulyára (akik időközben megérkeztek a Malfoy-kúriába, mert lejárt a bébicsősz munkaideje. Voldemort azt sem tudta, hogy van olyanjuk). Draco mindenképp menni akart, de Lucius nem volt hajlandó addig a Denem-Black porontyokra vigyázni, így végül Draco maradt otthon.
– Vigyázzatok magatokra! És az egyszarvúkra! Az erő legyen veletek! – búcsúztatta őket könnyes, de mosolygó arccal, fehér zsebkendővel integetve. A nyolcas ikrek csüngtek rajta, kettőt tartott szabad karjában, egy a combján lógott, egy a térdénél kapaszkodott fel, egy ötödik meg valahogy a fején egyensúlyozott, félig kinyomva a szemeit. A többi hollétéről senkinek nem volt tudomása, de Voldemort úgy volt vele, hogy meg is szökhet pár, bár úgysem lesz sok szerencséje. Eddig minden gyerekrabló visszahozta őket.
– Ez meg mit szív? – érdeklődött az említett, miközben becsekkoltak. Rendes turistákhoz híven Hawaii-ra öltöztek (színes, virágmintás ingek, szalmakalap, szandál zoknival, hatalmas fényképezőgép a nyakban), de nem törődtek a furcsálló pillantásokkal.
– Á, sokkal durvábban nyomja – rázta meg a fejét a szőke. – Minden reggel Dóra, a nagy felfedezőt néz.
– És attól lett agyhalott? Ssssz – kérdezte sziszegve Voldi. Szegény nem is sejtette, hogy egy mesének, főleg Dórának, mekkora hatalma lehet; az egész halál ereklyéi cucc semmi volt hozzá képest. Maga az ördög lakott abban a gonosz, mexikói kis agyában.
– Dehogy! – legyintett Lucius. – Azért zombult be, mert lecsapom, mikor odaáll a domb elé, aztán vigyorogva kérdezgeti, hol az a kicseszett földrakás.
Voldemort megelégedett a válasszal, bepréselte magát egy bömbölő kisgyerekes anyuka és egy izzadó, nagydarab képregényárus mellé. Nagyon sajnálta, amiért nem mehetett zsupszkulccsal, de kitiltották őt a hálózatról – ahogy sok mindent, azt is megbánta, hogy el akarta lopni azt a pandát. De hát, ha egyszer olyan aranyos volt!

Útjuk hosszadalmas volt és fárasztó (nem nekik, hanem a többi utasnak, Luciusék ugyanis roppant mód érdekesnek találták a zsúrkocsit és a mosdót), de néhány óra múlva meg is érkeztek a szigetre. Egy kis kitérő után (Voldemort mindenképp akart magának egy színes virágfűzért attól a fűszoknyás lánytól, akit a prospektus beígért, de csak egyetlen ajánlatot kapott, azt is egy kopaszodás-gátló szereket forgalmazó cégtől, így elment megvenni magának) elindultak. Azt nem tudták, merre, arról ugyanis nem szólt az e-mail, amit kaptak. Azt sem tudták, mi az a Hawaii, gondolták, valami kis épület neve, mint az Odú, de hiába, ide léptek, oda léptek, mindenhol Hawaii volt, ameddig a szem ellátott. Amikor betértek egy pizzázóba, és ott is folyamatosan Hawaii-t ajánlották nekik, úgy döntöttek, visszamennek Kemehamamagésa szobrához.
– Most mégis mit csináljunk? – sóhajtott Lucius Voldemortra nézve, aki előbb szó szerint lesziszegett két amerikait, majd vállat vont. Szerettek vállat vonni.
– Szerinted hozzám jönne…?
– Nem – válaszolt azonnal, gondolkodás nélkül Lucius, mielőtt Voldemort kibökhette volna, kit is akarna megkörnyékezni.
– Nos, ebben az esetben… Keressünk valami furát a környéken.
Evvel kezdetét vette a furcsaságok keresése. Ha nem vesszük számításba őket, akik nindzsák módjára fától fáig bukfencezve gurultak, kilestek a bokrok mögül, és azt hitték, eltakarja őket a villanyoszlop, akkor, hát, egészen átlagos helynek bizonyult. Már normális emberek számára.
– Az a fickó ott? – suttogta Voldemort.
– Nem, az fagyit eszik – rázta meg a fejét Lucius, majd tovább keresgélt az utcán, míg meg nem akadt a tekintete egy muglin. – És az a nő azzal a fura izével a kezében? Olyan, mintha valamiféle troll lenne…
– Az egy kisbaba.
– MERLIN!
– Igen, szerintem is elég ronda. – Fő az önkritika, Kojak.
