Ahoy!

Volt egy kis kimaradásom az előző, értelmes bejegyzésemet követően, ennek okait is kifejteném most, meg azt is, hogy mik történtek velem. (Mert amúgy a blog egyébként nem erről szól, dehogy, nekem ezt külön közölnöm kell. Freakin' Genius.)

Szóval, nem jöttem, mert nem jöttem. Ez így baromi hülyén hangzik, de az az igazság, hogy nem volt kedvem a géphez ülni - ez egyben azt is jelentette, hogy hanyagolnom kellett számomra fontos embereket. Igen, én ilyen gáz vagyok, hogy van egy csapat olyan ember az életemben, akikkel még csak nem is beszéltem soha, és mégis, a "legjobb barátok" csoportban tartom őket számon, mert szimplán fantasztikus emberek, jófejek, megértőek, és van közös téma is.

Egyszerűen úgy éreztem, hogy ennek az egésznek nincs semmi haszna, mármint, annak, hogy itt ülök, csinálok ezt-azt, alszok, suliba megyek, hazajövök, és a napom fénypontja, amikor a virtuális világba vethetem magam. Tudom, hogy ez nem normális dolog, és nem foghatok mindent arra, hogy "jaj, nincsenek itt barátnőim", de én erre fogom. Meg arra, hogy talán igazi, hiper-szuper barátnőim sincsenek, akiket mások "LB"-nek hívnak, én viszont valamiért irtózom ettől a szótól.

Na jó, kezdjük előről - ki is az LB? Ez persze relatív fogalom, mert sajnos a mostani világban úgy dobálózik minden egyes tinédzser ezzel a szóval, mint a "szeretlekkel". Sokan csak azért mondják, mert menő, ha van LB-d. Példa: az egyik évfolyamtársam jóban van az ex-osztálytársammal, aki a mi osztályunkból ment át az évfolyamtársaméba. Nem sok értelme volt, mind a két osztály építészetet tanul, még közös óráink is vannak (tesi és angol), ráadásul ott is ugyanúgy nem szeretik, ami egyébként a személyisége rovására írható, de mindegy, nem ez a lényeg. Ők sülve-főve együtt vannak, amiből én igazából csak annyit látok, hogy minden szünetben együtt mennek le cigizni (amiről megint csak külön cikket fogok írni). Egy lány, akivel egy faluban laktam, nevezzük K-nak, az ő "bandájukhoz" tartozott, aztán elhintett nekem néhány pletykát a másik osztályból - a két leányzó, akik annyira, de annyira barátok voltak, elhordták egymást mindennek face-en, meg az osztályban is vitatkoznak, jóformán háborús övezet az egész hely. Miért? Igen! Mert az egyik nem adott a másiknak cigit!

Komolyan, erről szólna a barátság? Mert szerintem nem. Nem azt mondom, hogy ez úgy megy, mint a filmekben - van egy legjobb barátnőd, aki átjön hozzád az éjszaka közepén, mert épp úgy érzed, hogy a pasid nem szeret. Szerintem egy legjobb barátnő egyszerűen meghallgat, nem kell túldramatizálni, elmondod neki az olyan titkaidat is, amit még a családodnak se, nevettek, közös programokat szerveztek, de nem kell állandóan együtt lenni, mert az ember szociális lény, igényli, hogy minél több emberrel létesíthessen kapcsolatot. Épp ezért nem feltétlenül egy LB-je van az embernek, hanem több, mert minden ember más, mindegyikükkel mást szeretsz csinálni.

Ez volt velem általános iskolában. Öten voltunk barátnők - én, Vivi, Zsófi, Enikő és Szandra. Enikő az okos és művészlélek lány volt, Szandra az edzés- és fiú-megszállott, Vivi az őrült, hangos hippi, aki kulcsokkal és gemkapcsokkal a fülében mászkált, Zsófi pedig... Simán csak őrült és kicsit gyerekes is. Mindegyiküket szerettem, nagyon jól megvoltunk, nem volt féltékenykedés, afféle ki nem mondott megállapodás volt köztünk e téren. Közösen vagyunk eg nagy LB-csapat, ennyi. Mivel mind egy környéken laktunk, egy suliba és egy osztályba jártunk, sokat voltunk együtt. A központi helyünk a sulikönyvtár volt - tudom, ilyet is ritkán hallani. Nem mondom, hogy nem olvastunk, mert de, csak épp mindegyikünk mást, és igazából nem is azért jártunk oda, egyszerűen egy hely volt, ahol lehettünk, zárásig ott is maradtunk, aztán ment mindenki a dolgára. Sokszor volt, hogy lementünk ide-oda, egyikünk házába, a játszóra (beza', én még most, 17 évesen is lazán elvagyok ott, ha nem egyedül kell mennem), lényegében bárhova.

