– Van néhány könnyen beszerezhető cucc – vettem szemügyre a kor-korrigáló főzet hozzávalóit a bájitaltan tankönyvemben. Kivételesen nem esett az eső, így, mivel első óránk nem volt, kiültünk a nyitott folyosós udvar lépcsőjére. Nem mondanám, hogy megsültünk a melegben, de az egyenruháinkhoz tartozó pulóver elég volt ahhoz, hogy ne dideregjünk. Én egy egész lépcsőfokot elfoglaltam, nekitámasztottam a hátam a kőkorlátnak, és kinyújtottam a lábaim. A kettővel felettem lévő lépcsőn Lee és Fred ült, egyel alattam pedig George nyújtóztatta tagjait, átellenben velem. Minden csöndes volt, nyugodt, és nagyon vizes.

– Csak néhány? – kérdezte George, mire bólintottam.

– Megküzdünk a bejutásért, annyi baj legyen – vigyorgott Fred, majd előrébb hajolt, hogy rálásson a könyvre. – Miket kell beszerezni?

– Sertéssörte, napraforgó-tej, macskagyökér, darabolt gyíkmáj, ezeket megtaláljuk a hobbiszekrényben is. Ami nagyobb falat, az az őrölt kentaurszőr, doxy-méreg és a sárkányrúd – soroltam fel. A legutolsó hozzávalónál Lee felhorkant.

– Sárkányrúd? – kérdezte értetlenül. – A’meg mi? Fogtak egy sárkányt, bevágták a darálóba, aztán szevasz-tavasz, sárkányrúd?

Az ikrek is érdeklődve fordultak felém. – Hát, hogy is mondjam… – dörzsölgettem az állam teljesen elvörösödve. – Tényleg sárkányból csinálják, bár aszalással, gondolom…

– A sárkány melyik részét aszalják? – pislogott rám George.

– Szóval, hogy úgy mondjam – hadonásztam esetlenül –, a sárkánynak egy olyan részét, amiből egy van… És csak a fiúknak…

– Csak a fiúk… Ó! – világosodott meg Fred, majd a három fiú egyszerre nyögött fel. Gondolom, együtt éreztek szegény sárkánnyal.

– Igen. Ezt és a kentaur-szőrt megtaláljuk Pitonnál, emlékszem a fiolákra, amikben tartja őket, tavaly végigportalanítottam az egész polcrendszert a raktárában. De a doxy-méreg? Azt meg honnét húzzuk elő? – doboltam idegesen a könyvemen.

– Ha jól emlékszem, mintha Ron mesélt volna valami szőrös, több kezű lényről Hagrid kunyhójában, szerintem doxy lehet – jutott eszébe George-nak. Meglepett, hogy figyel az öccsére. – Azt már ne kérdezd, hogyan fogunk szerezni a mérgükből, azt sem tudom, honnét kell leszedni a trutyit.

– Lesz vele óránk – rántotta meg a vállát Lee. – Ha megkérjük, tuti ad.

– Ja, vagy velünk fejteti majd le – fintorodtam el a gondolatra, hogy azokhoz az izékhez nyúlkáljak. Amennyi rémlett róluk,nem túl kedves lények, és ha megharap, ellenszert kell kérni. De muszáj volt, hiszen az öregítő-hatás nagy részét ez adja.

– Inkább a Piton-dolog zavar – agyalt a bátyám a buksiját vakargatva. – Meg kéne szereznünk a menetrendjét, hogy mikor megy, mikor jön, így tudnánk, mikor jön el a mi időnk.

– Azt majd mi megoldjuk – kacsintott Fred, és már állt is fel, hogy induljon a Piton-lesre. George követte bátyja példáját, és átlépve fölöttem csatlakozott is hozzá a folyosón.

– Találkozunk ebédnél, Cicavirág – kócolta össze a hajam búcsúzóul, majd eltűntek a kanyarban.

– Hát, ezek leléceltek – tápászkodott fel Lee, és leporolta a talárját.

– Le – bólintottam. – Menjünk valahová, vagy még maradjunk?

– Nekem lenne egy kis dolgom… Nem jössz velem?

– Ha nem a pókodat akarod szaltózni tanítani, akkor igen – álltam fel én is.

– Nem oda megyek – rázta meg a fejét. – És Mr. Wiggles amúgy is megakadt az ülj parancsnál…




Akárhogy próbálkoztam is kideríteni, mit akarhat, mi az a rejtélyes ügylet, csak vigyorogva csóválta a fejét. A második emeleten álltunk meg, nem sokkal a fiúmosdók mellett, egy olyan ajtónál, amely addig mindig hatalmas lakatokkal volt lezárva. Most még a zsanérok is csillogtak rajta.

