Szerettem volna azt hinni, hogy az idei évet is megúszom tanulás nélkül, csupán arra alapozva sikerességem, hogy megjegyzem az órán elmondottakat, de ez a nyolc különböző tantárgyam mellett lehetetlennek bizonyult. Alig kezdődött el az év, máris tonnányi dolgozat, házi dolgozat, elolvasandó könyv és magolás várt rám. Nem kellett sok idő, rájöttem, hogy ez nem lesz egy sétagalopp.

– Ginny, elegem van ebből – sóhajtottam a fürdő egyik tükre előtt állva. A gőztől folyton bepárásodott ugyan, de egy idő után meguntam a törölgetését, így nem is igazán láttam, azonban ez nem akadályozott meg abban, hogy vizsgálgassam magam. Lejjebb húztam a pandás pizsama felsőm nyakát, és nyomkodni kezdtem a bőröm. – Merlinre, még ki is pattogzottam! Nem bírom én ezt a hajtást…

– Leadhatnál egy-két tantárgyat – javasolta fennhangon, túlharsogva a zuhanyrózsából érkező víz csobogását.

– Á – legyintettem –, Anya el is hordana érte mindennek… „Ayami-Jennifer Cook, nem hiszem el, hogy képtelen vagy kitartani valami mellett!” – utánoztam Anya dorgáló hangját, mely mikor ideges volt, legalább egy oktávval feljebb ugrott. Ha volt valami, ami engem érintett, és különösen érdekelte, az nem a szerelmi életem volt, mint más, normális anyáknál (valamiért nem aggódott, hogy liliomtipró környékez meg), még csak nem is az, hogy jól érzem-e magam, vannak-e barátaim, nem. Őt csak és kizárólag a tanulmányaim hozták lázba, ha úgy tetszik, kitagadott volna, ha nem szerzek minimum hat RBF-et. Nem is mertem belegondolni, mit tett volna, ha leadtam volna RAVASZ-szintű tárgyakat…

Persze, valahol őt is meg lehetett érteni. Azt akarta, hogy boldoguljak az életben, hogy önálló legyek, és soha ne kelljen a pénz miatt aggódnom. Anya családja szegény volt, nagyjából úgy, mint Weasleyék, ezért Ő példás tanuló lett a Roxfortban, tizenkét RAVASZ-t szerzett. Valószínűleg sikeres auror lett volna belőle, ha nem találkozik még itt az apámmal, és meg nem születek a Roxfortot való elhagyásuk után alig két évvel. Nem mondom azt, hogy Anya engem hibáztatott volna, és azért viselkedett ridegen velem, mert nem. Tudtam, hogy ő egyszerűen ilyen introvertált, és a maga módján mindennél jobban szeret, de… Az biztos, hogy valami eltört benne húsz éves korában. Megértettem – még nem is élt, de máris valaki felesége lett, és valaki anyja. Én a korai időpont számlájára írom azt, hogy nem lett sikeres a szüleim házassága.

Miután velem teljesedett ki a család, Apa keresett meg mindent, ő vett nekem drága holmikat, ő adta a pénzt a mindennapi kiadásokra, Anya pedig a háztartást vezette, olyan régimódian. Aztán hirtelen nem lett dolga – én elkezdtem a Beauxbatons-t, Apát előreléptették, így gyakran napokig nem is járt haza, ám ezzel a fizetése is emelkedett, nagyobb házba költöztünk, és házimanónk lett. Bár Apa kétségkívül fiatalos és jófej, régies neveltetést kapott, így szerinte a férfi egész nap keményen dolgozik, melynek jutalma, hogy hazaérve finom vacsora, tiszta ház, feleség és gyerekek várják.

Na, ez volt az, amibe Anya nem tudott belenyugodni.

Alig egy éve jártam iskolába, amikor elváltak. Most már, felnőttesebb fejjel, egyetértettem Anyával, sőt, büszke is voltam rá, nem lettem volna képes egész nap a nagy semmit csinálni. Bátor dolognak tartottam, hogy ezeket követően beiratkozott az Auror-képzőbe, és hamarost munkának állt. Egy időben féltettem, de aztán megnyugodtam, mikor alig telt el két év, máris irodai munkára váltott. Nem tudom, lehetett kevéske köze ahhoz, hogy megismerte Seant… Valahogy Lee apjának sikerült lebeszélnie a nem kicsit megterhelő, családosoknak nem való feladatról a sajátos fordított pszichológiájával. Mindenesetre, azon a nyáron, mikor összeházasodtak, már a Varázshasználati Főosztályon dolgozott – nem épp aurori izgalmakkal kecsegtető hely, de úgy tűnt, sikerült kiélnie magát a laza két év alatt.

Lényeg a lényeg: a feladás nem volt opció.

– Akkor tényleg nem tudom, AJ. – Még a víz ellenére is tisztán hallottam, hogy sóhajtott. Én is így tettem, majd addig szemeztem magammal a tükörben, míg meg nem untam, hogy két sötét lyukban keresgélek választ, de legalább némi értelem szikráját. Sosem tetszett a szemem, a színe szép, a csokit szeretem, de kifejezéstelennek találtam. Ginny szeme is barna volt, ám az övé inkább karamell-színű… Az legalább némi életet tükrözött, napon pedig egyenesen aranysárgának tetszett.

– Hát én sem. Nem is csoda, mert ostoba és pökhendi vagyok, és nem értek semmit, és túlzottan kezdek hasonlítani Granger kisasszonyra, ezért öt pont a Griffendéltől. – Nem volt depressziós hangulatom, félreértés ne essék, sokkal inkább voltam stresszes és gúnyos. Ginny időközben elzárta a vizet és mellém lépdelt a tükörhöz, arcán széles mosoly ült.

– Pitonnal volt órád, ugye? – kérdezte, mire bólintottam.

– Ja, Amortentia-főzetet készítettünk. – Nem igen láttam Ginny arcán a mindent értést, de legalább kevéske affinitást, így megmagyaráztam. – Az egyik legerősebb szerelmi bájital. Én meg tettem egy-két oda nem illő megjegyzést…

Ginny felvonta a szemöldökét. – Aha… – dünnyögte mindent sejtő stílusban. Mint említettem már: ismert, mint a rossz galleont.

– Ne nézz így rám! – pillogtam olyan ártatlanul, ahogy csak tudtam. – Szerintem sokat segít a tanulásban, ha elméleti síkon szabadjára engedjük a bennünk élő kísérletezőt, és hangosan eltöprengünk azon, vajon ha becsempészném egy ember italába, nem is tudom, mondjuk a professzoréba, vajon beleszerethetne-e egy nyúlba… Fogalmam sincs, miért akadt ki.

– Egy nyúlba? – nevetett fel, mire megrántottam a vállam.

– Aha – vigyorogtam. – Gondoltam, adhatna tanácsot neki a szőrmók, hátha megérem még azt a napot, hogy a prof bolyhos, pihi-puhi, de minimum tiszta hajjal merészkedjen elő a koporsójából…

Erre Ginny még jobban nevetni kezdett, szinte már a mosdókagylót is megfejelte. – Hát, ez aztán életcél!

– Sajnos ő nem találta ilyen fergetegesnek páratlan humoromat – sóhajtottam csüggedten. Egy darabig rosszul éreztem magam amiatt, hogy miattam pontokat veszt a házam, de aztán rájöttem, hogy Harryék miatt jóval többet szoktak levonni, és amúgy is, megérte!

– Akkor ezért volt olyan ideges, mikor hozzánk jött? Van fésűd? Én fent hagytam az enyém…

Átnyújtottam neki a kért tárgyat, majd előkotortam a fogkefém, és nyomtam rá egy kis fogkrémet. – Nem tudom – lengettem a fogkefét, veszélyesen közel sodorva a fogkrémet a leeséshez. – Lehet. Vagy azért, mert pont órakezdést követően „valakik” odarohantak a terem ajtajához, és bekiáltották kérdésük, miszerint lehetne-e síkosító a napi feladat…

– A bátyáim elég sok szabadidővel rendelkeznek mostanság… – Bár nem felém fordult, és amit láthattam volna belőle, azt is kitakarta a haja, de a kikandikáló fülcimpájának színéből ítélve, szó szerint fülig vörösödött. No igen, néha elfelejtem, hogy nem mindenki olyan kis kéjenc, mint én. Azt nem mondanám, hogy bátor is voltam – Fred közelében meg sem tudtam mukkanni, ha intim témáról esett szó. Ami, fiúk lévén, nem egyszer előkerült, bár sokszor kimerült abban, hogy Lee felkiáltott, ha az átlagosnál nagyobb keblekkel megáldott leányzót látott…

– Valahogy úgy. Fogalmam sincs, mihez kezdenek szabad perceikben, én már rég eluntam volna magam – csóváltam meg a fejem, majd elkezdtem mosni a fogam. A mosás talán túl enyhe szó, sokkal inkább volt az sikálás, vagy még inkább dörzsölés.