– Nem, nem úgy értem! – fogta meg barátja vállait Lucius, és olyan hevesen kezdte rázni, mint még a macskát se, mikor ő részeg, és nem akar válaszolni. Mondanám, hogy „nem a macska részeg, hanem Lucius”, de ezeknél már ki tudja. – Ott van Merlin! Az igazi! Nézd! – fordította olyan szögbe a barátját, hogy pont lássa, amit ő. Beletelt némi objektív-igazításba, míg Voldemort is meglátta azt, amit Lucius: két huszonéves fiút.
– Melyik az? A szőke és bambaképű?
– Nem! A másik!
– Dumbó?
– Ő az, ő az! Érzem, hogy ő az, Tom! Fel tudod ezt fogni?! Merlin az!
– Szerintem csak egy hormon- és szexproblémás egyetemista. De felőlem megkérdezhetjük.
Az ember, ha odarohan hozzá két dilinós ötvenes, általában ösztönösen az ellenkező irányba kezd el futni. Ha még azt a kérdést is felteszik neki, hogy „Te vagy az, Merlin?”, akkor általában a rendőrséget is kihívja. De ők nem. Miért? Hát mert…
– Én vagyok Merlin – bólintott bizonytalanul a fiú. Voldemort erre felhorkantott.
– Na, ne szivass má’! – bökte vállba, mire a fekete hajú kis híján felborult. – Te lennél a leghatalmasabb varázsló a Földön? Olyan vagy, mint egy nád! Egy nagyfülű, bili-hajú nád.
– Néztél már tükörbe, jóember? – nézett rá összeráncolt szemöldökkel a szőke. Mármint, nem Lucius, ő túlzottan el volt foglalva annak felfogásával, hogy Merlin, az ő példaképe és személyes barátja (alkoholmámoros, egyedül töltött, agglegény éjszakákon sok fura szerzet lesz a részeg varázsló barátja) egy egyszerű ember. Mint ő. Rögvest el is döntötte, hogy az lesz a célja, hogy ő legyen az új Merlin. Vagyis, a régi-új, mert az a Merlin, akit most látott, bár tényleg Merlin volt, nem az a Merlin, akit a Merlines kártyákon látni, hanem fiatalabb, de már meghalt, és itt van, de akkor… Mindegy, legfeljebb kinyírja.
– Mondjátok csak – igyekezett terelni a témát Merlin –, nem tudjátok, mi az az „Isten Gyermeke”? Akadt vele egy kis gondunk, de nem tudjuk, hogy…
– Ti is őt keresitek? – lepődött meg Lucius.
– Igen, Guinevere eltűnt, és kaptunk valami fura üzenetet fura kőtáblán…
Mielőtt Lucius válaszolt volna, motyogott valami olyasmit, hogy „egyet? Mázlista”, majd szőke agyának mélyéről előkotort egy ötletet. – Tőlünk is elrabolt valakit… Talán kereshetnénk együtt.
– Látod? – fordult Arthur felé Merlin. – Én megmondtam, hogy nem Lancelot volt! Kár volt lefejeztetni!
– Megmondtad, megmondtad… – ismételgette gúnyosan Arthur, tátogó kacsacsőrt mutatva a kezével. – Tudod, a megmondtamnak van egy ikertestvére is, mégpedig a fogd be!
– Ez nem a Simpson családban volt? – tűnődött Lucius. Sajna, mikor elkapcsolt a Dóra, a nagy felfedezőről, általában a sárga emberkékbe botlott bele, és mivel tetszett neki az ötlet, hogy van, aki még nála is hülyébb, rászokott. Bár ennyi erővel nézhette volna a parlamenti ülést is.
– Ha Stephanie Meyer megteheti, akkor én is – biccentett sértődötten Arthur, pallosát vállára vetve, ezzel majdnem lefejezve egy mögötte tudatlanul sétáló embert.
– Ki az a Stephanie Meyer? – pislogott Voldemort elképedten.
– Ki az a Justin Bieber? – kérdezett vissza Camelot királya.
– Nem tudom.
– Na, pár órája mi se tudtuk. Édes tudatlanság…
Merlin félénken rángatta meg Arthur palástjának szélét, mire mindenki hümmögve a fiú felé fordult. – Szerintem nem csak mi keressük azt a bizonyos illetőt…
Egy emberként fordultak arra, amerre Merlin bámult nagy, gekkósan gülü szemeivel. A turisták és helyi lakosok áradatán túl fellelték, amit a látvány mögött látni kell: egy kisebb csoport középkori ruhákban öltözve körbeállta Jehova tanúját, akihez hasonlót Lucius rendszeresen orrba csapott szívlapáttal, mikor nála akarta terjeszteni Isten Igéjét. Nem is gondolkoztak, csak futólépésben meneteltek a társaság felé.