– Hullákat rejtegetsz odabenn? – tettem fel a kérdést, mikor Lee elővett egy kulcscsomót, és elkezdte kinyitogatni a zárakat, melyekből négy is akadt rajta. Mi lehet odabent, amit négy zárral kell védeni?

– Nem – nevetett fel, majd elhalkult, és összeráncolta a szemöldökét. – De most, hogy mondod, őszintén, fogalmam sincs, előttem mire használhatták… Gyanús szagok terjengtek bent…

Kíváncsian nézegettem át a válla felett, már nagyon érdekelt, mire rejtegethet előlem. – Na, mutasd már, ne szórakozz! – legyintettem meg a hátát. Használni látszott, ugyanis kinyitotta az ajtót és elállt előlem, de előtte még meggyújtotta a bent lévő lámpást.

Egy fél osztályterem méretű szoba volt, a külső falon két lyukkal, melyek az udvarra nyíltak, és régebben valószínűleg ablakok lehetettek, még a leamortizálás előtt. De nem ez volt a fontos, még csak nem is az a jó néhány pókháló, amelyek a szoba sarkaiban csücsültek. Nem, a legfontosabb rész a helyiséghez képest hihetetlenül újnak tűnő iskolapadon, vagyis, padokon helyezkedett el: egy nagy kiterjedésű, összetett, doboz-szerű valami, rajta gombokkal, toligákkal, karokkal, lámpákkal.

– Na? Mit szólsz? – szólalt meg mögöttem Lee, a hangján is érezni lehetett, hogy fülig ér a vigyora.

– Ez… Ez meg mi a manó? – fordultam felé teljes értetlenségben. Lerítt az arcáról, hogy tetszik neki a nem megszokott helyzet, miszerint ő fogja fel, mi történik, és végre én nem értem.

– Az éves projektem – felelte. Megbabonázva léptem közelebb a szerkezethez, és végigvezettem rajta az ujjaim. A fém és a fa is hidegnek tetszett bőrömön, de határozottan éreztem, hogy árad belőle valamiféle mágia.

– Azt hittem, a Trimágus Tusáról beszéltél a reggelinél.

– Arról sem mondtam le – biccentett, majd követve engem mellém lépett, és derekát az asztallapnak döntve összefonta karjait a mellkasa előtt.

Felnevettem, és a fejemhez kaptam – rájöttem a dolog nyitjára.

– Nem hiszem el… Ez tényleg egy rádióállomás?

– Az – mosolygott ő is, majd kissé arrébb tessékelt, pálcáját valahová az oldalához érintette, mire az egész életre kelt, bár szerencsére nem szó szerint. Ide-oda kapkodtam a fejem a felvillanó szövegek, táblák, gombok között. Az asztalhoz tolt széken fekvő fülhallgatóból szólni kezdett a zene, és legnagyobb meglepetésemre egy mugli előadó dala volt.

– Rosszul hallok, ugye? Ez nem lehet az Ace of Base – kaptam a fülhallgató után, és az egyik tappancsot a fülemhez emeltem. Kétségtelenül a The Sign száma szólt belőle, amit csupán hatvanezer egyszáz-háromszor hallottam a nyár folyamán. – Ezt meg… Hogyan… – Kellemetlen, de nem találtam a megfelelő szavakat. Nagyon lassan kezdett csak összeállni a fejemben az a bizonyos kép, és az sem segített, hogy Lee kinevette csodálkozásom.

– Nem tűnt fel, hogy a nyár felét a szobámban töltöttem? – kérdezte vidáman csillogó szemekkel.

– Hát, de – vontam meg a vállam –, feltűnt, viszont azt hittem, a tévét nézed, amit Apa küldött neked.

– Azt is néztem – ismerte be. Úgy tűnt, erősen gondolkodik, hogyan is tálalja, amit akart; végül a szerkezet egy különálló részéhez lépett, amiből vaskos antennák álltak ki, és csövek futottak az egyik végéből a másikba, mint valami mini űrhajó. – Látod ezt itt? – paskolta meg a dobozt.

Nem, csak a te sasszemed szúrta ki. – Persze.
– Nem tudom, mennyire érdekel a technika rész…

– Nem nagyon – ismertem be. A távkapcsoló használatán kívül elektronikai analfabéta voltam.