– Gondolom a Weasley Varázsvicc Vállalatot építgetik újjá romjaiból – válaszolta a haját fésülgetve (ja, majd mindjárt kefélgetve, mi?) Ginny, ám egy pillanatra megállt és összeráncolta a szemöldökét. – Anya nagyon ki van akadva, amiért még mindig kitartanak mellette… Szerinte nem lehet megélni belőle, és utcára fognak kerülni. Szerintem menne nekik, mindenki szereti a viccet – na jó, majdnem mindenki –, és nagyon jók benne, ráadásul némi üzleti érzék is szorult beléjük, de nincs pénzük, amivel elindulhatnának…

– O a i-á-u u-a – válaszoltam habbal-fogkefével teli szájjal. Ginny megforgatta a szemeit.

– Tudom, de azt már nem, mennyi esélyük van bekerülni – sóhajtotta. – Szerintem még jelentkezniük sem sikerül – Dumbledore nem ostoba. Fura, de nem ostoba. De, még ha össze is jönne, akkor sem szeretném, hogy induljanak… – Hangja aggódóan csengett, lelassultak mozdulatai, és, bár a mamuszomat nézte, láttam, hogy valójában semmit se lát, se kép, se hang, a gondolataiba mélyedt. Egy darabig felvont szemöldökkel néztem, majd meguntam, és csettintettem az arca előtt. Ez hatott, megrázta a fejét és kérdő tekintettel rám nézett. Beletelt néhány másodpercbe, mire leesett neki, mi a szitu. – Bocs. Tudom, hogy hangzik ez! Mintha borzalmas húg lennék. Pedig nem ez a helyzet, szurkolok nekik, én csak… – Nem találta a megfelelő szavakat, így végül tehetetlenül megvonta a vállát, és nagyot sóhajtva folytatta a haja fésülését.

– U-o – bólintottam továbbra is teli szájjal. Nem vettem észre, hogy egy nagyobb nyál-fogkrém csepp elszabadult, csak akkor, mikor már rácsöppent a felsőmre. Morogva töröltem le, így már csak egy ízléses fehér folt maradt a helyén. Mivel a fürdőbe elfelejtettem pálcát vinni (én vagyok a legrosszabb boszorkány a világon), nem törődtem vele, inkább kiöblítettem a szám. – Szóval, tudom – ismételtem el, immár érthetően. – Aggódsz értük, ez normális. Nekem sem tetszik, hogy akár komolyan meg is sérülhetnek, de ők ilyenek. Ez van, egy sárkánnyal sem tudnád eltántorítani őket attól, hogy versenyezzenek, szóval, én támogatom őket mindenben, mert a barátaim és szeretem őket, így ez a dolgom.

Ginny mindent tudó rókavigyort eresztett meg felém. – Egyeseket jobban, mint másokat.

Először morcos pillantást küldtem felé, de aztán ellágyultak a vonásaim. – Szemtelenkedsz itt az idősebbel – vigyorogtam rá, majd elvettem tőle a hajkefét. – Elég lesz a fésülködésből, soha senkinek nem volt még nálad gubanc-mentesebb haja.

Erre a vigyora mosollyá halványult, majd öltözni kezdett (szigorúan magán tartotta a törölközőt, míg fel nem húzta a fehérneműit, gondolom a csupa fiútestvér és a kevés fürdő lehetett az oka, de akkor is édesen prűd volt), de le nem vette rólam a szemét. – Most komolyan, AJ. Nem tagadhatod, hogy te lennél a legboldogabb ember a Földön, ha Freddel lehetnél.

– Nem tagadom – vettem nagy levegőt. Mielőtt bármiféle „ha, én megmondtam!” féle szöveggel jöhetett volna, folytattam. – De nem fogok lépni semmit. Egyrészt, mert ő a hímnemű, az ő dolga, másrészt meg azért, mert nem tudom, hogy egyáltalán érdeklem-e… Valószínűbb, hogy nem.

– Ne légy ilyen kishitű – legyintett Ginny kissé dühösen. – Szeret. Tudom, egyszerűen érzem.

– Még George sem tudja – mosolyodtam el szomorkásan. Mondani akart valamit, valószínűleg cáfolatot, de végül lógva hagyta és megrázta a fejét.

– A végén még én fogok lépni valamit ez ügyben… Talán beszélhetnék vele, úgy őszintén… Vagy beszélhetnél vele te! Az egy kicsit helyénvalóbb lenne.

– Vagy mi lenne, ha senki nem beszélne senkivel? – javasoltam derűsen, de ismét nem győztem meg Ginnyt.

– Nem akarod azt mondani, hogy ez így jó neked, ugye? – kérdezte szkeptikusan, mire megrántottam a vállam.

– Nem jó, de az sokkal rosszabb lenne, ha kiderülne, hogy nem szeret.

– És mi van, ha az derül ki, hogy egész idáig oda meg vissza volt érted? – nevetett fel hitetlenkedve, majd megragadott a vállaimnál fogva és maga felé fordított. – AJ. Ugye te is tudod, hogy mi az az erő, amely képes egy hegyet is megmozgatni?

Gondolkodva húztam el a szám. – Egy földrengés? – tippeltem végül.

– Nem hiszem el, hogy ezt is képes vagy elviccelni – dörzsölte az orrnyergét. Amolyan „nem tehetek róla” módon vontam meg a vállam.

– Vicces volnék, vagy mi a szösz – mosolyogtam bocsánatkérőn. Nem tudom, miért, de úgy gondoltam, az ál-egoizmus majd minden problémát megold. Ha varázslatos módon nem is tett így, egy kicsit jobb kedvre derítette Ginnyt.

– Az én hibám volt azt várni, hogy olyan ostoba dolgot válaszolsz majd, mint, nem is tudom, a szerelem – vigyorodott el, de továbbra is éreztem a rosszalló felhangot.

– Hát, nem is a gazdag érzelmi világomért szeretsz – jegyeztem meg szórakozottan, miközben koszos ruháimat beraktam a nagy szennyestartóba a fal mellett.

– Nem, tényleg nem – értett egyet nevetve. Csendben összepakoltuk a cuccainkat (Ginny nem engedte összehajtogatni a törölközőm, mert szerinte borzalmasan hajtogatok, én meg ráhagyom), és elindultunk kifelé. Már a lépcsőhöz vezető folyosón jártunk, amikor összetalálkoztunk a nemezisemmel.

– Pizsamapartit tartunk? Mit kerestek kint ilyen későn? – kérdezte Angelina olyan felsőbbrendűen, mint anno Percy tette.

– Még nincs takarodó, szóval, semmi közöd hozzá – feleltem gonosz mosollyal. Nem volt épp epés visszavágás, és neccesen volt csak igaz – öt perc múlva kilenc volt.

– Ez igazán frappáns – mosolygott vissza ugyanúgy, majd a felsőmre mutatott. – A helyedben azért használnék előkét, vagy valami… Pedig azt hinné az ember, hogy tizenhat évesen egy boszorkány ki tud nézni valahogy…

Összehúztam a szemeim, arcomról lehervadt a negédessé vált mosoly, és nagyon erős késztetést éreztem, hogy megátkozzam. Ha nálam lett volna a pálcám, bizonyára úgy is teszek, így azonban más cselhez kellett folyamodnom.

– Sajnálom ezt a tragédiát – döntöttem oldalra a fejem és igyekeztem sajnálkozó arckifejezést ölteni magamra.

– Mit? – kérdezett vissza arrogánsan felvont szemöldökkel.

– A hajad – válaszoltam nemes egyszerűséggel, majd faképnél hagytam a lányt. Ginny egyszerre akarta visszafojtani nevetését és elráncigálni engem, amit nem könnyített meg, hogy folyton hátrafordultam. Be akartam szívni a látványt, ahogy Angelina dühösen hápogva mered utánam.

– El sem hiszem, hogy elsütöttél egy lányos vonatkozású viccet! – engedte szabadjára a jókedvét, mikor beléptünk a portrélyukon. Én addig sem próbáltam leplezni elégedettségem és vidámságom, szabadon nevettem végig a lépcsőn, jó pár képből méltatlankodást kiváltva, beleértve a Kövér Dámát („Szerintetek azért vagyok itt, hogy vihorászó kislányok kedvére tegyek?”).

– Fejlődöm – jelentettem ki ünnepélyesen. Ahogy körülnéztem, rájöttem, hogy nem vagyunk egyedül – Lee és George a tűz előtt terpeszkedtek, körülöttük pergamentekercsek és tankönyvek. Fred, bár valószínűleg korábban ott feküdt a szőnyegen, most sunyi vigyorral közeledett felém.

