Feszült figyelemmel követtem, ahogy régi igazgatóm kiszállt a házakat is megszégyenítő nagyságú, kék hintójából. Madame Maxime sosem volt a szívem csücske, és ez kölcsönös volt – rajongásig szerette az általa kreált, tökéletes, mértékletes, kifinomult női ideált, amit a diákjaiba is igyekezett plántálni. Mivel én kedvenceihez képest (mint mondjuk Fleur Delacour, vagy a volt évfolyamtársam, Simonne de Mureau) szimplán trampli voltam, így sosem jöttünk ki túl jól. Dumbledore-ral ellentétben ő nem patronálta a humort, így a végén mindig bajban voltam, és az istállókban kötöttem ki büntetésben. Azok az elefánt méretű lovak elefánt méretűt is piszkítanak…

– Kedves Madame Maxime – köszöntötte szívélyesen Dumbledore, aki aprónak tűnt a hatalmas nő mellett –, boldog vagyok, hogy a Roxfortban üdvözölhetem.

Volt igazgatóm negédesen elmosolyodott, vagy valami olyasmit produkált. – Én iss öhrülok, ’ogy itt le’etek. ’Ogy van, kedves Dumblidorh?

– Dumblidorh! – prüszkölt az elfojtott nevetéstől a Fred-George-Lee hármas. McGalagony intőn felénk fordult, mire az addig görnyedező fiúk összekapták magukat, de még így is meg-megrándult a válluk, és láttam, hogy a szemük is bekönnyezett. Reakciójukra megeresztettem egy széles mosolyt – én milliószor hallottam már Madame Maxime hangját, a francián kívül jó párszor angolul is, így nem érintett meg az újdonság varázsa, de van az a bizonyos pavlovi reflex, amikor már ismered a poént, de annyira vicces, ahogy a többiek derülnek rajta, hogy te sem bírod ki nevetés nélkül.

Attól függetlenül, hogy Madame Maxime árnyékában álltak, az összes érkező beauxbatons-öst felismertem – mily meglepő, egyikük sem volt épp puszipajtásom. Ott volt Jasmine Blanchard, aki folyton dobált órán, mellette pedig Colette Duboi állt, aki egyszer tonhallevet öntött az egyenruhámra. Jó, az félig jogos volt, mert előtte poénból denevért tettem a hajába, és a tanárnak kellett kiszednie, annyira belecsimpaszkodott – mentségemre legyen mondva, nagyon szépet sikított. Utólag visszagondolva, rettenetesen gyerekes tréfákat űztem velük, és ők is velem, de ez van, ha megfejtük a tehenet, már nem önthetjük vissza a tejet. Aztán ott állt a fentebb említett Fleur Delacour mellett Basil Vermount, aki elsőben levágta a hajam, mondván, hogy a fiúknak nincs hosszú hajuk… Máig nem jöttem rá, hogy a viselkedésemre, vagy a nem létező alakomra értette-e, mindenesetre, mikor elhaladt mellettünk, rámorogtam.

Ha jól láttam, néhányan felismertek, de nem szándékoztam nagy viszontlátási összeborulást tartani.

– Csak hogy felkészüljünk – hajolt oda hozzám George, látva fújásom –, mennyire leszel hisztis, míg itt vannak?

– Rakhatok pókot az ágyukba? – kérdeztem vissza.

– Persze – bólintott Fred. – Még segítünk is.

– Akkor csak egy kicsit – fújtam ki egy kósza hajtincset a szememből. Lassan ideje lett volna levágatni a frufrumat.

Percek teltek el azzal, hogy csendben vártuk a durmstrangosok érkezését. Nem tudom, valahogy nem tartottam valószínűnek, hogy ők is hintóval érkezzenek; tisztán emlékeztem, hogy Madame Maxime egyszer valami találkozóról jött vissza (én meg szokás szerint az istállót ganéztam), és valami olyasmit mondott a lovásznak, hogy „áz észáki népek rhoppánt márádhiak éssh fhárágátlánok áz órmóthlanshágukkal”. Valahogy a szárnyas pacik mindenek voltak nekem, csak maradiak és faragatlanok nem.

A csendet Ron törte meg. – Ti is halljátok? – kérdezte.

Én továbbra sem hallottam semmit, és úgy ítéltem, ideje lesz komolyan eljátszanom a hallásvizsgálat gondolatával.

– A tó! – kiáltott fel mellettem Lee. – Nézzétek a tavat!

Mindenki egyszerre fordult a sötét víz irányába. A tóból buborékok jöttek fel, hullámzani kezdett az addig szinte tükörsima felület, végül valami hosszúkás tűnt fel a mélyből, mint valami fura, vékony kar. Összeráncolt szemöldökkel igyekeztem pipiskedve ellátni a fejek sokasága fölött. Már ott tartottam, megkérdezem, hogy a tavi óriáspolipot milyen rendszerességgel etetik, mert egyelőre nem szándékoztam kajává válni (bár amennyi hús volt rajtam, inkább lettem volna fogpiszkáló az olyan finom falatok után, mint Millicent Bulstrode), de nem volt időm feltenni a kérdést. A hosszúkás valamihez hamarosan csatlakozott a test többi része, amiből már én is rájöttem, hogy a víz teteje felé törő valami nem polip, hanem sokkal inkább hajó. A sötét árbocokból, a kerek ablakokból, és a szinte ódonnak tűnő faanyag miatt leginkább egy kalózhajóra emlékeztetett. Miután a hajótest nagy loccsanással elterült a tó felszínén, nem kis hullámokat gerjesztve, alig telt bele öt percbe, máris megpillanthattuk a roxforti fáklyák narancsosan derengő fényébe lépő diákokat.

– Csak nem megkerültek Hagrid eltitkolt testvérei? – vetette fel elméletét Lee. A fiúk/férfiak (vagy nagyon, nagyon randa nők) robusztus alkatát és baltával faragott arcvonásait elnézve, volt benne valami ráció.

– Dumbledore! – harsogta az élükön haladó, fénylő szürkebundás férfi, akit én a Durmstrang igazgatójával azonosítottam. Vagy egy nagyon sokat bukott diákkal.. Ez a „vagy”-ok napja… – Hogy van, drága barátom, hogy van?

– Köszönöm, Karkarov professzor, kiválóan!

– Karkarov? – ismételtem meg a nevet dünnyögve. Valahonnan ismerős volt, csak az nem ugrott be, hogy honnan és miért…

– Orosz? – tippelt Fred hovatartozásáról.

– Szerintem mind azok. Vagy olyasmik… A bundákat elnézve hideg helyről jöhettek – válaszolta George.

– Tuti maffiózók – vigyorgott Vöröske. Meglepetten pislogtam rá.

– Honnan ismered te a maffiát?

– Hát, ha nagyon unatkozom, kölcsönveszem egy-egy könyved…

– Nem kölcsönveszed, hanem el – javítottam ki automatikusan.

– Jó, jó – forgatta meg a szemeit –, lehet, hogy nem szólok…

– Nem is kell – rántotta meg a vállát George. – Akkor szoktad elvenni, amikor épp olvassa.

– Igen, múltkor épp lapozni akart, mikor elvetted, így kitépődött a lap – szállt be Lee is a beszélgetésbe.

– Bocsánatot kértem! – csapta vállon Lee-t, majd könyörgő, kék kutyustekintettel felém fordult. – Ugye, hogy bocsánatot kértem? Meg is javítottam, sőt, fájdalomdíjat is kaptál!

Erre nem tudtam mit felelni; tényleg bocsánatot kért és visszavarázsolta a lapot. Igaz, annyira erős lett az Eternifix ragasztóbűbáj, hogy három lap is összeragadt benne, és sehogy sem tudtam szétválasztani őket. Fred ezt „apró technikai hibának” nevezte, mire megkérdeztem, az is apró technikai hibának minősülne-e, ha odaragasztanám a Fúriafűz egyik ágához. Ezt követően egész nap sütivel látott el, amit a konyháról szerzett… Az határozottan jó fájdalomdíj volt.

– Krum! – kiáltott fel Lee, mire kérdőn felé fordultunk. Addig fel sem tűnt, hogy a tömeg morajlani kezdett, izgatott kiáltások és lányok vihorászása váltotta fel az addigi tényleg halk pusmogást.

Az ok pedig ekkor haladt el mellettem, fapofával, előre szegezve hideg tekintetét, pillantásra sem méltatva a majdnem elaléló ötödikeseket.