– A lényege az – folytatta –, hogy veszi a mugli rádiók hullámait, és ha új dalt ismer fel, elmenti egy… Egy felhőbe. Ez a másik, itt, átkonvertálja, hogy áram nélkül is lejátszhatók legyenek, így varázsvevő-készülékkel is működjenek. Ez pedig…

– Jó, fogtam, Lee – emeltem magam elé a praclijaim. Ez már túl sok szakduma volt számomra. – Ugye ezzel kapcsolatban kaptad a levelet nyáron? Úgy felpörögtél, hogy még este sem lehetett lelőni.

– Aha – bólintott lelkesen, majd leült a székbe, és valamit nyomkodott a kezelőpanelen. – Eszembe jutott a sulirádió ötlete, mikor egy filmet néztem. Terveket készítettem, meg egy prototípust, érveket csaptam hozzá, végül baglyot küldtem Dumbledore-nak. Nagyon tetszett neki az ötlet, beleegyezett, és felajánlotta, hogy bármi gondom akad, segít, sőt, talán el is hint ezt-azt, és előreviheti a rádiós karrierem. Jó arc az öreg.

– Emiatt volt olyan nehéz a bőröndöd?

– Jaja.

– Jól megszívattad vele George-ot – kuncogtam fel. Lee is felnevetett, majd pörögni kezdett a székével a tengelye körül. Olyan volt, mint egy nagyon nagyra nőtt gyerek (ő is jóval magasabb volt nálam, de az ikrek vitték a pálmát), és mégis… Ez hihetetlenül felnőttes és átgondolt tett, döntés volt, mely a jövőjére is hatással lesz majd. Lehet, hogy gonosz dolog volt tőlem, de nem hittem volna, hogy képes ilyesmire, rendesen meglepett vele.

Talán túl feltűnően bámulhattam, mert egyszer csak megállt a forgással.

– Mi az? – kérdezte vigyorgó arccal.

– Semmi, csak azt hittem, hogy ismerlek, aztán előrukkolsz egy ilyen húzással… Lenyűgöző. Tényleg király vagy, Lee – mosolyogtam, végül testvériesen vállba is bokszoltam. Valóban büszke voltam rá.

– Mindig mondom, de figyelsz te rám? Á, dehogy – forgatta szemeit, és felkacagott. Eszembe jutott valami – ketten voltunk. Ezt az egészet nekem mutatta meg először, nekem, akit négy éve ismer csak, és nem a legjobb barátainak, akikről azt hinné az ember, hogy fontosabbak, mint a húg, pláne, ha nem is vér szerinti. Melegség járta át egész valóm, még az összeaszott mazsola-szívem is feldobogott, és fenntartások nélkül ültem le az ablakpárkányra, ahol neki is döntöttem a hátam a falnak, miután Lee csendre intett, és már fel is vette a fejhallgatót. Amint megszólalt az első óra végét jelentő harangszó, akcióba is lendült: lenyomott egy nagy, kerek, fekete gombot, mire az addig pirosan villogó lámpa zöldre váltott, ő pedig odahajolt a mikrofonhoz.

– Jó reggelt, Roxfort! – zengte be a folyosókat a hangja. – Lee Jordan vagyok, ti meg biztos kíváncsiak… Jól halljátok, a vezetőség áldását adta ránk, így az unalmas hírek, a trágyagránátok robbanása, és a griffendéles győzelmet követő bőgő mardekárosok…

– Jordan! – hallatszott McGalagony hangja valahonnét az ablak alól.

– Bocs, tanárnő! – kiáltott vissza Lee, mire a folyosókon és az udvaron többen is felnevettek. – Szóval, a fentebb említett alapzajokon kívül, mától minden szünetben zenével telnek meg Roxfort termei és folyosói!

Üdvrivalgás és tapsvihar fogadta eme bejelentést. Az ablakon kinézve azt is láthattam, hogy nem volt olyan diák, aki legalább fél füllel ne a bátyám beszédét hallgatta volna, a hangosbemondók közelében kisebb csoportok is kialakultak. Valahogy felélénkült az egész iskola a szürke, esős idő ellenére.

– A Varázsszem Rádióban is hallható slágereken kívül, talán mugli-nevelésű diákjaink örömére, mugli előadók és bandák is fellelhetőek lesznek meg az számok között. Ha valaki meg szeretné majd lepni barátját, barátnőjét, testvérét, ellenségét, esetleg kedvenc tanárát – üdv, Piton professzor! – egy dallal, csak keressen fel. Nem is húzom tovább az időt, szóljon a Walpurgis Leányai legújabb nyári slágere!