– Szia, AJ – köszönt szemöldökét vonogatva. Nem is volt időm megkérdezni, mi a frászt akar, még hátrálni sem tudtam, ő a nyakamba hajolt. Kistányér méretűre tágultak a szemeim, és azt is elfelejtettem, hol vagyok vagy épp ki vagyok, csupán az lebegett előttem, hogy Fred Weasley mindjárt megcsókolja a nyakam!

Ám, ahogy sejthetitek is, semmi ilyesmi nem történt. Vártam, hogy megérezzem ajkai puha érintését a bőrömön, de ő csak beleszippantott a hajamba. Szippantott. Kvázi szagmintát vett. De komolyan! Mint egy kopó.

– Jó, igazad volt – egyenesedett fel Fred, majd visszamasírozott a helyére. Meg akartam kérdezni, hogy mégis miről beszél, miben volt igazam, ám egyrészt képtelen voltam megszólalni, másrészt rájöttem, hogy nem hozzám intézte a szavait.

– Ha annyi galleonom lenne, ahányszor ezt hallottam, már rég itt hagyhattuk volna az iskolát, hogy megnyissuk a boltot – vigyorgott George, miközben ikre levetette magát a padlóra.

– Ti meg mit csináltok? – lépett hozzájuk közelebb Ginny, akit szintén sokkolt a szaglászás, de nem annyira, mint engem, aki egyelőre még nem is tért magához. Arra alig tudtam koncentrálni, hogy lenyugtassam őrültmód zakatoló szívemet, nemhogy megmozduljak, vagy beszéljek. Ha így haladok, kinéz nekem egy szívműtét.

– Házit – válaszolta Lee. Ginny, ahogy korábban nekem, neki sem hitt. – Ne mereszd már így a szemeid! Tényleg azt csináljuk!

– McGalagony plusz munkát adott fel nekünk, holnap jön, és leellenőrzi, hogy tudunk-e összetett, parfümszerű illatot varázsolni egymásnak – magyarázta George, hihetőbbé téve a sztorit.

– És ehhez miért kell engem szaglászni? – kérdeztem, mikor végre megtaláltam a hangom. Fred vállat vont.

– Nem vagyunk otthon parfümök terén – felelte. – Az eddigi próbáink büdösek lettek, így gondoltuk, megpróbáljuk élő személyről venni a szagmintát és azt utánozni. Te vagy az egyetlen lányismerősünk, akivel eleget vagyunk ahhoz, hogy ismerjük az illatát. De nézeteltérésünk támadt azzal kapcsolatban, hogy sütis vagy kókuszos vanília-illatod van-e… Én az elsőre tippeltem.

– Az egyetlen? – ráncolta a szemöldökét értetlenül Ginny. – Én is parfümözöm magam.

Az ikrek meglepetten pislogtak rá. – Tényleg? – kérdezte Fred.

– Ó, féltünk, hogy eljön ez a nap – sóhajtotta letargikusan George.

– Ezt követi majd a smink…

–… a miniszoknya…

–… a tetoválás…

–… hogy a tangáról ne is beszéljünk…

– Jó éjt! – kiáltotta Ginny fülig vörösödve, majd ahogy csak érte a lába, úgy rohant el a lányok lakrésze felé. Mindhárom fiú harsány hahotában tört ki, én pedig diszkréten vigyorogtam – nem tehettem mást, Ginny a barátnőm volt, nem nevethettem ki.

– Ördögiek vagytok – közöltem, miközben letelepedtem az egyik fotelbe.

– Az, gonosz népség – bólintott Lee, majd felnézett rám. – AJ, te milyen alsót hordasz? Normál, bundabugyi, francia, vagy tangát, mint Ginny?

– Na, jóccaka’! – ugrottam fel, mint a nikkelbolha, majd a fiúk nevetésétől kísérve elviharzottam a szobánkig.

– Neked is beszóltak? – pillantott rám Ginny, felnézve takarója igazgatásából. Nem tudom, hogy jött rá, de talán lehetett némi köze a vörös homárként izzó arcomhoz.

– Borzalmasak, mikor túltengenek bennük a hormonok – motyogtam, majd a saját ágyamhoz léptem. Nem akartam mást, csak aludni, fárasztó nap volt. Kedd lévén dupla bájitaltannal kezdtük, majd jött az átváltoztatástan, valamint a mugliismeret, ahol dolgozatot írtunk mugli-történelemből, Az ipari forradalom és annak hatásai a mugli társadalomra címmel. Szerencse volt, hogy Sinistra professzor súlyosan megfázott, és nem találtak helyettesítő tanerőt, mert különben elaludtam volna a teleszkópom fölött, egyedül Freddel a sötétben vagy sem.

– Azok – bólintott Ginny, immár az ágyában fekve. – Miért kaptak egyáltalán plusz házit?

– McGalagony ma ismét az animágiáról beszélt, és át is változott macskává, mire a hülyék megkérdezték, köhögött-e már fel szőrcsomót…

– Szőrcsomót? – kuncogott fel csillogó szemekkel. – Ezek nem normálisak.

– Hát nem – kacagtam fel én is, visszaemlékezve az átváltoztatástan professzor elfojtott indulatoktól tikkelő szemére. Ő volt az egyedüli tanár, már Pitonon kívül, akit soha nem láttam még a sztoikuson kívül máshogy nézni. Lehet, hogy elsorvadtak az arcmozgató izmaik. Bevackoltam magam a pihe-puha takaróm alá, és már majdnem elaludtam, mikor eszembe jutott valami…

– Hé, Gin – szólítottam halkan a lányt az ikrek által adott becenevén. Nem szólalt meg, de a röpdöső pillangóm derengő fényénél láttam, hogy felém fordult. – Mennyire leszel vicces kedvedben?

– Most? – érdeklődött fáradtan.

– Nem, holnap.

– Miért…? – Nem is próbálta leplezni a gyanakvást, mire elvigyorodtam. Ez határozottan jónak ígérkezett…




– Nem is tudom, AJ – harapta be az alsó ajkát Ginny. A rádióból egy Guns ’N Roses szám szólt, meglepően nagy sikert aratott a nem-mugliszármazású diákok között, mi pedig a jóslástan teremhez vezető lépcsők előtt álltunk, Pöttöm (aki utálta ezt a becenevet, jóllehet, jogosan kérte ki magának, lévén egyforma magasak lettünk) egy kissé manipulált jósgömböt szorongatott enyhén remegő kacsói között. Ilyenkor büszke voltam magamra, és úgy éreztem, jogosan kerültem RAVASZ-szintű átváltoztatástanra. Mondjuk, az eléggé kétséges volt, hogy vajon McGalagony is ilyen büszke lett volna rám…

– Én viszont tudom – paskoltam meg a hátát. A lány nem tűnt túl lelkesnek, sok volt benne a lelkiismeret, így helyettem is aggódott, pedig az övé volt a legkisebb rész a tervben.

– Na jó – sóhajtotta végül rezignáltan. Körülnézett, és miután megbizonyosodott arról, hogy az ablaknál álló két hollóhátas fiú el van merülve a zenéről folytatott diskurzusukban, a talárja alá rejtette a gömböt.

– Ismételjük át – javasoltam neki, miközben a talárja szélét próbáltam a lehető leginkább eligazgatni rajta. – Mit teszel?

– Megkérem Trelawneyt, hogy had jósoljak neki – válaszolt engedelmesen, mintha egy leírt és bemagolt szöveget szeretne felidézni.

– Helyes – biccentettem. – És mit fogsz látni az általam manipulált gömbben?

– Hogy óvakodnia kell a neonrózsaszín tütüben lévő nyuszitól.

– És ha nem hiszi el?

– Olyan nincs, mert egy szódaszemüveges, rigolyás csoroszlya. – Érződött a hangsúlyán, hogy az utolsó három szót nem érti, még akkor sem, ha már elmagyaráztam. Az elsőt szimplán nem ismerte, a második kettőt pedig nem fogadta el, mondván, hogy a tanárnő szerinte egyszerűen csak más.

– Készen állsz a feladatra – veregettem meg a vállát elérzékenyülten, még egy nem létező könnycseppet is elmorzsoltam a szemem sarkában.

– Nem fogsz elkésni? – kérdezte aggódva.

