Aloha, Everybody!

Imádom a hideget. Mondtam már? Imádom a havat, azt a tiszta fehérséget, amely ilyenkor ellepi a tájat. Imádom az esőt, ahogy kopog a kapucnimon, ahogy hihetetlenül békés nyugalmat létesít, és azt, hogy egy kiadós eső után valahogy mindig minden olyan fényesnek, tisztának, újnak tűnik. Engem nem zavar, hogy hideg van, sőt - én ilyenkor vagyok elememben! Talán épp ezért nem véletlen, hogy az Egyesült Királyságba, vagy valahova Oroszországba szeretnék majdan kiköltözni. Mind a kettő helynek megvannak a maga szépségei.

Na, de most nem erről akartam írni.

Az utóbbi időben megint nem írtam, mert, nem is tudom, egyszerűen nem volt kedvem hozzá. Most azonban itt vagyok, életjelet adok, és el is regélem, mik történtek velem az elmúlt időkben.

Szalagavató.

Olyan ünnepélyes, jeles esemény, amikor összegyűlik a család apraja-nagyja, isznak, esznek, pénzt kapsz (vagy azt ballagáson szokás?), bulizol a barátaiddal egyet még az év végi, majd érettségi előtti hajtást megelőzve. Kiengeded a gőzt, szórakozol, közben persze nagyon izgulsz, nehogy elszúrd az osztálytáncot. Erről szól ez az időszak, nem?

Nem. Akkor nem, ha tizenegyedikes vagy, ezáltal szervező.

Akkor minden abból áll, hogy fölöslegesen jársz próbákra, engeded, hogy némely nagyképű, hisztis pí elfoglalja az ülőhelyed, mert ők a nagy és okos és erős végzősök, verset mondasz, amitől amúgy a szőr feláll a hátadon, jó, hogynem magad is elalszol közben, de ez van, mert az irodalomtanár ezt akarja hallani. Kiöltözöl, pazarlod az időd, hogy ezzel tisztelegj az alig egy évvel idősebbek előtt, mert ők... Hát, vannak. Szerintem hülyeség ez úgy, ahogy van, mindent el lehet intézni a ballagáson, ha meg a végzősök bulizni akarnak, akkor buliznak magukban. Lehet, hogy jövőre ezt máshogy fogom megélni, de semmi értelme az egésznek.

Kezdjük ott, hogy alig két héttel a 14-ei szalagavató előtt tudtuk meg, hogy nekünk ott jelenésünk van. Azt hittük, már kiválasztották a tűző-embereket. De nem. És ezért ötször-hatszor kellett plusz két órát bent maradnunk, mert a próbára négykor kezdődött, mi meg általában kettőkor végzünk, csak azért, hogy fél órát bent legyünk, és elpróbáljuk azt, hogy hogyan rakjunk fel egy kitűzőt. Mert ahhoz kell három diploma, de minimum egy atomfizikusi végzettség. A legnagyobb vicc az egészben az, hogy még csak nem is a szalagokkal próbáltunk, nem volt sorrend, semmi nem volt, csak felvonultunk a színpadra tetszőleges sorrendben, néztünk egy percig az előttünk álló tizenkettedikesekre, aztán ennyi, levonultunk. Hihetetlen.