– Ez Viktor Krum, Viktor Krum! – rikkantotta a fülembe Lee, kevés híja volt, hogy fel ne lökjön, mikor az egész diáksereg befelé kezdett nyomulni.

– Megsüketülök, Lee! – fogtam be a fülem, de így is eljutott hozzám a hangzavar.

– Hogyan lehet még iskolás? – hitetlenkedett George, miközben testvérével együtt a nyakukat nyújtogatva követték a durmstrangos fiúk bevonulását. Ezalatt persze kezeiket a vállamra helyezték, és a nagy nézegetés közben majdnem összenyomtak.

– Ha nem engedtek el, Merlin a tanúm, megharaplak titeket! – fenyegettem meg őket. Nem mondanám, hogy reszketni kezdtek a félelemtől, mindenesetre, okosabbnak látták biztos helyen tudni a kezeik. Ahogy körülnéztem, mindenkit lenyűgözött a bolgár fogó jelenléte. Lee annyira látni akarta, hogy páros lábon kezdett ugrálni, néhány (lány) évfolyamtársam a Hollóhátból összeveszett azon, hogy ki kapja meg a rúzst, pár emberrel arrébb pedig Ron bizonygatta Harrynek, hogy ő márpedig szerezni fog egy aláírást. Egyedül Hermione állt nyugodtan és forgatta a szemeit. A tömeget pásztáztam Ginny után, ám hiába, nem találtam meg, így kissé csalódottan követtem Fredéket a nagyterembe. Akárcsak az öccsük, most ők is az ajtóval szemközti oldalt választották, így most beletelt egy kis időbe, míg megszoktam az új perspektívát.

– Bogárd bárd szétcsapott húrú lantjára mondom, el sem tudom hinni, hogy Krum itt van. Itt! Egy karnyújtásnyira tőlem! – lelkendezett a bátyám.

– Inkább Malfoytól – intettem a mardekáros asztal felé, ahová a Durmstrang diákjai leültek, és ahol a szőke fiú kaján vigyorral elegyedett beszélgetésbe a bolgárral. Lee csak legyintett.

– Az az asztal közelebb volt. Csak azért ültek oda – bizonygatta.

– Ja, az azt követő két asztalt meg, ahol sokkal több a hely, elvétette… Biztos megártott a látásának a magaslati levegő – élcelődött Fred. Lee, úgy tűnt, nem akart foglalkozni vele.

– Sss, Dumbledore beszélni akar! – pisszegett le minket egy alsóbb éves, akit valamiért összezavart az alig húsz fővel nagyobb létszám, és tévesen úgy gondolta, hogy szemtelen lehet velünk.

– De neked nehéz lesz majd beszélned, ha feldagasztom a nyelved – sziszegtem dühösen, mire a nagyjából harmadikos-negyedikes fiú megszeppenve nyelt egyet és hátrahőkölt.

– Látom, hogy csak egy kicsit lettél hisztisebb az átlagnál – vigyorgott pimaszul Fred, én pedig küldtem felé egy cápavigyort. Nem vágtam vissza, mert Dumbledore belekezdett a beszédébe.

– Köszöntök ezen az estén minden bentlakót és, különösképpen, minden vendéget – mosolygott az érkezőkre. – Nagy örömömre szolgál, hogy a Roxfortban üdvözölhetem a hölgyeket és urakat. Szívből remélem, hogy itt tartózkodásuk a kényelem és a kellem jegyében telik majd.

Az egész terem tisztán hallhatta, ahogy a Hollóhát asztalánál ülő beauxbatons-ös társaságból az egyik lány felnevetett. Túl sokat hallottam ezt a kárörvendő, gúnyos nevetést; Fleur volt az.

– Hazamehetsz, ha nem tetszik – hallatszott Hermione válasza. Bár a manókban eltúlozta a dolgot, most tökéletesen igazat adtam neki.

– A Tusa hivatalos megnyitására a lakoma végén kerül sor. Addig is egyenek-igyanak, és érezzék otthon magukat! – fejezte be az igazgató, majd helyet foglalásával párhuzamosan megjelentek az ételek az asztalokon. A nagyterem díszéhez méltóan a vacsora sem átlagos volt – az ételek több, mint felét nem is ismertem.

– Miért húzzák eddig? Én Tusát akarok – sóhajtott George, miközben az előtte lévő, tésztás valami piszkálgatta a villájával. – Te, AJ, mi ez?

Egy pillanatra odanéztem, majd folytattam a gombakrémleves kimerését az aranytálamba. – Paradicsomos Tarte Tatin.

– Tartetami? – kérdezett vissza Fred, és csatlakozott a böködéshez.

– Tarte Tatin. Egyfajta paradicsomos tészta, benne fokhagymás-vajas-paradicsomos töltelékkel. Nekem fura egyszerre a hagyma és a karamellizált cukor, de kóstoljátok meg, aztán meglátjátok.

Egymásra néztek, megvonták a válluk, szedtek egy-egy szeletet, megkóstolták, majd egy emberként köpték ki a szalvétájukba. Elvigyorodtam, úgyis tudtam, hogy ez lesz, ezért rámutattam egy két székkel arrébb lévő tálra, amelyben leves volt. Én valami babos cuccnak néztem, az csak nem lehetett rossz. Ha meg nem az volt, úgy gondoltam, legfeljebb azt is kiköpik. Ügyes nagyfiúk már, meg tudják etetni magukat.

– Te mit eszel? – fordultam mosolyogva Lee-hez.

– ’Em ’om – válaszolt teli szájjal –, de ’aon fi’om!

Ránéztem a tányérjára, feldolgoztam, amit láttam, majd minden erőmet, amely átjárta a testem, arra használtam, hogy visszafojtsam a kitörni készülő röhögést, még a kezeim is a szám elég kaptam. Ezt persze Lee is észrevette.

– ’I ’a? – érdeklődött félve. Imádtam, hogy ilyen bébi koala volt.

– Tényleg nem tudod, mit eszel?

– Elég rossz a rövid távú memóriád – csóválta a fejét, miközben vett még egy kanállal a darabos levesből. – Mondtam már, hogy nem.

– Hát, én igen – vigyorogtam. – Csigalevest.

Lee erre sugárban köpte ki a szájában lévő ételt, ráterítve a permetet a vele szemben ülő George-ra, aki összeszorított szemmel-szájjal ült egy helyben, hajából leves csöpögött, talárja redőibe pedig csigadarabok akadtak.

– Megvagy? – nevetett Fred, enyhén fulladozva az incidens előtt ivott, aztán félrenyelt töklétől. Nem tudtam, melyik fiúnak szánta a kérdést, de mindketten magukra vették.

– Ja – válaszolta Lee, aki ezután rögtön felkapott egy tucat szalvétát, és elkezdte törölgetni a nyelvét.

– Nem igazán – felelte vele egyszerre George. Nevetve nyújtottam át neki az én szalvétám (az övét Lee elvette), de még ez sem bizonyult elégnek, csupán az arcán több leves volt, mint amit a szalvéta anyaga fel bírt volna szívni. Fred, aki addig felváltva fuldoklott és röhögött, most sokkal racionálisabban állt a témához, mint én, és jó varázslóhoz méltóan egyetlen pálcaintéssel megtisztította az asztalt és ikertestvérét is.

– Ezek a franciák mazochisták! – nyögte szenvedve Lee, miután úgy döntött, eléggé eltüntette a csiga-ízt a szájából. Fleur nagyjából ezt a pillanatot választotta arra, hogy odalépjen a Lee másik felén ülő Ronhoz.

– Bosánát, kéhrtek még á bouillabaisse-ből? – kérdezte az előttük heverő tálra mutatva. Ahogy láttam, Ron elbűvölve nézte a lányt, és amint felfedezte, Lee is csorgatni kezdte a nyálát. Tipikus férfiak…

– Vidd el nyugodtan – válaszolt Harry, aki, olybá tűnt, megőrizte a lélekjelenlétét.

– Nem kéhrtek töbet?

– Nem. De nagyon finom volt – lehelte megigézve Ron. Piton mondott valamit az Amortentia-főzetről meg a megszállott szerelemről… Na, egész biztos vagyok benne, hogy annak is ilyen a hatása!

– Ezt miért nem kérte el? – nézett a csigaleveses tálra Lee, ami pont előtte volt. – Ennyivel jobb az a bulla-valami?