– Á, dehogy! – legyintettem szórakozottan, majd megmerevedtem terelgető mozdulataim közben, és az ablakon át látszó, hatalmas órára néztem. – Ó, hogy a megbűvölt varánusz masszírozza a fejbőröd! – dobbantottam, majd meglódultam a másik irányba. Sikeresen megfeledkeztem arról, hogy az első két órám Legendás Lények Gondozása, amely nem épp a jóslástan terem köpkő-távolságában volt…

Lélekszakadva rohantam végig a folyosókon, nem kevés diákot fellöktem, de nem törtem magam azzal, hogy esetleg bocsánatot kérjek; egyébként is megszokott jelenséggé vált az utóbbi napokban, hogy mi négyen ide-oda rohangálunk, a rádiózás miatt. Már szólt az óra kezdetét jelző harangszó, amikor lefelé ugráltam a Hagrid kunyhójához vezető lépcsőn. Épp egy nagy kőtömb mellett akartam befordulni, amikor az elágazásnál belefutottam Lee-be. Szó szerint.

– Figyelhetnél jobban – tápászkodott fel a bátyám. – Állandóan miattad esem el.

– Nem esnél el miattam, ha elég gyors és erős lennél – rántottam meg a vállam. El sem vártam tőle, hogy felsegítsen, magamtól álltam fel, majd elkezdtem leporolgatni a taláromra tapadt port. – Jó volt az a Guns ’N Roses szám. Take me down to the paradise city, where the grass is green and the girls are pretty… Nem is tudom, ki lehetett rád ilyen jó hatással…

– Én sem – forgatta meg szemeit az összes fogát kivillantó mosollyal. – Tényleg, ötletem sincs, ki erőszakolhatta rám a zenei ízlését.

Megeresztettem felé egy vigyort, majd mikor meghallottuk Hagrid „gyertek közelebb, gyerekek!” dörmögését, megszaporázva lépteinket vágódtunk be órára – szó szerint, ugyanis a nagy rohanásban nem vettük észre a fához erősített láncot, melyet a másik végén lévő valami pont akkor feszített ki, mikor arra futottunk.

– Nem hiszem el! Ez volt a legszebb talárom! – nyögte Lee a fekete anyagon talált lyukat vizsgálgatva, miután újra a porban találtuk magunkat.

– Ne nyavalyogj már, te legalább puhára estél… Leszállnál rólam?! – ütöttem meg a tőlem telhető legerősebben a hátát, ám kis termetemmel arányosan az ütés sem okozott túl nagy fájdalmat neki… Ennek ellenére felállt, és kivételesen fel is húzott. Ha odafent, a fűben koszosak lettünk, itt aztán úgy néztünk ki, mint akikre ráborítottak egy-egy zsák finomszemcséjű homokot.

– Jordan, Cook, gyakoroltok a Weasley-putriban való szórakozásra? – röhögött fel Everett Horsnby, aki nagyjából ugyanennyire értelmes barátjával, Ruarc MacAleese-zel egyetemben képviselte a Mardekár házat Hagrid óráján. Igazából nem is értettem, hogy sikerülhetett nekik a bejutás, vagy miért – aztán később Lee elmesélte, hogy ismeri Ruarc és Everett apját, Charlie-val dolgoztak Romániában, szóval valószínűleg folytatni akarták a családi hagyományt.

– Fogd be, Hornsby! – csattantam fel, az enyémmel egyetemben azonban egy másik hang is hallatszott – mégpedig Angelináé. Erre az órára Alicia nélkül járt, és meglepően elveszettnek tűnt, de kevés volt ez ahhoz, hogy megsajnáljam. Ő sem azért mondta, amit mondott, mert engem akart védeni, dehogy – bárhogy fájt is, ő ugyanúgy szerette Fredet, mint én, így megvédte.

– Ú, mert különben mi lesz? – csúfolódott Ruarc. – Megmondtok Freddy Macinak?

Éreztem, hogy ismét vöröses árnyalatot vesz fel az arcom, ám ezúttal nem a szégyentől, hanem a dühtől – olyan fürgén pattantam fel a földről, mint előtte még sosem, és a röhögő fiúra szegeztem a pálcám. – Carbun…

– Elég! – érkezett az utasító hang, ám nem Hagrid felől – Cedric Diggory ragadta meg a karom, nem annyira, hogy fájjon, de elég határozottan, hogy érezzem a ruha ujján át. Rám mosolygott, majd Everették felé fordult. – Ez egy nyugis óra, nincs helye a pálcarántásoknak. Ne nehezítsük meg Hagrid dolgát.

– Köpök én arra, hogy kinek mi nehéz – közölte ormótlanul nagy orrát ráncolva Ruarc.

Cedric lemondóan csóválta meg a fejét, majd inkább felém fordult, és úgy szólalt meg, hogy csak én, Lee és Angelina hallja, amit akart. – Figyeljetek, semmi értelme két ilyen hólyag miatt büntetőmunkára mennetek. Ti vagytok az okosabbak, ez nem kérdés, most bizonyítsátok is be.

Olyan meggyőzően és kérlelően adta elő, amit szeretett volna, hogy egyszerűen nem tudtam semmit ellenvetni, így inkább dühtől izzó szemekkel kezdtem szuggerálni a cipőmet. Cedricnek sikerült elérnie, hogy megpróbáljam lenyugtatni magam. Lee is csak sóhajtott és vállat vont, Angelina pedig, bár vonakodva, de azt mondta: – Bánom is én, legyen.

– Szuper – mosolygott Cedric, mit sem törődve az immár távolabb álló Everették kurjongatásával. Azt hittem, hogy visszamegy a hugrabugos barátaihoz, de nem, ott maradt és zsebre dugott kézzel kezdett érdeklődni. – Ti jelentkeztek a Trimágus Tusára?

– Á, meghúztam a hátam – legyintettem, miközben felágaskodtam a fölöttünk terebélyesedő fa egyik leveléért, hogy letépjem, ám Merlinért sem akarta volna elengedni a gallyat. Cedricet kérni sem kellett, mivel nagyjából olyan magas volt, mint Fredék, játszi könnyedséggel tépte le nekem a fémes hatású levelet. Nem tudom, Hagrid mit művelt vele, de valahogy úgy éreztem, nem ez a naturális kinézete.

– Én igen, Freddel és George-dzsal együtt – vigyorgott Lee, majd Angelina felé fordult, aki morcosan meredt maga elé, és összefont karjai alapján arra következtettem, hogy még mindig Everetten és Ruarcon jár az esze. Ebben, kivételesen, egyetértettem vele; nem tudtam, hogyan, de abban biztos voltam, hogy bosszút fogok állni rajtuk. – Te betöltöd addigra a tizenhetet. Te is jelentkezel, Angie?

– Tervezem – válaszolta szűkszavúan. Meglepett, hogy nem a szokásos választ adta, amely a „kopj le, Jordan” lett volna. Nem volt több időnk beszélgetni, mert Hagrid odalépett hozzánk.

– Nos, a mai feladat… Sőt, igazából az éves feladat elég nagy része… Szóval, a feladat az… Ott ül bent – mutatott egy elég nagy, fából tákolt építményre a fák gyűrűjében, mely úgy nézett ki, akárcsak egy kutyaház Hagrid-méretű verziója. Oda vezetett az a lánc is, amelyben idefelé futáskor elbotlottunk Lee-vel. A vadőr bejelentésére a csoport szinte egésze felbontotta az addig kialakított nagyjából egysoros vonalat, és mindenki arrafelé tekintgetett. A fák árnyéka rávetült, így nem láttunk semmit, csupán valamiféle fura, hangos szuszogást sodort felénk a szél, és mintha valami szőrcsomó lógott volna ki az ajtónak szánt, óriási lyukon.

– Hagrid, mi ez? – kérdezte félve Lee. Hagridnál sosem lehetett tudni, vajon nem egy sárkányt rejteget-e a Minisztérium elől.

– Ez egy… Talán inkább kérdezzétek meg AJ-t. – Erre az összes szem rám szegeződött, mire éreztem, hogy enyhén elvörösödöm. Szerettem a reflektorfényt, de csak akkor, ha hozzá is tudok szólni a témához – ám a bentről kiszűrődő, fura zajok forrásához nem tudtam semmit sem kötni.

– Hát, ööö… – pislogtam zavartan, ide-oda kapkodva a tekintetem. Hiába próbáltam mereszteni a szemem, akkor sem láttam, mi lehet a sötét kuckó lakója, ám a szuszogás lassan átment horkolásba. – Ez egy… Egy… Egy nagy… Szőrös… Izé? – húztam el végül a szám.

– Nem egészen – válaszolt csalódottan Hagrid. Valamiért abban a hitben élt, hogy nekem szupererőm van, és minimum olvasok a gondolataiban. Nem jött be. Összecsapta két tálca méretű tenyerét, és közelebb bandukolt az ólszerűséghez. – Mindjárt meglátjátok. Na, gyere, kishaver, gyere! – hívogatta az állatot, mint mikor egy anyuka ébresztgeti a kisgyerekét, majd miután a kedves szavak nem jöttek be, egy fokkal keményebb stílusra váltott, bár inkább volt sértett, mint dühös. – Ébresztő! Én épp órát próbálok tartani!