Ezzel lenyomott egy gombot, feljebb húzott két toligát, végül pedig kikapcsolta a mikrofont, az iskolát pedig betöltötte a pörgős ütemű zene.

– Menő vagyok, vagy menő vagyok? – fordult felém a székével.

– Vegyél vissza az arcodból – nevettem fel, de ő nem is törődött a „sértéssel”, újra forogni kezdett.

– Mindenki imáááád! – kiáltotta nevetve. Mielőtt bármit mondhattam volna, kopogtak az ajtón, majd egyből ki is nyitották, a folyosóról beszűrődő zene majdnem elnyomta a belépő ikrek hangját.

– Itt lehet számot kérni? – kérdezték kórusban.

– Nem hiszem el, hogy képes voltál eddig titkolni előlünk – állt meg mellettem George.

– Azt azért tisztázzuk, hogy mi a pálya – emelte fel a mutatóujját Fred. – Ha mi kérünk valamit, rögtön azt játszod, ugye?

– Naná – bólintott Lee –, protekciósok vagytok!

– Én is így gondoltam – pacsizott le vele Fred, majd odavándorolt a mellettünk lévő másik ablakhoz, és példámat követve felült a párkányra.

– Szerencsével jártatok? – fordultam George felé, aki nem úgy tűnt, mintha értené, miről beszélek.

– Hogy mi van? – kérdezett vissza üveges tekintettel.

– Pitonnal. Tudod, amiről nagyjából fél órája beszéltünk – vontam fel a szemöldököm.

– Ja, hogy az! Az nem jött össze.

Úgy fél percig némán pislogtam rá.

– Nem jött össze?

– Nem. Nem volt elég időnk.

– Szóval nem volt elég időtök… – ismételtem el, arcomra szkeptikus kifejezés ült. Nem győztek meg, nagyon nem, sőt, úgy is mondhatnánk, hogy egyszerűen nem hittem neki. Ha a Weasley ikrek valamit akartak, azt megszerezték maguknak, márpedig a Trimágus Tusára való nevezést nyilván nagyon akarták.

– Volt egy-két elintézendő dolgunk – magyarázkodott, de nem volt hatásos.

– Aha. És mi? – faggattam tovább. Látszott George-on, hogy kezdte kényelmetlenül érezni magát, a szeplős arcára kiülő enyhe pír legalábbis erre engedett következtetni. Kicsit jól esett, hogy akárki másnak fenntartások nélkül hazudik, de nekem nem, én voltam elég fontos, hogy legalább egy kicsit rosszabbul érezzem magam. Aztán szerelmetes szívem miatt eszembe jutott, hogy mi van, ha Fred miatt nem akarja elmondani? Mi van, ha most jött össze Angelinával…? Szerencsére gyorsan megnyugodtam, hogy Angelina épp rúnaismereten volt, oda meg még Fred sem megy szerelmet vallani.

A fentebb említett fiú szinte felmentő seregként jött testvére számára.

– Hallottad már, hogy a kíváncsi boszorkány ritkán megy férjhez? – csípte meg az orrom, válaszul pedig rácsaptam a kezére. Nem hatotta meg, sőt, még élvezte is.

– Mintha akárki is férjhez akarna menni – motyogtam a nózim dörgölve.

– Pedig megnéznélek otthonkában meg öt gyerekkel – vigyorgott.

– Túl sok módon akarsz megnézni – közöltem vele. Hangom morcos volt, de igazából nem sok kellett ahhoz, hogy heveny szívinfarktusban elpusztuljak, de minimum elvörösödjek – Fred gyerekekkel képzelt el… Ha mázlim van, a sajátjaival... Vagy egy kövér, arisztokrata mardekárossal, a helyzetem miatt, jött azonnal az isteni hangocska, és le is törte a kedvem.

– Sok benned a potenciál – rántotta meg a vállát.
Kíváncsi voltam, vajon ha Fred tudta volna, milyen érzéseket ébreszt bennem, mikor ilyen dolgokat mond, ilyen ellenállhatatlanul csibészes vigyorral, akkor is így viselkedett volna-e...