– Az kagylóleves. Egyébként meg, Fleur…

– Fleur? – fordult felém hevesen. – Te ismered?

– Nem tűnt fel, hogy AJ az első három évben nem velünk járt egy suliba? – kérdezte Fred csipkelődő vigyorral, majd evett egy falat valamit, amit én sült húsnak néztem, de a nagy rakás olvasztott sajt alatt bármi lapulhatott.

Lee nem is törődött Freddel, hanem a kezeim után kapott, majd a sajátjai közé fogta. – Hozz össze vele! – nézett rám esdeklő, nagy barna szemekkel.

– Az egy hülye liba! – kiáltottam fel mérgesen, ezzel nem kívánt figyelmet váltva ki a közelülőkből. Még hogy én hozzam össze vele?!

– És semmi esélyed nála, Jordan – szólalt meg a tőlem három székkel arrébb narancsos csirkét evő Angelina.

– Ebben lehet valami – motyogta elszontyolodva Lee. Egy pillanatig csak a lábait nézte, majd ismét felderült az arca, és Angelinára nézett. – Angie, azt hiszem, mégis te maradsz az igaz szerelmem!

– Hipp-hipp hurrá – morogta a lány, majd visszatemetkezett a csirkéjébe. Örültem, nem volt kedvem vele traccsolni, előbb vetettem volna magam kentaurok elé.

– Jé… Az ott Ludo Bumfolt? – kérdeztem a többiektől, mikor a tanári asztal felé pillantva megláttam, hogy az addig üresen álló székek gazdára találtak. – Meg Kupor… Még mindig Weatherbynek hívja Percyt?

– A’sszem – felelték kórusban az ikrek, de nem is igazán figyeltek rám. Előre-hátra dülöngélve igyekezték kiküszöbölni a vakfoltokat, amiket a diákok fejei okoztak, és egységes képet képezni, ha jól láttam, Bumfoltról. Felvontam a szemöldököm – vajon ennek köze volt a nagy pusmogásokhoz és titkos levelezésekhez? Biztosra vettem. Más, logikus okot nem találtam, amiért ilyen érdekesnek találhatták volna a varázslót, terelő volt vagy sem.

Összesúgtak, de pár szón kívül nem válthattak többet, ugyanis hamar visszaegyenesedtek, és a desszert alatt (én megpróbálkoztam valami bolgár sütivel, ami hasonlított a baklavára) a Tusáról beszélgettek Lee-vel. Be voltak zsongva, mint a méhek, ha jön a tavasz, egyre csak azt nézték, mikor végzek már a sütivel, mintha akármi is azon múlott volna. Már csak azért is alapon vettem repetát.

– Elérkezett a nagy pillanat – állt fel Dumbledore, a teremre pedig hirtelen csend ült, mindenki feszült figyelemmel követte az igazgató szavait. Az ikrek szinte ráhasaltak az asztalra, annyira tökéletes rálátást akartak Dumbledore-ra. – Hamarosan kezdetét veszi a Trimágus Tusa. Mielőtt behozzák a ládát…

– Ládát?! – fintorodott el George.

– Ládát? – szajkózta Lee is.

– Ládát – erősítettem meg őket.

– Minek kellhet egy láda? – csóválta a fejét értetlenül a bátyám. Fred erre elvigyorodott.

– Biztos ládába zárták a döntőbírót, hogy ne lehessen megvesztegetni – vetette fel szórakozottan. – Ravasz húzás, Dumbledore, nagyon ravasz…

–… Mindenekelőtt azonban bemutatom a Minisztériumból érkezett vendégeinket: Bartemius Kupor urat, a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályának vezetőjét…

Akárcsak Mordon bemutatásakor, most is kevesek tapsoltak csupán, ám az SVK-tanárral ellentétben, nem volt valószínű, hogy Kuport akárki megkedvelte volna a későbbiekben.

–… és Ludo Bumfolt urat, a Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztályának vezetőjét.

Erre már szinte mindenki tapsolt – szimpatikusabb volt, mint a szürke, mosolytalan, lenyalt hajú, hórihorgas varázsló. A „szinte” jelző azért fontos volt – Fred és George például, valamiért, nem tapsoltak, sokkal inkább légyfogáshoz hasonlatos mozdulatokat produkáltak. Eldöntöttem, hogy most már tényleg rá kell kérdeznem!

– Bumfolt és Kupor urak az elmúlt hónapokban nagyon sokat fáradoztak a Trimágus Tusa megszervezésén – folytatta Dumbledore, miután a taps elhalt. – Karkarov professzor, Madame Maxime és jómagam mellett ők is részt vállalnak majd a bajnokok teljesítményét elbíráló zsűri munkájából.

Ahogy sorban ránéztem a jövendő zsűritagokra, úgy éreztem, lesznek itt kétes eredmények… Dumbledore objektivitásában persze nem kételkedtem, de valahogy sejtettem, hogy Karkarov és Madame Maxime a saját malmára fogja hajtani a vizet. Mondjuk, Bumfolt is ott ült, és, bár nem igen volt alkalmam megismerni, bíztam abban, hogy akárki lesz is a Roxfort bajnoka, segíteni fog neki.

– Akkor hát, Frics úr, kérnénk a ládát!

– Na, végre! – sóhajtott megkönnyebbülten Fred. Nem tudom, mi miatt stresszelt addig, talán azért, nehogy tényleg embert rejtsenek a ládába (amely a doboz méreteit elnézve igen valószínűtlen volt), vagy – és ez a valószínűbb – Merlinért imádkozott, nehogy Kupor beszédet akarjon mondani.

A Frics kezében lévő doboz ékes volt ugyan (a bennem lévő tolvaj elgondolkodott, mennyiért passzolhatná el az ékköveket), de meglepően kicsi volt. Jó, nem ékszerdoboz-méretű, de egy ilyen nívós és régi versenyhez minimum egy csodaszökőkút dukált volna, kívánságot teljesítő aranyhalakkal.

Miközben a gondnok letette a ládát, Dumbledore újra magyarázni kezdett. – Mr. Kupor és Mr. Bumfolt már áttanulmányozták az idei bajnokok számára kidolgozott feladatokat, és intézkedtek róla, hogy megtörténjenek a szükséges előkészületek. A tanév során elvégezendő három feladat próbára teszi a bajnokok varázserejét, szellemi képességét…

– Ti máris hátrányban vagytok – súgtam oda vigyorogva a fiúknak.

– Megpöckölöm az orrod – fenyegetett meg játékosan George, Lee oda se bagózott, Fred pedig kiöltötte rám a nyelvét.

–… és természetesen az is kiderül majd, meg tudják-e őrizni lélekjelenlétüket veszélyes helyzetekben.

Az addigi, halk pusmogás hirtelen elnémult. Ezen annyira meglepődtem, hogy még csak megjegyzés sem jutott eszembe, amit odaszúrhattam volna a majmoknak.

Dumbledore nyugodtan folytatta. – Mint tudjátok, a Tusán három bajnok mérkőzik meg egymással, a három résztvevő iskola képviseletében. Pontozni fogjuk az egyes próbák végrehajtása során nyújtott teljesítményüket, s az a bajnok, aki a legmagasabb összpontszámot éri el. Övé lesz a Trimágus Kupa. Az iskolák bajnokait egy pártatlan döntőbíró, a Tűz Serlege választja ki.

Az igazgató a ládából egy kéklő, táncoló fénnyel teli, igencsak réginek tűnő kupát vett ki. Tátott szájjal néztem, de nem az ámulattól, hanem az elképedéssel vegyes lenézéstől. Az orrom is ráncoltam, és összességében elég bután meredtem Dumbledore-ra, aki úgy fogta a serleget, mintha legalábbis a Szent Grál lett volna, ő meg a nyugdíjas Indiana Jones. Jó volt ez a hasonlat, csak kár, hogy rajtam kívül igen kevés roxfortos értette volna.