– McGalagony is mindig ezt mondja nekem – súgta oda Lee.

Akármi hatott is a bent lévő állatra, a mi ismeretlen szagunk vagy Hagrid hívogatása, végül valami megmozdult odabent. Először egy vajszínű szőrrel borított hátsót pillantottunk meg, majd még négy mancsot, végül pedig, bár először elakadt a kifelé tolatásban, egy fejet – egy nagy, leffencs-fülű kutyafejet.

– Haver! – kiáltottam fel meglepetten, felismervén az aranyos kiskutyust, akit előző évben Freddel találtunk. Hát, a „kis” jelzőt már kikérhette magának – a marmagassága nagyjából Hagrid vállánál volt. Elképzelni sem tudtam, mi történhetett vele, amiért ekkorára nőtt, bár nem kellett volna csodálkoznom – Hagridra hagytuk, mert nagyon megszerette. A vadőr, bár kétségkívül szeretetre méltó, néha igen furcsa dolgokkal szokott kísérletezni.

Haver a hangomra felkapta a fejét, abbahagyta az ásítást, majd megfordult, lépteinek súlya megremegtette a földet a lábunk alatt. Ahogy megismert, boldogan kezdte csóválni a farkát, megkopasztva ezzel három fa alsóbb ágait, majd elvakkantotta magát. A régen édesnek tűnő hang most, ilyen közelről, szinte fülsüketítő volt, többen a fülükre is tapasztották a kezük, egy nagyobb csapat varjú pedig riadtan károgva röppent fel a Tiltott Rengetegből. Az óriáskutya már indult volna, hogy egész testét csóválva a viszontlátás boldogságától odajöjjön hozzám és minden bizonnyal megnyalja az arcom (szerintem bele is fulladtam volna a nyálfolyamba), amikor Hagrid elé lépett, és dorgálón megrázta a mutatóujját.

– Nana! – nézett rá morcosan. – Nagy vagy, tudod, nem? Nem szabad ilyen nagy sebbel-lobbal közlekedni! Ülj le szépen! Ülj!

A kutya döngve tette le méretes hátsóját a földre, és Hagridot figyelve hol az egyik, hol a másik oldalra döntötte a fejét.

– Hagrid… – szólítottam meg félve a tanárt. – Mi történt Haverral?

– Egy kicsit megnőtt – válaszolta loboncos sörényét vakargatva, miközben behátrált közénk. Mindenki ámulattal vegyes riadtsággal figyelte a méretes kutyát, még én is, pedig ismertem.

– Hát azt látom… – forgattam meg a szemeim. – De mitől?

– Bazibumm bűbájtól.

– Miért használtál rajta Bazibumm bűbájt? – értetlenkedett megszeppenve Angelina.

– Mert épp kereszt… Vagyis… Ó, én és az a lepcses szám – mérgelődött magában, szinte észre sem véve, hogy mi is ott vagyunk. Mikor mégis megtette, kihúzta magát, és igyekezett szigorú arcot vágni. – Nem mindegy az? Félresikerült, no. Én meg arra gondoltam, hogy gyakorolhatnátok rajta a kimérák gondozását…

– Remélem, nem akarsz neki még két fejet növeszteni – szólalt meg Cedric, velünk ellentétben ő nem volt ijedt, legalábbis, jól leplezte szokásos, kedves mosolyával.

– Á, dehogy – legyintett Hagrid, valószínűleg komolyan véve Cedric viccelődését. – De a méreteit tekintve pont jók az igényei. Egy darabig nektek kell majd etetnetek, mosdatnotok, játszanotok vele…

– Meddig? – kérdezte Ruarc, látni véltem az arcán a szörnyülködést. Személyes sértésnek vettem, csak senki ne szörnyülködjön Haveron! Már biztosra vettem, hogy visszavágok, és azt is tudtam, hogy – annak, amit kieszeltem előző este, kellett egy bűnbak is…

– Egy darabig – ismételte Hagrid zavartan. Nem tudom, én valahogy azt szűrtem le a szavaiból, hogy amíg a Minisztériumnak be nem panaszolja valaki, amiért „ilyen veszélyes állatot tart”. A vadőr megköszörülte a torkát, és ismételten tapsolt kettőt. – Rendeződjetek csoportokra! Tizenketten vagytok, szóval, három négy fős csoportot szeretnék látni. Felváltva látjátok majd el a feladatokat.

– Hé, Cedric! – kiáltottak oda a hugrabugosok, akiknek még a nevét sem tudtam, pedig nem kevés óránk volt együtt. Nos, mint már említettem, az órákra mindig utoljára estünk be Lee-ékkel, és ami időt ott töltöttünk, azt is egymással elfoglalva tettük. Ha nem jártam volna Jadennel, valószínűleg Cedricet sem ismerem meg. – Hogy legyünk?

– Maradok itt, meglesztek ti ott négyen! – intett, majd mosolyogva fordult felénk. – Nem baj, ugye? Jó lesz ez így.

Hát, én köpni-nyelni nem tudtam, de nem Cedric miatt – hanem azért, mert az a bizonyos négyes csoport állt belőle, belőlem, Lee-ből és Angelinából. Eszem ágában sem volt egy csoportba kerülni vele, és már ellenkezni akartam, amikor Lee megbökött, és a fejével intett, hogy nézzek körül. Igaza volt – ha nem Angelinával lettem volna, akkor még cserélhettem volna valamelyik hollóhátas lánnyal, a két évfolyamtársam ugyanis fintorogva meredt Ruarcra és Everettre, akik nekik jutottak. Nem, náluk még Angelina is jobb volt.

– Szóval, a három csoport három különböző feladatot lát el: egy csoport tisztítja Havert és a házikóját, egy csoport ételt ad illetve fog neki, egy másik csoport pedig játszik vele.

Mint az óra folyamán kiderült: az járt a legjobban, aki jelenleg a tisztító-csoportban volt. Lehet, hogy büdös, de legalább nem sérült meg közben az ember. Mi kaptuk meg a hármas számot, így a feladatunk az volt, hogy míg a hugrabugos csoport elment denevért gyűjteni a Tiltott Rengetegbe Hagriddal, a Hollóhát-Mardekár delegáció pedig a kutyaólat tisztította (vagyis, inkább azon vitatkoztak, hogy ki miért nem csinál semmit), addig mi a szabad térre levert, fatörzs-vastagságú ékre erősített láncon lévő Havert szórakoztattuk. A feladatunk főként abból állt, hogy megpróbáltuk kikerülni a hatalmas szemekből összeforrasztott láncot, Haver ugyanis örömében körbe-körbe szaladgált. Ha időben ugrottunk, Haver nyalt össze, ha későn, akkor értelemszerűen elestünk.

– Már egyenesen várom, hogy mi takaríthassuk az összekoszolt szalmát – nyögte Lee, miközben sajgó hátát fogva botorkált el a nagyteremig, mint egy öreganyó. Szegény jó nagyot zakózott, mikor a lába beleakadt a láncba, és miután percekig szálldosott a levegőben (Haver nagyon kilométer hiányban szenvedett), végül háttal ért földet.

– Az sokára lesz – sóhajtottam. Én sem úsztam meg sérülés nélkül – olyan szépen csúsztam nagyjából tíz métert térden, hogy teljesen felszedtem a bőrt onnét. Még jó, hogy Cedric remekül értett a gyógyító-bűbájokhoz, de így is fájt.

– Jövő héten még csak denevért fogunk, mi? – kérdezte szenvedőn a bátyám, mire bólintottam, ő pedig ismét felnyögött, immár inkább a lelki fájdalomtól, mintsem a fizikaitól. Az óráról senki nem távozott tisztán – a mi csoportunkban mindenki füves és poros lett, a hugrabugosokat nem kímélték a denevérek, kaptak guanót rendesen, sőt, az egyiküket meg is harapta valami, a harmadik csoport pedig egyszerűen büdös volt, és a hollóhátasok még órákkal később, a gyógynövénytan óránkon is találtak a hajukban szalmát.

Vacsoraidő lévén mindenki a bejárati csarnokban tömörült, és csak a szerencsén múlott, hogy megtaláltuk Fredéket. Bár George-dzsal közösen volt az utolsó óránk, én előtte még leugrottam Lee-vel Hagridhoz, megnézni, hogy tényleg ott vannak-e a doxik, ahol Ron mondta.