– Utoljára kérdezem meg: hol van az Isten Gyermeke? – kérdezte vicsorogva egy koboldszerű valami. Nem volt egészen olyan, mint fajtársai (bár elég morcosnak tűnt ahhoz, hogy a Gringottsban dolgozzon), így Luciusék hamar rájöttek, hogy valószínűleg rossz ajtón kopogtatnak.
– Mind Isten gyermekei vagyunk, fiam! – hebegte riadtan a férfi. Nehéz volt megállapítani, hogy az idegenek ruhája vagy a mérete volt-e zavaróbb, esetleg a kezükben tartott kardok, fejszék és íjak, vagy pedig az, hogy mindenáron meg akarják találni Isten Gyermekét. A fejszésnek több sem kellett, lendítette is szerszámát. Vagyis, lendítette volna, ha Arthur nem szól közbe.
– Megállj! – kiáltotta, majd Mátrixot megszégyenítő ugrással termett a törpe és a férfi között. – E szentember védelmem alatt áll.
– Mennyi ideje is vagytok itt? – hajolt oda Lucius Merlinhez, aki (meglepő módon) vállat vont.
– Köszönöm, fiam! – hálálkodott a férfi, aztán sietősen oldalazni kezdett. Előtte azonban még visszafordult, és rámutatott Arthurra, aztán Luciusra. – Isten szeret téged! És téged is! És tég… – akadt meg, meglátván Voldi Michael Jacksonosan orrtalan ábrázatát. Nézte egy darabig, majd inkább áttért Merlinre. – …téged is!
Ezzel elszelelt, nem hagyván időt Voldemort visszavágására. Ha ő ezt a tanúklubban elmeséli!
– Kik vagytok? – lépett előrébb egy kék selyemruhás-bőrnadrágos-koronás fószer, aki addig fejcsóválva állt.
– Ezt mi is kérdezhetnénk! – válaszolt dacosan Arthur. Lucius tekintete végigsiklott a koronáson meg a törpén, és megállapodott az íjas, furafülű alakon.
– Tudom, kik vagytok! – kiáltott fel, mint aki megvilágosodott. – Te vagy Barnabus, ugye? Az apám nagynénjének távoli unokaöccse!
– Még ha tudnám is, mi az a barna busz, akkor sem lennék az – válaszolt fintorogva a szőke.
– Akkor jó – törölte meg izzadó homlokát a varázsló. – Mert tartoztam neki párezer galleonnal…
– Ha jól hallottam – szólt közbe Merlin, mielőtt még nagyon elterelődött volna a szó –, ti is Isten Gyermekét keresitek?
– Igen! – bólintott a koronás. – Elvitte Arwent. Ha ott lehettem volna… Akkor talán megakadályozhatom… De így csak egy kőtáblát találtunk.
– Ki lehet ez a fazon? Bányász? Vagy sírköves?! – mérgelődött Lucius. Nem telt el elég idő ahhoz, hogy elfeledje a fejbedobálós eseteket.
– Nos, mi is őt keressük – lépett közelebb Voldemort. – Jöttök velünk?
– Menjünk együtt? – nézett társaira a koronás.
– Menjünk! – biccentett az íjas, és mivel meguntam a sok jelzőt, mostantól mindenkit a nevén szólítok, úgyis mindenki tudja, kiről van szó.
– Hej-hó, hej-hó, így dal-dalolni jó! – énekelgették vidáman, ahogy megindultak a parton.

Nem sokkal lentebb négy másik fura szerzetet találtak, bár persze kinek mi. Egy kisfiúnak tűnő valaki heves vitát folytatott arról egy kalózruhába öltözött, nos, meglepő módon kalózzal, hogy vajon a rum egészséges-e.
– Én vagyok Jack Sparrow kapitány! – állt jobbra-balra dülöngélve a kalóz, egy félig üres, félig teli szeszesüveggel a kezében, mellyel bizonytalanul ütögetett jobbra-balra, mintha valami fura, láthatatlan kórusnak mutatná a ritmust. – Ha azt mondom, hogy a rum segít a célzásban, akkor segít is! Nem véletlenül célzóvíz a neve!
– Bizton állíthatom, hogy senki nem hívja célzóvíznek! – ellenkezett a kisfiú.
– Csak a dolgos magyarok – szólt közbe az őszszakállas mágus, akiről már tisztes távolból is lerítt, hogy az.
– Mi az a dolgos magyar? – pislogott a kisfiú.
– Hogy őszintén megmondjam, Frodó fiam… A leghalványabb sárkánypöfékelésem sincs. De biztosan olyan, mint az egyszarvú: mindenki mesél róla, de még sose látta.
– Nincsen egyszarvú?!
Ebbe a beszélgetésbe rontottak bele Luciusék.