Fred és George, úgy tűnt, jobban örültek az ócska facuccnak, mint én, ugyanis az asztal alatt lepacsiztak egymással „ez az”-t mormolva a bajszuk alatt. Egyelőre nem értettem, miért lelkesültek fel ennyire a tudattól, hogy nem hús-vér ember lesz a döntőbíró, de aztán nekem is leesett…

Dumbledore nem lesz személyesen ott, amikor bedobják a nevüket. Nem fogja megállítani azokat, akik még nem nagykorúak. Csak egyetlen korhatárvonalat kellett legyőzniük…




– Korhatárvonalat húz! Azt ki tudjuk játszani a kor-korrigáló főzettel, nem igaz? Becsempésszük a nevünket és kész, a serleg nem tudja megállapítani, hány évesek vagyunk! – lelkendezett Fred, szemei úgy csillogtak, mint egy ötévesnek karácsony reggelén. Vagy Lee-nek karácsony reggelén. Vagy Lee-nek, mikor kaját lát… Oldalra billentettem a fejem, úgy lépkedtem kifelé Ron mellett (biztos távolságot tartva Hermionétól, aki még mindig haragudott rám). Ennivalóan aranyosnak láttam Fredet, mikor épp lelkesedett valamiért. Csak kár, hogy ezen kívül is szokott beszélni.

– És ha így van? – kérdezte a fentebb említett lány szokásos, akadékoskodó hangnemében. – Kiskorúaknak nincs esélyük a versenyen. Még túl képzetlenek vagyunk. Fogd már fel!

– Csak a saját nevedben beszélj! – mondta ki George azt, amire nekem is állt a nyelvem. – Te is megpróbálod, igaz, Harry?

Erre én is a szemüveges fiú felé fordultam, aki a kérdésen gondolkodva meredt maga elé. El sem tudtam hinni, hogy ez tényleg mindenkit ennyire elgondolkodtatott és csábított, csak engem nem. Jó, ez így nem egészen igaz; mindenki izgatott volt, de javarészt a fiúk akartak jelentkezni… Bennük több volt a halálvágy, gondolom én. Persze, az örök dicsőség meg a kaland jó bulinak tűnt, szeretem a pörgést, de az életem is.

A mardekáros asztalnál Ronék leszakadtak tőlünk (mi udvariasan magunk mögé utasítottuk a durmstrangosokat az ajtóban), így négyesben folytattuk utunkat.

– Tudod, hogy ez mit jelent, ugye, AJ? – karolt belém Lee, aki lassan éledezett az este folyamán őt ért sokkokból. Krum, a Tusa, Fleur… Sok behatás volt ez így egyszerre neki.

– Hát, ha jól sejtem nem azt, hogy most mehetek aludni…

– Mindig is tudtam, hogy okos vagy te! – bökte meg az oldalam George. Nagyot sóhajtottam és hagytam, hogy a fiúk lenyomjanak az egyik kanapéra a klubhelyiségben, és ott várjuk meg, amíg mindenki elszállingózik a szobái felé. Nem mintha nem tudott volna mindenki a tervről (többen oda is jöttek, hogy biztosítsák őket a támogatásukról és sok sikert kívánjanak nekik), de jobbnak láttuk az éj leple alatt beosonni a fiúk szobájába. Az említett hálóban teljes volt a káosz – az ágyak körül eldobált tankönyvek, ruhadarabok, illetve személyes jellegű tárgyak (az ikrek seprűi és ütői, valamint Lee kajás dobozai), valamint a nagy rendetlenség kupac és a szoba közepén állt újdonsült, részidős bájitaltan-laborunk.

– Na, lássunk neki – csaptam össze a tenyerem, és levetettem magam a kis üst mellé, amely alá lángot varázsoltam, és kiadtam az ukázt: Lee feldarabolja a gyíkmájat, Fred szálanként beleejtegeti a sertéssörtét a forró napraforgó-tejbe, George pedig egy kicsi mozsárban porrá őrli a macskagyökeret. Én eközben a sárkányrudat igyekeztem megszabadítani a rajta lévő, undorító, nyálkás hártyától, amelyet én birkabélnek néztem.

– Meg se szólalj! – szóltam rá Fredre, aki olyan eszelősen vigyorogva nézte szenvedésem, hogy biztosra vettem, mindjárt kinyitja azt a nagy száját. És egyébként is irritált, ahogy bámult. Hogy eltereljem róla a figyelmem, inkább Lee-re néztem. – Lee, fél ujjat mondtam, nem fél öklöt!

– Ez fél ujj! – méltatlankodott, és letörölt egy nagyobb vérpacát a kezéről, természetesen a mögötte a földön fekvő, fehér ingbe.

– Kinek? – meredtem rá hitetlenül.

– Hagridnak – vigyorgott Fred.

– Megmondtam, hogy meg se szólalj! – Erre továbbra is szélesen vigyorogva megrántotta a vállát. Nagyon hosszú estének ígérkezett…

Nagyjából másfél órával később már minden hozzávaló az üstben rotyogott, amikor észrevettem, hogy az őrölt kentaurszőr, amelyet utoljára kellett volna belerakni a doximéreggel együtt, hiányzott. Mi csempésztük ki egy bájitaltan óra alatt; míg az ikrek trágyagránátot robbantottak a folyosón, addig mi egy „Invito”-val megszereztük, ami kellett, Lee pedig eldugta.

– Hol a kentaurszőr? – fordultam bátyám felé, mire ő keresgélni kezdett maga körül a lomkupacban.

– Nincs itt? – dünnyögte, majd hasra vetette magát, és elkúszott a legközelebbi ágy aljáig, és félig be is mászott alá. Egy darabig nézelődött ott a pálcája fényénél, majd benyúlt valamiért.

– Megvan? – érdeklődtem a nyakam nyújtogatva irányába.

– Meg! – szólt, az ágy elnyomta a hangja egy részét, de éreztem, hogy örül valaminek. Amint kikúszott, megláttam, mi is volt az öröm oka – egy poros szendvicse tartott a kezében. – Hetek óta keresem!

Elfintorodtam. – Nehogy megedd! – De hiába volt, megszabadította a porcicáktól és hajszálaktól egy pálcaintéssel, majd beleharapott. A hideg is kirázott tőle, pedig tényleg szeretem a kaját, de akkor még jobban, ha előtte mondjuk nem fetrengett emberi bőrfoszlányokban és hajtincsekben. Ismertem az öt másodperces szabályt, de a több napos valahogy kimaradt az életemből.

– Ne edd már meg! – Nagy meglepetésemre Fred hangja csengett ilyen méltatlankodva. Persze gondolhattam volna, mit akart, amikor felugrott a törökülésből és Lee-re vetette magát, majd kikapta a kezéből a szendvicset. – Hagyj nekem is!

Míg ők ketten megverekedtek a több napos szendvicsért, mint akik negyven napos tisztuló-kúráról jöttek a sivatagból (rég volt vacsora), George felnézett az üstben lévő félkész bájital kavargatásából.

– Nézd meg a szerdai kupacban – mutatott a szoba egyik sarkába. Aha, szóval van itt rendszer, csak én nem fogom fel… Odabattyogtam a kupachoz, melyben vegyesen volt aztán minden, amit a fiúk egy nap alatt használtak, ingtől kezdve, tankönyveknek használt pergamenlapokon és elhasznált pennákon át egy fél pár zokniig tényleg minden. Még egy kis darab dörzspapírt is találtam. A pálcám hegyével bökdöstem arrébb a használt ruhákat (nem tudom, inkább reménykedtem-e vagy féltem-e egy esetleges Fred-használta alsótól), a kupac közepén pedig meg is találtam, amit kerestem. A sötét pornak tűnő szőr mellett apró fiolák voltak, bennük színes valamikkel, amiket én Varázsvicc termékeknek gondoltam. Különböző méretű, formájú és színű bogyókkal voltak teli, a dobozon lévő cetlire pedig a petárda szót firkantották rá irtózatosan ronda, alig olvasható fiúírással, így jobbnak láttam nem piszkálni őket.

Az egyik fiola azonban mégis felkeltette az érdeklődésem: szőlőszem nagyságú, kék, pillangó formájú bogyók voltak benne, az üvegcse feliratán pedig a „Yaya Bumm” név állt. Ezek elneveztek rólam egy terméket!, derült fel az arcom az önelégültségtől. Nem is tudtam volna tagadni, hogy bizony legyezgette a néha előtörő hiúságom. Nem mindenkinek van magáról elnevezett petárdája! A pillangót elnézve oldalra sandítottam, ahol Fred vígan eszegette a fél szendvicset, amit Lee-től zsákmányolt. Reménykedtem benne, hogy Vöröske ötlete volt, de nem kérdeztem rá; így biztosan enyém maradt a remény, amely újfent beragyogta piciny, elveszett lelkem.