– Na, végre, csakhogy megjöttetek! – indult meg felénk Fred, mikor meglátott minket. – Mi tartott ilyen sokáig? Utatokat állta egy óriáskutya? Bocs, ez rossz poén volt…

– Talán nem a kripliket kellett volna küldenetek – ráncolta a szemöldökét Lee, majd úgy döntött, öreg lábai nem bírják már a terhelést, és levetette magát a padlóra, nem törődve a furán méregető pillantásokkal, melyeket kiváltott a körülöttünk állókból.

– Sikeres volt a hadművelet? – érdeklődött George.

– Az – bólintottam. – Már csak azt kell kitalálni, hogy mikor menjünk le érte. Próbáltuk rávezetni Hagridot, hogy adhatna nekünk pár cseppet, de nem fogta az adást… Mindig tudtam, hogy ha jót akarsz, magadnak kell csinálnod.

Fred elkezdte vonogatni a szemöldökét, és pajzán vigyort küldött felém. – Magadnak? Ó, AJ, te kis pernahajder…! Itt kicsik is vannak ám!

Erre csak megforgattam a szemeim és úgy döntöttem, nem foglalkozom vele.

– Azt hiszem, tökéletes lenne október 30, péntek, este tizennyolc óra – felelte George.

Összeráncoltam a szemöldököm. – Ezt az időpontot meg honnét varázsoltad elő? – értetlenkedtem, mire mind a két iker a lépcső tövében felállított táblára mutatott. Nem voltunk túl közel hozzá, és bele is lógott nem egy diák feje, de így is ki tudtam venni a lényeget:
 

Mint kiderült: ha elsikítod magad a bejárati csarnokban, nem csak, hogy hülyének néznek, de még az akusztika is erősíti a hangod.




– Tudod, eddig még nem vettem észre, de nagyon fura vagy – közölte velem Fred, immár a Griffendél asztalánál ülve. Meredten bámult engem, akárcsak a másik két fiú, és oda sem nézve kanalazták a levesüket. – Minek hisztizel ennyire csak azért, mert a régi iskoládból jönnek ide? Nem tudom, egyszer láttam egy beauxbatons-os fiút, legfeljebb annyit árt neked, hogy flittereket varázsol a talárodra.

– Nem hisztizek – morogtam duzzogva.

– Dehogynem – bólogatott Lee, aki szokás szerint a jobbomon ült. – Elsikítottad magad azt látva, hogy egy hét van vissza az érkezésükig.

– Másfél – javítottam ki automatikusan, egy pillanatra meg is feledkezve arról, hogy én most épp duzzogok. Hogy demonstráljam, még mindig morcos vagyok, le is tettem a kezemben lévő fokhagymás kiflit, és úgy döntöttem, éhezem.

– Még akkor sem sikítottál, mikor a Tiltott Rengetegben voltunk – vigyorgott George, aki valamilyen, számomra értelmezhetetlen okból le volt nyűgözve, amiért mégis képes vagyok ilyen érzelemnyilvánításra.

– Hagyjátok már szegényt – karolt át Ginny, küldött felém egy bíztató mosolyt, majd a bátyjaira nézett. – És mondja már el végre valaki, hogy mi volt a Tiltott Rengetegben!

De nem úgy tűnt, hogy Ginny választ kapna a lassan három éves rejtélyre (amiért meg is fejelte az asztalt), ugyanis ekkor egy bagoly röppent be, karmai közt egy nagyobbacska dobozt szorongatott, és megindult a tanári asztal felé. Többen érdeklődve kapták fel a fejüket, mert megesett ugyan, hogy egy-két bagoly később érkezett, mint a reggeli, de este csak nagyon ritkán hoztak csomagot. A sötét színű tollas jószág leejtette a csomagot egyenesen Piton elé, majd huhogva kiszállt a teremből. Még a tanárok is kérdő tekintettel fordultak felé, így nem volt mit tennie, ki kellett nyitnia a dobozt – amelyből ekkor előugrott egy hófehér nyúl, rajta neonrózsaszín tütüvel, a nyakában egy „Szeress engem” feliratú, rózsaszín táblácskával.

Az egész teremben kitört a nevetés, még a Mardekár asztala felől is felhangzott néhány kósza kuncogás, ám házvezetőjük (miután sikeresen túltette magát a sokkon – legalábbis, gondolom én, hogy sokkon, az arcán szokás szerint nem látszott semmi) egyetlen pillantással elhallgattatta őket.

A ráadás akkor jött, mikor Trelawney, aki addig nagyra tágult szemekkel, szaporán vette a levegőt, hirtelen felugrott, ezzel kis híján lehúzva a terítékét. – Óvakodj a fehér nyúltól! – kiáltotta rémülten, majd ahogy csak bírták a lábai, kiiszkolt a teremből az oldalsó ajtón át.

Én már rég a hasamat fogtam a nevetéstől, és mérhetetlenül büszke voltam magamra, amiért mégis sikerült véghez vinnem a tréfát. Nem volt egyszerű megszervezni, de összejött: a csomagot elküldtem a Minisztériumba egy fiktív személynek, ahol azonban, egy adott időpontban, megváltozott a feladó-címzett rész, így úgy tűnhetett, mintha az a bizonyos fiktív személy küldte volna a csomagot Pitonnak, amelyet így visszaküldtek a Roxfortba – Trelawney márcsak hab volt a tortán.

– Kinek a műve ez? – harsogta túl a továbbra is nevető, esetenként röhögő tömeget a bájitaltan professzor, ám Dumbledore megfogta a talárjának ujját és visszatessékelte a helyére.

– Ugyan, ugyan, Perselus – legyintett az igazgató, aki mosolygott, csakúgy, mint minden alkalommal, mikor valaki tréfát követett el. Fura egy tanár volt, az biztos. – Ha jobban megnézed, ez az egész egy ártatlan félreértés…

– Ártatlan félreértés?!

– Az bizony – bólintott Dumbledore, majd felmutatta a dobozon lévő cetlit. – Látod? A címzett egy bizonyos Certelus Tipton. Bizonyára új szemüveg kell majd a csomag-szortírozónak.

Bár Piton bizonyára tett volna még egy-két megjegyzést, Dumbledore erősködött, mellette pedig nem volt szava. Maradjunk annyiban, hogy erre a néhány percre sikeresen megfeledkeztem arról, hogy másnap megint milyen borzasztó napom lesz. Amikor pedig megtudtam, hogy McGalagony és Piton hosszú csevelyt folytatott Ruarckal és Everettel, mikor másnap a mosáskor nyúlszőrt találtak a talárjukon, nos, megint jobb kedvem lett.




Az a másfél hét rettenetesen rövidnek bizonyult. Vagyis, ez így nem helyes – mikor például bájitaltanon ültem, akkor rettenetesen lassan vánszorgott az órám mutatója, mikor viszont arra gondoltam, hogy mennyi idő van vissza a nagy viszontlátásig, összeszorult a gyomrom, és csak úgy peregtek az órák. Érdemben nem történt semmi – persze, sok pletyka keringett a diákok között a másik két iskoláról, és akik egy kicsit is ismertek (vagy hallottak rólam olyantól, aki ismert) folyton kérdezősködtek a Beauxbatons-ról. Főleg az érdekelte őket, hogy hol van, és mikor elárultam, hogy én mindig hopp-porral közlekedtem Apa kiváltságos helyzete miatt, a sereg fele elvánszorgott, ám a maradék kitartóan bombázott kérdéseivel. Hogy néz ki az iskola? Milyenek a tanárok? Ugyanazokat tanulják, mint a Roxfortban? Tényleg igaz, hogy éneklő pónik szaladgálnak a nagy udvarban? Kezdett nagyon elegem lenni belőle.

Aztán ott volt még Hermione is, a MAJOM-jával. Bocsánat: Em-A-Jé-O-Em.

– Kérlek, mondd el még egyszer, pontosan mit is akarsz ezzel elérni? – kérdeztem vissza unottan, mikor épp a könyvtárban tanultam. A fiúk is ott voltak velem, kivéve Lee-t, aki a rádión bütykölt valamit, mert szerinte nem szólt jól a basszus, és ugyanúgy érdeklődéstől mentesen könyököltek az asztalon, mint én. Hermione felfújta magát, mint egy kis hörcsög, aki kipukkadni készül a mogyorótól, és harmadjára is belefogott a magyarázásba.

– Hogy megfelelő munkakörülményeket és munka-arányos bérezést kapjon minden egyes házimanó, szolgáljon közhasznúintézményben vagy magánházban! Hogy hetente legalább egy szabadnapot kaphassanak, és a varázslók és boszorkányok ugyanolyan tisztelettel bánjanak és beszéljenek velük, mint veled vagy velem! Hogy rendes ruhákat kaphassanak, és szabadon távozhassanak, amennyiben a főnökük gonosz velük! Hogy…

– Oké, értem, értem – csitítgattam a lányt, majd lehunytam a szemeim és elkezdtem dörzsölgetni a halántékom. Fred és George csak némán kacagtak Hermione elszántságán. Vagy a nevetséges célon. Nem tudom. – Figyelj – kezdtem bele. – Én bírlak téged, tényleg, aranyos vagy, de ez az egész egy nagy ökörség.