Akkor olyan természetesnek tűnt - most pedig visszasírom.

Amikor új iskolába kerül az ember, akkor fél. Jesszus, lesznek barátaim? Szeretni fognak? Vagy kiközösítenek? És mi van, ha túl nehéz lesz ez az egész? Én ezért örültem, hogy szakközépiskolába kerültem át, ahol mindenki új, mindenki rá van szorulva a másikra. Tisztán emlékszem, hogy az elsők között érkeztem meg, mert a falumból háromnegyed hétkor indul a busz, amire nincs szükségem, hét óra tízre bőven bent vagyok, de később csak kilenckor megy, így mindig első vagy második, esetleg harmadik vagyok. Szorongva álldogáltam a folyosón, és néztem, ahogy felsőbb évfolyamosok örülnek egymásnak, nevetnek, sztorikat mesélnek a nyárról. Jó nekik, gondoltam. Én nem mertem megszólítani senkit, mert mi van, ha nyomulósnak néznek? Így hát azon merengtem, milyen sok, új tablót nézhetek végig. Mert az olyan hihetetlenül érdekes.

Aztán bementünk a terembe, mert kinyitották, egyre többen jöttek, köztük a tipikus túlszociális (ez új szó, én találtam ki a barátnőmre) tagok is, akik mindenkihez odamennek és bemutatkoznak. Az első ilyen a most egyik legjobb barátnőmnek (?) tartott lány volt, Vivi - nem, ő nem a hippi-Vivi, ő a komlói Vivi. Ültem a padban, csavargattam a pólóm anyagát, és néztem ki az ablakon, amikor hirtelen leült elém egy lány, ledobta a cuccait a padjára, aztán vehemensen hátrafordult, és ezerwattos vigyorral nyújtotta a kezét: "Szia, Vivi vagyok."

Nagyjából itt kezdődött a barátságunk. Hamar összeismerkedtem Rolanddal is, aki Vivi egyik korábbi áldozata volt, még a folyosón. Ültem volna Vivi mellé, úgy is volt, csak aztán belépett a terembe az osztályfőnök, egy szigorú, ötvenet épp, hogy nem elérő nő, aki karvalyként járkált körbe körbe, és szétzilálta a kialakított rendet, nehogy "rosszalkodjunk". Hát, az nem jött be, de mindegy. Én Viki mellé kerültem, aki kollégista volt, rajta kívül még két lány volt így, meg két fiú. Viki, hát, fogalmazzunk annyiban, hogy hamar a piszkálódás célpontja lett. Ebbe nem megyek bele, de olyan melankolikus és depressziós volt, hogy a legnagyobb jóindulattal sem lettem a legjobb barátnője, mert én képtelen vagyok vigasztalni és anélkül meghallgatni másokat, hogy kimondanám az őszinte véleményem.

A legtöbb időmet Vivivel töltöttem és Ádámmal, mind a kettő energiabomba volt, utóbbi még perverz is. Kialakult egyfajta napi rutinunk - én beérek, köszönök Reninek és Rolandnak, akik mindig ott ülnek bent előttem, ugyanis vonattal járnak, gáz menetrenddel. Leülök, olvasok, megjön Ádám, elmegyünk büfébe, én veszek egy pizzás csigát, ő egy csokit, lemegyünk az automatához. Ott ékezet nélkül írja ki, miután bedobtad a pénzérméket és benyomtad, amit akarsz, hogy "Kerem, varjon". Erre Ádám MINDEN alkalommal elsüti a "nem fogok varni, mert nem tudok varrni" poént, és én mindig nevetek rajta, mert egyszerűen ilyen volt az élet. Eközben mindig perverz sztorikat mesélt, fiúkhoz illően fura és vulgáris részletekkel, Vivi ezért néha lecsapta, engem nem zavart. Jól megvoltunk így hárman, esetleg négyen, ha Roland is odajött.