A bájital elkészülte hosszadalmas volt, főleg azért, mert félidőben elaludtunk, alig két óra múlva pedig arra ébredtünk, hogy a fele kirotyogott, Lee haja pedig lángra kapott. Mázli, hogy az ikrek kifejezetten profik voltak oltó-bűbájokban, mivel állításuk szerint többször gyújtották fel magukat, mint egy főnix. A szombatra virradó reggelre két kancsó koffeinnel teli teát is megittunk, amelyet Lee és én szereztünk a konyháról, ennek hatására úgy felpörögtünk, hogy a mosdóba is sprintelve mentünk, és nem csak azért, mert a tea vízhajtó hatású.

Az én anyagcserém gyorsabbnak bizonyult a fiúkénál, ugyanis reggel hétkor ők szinte kirobbantak a szobából, míg engem úgy kellett vonszolniuk maguk után. Jobban mondva, inkább lebegtetniük a menetszélben, mint egy fura, elbénázott zászlót.

– Mi ez a hangzavar? – totyogott le a lépcsőn Ginny rózsaszín, macskás köpenyében, álmosan dörzsölgetve szemeit.

– A testvéreid történelmet írnak, Gin! – rikkantotta Fred, még mielőtt szinte kiugrott volna a portrélyukon. Én tehetetlenül vontam meg a vállam a lányra nézve, majd a fiúk után siettem, akik már egy lépcsőfordulóval előttem jártak.

– Ne maradj le, AJ! – kiáltott fel Lee, de meg sem állt, az ikrek sem lassítottak, így csak akkor sikerült utolérnem őket, amikor már a Serleg közelében álltak. Térdemre támaszkodva lihegtem, igyekeztem nem tudomást venni a szúró fájdalomról az oldalamban, és Harryék mellé léptem.

– Lemaradtam valamiről? – nyögtem ki két levegővétel között, de Harry csak megrázta a fejét.

– Összejött a bájital? – kérdezte.

– Azt… Azt hiszem – ziháltam, immár felegyenesedve, majd figyelmem a bátyámékra fordítottam, akik már a korhatárvonal mentén sorakoztak.

– Készen álltok? – nézett a másik kettőre Fred. Megint olyan izgatottnak tűnt, mint az előző esti vacsoránál. – Jól van… Én megyek elsőnek…

– Úgyse jön össze – morogta Hermione, mire küldtem felé egy csúnya pillantást. Oké, még mindig aggódtam, hogy mi lesz, ha egyikőjük lesz a bajnok, és megsérül, de az este folyamán rám is átragasztották a lelkesedésük (a bájital főzése közben folyamatosan arról beszélgettek, vajon milyen feladatok lesznek, és mit fognak kezdeni a pénzzel), így szinte személyes sértésnek vettem Hermione fitymálását.

Feszült figyelemmel követtem Fred mozdulatait, azt, ahogy műugrókat megszégyenítő lendületet vett, azt ahogy átlépte a vonalat, majd végül azt, ahogy (immár George-dzsal kiegészülve, aki felbátorodott testvére látszólagos sikerén) egyszer csak kirepült az aranyló körből, mintha ágyúból lőtték volna ki.

– Te jó szagú sipkás bicebóc! – kiáltottam fel rémülten, mert szinte visszhangzott, ahogy a magasból földet érve nyekkentek, és fáradtságomról megfeledkezve ugrottam oda melléjük Lee-vel kísérve. Az esést látva azt hittem, kész, most tört el a gerincük, de túlzó félelmeim alaptalannak tűntek; mire odaértem, ők már ki is lábaltak a pillanatnyi sokkból, majd felálltak és elröhögték magukat. Frissen nőtt, hosszú, ősz szakálluk látva én sem tehettem mást, mint baráti szolidaritásból kinevettem őket. Nem én voltam az egyetlen, akinek még a könnye is kicsordult a nevetéstől, a teremben tartózkodó harminc másik diák is így tett.

– Én figyelmeztettelek – lépett oda hozzánk Dumbledore, ahogy mindig, most is vidáman, a düh legapróbb szikráját sem lehetett felfedezni hangjában. – Azt ajánlom, keressétek fel Madam Pomfreyt. Ha jól tudom, már kezelésbe vette Fawcett kisasszonyt a Hollóhátból és a hugrabugos Summers urat. Ők ugyancsak öregítettek magukon egy cseppet, bár el kell ismernem, egyiküknek sincs olyan pompás szakálla, mint nektek.

A két szakállashoz, meg a mellettük görnyedezve nevető fiúhoz csak azután csatlakoztam, hogy fogtam egy tányért és telepakoltam pirítóssal, lekvárral, mézzel és vajjal. Valahogy úgy éreztem, nem érünk vissza reggelire, az pedig köztudottan a nap legfontosabb étkezése. A gyengélkedő ajtajában már ott állt Madam Pomfrey.

– Még kettő? Hányan próbáljátok még ilyen ócska trükkel átverni Dumbledore-t? – szidott minket csípőre tett kézzel, amint meglátott a folyosó végén.

– Az ócska trükkökre nem szoktak számítani – vont vállat Fred.

– Lárifári! Na, gyertek befelé, szedjük le ezeket a borzalmas szakállakat, egy-kettő – terelgetett minket maga előtt, mint egy óvó néni.

George elkezdte simogatni az arcszőrzetét. – Szerintem jól áll. Komolyabbnak tűnök tőle.

A gyógyító ezt nem találta olyan viccesnek, így (miután lenyomta őket egy-egy ágyra) megitatott velük egy-egy üvegcse valamit, aminek olyan szaga volt, mint a mohás fatörzseknek, majd ott is hagyott minket.

– Hát, ez nem jött össze – szólt mosolyogva Fred, de pontosan jól látszott rajta, mennyire csalódott. Ha nem figyelt volna annyira az imidzsére, valószínűleg búskomor képpel süppedt volna a háta mögött lévő nagy, puha párnák közé. Ingerem támadt megölelni, de nem tettem.

– Hát, nem – rázta meg a fejét csüggedten George.

– Találtok más módot, hogy megörökítsétek a nevetek – guggoltam le az ágya mellé, és a matracra könyökölve ásítottam egyet. Szívesen mondtam volna egy-két okos dolgot, vagy minimum megnyugtatót, de nem tudtam ennél többet kinyögni, így inkább bizakodó képet vágtam, és a Fred ágyára tett kajával teli tányérra mutattam.

– Már most legendák vagyunk! – közölte magabiztosan Fred. Nem akartam egyedül hagyni őket, de éreztem, hogy a fáradtságom megint előtört, most, hogy az adrenalin-szintem visszatért a normálisra. Lassan, de biztosan hajtottam fejem a kezeimre, a fiúk beszélgetése a jövő generációinak példaképeivé válásáról csak tompa zümmögésnek hallatszott, akárcsak a külvilág többi zaja, és nem is törődve azzal, hogy Lee valószínűleg épp hozzám beszélt, lehunytam ólomsúlyúnak tűnő pilláim, és szimplán, guggolva elaludtam.




Arra keltem, hogy nem alszom, ami így idétlenül hangzik, de egyébként nagyon ijesztő. Az egyik pillanatban még álomföldön jártam, és valamiért egy számomra ismeretlen házban fogócskáztam gyerekként a hat-hét éves forma ikrekkel, aztán kiestem az ablakon, ám mielőtt földet értem volna, felpattantak szemeim, és lendületesen felültem. Nem azért, mert akartam, hanem mert úgy éreztem, hogy egy láthatatlan erő húz, és összerándultak az izmaim. Sohasem éreztem magam éberebbnek, mint mikor körülnéztem a gyengélkedőn.

Az egyik üres ágyon feküdtem, mellettem az egyik oldalon Lee horkolt (vagy haldoklott), a másikon George ült vigyorogva. Fred a sarokban lévő ágyon aludt, a hátára fordulva; mindkettőjüknek már csak rövid, néhány centis szakálla volt, az is vörös. Nem tudtam megállapítani, mennyi az idő, de a kinti égbolt alján, a horizont fölött lévő lilás-rózsaszínes színek arra engedtek következtetni, hogy késő délután felé járhat.

– Üdv újra köztünk, mormota – szólított meg George, aki egyedül volt ébren rajtam kívül.