Mindegy, a próbák lementek, és előző pénteken eljött a Szalagavató is. Kezdjük ott, hogy Valentin-napkor volt, ami engem hidegen hagy (és ezt nem az örökös szingli-énem mondatja velem), de állandóan ezt lökték a fülembe. Vagy azt, hogy "jaj, de jó, megyünk ide-oda a pasimmal", vagy azt, hogy "brühühü, nekem nincs pasim", vagy azt, hogy "áá, engem nem érdekel... de azért mégis, na...". Hát, nem tudom. Ideges lettem tőle, mert annyi közünk van ehhez az ünnephez, mint VV Krisztofelnek Kubához (annyira szánalmasnak érzem magam, hogy tudom, ki ez az ember...! Mentségemre legyen szólva, a Showder Klubból ismerem, meg az idióta reklámokból), és egyébként is. Milyen kapcsolat az, ahol évente egyszer adsz valamit a másiknak, mert kell? Félreértés ne essék, szerintem nem kell folyamatosan venni valamit a másiknak, mert hülyeség. Minek? Mert ügyesen tudsz anyucitól-apucitól kérni pénzt, hogy vehess valamit, amit kínai munkások raktak össze éhbérért? Ha valakinek ez a szerelem, hát rajta. Nem mondom, hogy én nem örülnék egy csokor virágnak vagy egy doboz bonbonnak, mert nem lenne igaz, ha ezt állítanám, de nem sértődnék meg. Miért? Mert valamelyik idióta kitalálta, hogy jaj, ez a szerelmesek ünnepe, gyorsan-gyorsan? Mindegy.

A lényeg az, hogy amúgy sem voltam túl rózsás hangulatban. Komlóra mentünk le Vivihez, elkéretőztünk az utolsó óráról,. ami egyébként infó, és imádom, így elértük a deles buszt. Egykor már bőven fent voltam Viviéknél, és ezzel az erővel el is kértem a wifi-jelszót. Nem vagyok telefonmániás, de a Nokia Lumia szar, és nem tudok rá máshogy játékot rakni, csak neten keresztül, nekem viszont nincs wifim, az ingyenes meg ótvar lassú... Lényeg a lényeg, a három órás busszal jöttünk is vissza. Addigra gazdagabb lettem vagy ötven játékkal (egy csomót letöröltem azóta, mert nem működtek normálisan), egy fél pizzával (nyami-nyami szalámis), és szép, göndörített hajjal. Ha eszembe jut, el is kérem majd Vivitől a fotót, mert még én is tetszettem saját magamnak. Ezen felül kaptam egy icipici szemhéjtust, amit én amúgy sosem használok, mert béna vagyok, és indultunk is. A buszon egyedül ültem, Vivi ugyanis megtalálta a nagy szerelmét, Olivért - róla kicsit alább olvashattok. Nem zavart, zenét hallgattam.

Rájöttem, hogy szeretem a szoknyát. Kaptam Vivitől egy fekete ünneplős-pörgős szoknyát, a térdem alá ér, és nagyon tetszik. Sosem hordok szoknyát, mert nagyobb darab vagyok, azt hittem, hülyén áll, vagy hasonló, de nem, csizmával pedig különösen jó. A végén még veszek egyet a hétköznapokra is :) Egésze nőiesnek éreztem magam, ahogy végiglibbentem az utcán (csak kétszer estem el a magassarkúban, és menet közben le is öntöttem a blúzom vízzel). Ez addig tartott, amíg rá nem jöttem, hogy nem olyan egyszerű szoknyában leülni, mint nadrágban. Én sebbel-lobbal, huppanva szoktam széket érni, nem vagyok könnyű léptű menyecske, és csak akkor vettem észre, hogy a szoknyámra ütem rá felcsavarodva, amikor... Észrevettem. Szóval, így okosan, nőies logikával végiggondoltam a dolgot, felhajtóerő meg miegymás, és rájöttem, hogy beza' valószínűleg fellebbent a szoknyám. Na de mennyire?

Ez volt itt  a kérdés, kérem szépen, és máig nem tudom a választ, amibe majd' belegebedek. Miért? Mert ott ült az egyik plátói szerelmem mellettem, vagyis, két székkel arrébb. Nem, ez nem tiniszerelem, felsőbb éves srác vagy hasonló. Ő az egyik informatikus-technikus-programozó-valami az iskolában, fogalmam sincs, hány éves, olyan 28-35 között lehet, és hobbiként arról szoktam ábrándozni, hogy majd itt szépen végzek, itt maradok technikumra, és amikor már úgy 19-20 leszek, hirtelen belém szeret, és ásó-kapa-nagyharang. Fura vagyok, tudom, de ugyebár apakomplexusom van, MINDIG az idősebb csávók jönnek be. Ő ráadásul olyan tipikusan íres fazon, vörös haj, szeplők, miegymás, a kora elég behatárolhatatlan, szerintem negyvenöt évesen is fiatalosan fog kinézni. Tudom, hogy én még nagyon, nagyon fiatal vagyok hozzá, a 17 éves és a 30 éves kissé mást akar, de egyrészt koravén vagyok, másrészt ez csak ábrándozás, harmadrészt meg.. A remény hal meg utoljára :) Ki tudja még, hogy mi lehetne ebből később, pár év múlva. Bár persze szerintem ő azt sem tudja, hogy létezem, de na. Álmodozni szabad.