Aztán vége lett az évnek. Ádám borzalmas tanuló volt, év végén hat tárgyból bukott, ebből négyből átment, évet ismételt, de már másik iskolában, Komlón, ahol a nagymamája lakott. Soha nem voltam az a fészbúkolós fajta, ő sem, így a kapcsolat szépen-lassan megszakadt köztünk. Tizedikben új formációval indultunk útnak - én, Vivi és Roland. A tizedik volt a legszebb évfolyamom, azt hiszem. Rengeteget nevettünk, röhögtünk, hülyéskedtünk, iszonyatosan jó volt. Sok programot szerveztünk, bár persze relatíve - a legtöbb délutánom és estém így is itthon töltöttem, mert Rolandnak és Vivinek is voltak elfoglaltságai, előbbinek mindenféle szociális munka (hihetetlen szamaritánus a srác), utóbbinak egy barátnő, név szerint Viki (ez egy másik Viki, mint aki mellett ültem, ő elment kilencedik végén), akivel óvodás koruk óta ismerik egymást, így nem sok esélyem volt. Ha Viki jött, és sokszor jött, akkor győzött. De nem érdekelt.

Aztán idén beléptünk a tizedik osztályba, és annyi hangulatingadozásom van, hogy abból egy koordinátaarendszeren szinusz-ábra jönne ki.

Kezdődött az egész ott, hogy belépett a képbe Fanni, még tizedik vége felé. Ő is az osztálytársunk, Vivi mellé lett ültetve kilencedikben, de mégis, ő mindig inkább Hubi és Regi felé húzott. Hubi is lány, a vezetéknevéből jött a becenév, de ő is Viki, nem akarok ezzel mindenkit összezavarni. Szóval, addig velük volt, de valahogy megromlott a kapcsolatuk, Viki3 és Regi bulizós lett, Fanni pedig nem annyira, bár néhányszor elment velük. Ő is hozzánk csapódott, aztán szépen lassan azt vettem észre, hogy átveszi a helyem. Ha négyen mentünk az utcán, akkor ketten-ketten mentünk egymás mellett, nem, a többiek hárman, én egyedül. Ha simán hárman mentünk, mondjuk tesire, Vivi, Fanni és én, akkor Vivi mindig Fanni mellett ment, vele beszélgetett, ha sikerült is bekapcsolódnom, akkor nem sokáig tartott.

Életemben nem sírtam még annyit, mint ebben az évben. Annyira, de annyira elveszettnek éreztem magamat, mint még soha, és nem tudtam, miként fogjam fel a dolgokat. Még most sem tudom. Alig volt pár napja, hogy vagy egy óráig síráshoz használható alapzenéket hallgattam. Egészen találó a Running up that hill a Placebotól.

"If I only could make a deal with God, get him to swap our places, be running up that road, be running up that hill, be running up that building... If I only could..."

Tudom, hogy ez eredetileg Kate Bush dala, és hogy egy nő és egy férfi meg nem értéséről szól, de ha ettől elvonatkoztatunk, és csak a refrént nézzük?

"Bárcsak üzletet köthetnék Istennel, bárcsak rávehetném, hogy a helyedben lehessek", stb. Én is ezt kívántam, ó, meg sem tudom számolni, hányszor. Bárcsak ÉN lehetnék az, akit mindenhova hívnak! Bárcsak ÉN lehetnék az, akinek mindenki segíteni akar! Bárcsak ÉN lehetnék az ő helyében... De nem. Én az a lány vagyok, aki csak úgy van. Nem utálják, nem szeretik. Csak van. Én legalábbis én éreztem.

Aztán végül is rájöttem, hogy ez mind-mind az én hibám, mert nem vagyok elég nyitott, nem vagyok elég magabiztos, nem vagyok elég érdekes személyiség. Általában elutasító vagyok, hűvösen udvarias, ráadásul kissé melankolikus is. Pont olyan, mint Viki volt, a padtársam - én sem akartam vele barátkozni, mert lehangoló volt. Más miért akarna velem?