– Ők meg kik? – kérdezte érdeklődve Aragorn (a nagy dalolászás közepette, ami Gimlinek külön tetszett, be is mutatkoztak egymásnak) a mágust.
– Ők is ugyanazt keresik, akit mi.
– Akkor jó. Akik velünk jöttek, ők is az Isten Gyermekének nyomában vannak.
– Még mindig nem jöttem rá, hogy repülhet a fémmadár az égen – sóhajtott elkeseredetten Gandalf (aki ugyan nem mutatkozott be, de mindig mindenki ismeri őt).
– Senki sem tudja, ha ez megnyugtat – mondta Lucius. Hunyorogva közelebb lépett, egyre csak a szakállas, fehér ruhába öltözött öregembert bámulta. – Dumbledore…?
– Nem.
– Jó, mert neki is tartoztam ezer galleonnal – sóhajtott fel megkönnyebbült vigyorral a szőke ex-mardekáros. – Hála Merlinnek!
– Hová tűnt a rum? – kotyogott közbe az üveg nyakát fogva Sparrow, de senki nem figyelt rá.
– Ez a világ egyre furcsább – ráncolta a szemöldökét Arthur, aki megsértődött, hogy neki senki nem ad hálát semmiért. Pedig ha egyszer olyan szép kék a szeme! Lehet, hogy mutáció eredménye, hiszen a nagyanyja és a nagyapja testvérek voltak, de attól még szép.
– Belőle meg kettő van?! – mutatott Legolasra Gimli, aki éppen Will Turnerrel szemezett. Még a Weasley-ikrek sem voltak annyira egyformák, mint ők. Meglepve, tátott szájjal nézték a másikat, ha nem néztük a csekély haj, öltözék, meg korkülönbséget, akkor olyan volt, mintha tükörbe néznének. Mikor Legolas felemelte a kezét, Will is, és amikor Will hátradőlt, mint aki kardcsapás elől ugrik el, Legolas szintén így cselekedett. Aztán felhagytak ezzel a játékkal, amikor egymást utánozva belenyúltak a másik szemébe.
– Miféle bárdolatlan tréfa ez?! – hitetlenkedett a jelenleg épp félszemű kalóz.
– Semmilyen – rántotta meg a vállát Voldemort. – Egyszerűen ugyanaz a színész játszik titeket.
– Mi az a színész? – nézett csodálkozóan kék szemekkel Frodó, akitől még a csodálkozó színű szín is kitelik.
Arthur, aki nem szokott hozzá ahhoz, hogy nem ő van a középpontban, okosnak akart látszani, még ha nem is értett hozzá. – Egyértelmű, nem? – ugatta le. – Egy „ész”, aki ért a „színekhez”. Egy nagyon okos színmester. Szóval nyilván meleg. – Nem is járt olyan messze a valóságtól…
– De hová a tengeripolipba tűnhetett a rumom?! – dobbantott mérgesen Jack.
– A rum nem segít semmiben! Haszontalan ital! – szólt rá szokatlanul erélyesen Frodó, egészen pontosan kiabált. Jack vissza akart szólni valamit, csak előbb bufferolnia kellett a kérdést, de nem volt ideje rá: hirtelen mély, morgó kiáltás törte meg az aránylagos csendet. Olyan volt, mintha körülölelte volna őket.
– Azt hiszem, felbosszantottad a rumomat – pislogott ártatlanul Jack (kapitány).
– Nem vagyok rum! – szólt a mély bariton. – Én vagyok Isten!
– Én meg az angol királynő – gúnyolódott Lucius.
– Hogy mi?! – kérdezte mérgesen a hang.
– Semmi – motyogta a megszeppent szőke. – Azt a jelölést se kaptam meg…
– Jól figyeljetek! – folytatta a testetlen hang, melynek forrását immár az egekben keresték. – Asszonyaitokat a fiam vitte el. Ahhoz, hogy visszanyerjétek őket, rendelkezése szerint vizsgákat kell tennetek...
– Na várjunk csak! – szólt közbe Arthur. – Szóval a fiad vitte el őket?
– Igen.
– És miért?
– Mert idefent unatkozik! – válaszolt türelmetlenül Isten. – Szerinted mennyire érdekes állandóan virágokat szedni?!
– És akkor… Miért szólsz nekünk? – tette fel a maga kérdését Gandalf.
– Mert amit tesz, az helytelen – hangzott a válasz.
– Akkor miért engeded neki, Ó, Nagy hatalom?
– Mert kiállhatatlan egy kölök! – Bár nem láthatták, szinte érezték, ahogy lemondóan megcsóválja a fejét. – Hiába, nem hallgattam Mihályra, mikor azt mondta, vittem volna a Halálhoz Lilith-et…
– Ismerős érzés – bólogatott együtt érzően Voldemort.