– Hogy mondhatod ezt?! – hajolt hozzám közelebb. Ha nem a kedvenc helyiségében és második otthonában lettünk volna, minden valószínűség szerint kiabált volna velem, mint azt oly gyakorta megtette Ronnal, ám Madam Cvikkerrel még ő sem szállt szembe. – A házimanók el vannak nyomva! Fel kel szabadítanunk őket! Ha mi nem tesszük meg, ki fogja?

– Senki, épp ez a lényeg! – dőltem hátra, és kiropogtattam a hátam. Fáradt voltam én egy Hermionéval folytatott vitához. – Hermione, értem, hogy neked ez most a szívügyed, de könyörgöm, a házimanóknak jó ez így! De tényleg. Nekünk is van egy házimanónk.

Eme kijelentésre Hermione arcából kifutott a vér, ami nem sokat segített össze-vissza álló haja megjelenésén.

– Hogy mit mondtál? – hápogott elképedten. Ahogy elnéztem, közel állt a szívrohamhoz. – De ugye… De ugye adtok neki fizetést? És ruhát? És jó dolga van, ugye? Kap szabadságot? – érdeklődött reménykedve.

– Nincs túl sok dolga odahaza – vontam meg a vállam. – Néha-néha takarít, meg egy kicsit főz. Azt hiszem, újabban egész sokat beszélget Danyvel, legalábbis, mikor legutóbb ott jártam, állandóan kikérte a véleményét, hogy melyik színű sál passzol inkább a tengerészkék talárjához…

– Hogy hívják?

– Remy. A többi kérdésedre válaszolva pedig… Szinte az összesre válasz a „nem” szócska. Ne értsd félre – emeltem fel az ujjam, mikor láttam, hogy közbe akar vágni –, nem azért, mert kegyetlenek vagyunk. Jól bánunk vele, nem úgy, mint mondjuk Malfoyék, de esze ágában sincs fizetést vagy ruhát kérni. Mikor Dany egyszer felajánlotta, hogy a rajta lévő, szaggatott, ütött-kopott valami helyett venne neki egy új köténykét, ami szép, sírva fakadt, de nem a boldogságtól. Rá kellett beszélnünk, hogy nem neki vesszük, hanem azért, hogy ne nézzen ki csúnyán a ház mellette…A házimanók attól boldogok, ha segíthetnek. Amondó vagyok, hogy nincs szükségük a szabadságra.

– Mert az évszázadok alatt kimosták az agyukat! – fakadt ki Hemrione, dühös pillantást váltva ki a két asztallal arrébb ülő, végzős hollóhátasokból, akik tényleg tanulni jártak a könyvtárba.

– A te agyadat kéne kimosni – morogta az egyikük. Egyet kellett értenem vele.

– A lényeg az, hogy nem fogok belépni – jelentettem ki határozottan, majd magam elé húztam a gyógynövénytan könyvem, és úgy tettem, mint aki elmélyülten olvassa a nadragulya felhasználhatóságát.

Hermione lemondóan csóválta meg a fejét, és George-hoz fordult. – Te belépsz, ugye? Ron is belépett.

– Ron sok hülyeséget csinál – vonta meg a vállát amaz. – Egyet kell értenem AJ-vel. Bocs, Hermione, de ez az egész egyszerűen… Nem. Nem, kösz. – Piros pont George-nak, amiért nem volt túlzottan gonosz.

A lány még mondani akart neki valamit, ám végül nem tette, helyette Fred felé fordult. Nyitotta volna a száját beszédre, ám végül elakadt a mozdulat közben, és nagyot sóhajtott. – Már meg sem kérdezlek.

– Okos kislány – vigyorgott Fred a tavaly karácsonyra tőlem kapott A kviddics évszázadai – bővített különkiadás borítója fölül. – Ne csüggedj, azért sok sikert kívánok a MACSKÁ-hoz.

– MAJOM – helyesbített Hermione. A barna hajú lány dúlva-fúlva pakolta össze az asztalra kipakolt kiáltványokat, kitűzőket és könyveket, majd a táskáját felkapva még dühösen odavetette: – Amúgy is, Em-A-Jé-O-Em!

– Majom, macska, egyre megy. Szerinted, ha megkérdezed, ki nem fogja megjegyezni, ki lesz az első, aki felteszi a kezét? – vonta fel a szemöldökét Fred. – Értelmetlen ez a MAKI, úgy, ahogy van…

– MAJOM! – kiáltotta mérgesen. Madam Cvikker a semmiből termett elő, ám mikor meglátta, hogy a hang forrásának helyén csak Hermione van, vagy úgy döntött, hogy ő nem lehetett, vagy úgy, hogy elnézi neki, és elment, Hermione pedig, mérgében majdnem fellökve két másodikos griffendélest, kiviharzott a könyvtárból.

– Nem érdekel – dünnyögte Fred, majd újra visszamélyedt a könyvbe. Bár akkor ő volt az egyetlen, aki szerintem kicsit gonoszan viselkedett, később ő lett az egyetlen, akit Hermione nem próbált megint befűzni a mozgalmába.

– Néha igazán nem tudom, hogy mit lát benne Ron. Persze okos, de… – rázta meg a fejét George, majd kihúzott a házidolgozatából nagyjából féltekercsnyit.

– Miből veszed, hogy tetszik neki? – kérdeztem. – Szerintem nem úgy viselkedik, mint aki nagyon szerelmes…

– Hát, az Weasley-sajátosság – mosolygott rám, én pedig akaratlanul is Fredre pillantottam. Még mindig a könyvet olvasta. – Egyszerűen látom rajta.

– Én azt hiszem, tudom, mit eszik rajta – nézett fel végül a lapokból és rám vigyorgott. – Hermionét könnyen fel lehet húzni. És egyszerűen elképesztően szórakoztató elfoglaltság valakit idegesíteni.

– Vegyem ezt enyhe célzásnak? – kérdeztem rezignáltan, mire bólintott.

– Úgyis mondhatjuk… – húzódott egyre közelebb hozzám székestül, a kőpadlón kellemetlen hangokat létrehozva a szék lábával, míg olyan közel nem ért, melyet én már intimek mondanék. – Bár biztos vagyok benne, hogy ő nem mond olyan perverz dolgokat nekem, mint te szoktál…

– Léptem – pattantam fel pont úgy, mint pár nappal korábban a klubhelyiségben, és sietősen belekotortam az összes cuccom a táskámba.

– Hé, nyugi! Csak vicceltem! – próbált meg visszafogni Fred, de nem volt haszna, megállíthatatlanul lépdeltem a kijárat felé. – Ne csináld, AJ! Állj már meg! Gyere vissza! Még meg kell írnod az átváltoztatástan házimat! – kiabálta utánam kétségbeesetten, amely elnyerte a tetszésem, megeresztettem egy vigyort csak úgy, magamnak, de nem álltam meg. – Ó, üdv, Madam Cvikker. Új szemüvegkeretet vett?

Néha elcsodálkoztam azon, hogy Fred még mindig megközelítheti a könyvtár ötven méteres körzetét…



Október harmincadikán egész nap kóválygott a fejem és fájt a hasam, néha már azon is elgondolkodtam, hogy kérek Fredtől és George-tól valami negyedrészt sem kész viccterméket, hátha bekerülök vele a gyengélkedőre – aztán mindig rájöttem, hogy a Griffendélbe kerültem, nem lehetek ilyen nyuszi! Megszántam Fredet (vagy sokkal inkább rajongtam érte, és nem akartam, hogy megbukjon), így a reggelinél odacsúsztattam neki az este megírt dolgozatot, de nem ültem le melléjük, mert ő és George épp nagy tanácskozást folytattak. Kezdett nagyon idegesíteni – az egy dolog, hogy Ront és Ginnyt mindig lerázták, ők a testvéreik, beköphetik az anyjuknak, de én és Lee? Mi miért maradtunk ki belőle?! Hiába igyekeztem, mindig észrevettek, mielőtt föléjük lopakodva elolvashattam volna, mit írnak. Egyszer megpróbáltam elkapni a baglyot, amit küldtek, de az nem sikerült, és még meg is csípett.

Bár a péntek nem volt túlzottan húzós nap, én annak éltem meg: bűbájtanon Lee elszúrta a bűbájt, így kackiás bajuszt növesztett nekem, amit a tanár is alig tudott eltűntetni, gyógynövénytanon öt percre elájultam egy növény gőzétől, ami, mint utóbb kiderült, akár halált is okozhat, SVK-n pedig elaludtam az utolsó padban. Nincs annál rémisztőbb látvány, mint arra felkelni, hogy Mordon bámul az arcodba.