Ez a felfedezés nagyjából november környékén ért. Elhatároztam, hogy változtatok a dolgokon, de előtte napokig csak gondolkodtam, agyaltam, feszengtem, és alig szóltam hozzá valakihez is. Egy kicsit nagyon meg voltam sértődve. A bili füle akkor tört le, amikor meghallottam, hogy Fanni és Vivi a szilvesztert beszélik meg. Amire úgy volt, hogy ÉN megyek, én, Vivi és Roland, elmegyünk valahova közösen, elvégre, már elég idősek vagyunk hozzá, hogy eljárjunk. No, nem inni, egyszerűen csak jól érezni magunkat. Kiakadtam. Nem kicsit. Nagyon. Egy évvel korábban megbeszéltük, hogy igen, ez a mi közös programunk lesz, erre - hipp-hopp, jön Fanni, mint a róka, és puff, vesztettem? Na nem, ez nem így megy.

Órák után beszéltem Vivivel. Ez így nem jó szó - szóltam neki még valamelyik szünetben, hogy majd szeretnék vele beszélni, ezért ne siessen el. Azt mondta, jó. Millió és egy forgatókönyvet dolgoztam ki - mit mondjak? Hogyan? Hol? Kell ez egyáltalán? Amikor ott voltunk, hogy egyedül maradtunk a teremben, már nem voltam biztos magamban. "Mindegy, hagyjuk. Hülyeség. Menj csak el, a Fanni már biztos vár a portánál", majd felkaptam a táskám és elviharzottam, mint valami béna amerikai filmben, fel egészen a zsibongóba, ami ilyenkor mindig kihalt, és ahová olvasni szoktam járni, míg nem jön a buszom. Úgy tíz perc múlva jött utánam Vivi, és közölte, hogy addig nem megy el, míg ki nem bököm végre, mit akarom. Elmondtam, hogy nagyon fáj, hogy úgy érzem, mindenkit elvesztek, mert már senki nem akar velem lenni, ő is inkább Fannival szervez programokat, mint velem. Erre azt mondta döbbenten, hogy nem tud mit reagálni, majd próbálkozik. Mondtam, hogy nem is érdekes, elővettem a könyvem, és addig tartottam fenn a "kemény vagyok" álcát, míg ki nem lépett a képből, aztán bevonultam a mosdóba, és ott éltem ki magam. Nem szép látvány a depressziós-kisírt szemű tinédzser.

És mi jött ezek után?

Vivi egy hétig nem szólt hozzám.

Nem tudtam mire vélni. Most mi van? Így próbálkozik? Hogy ha van gondom, akkor jó, nem érdekes, az elhalt szövetű kezet is mindig levágjuk? Fogalmam sem volt róla. És senki más sem szólt hozzám az osztályban, csak Roland. Ekkor már egyedül ültem a terem legvégében, a sarokban, nem látott senki, így csendben agonizáltam. Egyedül az egyik osztálytársam, egy sokadik Vivi kérdezte meg tőlem, hogy mi a baj, miután mindenki elment az óra végeztével, csak én maradtam ott még szenvedni egy órát, míg jön a busz, ő, és a barátja (mármint, pasija), Laci, aki szintén az osztálytársunk. Megmondtam, mi a helyzet - az, hogy senki nem szól hozzám, az a baj. Mire Vivi: "Senki, vagy... Inkább csak ők?" mutatott Vivi és Fanni helyére, mire megrántottam a vállam. Fájdalmasan jól rátapintott a lényegre.

Miután letelt az egy hét, odamentem Vivihez, nem érdekelt, hogy vannak ott mások, és csak annyit kérdeztem: "Most őszintén, mi a franc bajod van?". És nem tudom. Valahogy elkallódott az ügy, újra beszéltünk egymással, újra barátok lettünk. Elmesélte, hogy még az angoltanárunk is megkérdezte tőle, mi a baj köztünk. A drága tanci mindig figyel ránk, emelt angolra járunk hozzá, plusz különórára is, mert mi tudunk angolul, köbö senki más nem. És azt is mondta, hogy bírja a búránkat, szóval, ő a favourite teacher of all. Közölte, hogy nem szereti, ha össze vagyunk veszve, Vivi szerint még olyan bociszemeket is meresztett rá, amiket a kutyám, az éhenkórász Maya is megirigyelne.