– Akárhogy is! – váltott vissza morgó, sokkal Istenesebb hangjára Isten. – Vizsgákat kell tennetek. Kövessétek az útmutatásokat, hogy megtaláljátok a megfelelő helyet!
Ezzel pedig az Isteni fény kialudt, és a hang nem szólalt meg többé.
– Milyen útmutatások? – tára szét karjait esetlenül Aragorn. Merlin erre megköszörülte a torkát, mire mindenki ránézett, ő pedig a part szélén álló, világító útjelző táblára mutatott, melynek villódzó feliratán a „Vizsgák Erre” szavak voltak láthatóak.
– Ó, mekkora zseninek hiszi magát! Nélküled észre sem vettük volna! – morgolódott Arthur. Valószínűleg tényleg nem vették volna.
Lassan, ráérősen bandukoltak, keresvén az újabb és újabb táblákat, mígnem elértek egy nagy épülethez, mely kívülről sárgára volt festve. Mivel nem úgy tűnt, hogy egy hatalmas méhkaptár lenne, úgy döntöttek, bemennek. A folyosók kihaltak voltak, egyedül cipőik kopogása visszhangzott a falakról, de egyvalamiben biztosak voltak: egy iskolában vannak. Legalábbis, Lucius és Voldemort felismerte, a többieknek el kellett magyarázniuk, hogy ez nem főhadiszállás, nem kórház, de még csak nem is kínzóbörtön (bár ennek ellent mond a délutáni duplafizika), hanem itt okítják a nebulókat.
Ahogy rótták a folyosókat (a társaság azon tagjai, akik életükben nem láttak még szekrényeket, vízcsapot vagy kabalafigurát, szinte mindenre rá akarták vetni magukat és szétszedni, mert ördöginek tűntek, így elég lassan haladtak), egyszer csak kiáltozásra lettek figyelmesek. Feléjük közeledett.
– Harci üvöltés! Támadnak! – vonta ki kardját Aragorn, mire a többiek is így tettek, már akinek volt kardja.
– De mégis kik? – tudakolózott Frodó.
– Még mindig nincs meg a rumom… – sóhajtott Sparrow. – Hová tűnhetett a…
– NINCS RUM – kiáltottak rá egyszerre. Erre ő megsértődött, sarkon fordult, és duzzogva beállt a sarokba. Még, hogy nincs rum.
A kiáltozás közeledett, a léptek is felhangzottak, hőseink felemelték fegyvereiket, és ekkor… és ekkor…
Beléjük ütközött egy nagyjából másfél méteres, ázsiai kissrác, majd a földön landolt.
- Ő a támadó? – kérdezte suttogva Legolas, aki nem tudta eldönteni, hogy ha lenyilazza ezt a valamit, akkor vajon bűnt követ-e el, hiszen a kishalat is visszadobjuk a tengerbe, az őzgidát sem öljük meg, és ha hagyod állni, a pálinka is javul.
– Kétlem – rázta a fejét Arthur, majd kardját az idegen álla alá helyezte, kényszerítve, hogy nézzen fel. – Ki vagy te?
– Én? – kérdezett az vissza egyszerre riadtan és meglepetten. – Én… Kevin Tran vagyok. Felsőfokú keresztképzéses. Vagyis, voltam. Nem jutottam be a Princetonra. Idióta angyalok… Idióta Winchesterek… Dögöljetek meg… – morogta hisztisen, még a padlóra is csapott az öklével. Ekkor valami morgásszerűség szűrődött feléjük abból az irányból, ahonnét a Kevin Tran nevű valami jött. A fiú erre lányosan felsikoltott, talpra szökkent, majd míg a társaság nem figyelt, elinalt. – Az Isten Gyermeke! Fenébe! Mentsetek meg, idióta Winchesterek!
Kábán néztek utána, de minekután úgy döntöttek, fölösleges az amúgy is őrültet laposra verni, inkább a hang irányába indultak el. Nem kellett sok terem mellett elhaladniuk, mire megtalálták, amit kerestek: egy hatalmas tornaterem közepén ott volt egy üvegfalú szoba, s benne ült mind az öt elrabolt nő, lány és Bellatrix.
Mielőtt még megindulhattak volna feléjük (Voldemort felsóhajtott, ő annyira azért nem sietett megtalálni a feleségét), tapsolás töltötte be a termet. Egy szőke hajú, tinédzsernek tűnő fiú lépkedett feléjük öntelt vigyorral, Lucius szemei megteltek könnyekkel, fiatalkori önmagára emlékeztette. Bár persze ő nem rabolt el nőket. Utólag nem is tűnt olyan rossz ötletnek…
– Lám, lám, lám, hát csak megérkeztetek! – köszöntette őket meglepően derűsen. – Én vagyok az Isten Gyermeke! – Ekkor oda nem illően, mint a filmekben, villám csapott le odakint, az ég elsötétült, és mennydörgött.