Órák után Ginnyvel felszaladtunk a szobába, lepakoltuk a táskáinkat, és a köpenyemet is magamhoz vételeztem.

– Gondolod, hogy hideg lesz kint? – érdeklődött Ginny.

– Hát, meglehet… Ki tudja, mennyit kell várni… – lestem oldalra. Mondanom sem kell, hogy szegényt abba a tervbe sem avattuk be, hogy most fogunk lemenni megszerezni a doxi-mérget.

Amint odaértünk a bejárati csarnokba, láttam, hogy a házvezető tanárok igyekeznek megregulázni a diákok sorait.

– Évfolyamok szerint rendeződjenek! Finnigan, tegye le azt a varangyot! MacMahon, ne lökdösődjön! – utasítgatta a diákokat McGalagony, aránylag sok sikerrel. Valamiért szelídebbnek bizonyult a sokaság, gondolom, hogy az izgatottsággal teli várakozás miatt.

– Hé, jössz már? – ragadta meg a kezem George, aki Freddel együtt egy nagy szobor mögött bújt el. – Szerencse, hogy McGalagony nem figyeli, ki van ott és ki nincsen…

– Az – bólintott Lee, aki fogalmam sincs, hogyan, de odakerült mellém. – AJ, nálad van a doxicid? Helyes, akkor menjünk!

Többször mondani sem kellett; az ikrek vezetésével indultunk meg a bejárati lépcső felé, elosonva az udvart fürkésző diákok, és a nebuló-sorokat árgus szemekkel figyelő tanárok mögött. Fred és George a kapucnijukat is a fejükbe nyomták, hogy ne legyen olyan feltűnő vörös hajuk, mely a sötétben szinte világító folt volt. Mikor befordultunk a sarkon, már ismét felegyenesedtünk, és osonó lépteinket felváltotta a futás.

– Legközelebb azért megvárhatnátok – mérgelődtem a térdemre támaszkodva, mikor végül elértük Hagrid kunyhóját. Ők, mivel sokkal hosszabb volt a lábuk, jóval előbb leértek nálam.

– Nőj nagyobbra – rántotta meg a vállát Fred, majd belesett az ablakon. Égett bent egy lámpás, és Agyar is ott feküdt az egyik fotelban, de Hagridnak nyoma sem volt. – Na jó, szerintem legyen az, hogy ketten bemennek. Ha sokan vagyunk bent, és a doxik kiszabadulnak, jobb, ha nincs tömve az egész kunyhó…

– És ki menjen be? – érdeklődött George. Annyira egyikünknek sem füllőtt ahhoz a foga, hogy megharapjanak. Végül sorsolással döntöttük el – Lee fogott egy kisebb gallyat, kétszer megpörgette a földön, és akire mutatott, az ment be. Így eshetett meg az, hogy én és Fred maradtunk kint őrködni.

– Megbuherálta azt az ágat, én mondom – vacogott Fred. Velem ellentétben ő nem hozott köpenyt, még csak a pulóvere sem volt rajta, így pedig igencsak hideg volt.

– Mondjam meg Anyámnak, ha legközelebb látom?

– Légyszi.

– Rendben – kuncogtam fel, majd benéztem az ablakon. Eltelt már legalább tíz perc, de még mindig ugyanaz a műsor ment: Lee és George egy kiszabadult doxit kergettek, amelyet képtelenek voltak lefújni (Lee egyszer sikeresen szemen fújta George-ot), Agyar pedig a sarokban reszketve ugatott. Kezdtek kételyeim támadni az akció sikerességét illetően.

– Te, mi ez? – szólalt meg hirtelen Fred, valamit hallgatva az este csendjében. Én nem hallottam semmit.

– Mit? – kérdeztem, de csendre intett.

– Hallgasd csak…! – Először nem hallottam semmit, és épp szólni akartam, hogy ideje lenne dilidokihoz fordulnia, amikor mégis megütötte valami a fülem. Egy szörcsögő hang volt az, egészen hasonlatos ahhoz, mint mikor valaki náthás. A kunyhó másik fele felől jött. Meg sem kellett szólalnunk, tökéletes összhangban, egyszerre indultunk meg a zaj forrása felé, nem is törődve őrségi pozíciónkkal. A tökágyás mellett meg is találtuk, amit kerestünk.

– Hát ezek meg…? – pislogtam meglepetten a karámban lévő, skorpió-szerű valamikre. Abban biztos voltam, hogy ilyenről még sosem hallottam, egyetlen szóban sem említették az RBF-felkészítő tankönyvekben, itt pedig rögvest több tucat volt belőle.

– Szerintem Hagrid megint tilosban mászkál – lépett oda a karámhoz Fred, és rátámaszkodott, közelebbről vizsgálgatva a fura lényeket. Ekkor egyszerre háromnak is kidurrant a farka. – Szerintem ezek azok a durrogó-szurrcsogó izék, amikről Ron mesélt…

– Akkor biztos tilosban jár Hagrid – bólintottam egyetértően. – Még sosem hallottam ilyenről.

Fredet, úgy tűnt, nem hatotta meg, hogy ezek az izék aztán bármit csinálhatnak, hisz varázsló fia még nem találkozott ilyenekkel, mert átvetette lábát karámon és lazán felült rá. Lassan én is közelebb merészkedtem, de annyira még nem voltam bátor, hogy a kerítés külsején beljebb találkozzam velük.

– Ron azt mondta, hogy vadállatok. – Pukk, még egy farka robbant fel. – Szerintem tök nyugisak – mondta, majd hirtelen elvigyorodott. – Bár azt azért megjegyzem, hogy…

– Fred, ha bármilyen párhuzamot mersz vonni a farkuk robbanása és valaki, mondjuk a te nemi szerved között, esküszöm, hogy megátkozlak – vágtam közbe összehúzott szemekkel. Nem érdekelt engem, hogy hormontúlfűtött kis buksijukat, ha összedugják, milyen tréfákat hintenek el egymás közt, de én örültem, hogy eddig kihagytak belőle. Újabban azonban egyre többször kerültem kereszttűzbe…

Vöröske, akárcsak a ma született bárány, szendén pislogott rám. – Azt akartam mondani, hogy megnézném, milyen, ha Malfoy kezei között robban fel egy ilyen… – válaszolta, majd újra vidám vigyor ült az arcára. – De te már megint perverz vagy!

Elvörösödtem, így újfent örültem a jótékony sötétnek, ám mielőtt akármit is vissza tudtam volna szólni, a karámból éktelen robaj indult. Meglepetten néztük a lényeket, melyek most, valamiért, verekedni kezdtek. Épp javasolni akartam, hogy talán ideje mennünk, amikor az egyik a szó szoros értelmében leharapta a másik… Hát… Fogalmam sincs, milyen testrészét, de valamije volt, az biztos. Fred, akit meglepett a feléje repülő testrész, lebukfencezett a karám kerítéséről.

– Ez meg sem történt – tápászkodott fel morcosan.

– Persze, tudom – legyintettem, ekkor azonban a fejemhez csapódott valami, ahogy lenéztem, az egyik lény lábát azonosítottam benne. Undorodva kaptam a hajamhoz, hogy megbizonyodhassak róla, nem lett sem trutyis, sem páncél-darabkás.

– Ideje mennünk – közölte Fred, majd megragadta a kezemet és visszavonszolt az őrhelyünkre, ahol már George és Lee várt ránk.

– Ti meg hol voltatok? – kérdezte mérgesen Lee. – Már percek óta várunk rátok! Mi megvagyunk. Remélem, nem most akartátok megtartani a pásztorórátokat…

Ha lehetséges, erre még jobban elpirultam, és gyorsan kirántottam a kezem Fredéből. A puszta gondolatra, hogy lefeküdjek Freddel, elöntött a forróság, és zakatolni kezdett a szívem. Igyekeztem hát nagy ki-be légzésekkel türtőztetni magam és a vágyaim.

– Tudod, mindig érdekelt, hogy mit csinál Hagrid szabadidejében. Hát, már nem – válaszolt Fred a kunyhó mögé mutatva. Az onnét kiszűrődő zajokat hallva a másik két fiú úgy döntött, nem is érdekli őket annyira, hogy mi van ott, csak sietős léptekkel indultunk vissza a kastély felé. Feltett szándékunk volt úgy beállni a hatodévesek sorába, hogy senki ne vegyen észre (a kis fiolát, melyben a méreg volt, és amelyért George és Lee szó szerint vérüket adták, a szoknyám zsebébe rejtettem), ám ez sajnos nem jött be.

– Hol voltatok? – lépett hozzánk közelebb Hagrid,