Mindegy. Kibékültünk. De még mindig nem vagyok biztos semmiben - akkor... Mi most barátnők vagyunk? Vagy legjobb barátnők? Mert, hogy őszinte legyek, nálam ő az utóbbi kategória. Nem azért, mert tényleg "LB" az én fogalmaim szerint, hanem mert ő áll hozzá a legközelebb. Az iskolában sokat vagyunk együtt, csak azon kívül soha.

Ezt a problémát meg is osztottam Rolanddal. Na, ha valaki, akkor ő tényleg nagyon, nagyon jó barátom, és bizonyíték arra, hogy létezik barátság fiú és lány között. Ő volt az egyetlen az egész osztályban, aki előtt szó szerint elsírtam bánatom. És azután is a barátom maradt, hogy látott rongyosan-taknyosan, kisírt szemekkel. A filmekben mindig olyan szépen sírnak a nők, legurul egy könnycsepp az arcukon és kész. Én meg valahogy így adom elő magam:

Szóval, ja... Ő tudott mindenről. Mindig elmondtam neki  a bajaim, egyszerűen nem tudom kifejezni, milyen hálás vagyok neki érte. Olyan problémákat is megosztottam vele, amiket anyukámmal sem, pedig tényleg jóban vagyunk. Később persze kiderült, hogy Roland mindig elmondta Vivinek, mi a bajom pontosan, de csak azért, hogy jobb legyen nekem. Ezt én is tudtam, és tudom most is, mégis, alig telt el pár nap, hogy majdnem megint elbőgtem magam. Most éppen azért, mert az iskolában ajánlottak fel színházjegyeket, ugye, van bérlet véve. Mondtam Vivinek, hogy hé, nem akarsz eljönni megnézni a Tratuffe-öt? Azt mondja de, megbeszélhetjük. Alig telt el két perc, már azt beszélte Fannivel, hogy milyen ruhában mennek. Én meg így: What dafuq? Okos és értelmes embernek tartom magam, de percekbe telt, mire bootolni tudtam.

Szóval, igen. Nem tudom mire vélni a barátságomat Vivivel - az iskolában tényleg sokat vagyunk együtt, de azon kívül? Soha. Hacsak nem iskolai rendezésű program van, mint versenyek vagy jövő héten a szalagavató. Ezekre viszont Fannit nem hívja soha... Lehet, hogy Vivi egyszerűen ilyen fura? Mert közben meg olyan dolgokat mond el nekem az életéről, amiket csak nagyon, nagyon szűk kör tud, pl. hogy kibe szerelmes. De tényleg. Nagyon. Mindegy, ez másik téma.

Össze kellett rendeznem az életemet. Nem az elmúlt két hétben, dehogy - inkább az elmúlt fél évben. Próbálok pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, egyre jobban rájövök, hogy nem olyan borzalmas a helyzet, mint hiszem. Nem imád engem mindenki az osztályban, dehogy; csak úgy, magamtól nem szoktam odamenni pl. Daniékhoz, akik viccesek, tényleg, az osztálybohócai, de nekem nincs velük közös témám. Legfeljebb néha megvitatjuk, hogy milyen gáz ez vagy az a tanár, ilyesmik. Egész egyszerűen nem merek odamenni másokhoz, mert mi van, ha hülyének néznek, vagy megutálnak? Na meg a téma... Sosem tudom, hogy egy idegennel, vagy nem annyira közeli ismerőssel miről beszélgessek. Amikor ott vagyunk csoportban, tök jó, de... Múltkor például egyedül maradtam a fentebb említett Lacival, valahova mennünk kellett, már nem is tudom, miért. Tíz perc volt az út, de közel sem beszéltünk annyit, mint máskor. Ilyenkor felötlik az emberben, hogy velem van-e a baj, amire én rendszerint igennel válaszolok, ezért... Elég pocsék személyiségem lett, maradjunk annyiban.