– Ez a neved? – ráncolta a szemöldökét Lucius. – Mármint, tényleg, ez van bent az anyakönyvi kivonatodban?
– Nem. Az igazi nevem eredetileg Chuck Norris, de sajnos már foglalt volt… Így maradt ez… De mindegy! – emelte fel tenyerét, megálljt parancsolva a beszélgetésnek, még mielőtt az érdemben elkezdődött volna. – Azért vagytok itt, mert kerestek valakiket… Jól sejtem?
– Á, nem olyan sürgős az! – legyintett Voldemort.
– Dehogynem! – csapott rá öklével az üvegre Bellatrix. Hoppá, ezek szerint mégsem volt hangszigetelt a fal.
– Természetesen, drágám. Nyelvbotlás volt – bólogatott Voldemort.
– Miért hoztál minket pont ide? Hawaiira? – kérdezte Lucius. – Mármint… A gonosz főhadiszállása nem valami ijesztő hely kell, hogy legyen?
– Már miért? – vonta fel a szemöldökét Isten Gyermeke. – Én is nyaralok, ember!
– Becsaptál, te seggfej! – vágta kupán Voldemortot Lucius, aki erre csak sziszegett egyet. Bellatrix is kezdte érezni, hogy itt nem terem neki babér egy darabig, hát inkább visszaült a többiekhez pókerezni, és emelt egy fél Roxforttal, amit Arwen tartott Lothlóriennel.
– Nos – köszörülte meg a torkát Isten Gyermeke –, térjünk a tárgyra. Vizsgák. Mostantól egy héten át. Ha nem értek el megfelelő pontszámot, a nők maradnak. Ennyi a szabály. Most pedig… sok sikert! – intett vigyorogva, majd csettintett.
Az egész terem remegni kezdett, a körvonalak elmosódtak, addig a pontig, míg minden egy nagy színhalmaz nem lett. Összesen egyszer kellett pislogniuk, de máris másik helyen találták magukat – egy osztályteremben.
– Csak, hogy megjöttek! Csürhe banda! – csapott le egy vaskos könyvet az asztalra egy nagydarab, kopasz férfi, akinek a bicepsze olyan széles volt, hogy könnyedén elment volna egy férfi combjának is. Egy biztos: nem így képzeltek el egy tanárt. – Mit állnak még? – dörrent rájuk. – Üljenek le, de nagyon gyorsan, nyissák ki az atlaszaikat, és írjanak nekem egy három oldalas esszét az ipari forradalomról.
Nem kellett többször mondani, már pattantak is az asztalokhoz, előhúzták a padok alól az atlaszokat, meg egy tollat, és írni kezdtek. Igazából fogalmuk sem volt arról, hogy mi az az ipari forradalom, de nem merték ezt a tanárral is közölni, valahogy olyan érzésük volt, hogy kitekerné a nyakukat, de minimum porba tiporná az önbecsülésük. És nem is állt ez annyira távol az igazságtól – míg írtak, a tanár kérve-kéretlenül is beszélt.
–… a sok proletár Istenbarma csak bambulja a tévét, és nem fogja fel, amit mondanak neki. Nyeszlett, nyüzüge alakok lettek a férfiak, semmire nem jók, szegény kislányoknak pedig belőlük kell választani. Haha. Lassan már ott tartunk, hogy a nőké a társadalom vezető rétege. Szerintem már a szavazati jog is sok volt, de már nem lehet visszakozni. Hé, maga, szőke szépfiú! Nem maga, matuzsálem, a másik. Igen, te, kis íjas pondró. Ha még egyszer elkezdesz beszélni a pad fájával, akkor a kezeidnél fogva lógatlak ki az ablakon!
Vidám hangulatúnak ígérkezett a nap.
Lucius sem tudott többet az ipari forradalomról, mint a többiek, mert ez valahogy kimaradt a Roxfortban. Azért igyekezett logikusan végiggondolni, és okosakat írni. Ipari forradalom. Mi lehet az? Nem ismerős a szó. Hülye muglik hülye történelme. Oké, Lucius, a menyed múlik rajta! Igaz, hogy kiállhatatlan sárvérű, és a fasírtja olyan, mint a fűrészpor, de… Inkább szenvedsz ezzel egy hétig, vagy hallgatod, ahogy a fiad bömböl?! Na ugye. Szóval. Ipari… Az ipar… Iparkodni, az a sietség, nem? Tehát biztos ahhoz kötődik. Ki siet? A szolga. Szóval, a szolgáké. Na, mindig tudtam, hogy okos vagyok! Forradalom… Forr-a-da-lom… Forr a dalom! A szolgák énekét megsütötték volna? Nem, ez hülyeség. Főzték, az tud forrni! Szóval, ez egy olyan valami lesz, amiben a szolgák énekét megfőzték biccentett elégedetten Lucius. Tényleg írt három oldalt erről a témáról, a szerkezet felépítéséről, kinézetéről, arról, hogyan hamisítják a mai napig Kínában, sőt, még felidézte azt is, amikor egyszer Michael Jordan reklámozta azzal a szlogennel, hogy a retro menő, az ókori pedig atomkirály.