Apámmal egyébként beszéltem a korkülönbség kérdéséről. Szerinte a tíz év nem olyan sok, a három-négy év az ideális. A tíz fölötti, pölö tizenöt, már necces, de sok mindentől függ. Ezzel egyetértek. Venni kell a korokat - nem mindegy, hogy egy tizenöt éves és egy harminc éves van együtt, vagy egy negyven és egy ötvenöt éves. Amennyiben a fiatalabb személyisége olyan, hogy érett a felfogása, hasonlók (igen, én is így gondolok magamra), akkor szerintem bizonyos szintig még jó is a különbség. Nem Hugh Heffneres magasságokban kell gondolkodni, de szerintem egy huszonöt és egy negyven éves jól kijöhet egymással, bizonyos esetekben. A társadalom ma már talán nyitottabb, és ha tényleg így jött el a szerelem, ebben a formában, akkor mi van? nem tehet róla az ember. De ez még a jövő zenéje.

Szóval, én most épp azon kattogok, mennyire égethettem be magam előtte. Harisnya persze volt rajtam, bőrszínű, de vastag, így kényes dolgokat senki nem látott, de akkor is. Katt, katt, katt, szinte érzem, ahogy gondolkozom. Ma fle kellett mennem az angoltanárihoz, hogy elkéretőzzek a papírboltba (volt ma ugye rajzóránk, és nekem volt ugyan lapom, de a csoportból hat másik embernek nem, én meg úgysem csinálok semmit angolon, csak külön feladatlapot, de az ráér tíz perc múlva is, így beáldoztam magam), amikor megláttam a programozói szobában-tanáriban, valamiben. Pont akkor nézett rám, így én olyan gyorsan sprinteltem a fal mögé, hogy fel is löktem szegény angoltanáromat, aki ezen annyira meglepődött, hogy meg sem kérdezte, miért megyek én az ellenkező irányba, amikor ő most jön hozzánk órára, csak köszönt, aztán elsietett. Csak később jutott eszembe, hogy hoppá, nekem vele kellett volna beszélnem, de mindegy. Gáz vagyok.

A Szalagavató egyébként unalmas volt. Két és fél órán át "ünnepeltem" olyan embereket, akiket alig ismerek, egy-két kivételtől eltekintve, és amúgy sem láttam semmit, mert beálltak elém. Annyira féltem attól, hogy elrontok valamit, hogy háromszor is el kellett mennem vécére, ezek közül egyszer már előadás alatt (szegény Törki jött el velem, úgy kopogott a cipője, hogy inkább mezítlábasra váltott). Mire visszaértem, két idióta, hülye pí földmérő már el is foglalta a helyünket. Grr. Olyan csúnyán néztem rájuk tíz percen keresztül, hogy végül felálltak és elmentek, de akkor is. A táncok szerintem borzalmasak voltak, értelmük nem volt (nálunk nincs keringő, csak palotás és osztálytánc), a nap fénypontja az ácsok osztálybemutató videója volt, humoros képekkel, tagokról szintén vicces leírásokkal. Megbeszéltük Szilárddal és Vivivel, hogy nekünk is tuti vicces videónk és előadásunk lesz, mert teljesen idióta osztály vagyunk, az értelem szikrája ritkán csillan fel, akkor is hamar elnyomják.