– A többiek? – érdeklődtem, vagyis, ébredésen közeli időpontját figyelembe véve, morogtam. A beszéd nehezen ment, szinte porzott a torkom, így gyorsan felálltam, és az ablak alatti kis asztalra állított vizeskancsóból szolgáltam ki magam.

– Kifeküdtek – rántotta meg a vállát. – Hé, minden oké?

Észre sem vettem, de ivás közben folyamatosan Fredet néztem, vagyis, azt, ahogy alvás közben kissé nyitott szájjal szuszogott, a haja pedig az arcába hullott. – Mi? Hogy? – eszméltem fel. – Ja, igen, persze, minden okés… Csak tudod, nem izeg-mozog, nem beszél, biztonságban fekszik egy nyáltócsában, öntudatlanul… Ilyenkor nagyon szeretem.

George erre felnevetett. Miután úgy döntöttem, felpúpoztam vízből, mint egy teve, és hozzácsaptam két pirítóst, amit meglekvároztam, odasétáltam az ágyához és leültem a szélére.

– Na, mesélj, Maki – nyújtottam felé az egyik szeletet, amit el is vett. – Mi újság Északon?

– Ezt nem értem – ráncolta szemöldökét a Tolkienes idézetemre.

– Már rég nem várom el.

– Ezzel arra célzol, hogy ostoba vagyok? – kérdezte megjátszott sértődöttséggel, mellkasa előtt összefont karokkal. Ha a szemeit is szabályozni tudta volna, és nem csillogott volna ennyire vidáman, a végén még el is hittem volna neki.

– Neeeem – ráztam meg a fejem. – Azt mondanám, átlagon felüli az intelligenciád…

– Köszi, ez megható.

– … csak lassú a felfogásod – tettem hozzá kifejezéstelen arccal. Nem tudtam sokáig így maradni: amint George elnevette magát, csatlakoztam hozzá. A zajra (Lee trollokat megszégyenítő horkolása már átment alapzajba) Fred a másik oldalára fordult, háttal nekünk. Kár, jó volt nézni, de így legalább már nem éreztem furának magam.

– Mondták már, hogy nagyon kedves vagy? – kérdezte pimasz vigyorral George.

– Naná! – vágtam rá, megéve a pirítósom utolsó darabját. – Ez a legtöbbet rám használt jelző. Én vagyok a megtestesült jóság és jóindulat.

Bármennyire próbálta is terelni a szót, nem feledkeztem meg az eredeti kérdésemről, melyben hogyanléte felől érdeklődtem. Minekután jó darabig nem szólaltam meg, az ő vigyora is mosollyá redukálódott.

– Semmi. A szakállam lassan tovaszáll, Anya folyton méltatlankodó leveleket küld, amiért nem tanulok, ó, és reménytelenül szerelmes vagyok egy lányba – vonta meg a vállát. Én buta, már kezdtem azt hinni, hogy vége az Angelina-témának, és George talál majd magának valami rendes lányt, aki nem olyan, mint ő. És nem is olyan, mint Luna, mert az kiidegelne.

– Nem hiszem, hogy az olyan reménytelen – válaszoltam csendesen. Félelmetesen hasonlított a helyzet a Ginnyvel folytatott beszélgetésemhez, csak most én próbáltam hiú reményt plántálni valakibe.

– Gondolod? – nézett fel rám kérdőn.

– Tudom – bólintottam, és küldtem felé egy biztató mosolyt, amit ő viszonzott.

– Ezt most azért mondod, hogy jobb legyen, mi?

– Nem, azért, mert tönkre akarlak tenni lelkileg – forgattam meg a szemeim.

– Muszáj ilyen szarkasztikusnak lenned? – kérdezte, de nem volt hangjában bosszúság, mondatának negatív értelme ellenére sem. Még mosolygott is, mint mindig. – Én itt most épp érzelmes témákról diskurálok veled!

– Igen, muszáj annak lennem – válaszoltam nemes egyszerűséggel. – Mert ha rád üvöltök, hogy ostoba vagy, majd felkapok egy kancsót és hozzád vágom, akkor gorombának bélyegeznek.

– És Anya nem küldene neked pulóvert karácsonyra – nevetett George.

– Hát, az a világ végét jelentené – hadonásztam szívfájdalmas arccal, majd felkuncogtam. Szerettem én Mrs. Weasleyt, de az ízlése hagyott némi kivetnivalót maga után; ennek ellenére, a Weasley-gyerekekkel, Harryvel és Hermionéval egyetemben én is hordtam pár napig, amit küldött, majd jó mélyre eldugtam a szekrényben. Lee többet volt ugyan az Odúban, mint én, mégis, Ő valahogy sosem kapott pulóvert; ezt egyszer sértődötten meg is jegyezte.

– Attól függetlenül, hogy ostoba vagyok, és le akarsz csapni egy pohárral… – kezdte jókedvűen. – Azért még szeretsz?

– Persze, hogy szeretlek, Maki – nevettem fel, és ölelésre nyújtott karjait elfogadva magamhoz szorítottam. – Attól függetlenül, hogy csak átlagos intelligenciával rendelkezel.

– Az előbb még átlagon felüli volt – ráncolta a homlokát.

– Hát, igen – vontam vállat –, de azóta megint emlékeztettél a „szerelmedre…”




Összességében úgy tűnt, a fiúk nem szenvedtek maradandó lelki sérülést amiatt, hogy nem sikerült bedobniuk a nevüket. Amint Fred és Lee is felébredt (nem nekünk való az éjszakázás), mosolyogtak, viccelődtek, ettek, egyszóval, úgy viselkedtek, mint mindig. Végre valahára azt is elmondták, mi volt az a nagy titkolózás – Ludo Bumfolt hamis leprikón-arannyal fizette ki őket a Világkupás fogadásukat követően. Lee pont olyan döbbent volt, mint én, az apja ugyanis pont ugyanígy járt, a Kupa vége óta próbálta visszaszerezni a pénzét, de alig egy hete írta csak a levélben, hogy sikerült. Én ugyan tudtam, hogy Sean a légynek sem ártana, de ha az ember csak felületesen ismeri, és egy nagydarab, két méter magas, néger fickó elkapja egy elhagyatott folyosón, hát… Én is fizettem volna.

– Most őszintén, AJ… Miért jó neked, ha minden ellen ágálsz? – sóhajtotta Lee, miközben immár este a nagyteremhez igyekeztünk. Az ikrek egyébként sem szerettek normális tempóban közlekedni, az andalgás és a bóklászás nem az ő műfajuk (hacsak nem settenkedni próbálnak, mondjuk a Tiltott Rengeteg felé), de most izgalmukban kettesével-hármasával szedték a lépcsőfokokat, nem kis kihívás elé állítva engem, akinek százhatvan centijéhez nem társult olyan hosszú láb, mint az övéké.

– Csak reális vagyok – ellenkeztem, igyekezve ugrálni, nem pedig lépni, mert akkor biztosan lemaradtam volna.

– Ünneprontó vagy, nem reális – felelte Fred, mire fújtam, akár egy macska. „Veszekedésünk” oka az volt, hogy a többiek kitalálták, hozzunk létre egy ideiglenes fogadóirodát a Tusa idejére; a fogadás mibenléte persze az lett volna, hogy egyes körökben ki nyer, mennyivel, de meg lehetett tippelni a végső kimenetelt is. Igazából nem tudtam volna pontosan meghatározni, hogy miért nem tetszett – azért, mert ha lebuknak, csúnyán megbüntetik őket (nem a Roxfort, hanem a Minisztérium), vagy mert ez már súrolta az etikai kódexem határait? Észrevettem, hogy a fiúk (főleg Fred) újabban nagyon ráálltak a pénzszerzésre, bármi áron.

– Sajnálom, de ha egyszer szerintem értelmetlen!

Fred erre megállt a lépcső kellős közepén, amit én nem láttam előre, így nem tudtam megállni és nekiszaladtam, de vissza is pattantam róla és elterültem a kövön. Ő szilárdabban állt a lábán, mint Lee. Vöröske vigyorgott ugyan, de felsegített. – AJ, én értem, hogy neked nincs szükséged pénzre, mert az Apád keresete valószínűleg meghaladja egy-egy szegényebb afrikai ország éves bevételét, de a miénk nem az – mondta. Vagy én hallottam rosszul, vagy tényleg szomorú volt, a vidámság mellett, nem pedig dühös… Én sem az voltam, inkább zavart.