Nagyjából ugyanilyen logikával ment végig az összes többi feladaton is. Ha Hermione ezt tudta volna, nyilván zokogva gurult volna jobbra-balra az üvegkalitkája padlóján, helyette azonban éberen figyelte Arwen és Bellatrix parázs vitáját arról, miért nem akar adni a tünde egyetlen hajszálat a százfülé-főzethez. Pedig ha olvasta volna, mit írt Lucius a mágneses perneabilitás megfogalmazásába!

– Szerintetek erre kapok pontot? – érdeklődött Frodó, amint kint álltak az iskola épülete előtt, és nézték, ahogy a lángokat oltják a tűzoltók. A kémiavizsga sajna nem úgy sült el, mint ahogy szerették volna – jó tanács, soha ne engedj egy hobbitot glicerin és kálium-permanganát oxidációját vizsgálni, mert a végén felrobbantja a termet.
– Biztosan többet, mint ő – mutatott az ájult Jack Sparrowra Will. A kapitánynak valahogy senki nem mondta el, hogy részegen nem kísérletezünk, ha pedig mégis, akkor nem próbáljuk meginni a cink és a tömény salétromsav reakciójának eredményét, mert egyrészt szétmar, másrészt, másrészt, a nitrogén-dioxid kissé nagyon mérgező. Szerencsére Jack (kapitány) azelőtt elájult, hogy megihatta volna a rumnak kinéző szert.

– És erre? Erre vajon kapok? – pislogott fel a mennyezetre a hobbit, ahonnét Arthur és Aragorn lógott le, Gandalf pedig megcsóválta a fejét. Olybá tűnt, hogy a technika nem épp Frodó tantárgya, mint ahogy az összes többi sem, a kötelekből, rámpákból és mindenféle szerkezetekből épült pálya ugyan ötletes volt, de úgy tűnt, hogy a feléjük guruló sziklatömb sajna nem vette észre Frodó bójáit, ezért telibe találta a most plafonról lógó királyokat. Úgy tűnik, a hatalom tényleg attól függ, kivel állunk szemben.

– Utálom megkérdezni, de… – kezdte volna Frodó, ahogy nézte az egész teremben körbe-körbe ugráló és szökdécselő békahadat, amelyek a biológia-bemutatóhoz kellettek volna, de Voldemort közbe vágott.
– Kezdesz az agyamra menni!

– Nem volt szándékos! – nézett rá a kis hobbit Merlinre, aki a szekrény alatt feküdt, Frodó ugyanis rádöntötte angolvizsga közben.
– Látom a fényt… – lehelte a varázsló. Frodó úgy döntött, mostantól inkább elkerüli Arthurékat és a saját csapatát.

– Ha tudtam volna, hogy allergiás vagy… – kezdett bele a bocsánatkérésbe (na vajon ki? Hát persze!) Frodó, ahogy együttérzése jeléül megveregette a mentős ágyról lelógó kezet.
– Kinyírlak – tikkelt Voldemort szeme, majd levegő után kezdett kapkodni, és hagynia kellett, hogy a mentős ráerőltesse a légzőkészüléket. Frodó kezdett depresszióba esni.

Lassacskán vége lett a hétnek – sosem hitték volna, hogy megélik ezt a napot, főleg a kollégiumi kaja, Frodó ámokfutása és a hatalmas hőség miatt, amit nem bírtak túl jól páncélban.
Eljött az idő, hogy Isten Gyermeke elé járuljanak.
Izzadó tenyérrel és remegő lábakkal álltak fel szép sorba a fiú előtt. Az üvegketrec most nem volt sehol, de valamiért nem is zavarta hőseinket, mert így a legkevésbé sem néztek ki hősiesnek.
– Eltelt egy hét – állt fel a pódiumra, amely egy szempillantás alatt jelent meg, Isten Gyermeke, mintha valami diplomaosztón lennének. – Nem hittem volna, de felnőttetek. Büszke vagyok rátok, tényleg. Bár Frodót kitiltották az összes állatkereskedésből, hobbiboltból és kémiai szerektől, de ennek ellenére túléltétek az egy hetet ebben a világban. De gondolom, nem is erre vagytok kíváncsiak. Szeretnétek megtudni az eredményt? – nézett rájuk szekírozós tekintettel.