Fél nyolckor lett vége, pont akkor, amikor az utolsó busz is elment, amellyel elérhettem volna a távolságimat. Halleluja. Nyolc után ugyanis csak háromnegyed tizenegykor jön buszom. Hihetetlenül hálás voltam Vivinek és Rolandnak, amiért bent maradtak velem. Nem tudom, mit kezdtem volna ott három órán keresztül egymagam - utóbbi még azt is megkockáztatta, hogy nagyon leszidják, amiért ölelést ugyan nem kapott, de egy vállba bokszolást igen. Szerintem pontosan jól tudja, hogy nálam ez felér egy "nagyon szeretlek ám, és köszönöm!" baráti öleléssel. Először Szilárd is velünk volt, utána viszont úgy döntött, ő elmegy a szalagavató utáni bálra is. Roland is be akart menni, mi Vivivel nem (3600 egy vacsora!), így végül is vettünk egy üveg bort (én meg forrócsokit, mert az alkohol szagától is rosszul vagyok), lementünk a Domus-parkba, és ott ültünk a padon, beszélgettünk.

Egy kissé állapotosnak tűnő fiú-csoport boldog Valentin-napot kívánt nekünk (én meg frászt kaptam tőlük, amúgy is elég paranoiás vagyok egy sötét park kellős közepén, nem kell még az is, hogy megerőszakoljanak/leszúrjanak/elrabolják a vesémet egy bokorban), ezek után pedig találkoztunk Fannival és Vikivel is. Ők a vasútállomásról jöttek, Martint, aki egy osztálytársunk és idén bukott hozzánk, kísérték a vonatára, majd vártak a buszukra. Végül együtt gyalogoltunk fel az Árkád fölsőhöz, ahol megvártuk Fanni buszát (röpke egy óra volt - ezt neked, Mr. "Sűrítettük a buszjáratokat" Pécsi Tüke!), majd mivel úgy döntöttünk, így megfagyunk, és már azon kezdtünk elmélkedni, vajon a Vámpír Naplók Klausa ki tudná-e ütni Soma Mama Gésát, elmentünk a pályaudvar várótermébe. Ott még csöveztünk, lassan mindenki elszállingózott, én, Roland és Ricsi maradtunk a legtovább. Igen, időközben találkoztunk Ricsivel is, aki szintén osztálytárs, az after partyn volt jegyszedő. Kiderült, hogy mi, mivel szervező osztály vagyunk, tök ingyen bemehettünk volna. Na mindegy.

Hazajöttem, itt megettem a maradék pizzám (a nagy részét elkapkodták a többiek, mivel csórók voltunk, de éhesek is). Találkoztam Apával, aki már hazajött Franciaországból (igen, ismét. Ezúttal csokit is hozott, nem csak havat, de igazából csak azért, mert egy árárért hármat kap akció volt a Tescoban, azt hiszem), először lehordott, amiért nincs felsöpörve a lépcső (mert én nagyon otthon voltam, beza'), aztán meg azért, mert nincs felszeletelve a krumpli, csak meghámozva. Sorry. Ezt is én csináltam neki, de meg nem köszönte volna, á, dehogy. Csak mormogott valami olyat, hogy "ez ám a segítség", aztán megkérdezte, mióta vagdosom az ereimet. Pénteken van ugye műhelyi gyakorlatunk, jelenleg állványzatok alapjait csináljuk, én meg sikeresen belekaptam a csuklómba a fűrésszel. Én húzogattam, igazából akkor épp állt ki a fából, mert beszorult, amikor valahogy megvágtam vele magam. Mondom, jaa, nem, a fűrész... Erre apám: a fűrésszel?! Hát, igen. Sokáig tartott megnyugtatnom, hogy nem leszek sem öngyilkos, sem emós, és nem, sátánista sem vagyok (egyszer rajzol az ember poénból pentákulumot a párás tükörre, máris megbélyegzik), végül viszont kaptam tőle egy nagyon spéci ragszalagot, olyan hóm méd edisön formában. Ragtapasz nem volt, ezért jól lebetadinoztam, aztán rakott rá vagy hat zsepit, és rá szigszalagozta a karomra. Érdekes néztem ki.