Az elmúlt két hétben igyekeztem a valóságban élni, mert nem, nem ott szoktam. Van egyfajta álomvilágom, ahová már lassan tíz éve menekülök, ha valami nem tetszik. Oda menekültem, mikor ötödikig folyamatosan piszkáltak a többiek, mert kövér voltam. Emlékfoszlányaim vannak csak, de a padtársam néha spontán belém rúgott, vagy öt-hat ember követett végig az udvaron, olyanokat szajkózva, mint "Na mi van, hájas? Gondod van? Noémicske! Noémicske-kecske!". A gyerekek nagyon, nagyon gonoszak tudnak lenni. Oda menekültem, amikor majdnem elváltak a szüleim és majdnem elvesztettük a házat. Nem fogtam még fel teljesen, régen volt, de emlékszem, hogy a takaróm alá bújva sírtam. És oda menekülök most is, minden este, elképzelem, hogy egy másik világban élek. Máshogy nézek ki, más a nevem, kicsit nyitottabb a személyiségem, de egyébként maradtam az, aki. Elképzelem, hogy ennek ellenére is szeretnek, vannak ténylegesen legjobb barátaim, akikre számíthatok, van olyan, aki szerelmes belém. Olyan is van, hogy azt képzelem, már a huszaséveim végén járok, van férjem és gyerekem, nem tökéletes minden, de legalább vannak olyan emberek, akik szeretnek, és ezért boldog vagyok. Aztán mindebből írok valamit, amit soha, soha nem fogok publikálni, elrakom a fiókom mélyére a füzeteket, ha pedig valaki elolvassa, szorongok. Ábrándozom a jövőről, hogy mennyi mindent meg tudnék tenni, hogy mit szeretnék elérni, hogy aztán azok orra alá dörzsölhessem, akik bántottak.

Ez az életcélom. Nem csak az, hogy boldog legyek, hanem beinthesske azoknak, akik annyi, de annyi fájdalmat okoztak nekem az életem során. Újabban ennek a célnak élek, tanulok, igyekszem beszélgetni, ismerkedni, fellépek magamért.

Elég sok változás történt velem röpke egy év alatt, és ezt még nem is sikerült teljesen flgdolgoznom. De igyekszem. Ez volt a sztorija annak, hogy miért nem jöttem - és higyjétek el, ez még a rövidített verzió volt!

Na, de hogy ne csak a sopánkodásom álljon itt, amit úgysem fog senki se elolvasni, beraknék ide néhán idézetet a készülő történet néhány fejezeztéből - az Élet a maffiábanból. Sosem írok totálisan, véresen komoly műveket, mert arra képtelen vagyok, inkább a poénos-agyament-komolytalan felé húzok, így az egész inkább sitcomra hasonlít, mint naplóra, de mindegy

"Luka még csak hat hónapos (...), hiperaktív kölyök, így az, hogy percek óta egy hang nélkül feküdt, pánikra adott okot. Rögtön be is nyúltam érte(...), majd döbbenten meredtem rá. Valami zöldes-kékes trutyi folyt a szájából.
- Tomochka... - állt meg mögöttem Vassily, a vállam fölül nézve Lukára. - Nem akarok pánikot kelteni, de láttam ám az Alien-filmeket...
- Luka nem Alien!
- Akkor defektes.
- Nem defektes! Ő a fiad!
- Persze, ha űrlény, akkor az én fiam!"

"- Gondoltam, legalább egyikünk lehetne felnőtt - néztem sezmrehányóan a férjemre.
- Nem értem, miről beszélsz - felelte olyan ártatlanul, mint a maszületett bárány, majd tovább folytatta a müzlisdobozban talált, összerakható, rózsaszín csillámpóni birizgálását."

"Tanácstalanul üldögéltem a fotelemben, és a tollam végét rágcsáltam. Kifogott rajtam az irodalmi szaklap rejtvénye.
- Ti tudjátok, mi az ember tragédiája? - néztem tanácstalanul körbe. Rossz ötlet volt. Maffiózó-családokat nem kérdezünk irodalomról.
- A délutáni duplafizika - jött a válasz Irinától, aki az említett órák leckéje fölé görnyedt az asztalnál.
- Honey Boo Boo és Kirsten Stewart - vonta meg a vállát Nikolai.
- Nem volt tegnap Jersey Shore! - közölte szenvedő arccal az öcsém. Én inkább csak facepalmoztam majd legyintettem. Hozzátettem volna, hogy ez egy költői kérdés volt, de kételkedtem abban, hogy felfognák ennek a jelentését."

Nos, most egyelőre ennyi voltam, kipanaszkodtam magam, remélem, legközelebb valami normális cikkel tudok jönni.