– Nem, ember, csak azért jöttünk ide, mert baró a klíma! – válaszolt durva hangnemben Voldemort.
– Rossz válasz. Állj a sarokba.
– Nem állok a… – Nem, nem tudta befejezni, máris a sarokba repült, kis terpeszbe állt, és elkezdte folyamatos, fájdalmas nyögések közepette verni a fejét a falba.
– Nos, az eredmények pedig… – vette elő a lapot, a semmiből dobpergés hallatszott, de ez már senkit nem érdekelt. Egyre előrébb és előrébb hajoltak a társaság tagjai, mert ki tudja, lehet, hogy így előbb meghallják, és… – Borzalmasak!
Na, ez volt az a pillanat, amikor mind szó szerint padlót fogtak. – Bo… Borzalmasak? – kérdezett vissza Gandalf. Nem akarta elhinni, hogy Ő, a Nagy Fehér Gandalf borzalmas eredményt ért el bármiben is.
– Azok – vont vállat Isten Gyermeke. – Ha van két almád és elveszel még hármat, az nem azt jelenti, hogy kalóz vagy és nagyon éhes is, Mr. Sparrow…
– Kapitány, Sparrow kapitány! – motyogta, majd inkább befogta, és hangosan szürcsölni kezdte a kókusztejét.
– Ugyanígy, a pontraállás a geodéziában nem azt jelenti, hogy van valaki, aki oda áll egy adott pontra, mert azt mondták neki, és a vaktérkép is érdekes eredményeket hozott. Örülök, Lucius, hogy tudja, hogy Oroszországban hideg van, és ők a legnagyobb hóember-exportálók, de ez egyrészt hülyeség, másrészt, magamtól is rájövök, mi az a hóember, nem kell lerajzolni. Még folytathatnám, de fölösleges. Lényeg a lényeg: mind MEGBUKTATOK! Háhá! – mutatott rájuk diadalittas mosollyal a pódiumról.
Hőseink erre elcsüggedtek. Nem kicsit. Nagyon. Volt, aki a földre vetette magát, és sírni kezdett, volt, aki behúzott egyet a plafonról lógó bokszzsáknak, mire az kiütötte őt iponnal, és akadt olyan is, aki csak röhögött a markába (vajon ki lehetett az?).
– Akkor… Ennyi volt? Most megyünk haza, üres kézzel? – tette fel a mindenkit foglalkoztató kérdést Gimli.
– Ja, nem – legyintett a fiú. Erre mindenki ránézett. – Ne már! Kiakasztottak ezek a tyúkok! Vigyétek csak őket, nekem aztán nem kellenek – legyintett, mire ott termett minden egyes elrabolt. Mindenki könnyes szemmel kezdte ölelgetni a másikat (mivel több férfi volt, mint lány, ezért egyeseknek csak saját nemük béli jutott, a két Orlando Bloom például elég jól összemelegedett), és ekkor Lucius rájött, mi nem stimmel. Isten Gyermeke mellette állt.
– Mi értelme volt ennek az egésznek? – kérdezte tőle Lucius. Amaz megrántotta a vállát.
– Isten útjai kifürkészhetetlenek, fiam – közölte nemes egyszerűséggel, majd nagyot szippantott a levegőből. – Boldogság! Milyen mámorító érzés! Olyan jó, hogy mindenkinek van valakije. Kivéve neked. Te gáz vagy.
– Bú – csüggedt el a szőke.
– Most megyek is, hagylak elsüllyedni az önsajnáltatás mocsarában – intett, felvette a Ray-Ban napszemüvegét, majd laza léptekkel elindult kifelé. Az ajtóból még visszafordult, Lucius pedig kérdőn nézett rá. – Még lenne egy kérdésem.
– Mi?
– Meg tudod mondani, hol van a domb? – pislogott ártatlanul.

És ez volt az a pillanat, amikor Lucius felriadt a nappalijában.

Minden ugyanolyan volt, mint addig, fentről hallotta Hermione és Draco vitáját, Bellatrix éppen ordibált valamerre a nyolcasikrekkel. És ő? Ő a kényelmes díványon feküdt, a szemébe sütött a napszemüveges napocska, a tévében pedig Dóra, a kicseszett felfedező magyarázott valamit spanyolul.
Beletúrt L’Oreállal kezelt hajába, kiesett a takarókupac alól, majd kiállt az erkélyre. Az egész csak egy rossz álom volt. Ez mosolyra fakasztotta. Ekkor azonban meglátott valamit a távolban. Hunyorítva kezdte nézegetni, s ahogy közelebb ért, fel is ismerte. Egy bagoly volt az. Kőtáblával. A kiáltása betöltötte a kúriát.