Nagyjából ez volt a hétvégém és a szalagavatóm. Nem csináltam semmit, leszámítva ezt a két névtáblát:

Na ja.

Ma nem volt semmi extra, leszóltam a szalagavató előadást, miután az irodalomtanárnő megkérdezte, milyen volt. Mondom, unalmas, a versek pedig oda nem illőek voltak. Kiderült, hogy ő állította össze a műsört. Hehe. A'sszem, ennyit a protekciómról. Kaptam viszont három ötöst, és megbeszéltük Lacival, aki mellé beültem matekra, hogy a számológépén lévő "STO" nyilván azt jelenti, hogy WTF, mert ugye az egy kérdő szó, és mi is elég kérdő tekintettel állunk a matekpéldák elé, és egyébként is, tök nyilvánvaló, hogy orosz a számológépe.

Annyit viszont megkérdeznék, hogy miért jó a lányoknak, hogy állandóan drámáznak? Természetesen a szerelem a téma. Az egyik eset Vivi és Olivér. Olivér most végzős, ács, de szakmunkáshoz képest nagyon rendes gyerek. Vivi lassan egy éve szerelmes bleé, sokat beszélgetnek meg minden, és még nekem is feltűnik, hogy ez nyilvánvalóan kölcsönös - Olivér olyanokat mondd, mint például, aludhatna-e ott nála, nem akar-e egyszer együtt pizzázni vele, vigyázzon magára a parkban, hasonlók. Vivit november óta győzködöm, hogy hívja el valahová, hogy tényleg kettesbe legyenek, ne az iskolában vagy a buszon, de azt mondja, nem. Mert "mi van ha".

Hasonló a helyzet Fannival és Martinnal, csak sokkal feltűnőbb. Állandóan egymás mellé ülnek, piszkálják egymást, akár két óvodás. Ellopják egymás tolltartóját, firkálják egymást, szekálják. Ennek ellenére, ha az egyik megbántja a másikat, rögtön bocsánatot kér, ajándékot adtak Valentin-napra (Martin egy szép csokor orchideát vett Fanninak, akinek attól kezdve jó volt az estéje, állandóan vigyorgott). Martin Szívecskét is rajzolt neki a hóba, ami aztán Fanni háttérképe lett, közös a profilképük, megvárják egymással a buszt... Persze, a romantika náluk elég érdekes. Fanni rendszeresen azt ordibálja neki, hogy "itt maradsz, k*csög", illetve" Na, most húzzál innen!", míg Martin általában "Hülyelány, rohadtul gáz vagy! Na hagyjál már" szerű mondatokkal reagál. Olyan szép a szerelem.

Amikor már ennyire szembeötlőek a jelek, akkor miért nem lép senki?!

Azért, mert csak. Mert mindig van egy idióta kifogás. És én ezt nem tudom felfogni... Itt hallgatom, hogy panaszkodnak, amiért van valaki, aki BIZTOSAN szereti őket, és minden, erre vágyik minden lány, erre folyton csak drámáznak. Nem tudom felfogni. Eljutottam arra a szintre, hogy ez már személyes sértés, és lassan kiosztok egy-két pofont, hogy a helyükre kerüljenek. Nekem még egyszer sem volt fiúm, csókolózni sem csókolóztam soha, két fiútól kaptam eddig visszajelzést, az egyik familiárisan hiperpigmentált volt, a szürkeállománya pedig egy struccéval vetekedett, a másik pedig oviban történt, de azt a lapot nemrég megtaláltam. Cuki Mickey egér van rajta :)

Most azt hiszem, megyek. Nem tudom, mi van velem, de újabban már kilenckor elfáradok. Viszlát, régi szép idők, amikor hajnali egykor sem akartam lefeküdni!

Azt hiszem, hivatalosan kezdek felnőni...