Ez egy olyan téma volt, amit mindig igyekeztünk kerülni, a köztünk lévő, elméleti, „rangbeli” különbséget a világ legnagyobb ökörségének tartottam, de akkor is rosszul éreztem magam tőle. Ezt máshogy nem tudtam kompenzálni, csak hogy nem beszéltem róla; amikor például nyaralásról esett szó, inkább nem említettem, hogy szerintem a Riviéra unalmas, és sok országban jártam, mint például Kína, Japán, Olaszország, Görögország, vagy épp Marokkó… Maradtam a Nagy-Britannia-Franciaország négyzetben. Az nem hangzott olyan felvágósan.

– Akkor is olyan jó lenne a fogadás-biznisz, ha mondjuk valamelyik versenyző meghal? – próbálkoztam más érvvel. Direkt nem reagáltam Fred előző megnyilvánulására.

A felvetett probléma elgondolkodtatta, legalábbis egy időre. – Régen talán sokszor megesett, de már modernebb időket élünk – válaszolt Fred, továbbra is makacsul kötve a sárkányt a láncaihoz. Ha volt valami, amiben hasonlítottunk (már a humorérzéken és a szarkazmuson kívül), az a makacsságunk volt.

Visszavágni készültem, de George megelőzött. A vállamra tette nagy kezeit, nyugtatóan megszorította, és rám mosolygott. – Hé, én egyetértek veled…

– Hogy mi? – szólt közbe hitetlenül Fred, de George csak folytatta.

–… az nem lenne kellemes érzés. Ráadásul, amennyi Minisztériumi ember várható ide, még csak az hiányzik, hogy Apán keresztül Anya fülébe jusson! – A dühöngő Molly Weasley képe egy pillanatra riadt fintort varázsolt az ikrek arcára. – Nyugi, Fred! Ha nem foglal le minket a bukmékerkedés, akkor több időnk jut új tréfákat kieszelni. A kanári-kuglóf még csak tesztelési fázisban sincs!

Testvére szavait hallva dacossága eltűnt, arcára tűnődés ült ki, végül sóhajtott-nyögött-morgott egyet: – Jó, legyen igazatok!

Hálásan néztem fel George-ra, aki rám kacsintott. Igen, Makira mindig lehet számítani!

A terembe érve helyet foglaltunk Ginny mellett, aki addig Lindáékkal beszélgetett. Fogalmam sem volt, mi ütött a lányba, de újabban egészen sokat lógott az évfolyamtársaival, pedig előtte általában méltatlankodó kritikákkal illette őket, hogy mennyire gyerekesek. Hiába volt Pöttöm csak tizennégy, valahogy (bizonyos témákban), sokkal felnőttebb volt nálam; nem csodáltam, hogy kedvessége és alkalmazkodó-készsége ellenére nehezen találta meg a közös hangot társaival.

Nem messze tőlünk Angelina beszélgetett Aliciával és Katie Bellel. Tudtam, hogy Angelina is jelentkezett a Tusára, ám mivel ő egy héttel korábban be is töltötte a tizenhetet, sikeres is volt. Összeszorult a gyomrom féltékenységemben, ha arra gondoltam, mi lesz, ha végül őt választják – gyönyörű, okos, elvileg kedves, imádja a kviddicset, és még merész és bátor is, meg részt vett a Tusán… Akkor már biztos nem lenne esélyem Frednél. A hülye is inkább őt választaná.

– Szerintetek lehet, hogy ő lesz a bajnokunk? – tekintgetett felé ábrándosan Lee. Sejtettem, hogy őt akarja… Az Angelinához fűződő viszonyom túl mélyen gyökerezett ahhoz, hogy valaha is beszélő, vagy épp csak köszönő viszonyba kerüljünk egymással, de mióta egy csapatban voltam vele LLG-n, egy icipicit kevésbé gyűlöltem. Továbbra is első számú közellenségemnek tekintettem, de már csak napi ötször játszottam el a gondolattal, hogy megölöm, ami az átlagos húszhoz képest hatalmas előrelépést. Lehet, hogy egy számító, manipulatív, gonosz varánusz, de esélyes volt.

– Remélem – válaszolt bátyám kérdésére Ginny. Rákaptam a tekintetem, mire kissé elvörösödött. – Mármint… Ha mindenképp választani kell valakit, akkor griffendéles bajnokunk legyen.

– Hát, az fix. Diggorynál mindenki jobb lenne – fintorgott Fred.

– Nem t’om, szerintem Cedric is jó… – néztem el a Hugrabug asztala felé, ahol az említett fiú nevetve mesélt valamit az őt körülvevő barátainak.

– Tudom, hogy ti perpillanat öribarik vagytok – vágta rá Fred gúnyos mosollyal ajkain –, de akkor sem lesz más, mint ami. Üresfejű szépfiú.

– Csak azért zavar, mert tavaly a Hugrabug legyőzte a Griffendélt.

– Nem, nem azért! – Küldtem felé egy „ó, dehogynem” pillantást, mire közelebb hajolt hozzám az asztal felett. Hirtelen nagyon melegnek tűnt a levegő… És ezen még az sem tudott rontani, hogy dühtől szikrázó szemekkel meredt rám. Jó, mondjuk az a düh nem nekem szólt, hanem Cedricnek. – Tudod, hogy mit mondott még a Világkupa Döntőn? Hogy „legyőzte Harry Pottert”! Meg hogy ő a jobb, és nem számít, baleset vagy sem, a lényeg, hogy ő maradt a seprűn! Ezért zavar! – Nyomatékosításként rá is csapott az asztalra, majd mérgesen meredt a hugrabugosok felé, karjait pedig összefonta a mellkasánál. Felhúzta magát, ez nem is volt kérdés, erős, gurkó-terelés edzette karjain megfeszültek az izmok, és… Nem, AJ! Most nem ábrándozunk! Nehéz volt megállni, hiszen a pulóvere ujja fel volt tűrve a könyökéig, ráadásul a felső két gombot nem gombolta be az ingén, és amikor előre hajolt, láttam a mellkasát, ez a kép pedig nagyjából örökre az agyamba férkőzött. Hogy milyen lehet végigsimítani a puhának tűnő bőrön (lényegében akárhol), hogy vajon a szőr felállt volna-e a karján, ha megérintem, hogy vajon mindenhol szeplős-e, hogy milyen érzés lehet, ha magához von, és szorosan átölel… Igen, így határozottan nehéz volt koncentrálni, vagy azzal foglalkozni, hogy neki becsületbeli sérelmei vannak.

– Azokat az apja mondta – emlékeztette őt George, mint a józanság hangja.

– Egyre megy – legyintett Fred, lassan ellágyultak a vonásai, és miután már az orrlyukai sem tágultak ki úgy, mint egy támadásra kész bikának, visszafordult hozzánk. – Jobban szeretném, ha a Serleg Angie-t választaná.

Angie… Fred csak nagyon ritkán becézte a lányt, ez inkább Lee szokása volt. A zöldszemű szörnyet elnyomva kezdtem roppant érdekfeszítő diskurzusba Ginnyvel a Boszorkánymagazin előző heti számáról. Engem nem érdekelt, nem is járattam (szenny az egész, a „garantáltan ható mitesszereltávolító pakolással”, és az olyan fontos problémáival együtt, mint divatba jöhet-e újra a csíkos talár), de Ginny igen. Ő megpróbált meggyőzni, hogy a „Hogyan ne stresszeljünk?” című cikkben a „kerüld a stresszt” igenis, hasznos tanács, én meg kiröhögtem. Éljen a barátság!

Noha imádtam enni, most újfent gyorsabban kellett végigmennem a fogásokon – már nemcsak Fredék néztek rám sürgetőn, de minden más közelülő is. Reguláztam magam, és csak egy tányér csirkekrémlevest ettem, meg egy kevés steaket grillezett zöldséggel. A desszertre alig maradt időm, szinte éheztem.

– Éhes vagyok – panaszkodtam, miután a tányérokról eltűntek a desszert maradványai. Fájdalom, de csupán egy tányér zselét engedélyeztek a többiek, már így rosszalló-nézés alapon úgy gondoltam, náluk az a határ. A hasam hangosan kordult meg, még az izgatott zsivajon át is lehetett hallani. Nyöszörögve kezdtem simogatni.

– Van fenn csokibékám, majd odaadom, ha vége – veregetett vállon George. Oldalra pillantottam, ahol Lee egy csokis-vaníliás kosárkát szabadított meg a sütőforma papírjától. Látványára összefutott a nyál a számban, és sóvárogva néztem a süteményt.

– Ez az enyém, én is éhezem, ne is próbálkozz – húzódott arrébb Lee, hogy véletlenül se tudjam elvenni tőle. A hasam ismét megkordult, és fájdalmas nyöszörgéssel fejeltem meg az asztalt.

– A gyomrom belülről fog megemészteni – nyögtem a tőlem telhető leghisztisebb hangon, de Lee-t nem hatotta meg a szenvedésem. Gonosz. Valaki mást annál inkább – Fred kikapta Lee kezéből a kosárkát, nem törődött bátyám hé-zésével, és átnyújtotta nekem.

– Tessék – mondta, én pedig kicsit megilletődve vettem el tőle. Ilyen egy szerelmes hős, megharcol értem, és sütit lop a kedvemért! Igaz, hogy sunyiból, hátulról támadott, de akkor is, legalább törődött a hisztimmel. Szenvedő arckifejezésem helyére gyerekes elégedettség került, és dudorászva haraptam bele a krémes sütibe. Érezni véltem, hogy a gyomrom visszavonulót fúj, finomabb falatokra tartogatja magát, mint amilyen én voltam.

– Most jobb? – kérdezte Fred, mire vidáman bólintottam. – Akkor jó – mosolygott, majd visszafordult a tanári asztal felé, ahol Dumbledore szólásra emelkedett. Az egész teremre csend ült.

– Nos, a serleg már majdnem készen áll rá, hogy meghozza döntését. Becslésem szerint még egy percre van szüksége – sandított a Tűz Serlegére, amely most ott állt előtte az asztalon. – Addig is megkérem a leendő bajnokokat, hogy nevük kihirdetése után fáradjanak át a szomszéd helyiségbe, ahol megkapják majd az első utasításokat.

Az igazgató pálcaintésére a gyertyák elaludtak, csak a töklámpások tompa, narancsos fénye maradt meg, na és persze a Tűz Serlegének hideg lángja. Lee izgatottan figyelte órája mutatóját, Fred és George fészkelődtek, mint a sajtkukacok, Ginny hunyorgott a kékesfehér fényben, én pedig zavartalanul majszolgattam a Vöröske által szerzett sütit.

– Pár másodperc… – Le szinte vérszemet kapott, láttam rajta, hogy felgyorsítaná az időt, ha tudná. Lábával idegesen dobolt, és felváltva tekintgetett az óralapjára és Dumbledore-ra. A kékes fény vörösbe csapott át, és a gyorsan felcsapó lángnyelvekből szikrázva hullott ki egy megégett pergamendarab.

Dumbledore elkapta és fennhangon olvasta. – Az idei Trimágus Tusán a Durmstrang Bajnoka Viktor Krum lesz.

Tapsvihar tört ki, bár senki nem volt meglepett; ahogy Ron is bekiáltotta, tudtuk, hogy csak ő lehet. Nem véletlenül patronálta és ajnározta annyira Karkarov.

– Bravó, Viktor! Tudtam, hogy te vagy a mi emberünk! – kiáltotta az említett igazgató, miközben Krum végigmasírozott a fal mellett, és kiment az oldalsó ajtón.

A Tűz Serlegének fénye ismét vörösre váltott, s új pergamendarab szállt fel belőle.

– A Beauxbatons bajnoka Fleur Delacour!

Hangosan felmordultam, és elnyomtam egy-két durvább szitokszót is érthetetlen morgásom közben. Bár az összes cicalányt utáltam, Fleur különösen piszkálta a csőröm, talán épp azért, mert részben véla volt. Egyszerűen nem volt fair, hogy valaki ennyire tökéletes legyen.

Hermione, aki nem messze ült tőlünk, fejével a Hollóhát asztala felé intett, ahol a francicák ültek. – Nézzétek, milyen csalódottak! – És tényleg. Cseppnyi megnyugvást nyújtott számomra, hogy Simone az asztalra borulva sírt, mit sírt, hisztizve zokogott.

A következő kihirdetés már engem is arra kényszerített, hogy letegyem a félig megevett kosárkát, és minden nyámmogást mellőzve figyeljem az utoljára felvillanó, vörös lángokat, melyek kidobták Roxfort bajnokának nevét.

– A Roxfort bajnoka – olvasta Dumbledore, hangosabban, mint a korábbiakat, így nem hallatszhatott „csak ne Angelina, csak ne Angelina” zsolozmázásom – Cedric Diggory!

A Hugrabug asztalánál szinte tapsorkán tört ki, melyet hangos éljenzés kísért, ezzel elnyomva Fred „francba” morgását. Lelkesen tapsolva kísértem végig Cedric útját a termen, p mosolyogva integetett mindenkinek. Angelina is tapsolt, bár látszott rajta, hogy csalódott… Valahogy jobban éreztem magam tőle. Persze nem lett volna rossz, ha a bajnokunk a Griffendélből kerül ki, de így csak az önérzetemen esett csorba, a lelkemen nem.

– Kitűnő! – mosolygott Dumbledore, miután nagyjából elhalt a roxfortosok tapsa. – Megvan hát a három bajnokunk. Biztos vagyok benne, hogy valamennyien, így a Beauxbatons és a Durmstrang többi képviselője is, egy emberként sorakoznak fel a bajnokok mögött. Azzal, hogy buzdítjátok és lelkesítitek a versenyzőket, fontos…

A serlegből váratlanul újra vörös lángok csaptak a magasba, talán még magasabbra is, mint eddig, és egy negyedik pergamendarabkát lövellt ki. Mindenki, köztük az igazgatók is, döbbent és értetlen csendben nézték, ahogy Dumbledore utána nyúlt, majd hosszan meredt rá. Végül felolvasta. – Harry Potter.

Szinte fizikai képtelenség volt, de teremre hirtelen még mélyebb csönd ült, mind addig, mintha az ott ülők, beleértve engem is, lélegezni is elfelejtettek volna. Mindenki Harry felé fordult, még az ikrek is meglepetten pislogtak felé. Az egy dolog volt, hogy közel sem volt tizenhét – de ráadásul többször leszögezte, hogy nem fog jelentkezni. Akkor hogyan került bele a neve a serlegbe? Minden Harryre szegeződő tekintetből ez a kérdés volt kiolvasható.

– Nem dobtam be a nevem – hebegte. – Ti is tudjátok, hogy nem dobtam be. – Szavainak nem volt hatása, Ron és Hermione továbbra is tátott szájjal bámulta. McGalagony szót váltott az igazgatóval, aki bólintott, egyáltalán nem látszott megszokott önmagának, az arca például egészen sötétnek tűnt. Nem volt boldog, az fix.

– Harry Potter! Harry! – szólította meg ismét a fiút, aki talán mindenki másnál döbbentebb volt. – Légy szíves, te is gyere ide!

Harry végül elindult, bár kellett hozzá Hermione kezdőlökése is. Az egész terem követte, ahogy vörös arccal ellépdelt a tanári asztalig, majd balra fordulva kiment az oldalsó ajtón, ahol nem sokkal korábban a három másik bajnok is távozott. Egy darabig senki nem szólalt meg, csak Dumbledore szólított fel minket, hogy menjünk a hálókörleteinkbe, majd követte Harryt, a tanárok és az igazgatók, valamint a két vendég kíséretében

– Lett egy griffendéles bajnok! – kiáltott fel végül Fred örömtől sugárzó arccal, miután az utolsó tanár becsukta maga mögött az ajtót. Az egész griffendéles asztal tapsviharban és éljenzésben tört ki, a hugrabugos társaság morgása és a mardekárosok „csaló Potter” felkiáltásai sem törték le a jókedvet. Én is szélesen mosolyogtam, és olyan erővel csaptam össze praclijaim, hogy már fájni kezdett. A lelkesedés rám is átragadt, néha még mindig volt valami fura, rossz érzés bennem, valahol mélyen legbelül…

Az este pörgős volt, lementünk a srácokkal kajáért a konyhára (már rég nem érintett furán, hogy egyszerre több tucat vékony hangocska kiáltja a fülembe, hogy „vigyen, amit csak kíván, kisasszony”), Lee szerzett egy Griffendél-zászlót (rejtély ez a gyerek), amit a később érkező Harry vállára terített, és mindenki egy dologról beszélt: hogyan sikerülhetett?