Végül egész szünetben ott maradtunk, sőt, később a többiben is, az ikrek még az elsőt követő lyukasórájukban is Lee-t boldogították, és gondolom egy újabb Weasley Varázsvicc árucikken dolgozhattak. Azt továbbra sem tudtam meg, hogy mivel foglalatoskodtak a fiúk, míg én Lee-vel voltam, mert nem voltak hajlandók elárulni, így el is határoztam, hogy egyszer még kilesem őket. Az első igazi órámat is hamar letudtam, mugliismereten az első évemben SVK-n megismert Cassandrával, és az egyik barátjával, Angusszel osztottak egy csapatba (a csekélyszámú érdeklődő miatt mind a Griffendél, mind a Hollóhát, mind a Hugrabug diákjai együtt voltak órán). Az ezt követő bűbájtanomon már ott volt George és Lee is. Elgondolkodtam, ezen idő alatt mit csinálhatott Fred, de megnyugodtam, hogy még mindig nem Angelinának vall szerelmet, az említett lány ugyanis ott ült velem szemben a terem másik felében, és néha csak úgy, spontán meg akart ölni a tekintetével.

Végül eljött az SVK ideje, amitől a legjobban féltem.
Utolsónak érkeztünk be a terembe a rádiózásból, így újfent csak az első két pad maradt üresen. Ezen az órán továbbra is a hugrabugosokkal voltunk együtt, így, mialatt elővettem a tankönyvem, odaintettem Cassandrának és Angusnek, valamint Cedricnek, akit népszerűségének hála sok-sok plusz széken ülő hugrabugos vett körül.

– Nem most barátkozunk! – reccsent egy hang az ajtó felől, mire mindenki összerezzent. A falábú professzor minden egyes lépése visszhangzott az amúgy sem épp szívderítően vidám terem kőfaláról. Amint a táblához ért, megfordult, műszeme és az igazi is ide-oda járt, vizslatta a diákok arcát.

– Nem levelezünk, kisasszony! – szólt rá Mordon Aliciára, aki egy papír fecnit akart átadni Angelinának – a pad alatt. – Ez az óra nem a bratyizásról szól! Nem a bolyhos nyuszikról4 Még csak nem is a tananyagról. Könyveket elrakni, most!

Senkinek nem kellett kétszer mondani. Frednek nem is könyve volt, hanem lapokból álló fűzére (még az ebédnél szétszedték Lee-vel, akinek a könyve felrobbant), George meg lusta volt elővenni is. Kezdtem tényleg pedánsnak érezni magam. Ezek után Mordon elővarázsolt egy papírt, és névsorolvasás következett.

– Miben fogadjunk, hogy azzal a szemmel átlát a ruhákon is? – súgta George Frednek, mire az hátba bökött a pennájával és előrébb hajolt.

– A helyedben takargatnám a didkókat – közölte fülig vigyorogva, én pedig fejbe csaptam. Halkan kuncogva visszadőlt a helyére, amit a professzor is észrevett, de nem tette szóvá.

– Ez RAVASZ-szintű képzés – kezdett bele a professzor, miután a lista végére ért –, de keveset tudtok, nagyon keveset…

– Már aki – motyogta Angelina a másik padsorban. Bármennyire öregnek is tűnt, a professzor hallása rendben volt.

– Harcoltál már valaha Halálfalókkal, Miss. Mindent Jobban Tudok? Érezted már, hogy az egész tested remeg? Fájt már úgy minden tagod, szenvedtél már el annyi terrort és lelki sebet, árultak már el úgy, hogy a halálért könyörögtél? Láttad már, ahogy az élet kiszállt a bajtársad testéből? – hajolt hozzá egyre közelebb és közelebb, míg végül majdhogynem összeért az orruk, vagyis, Angelina orra, meg az, ami az övéből megvolt. Megfagyott a levegő. Én meg örültem, hogy valaki végre jól ráijeszt.

Végül Fred szólalt meg: – Szerintem a disznó is így érezhet disznóvágáskor.

Az egész teremben nevetés visszhangzott, még a professzor is elvigyorodott. Igaz, lehet, hogy az inkább vicsor volt, és Frednek menekülnie kellett volna…

– Te vagy az egyik Weasley, ugye? – kérdezte, miközben fenyegetően (vagy csak nekem tűnt úgy? Fuss, Fred, fuss!) közeledett a padunkhoz.

– Az – válaszolt szemrebbenés nélkül a vörös hajú. Ez egy hős. Hősi halált fog halni, legalábbis.

– Ráadásul kettő is van belőled – pillantott George-ra. – Az apátok, Arthur, mesélt rólatok. Fred és George, eh? A bajkeverő semmirekellők.

– Apa ezt meséli rólunk? – fordult bátyjához George, mire az elmorzsolt egy könnycseppet.

– Olyan megható…

– Lehet, hogy ő nem ezeket a szavakat használta, de minek a szépítés – vonta meg a vállát az ex-auror. – Említett valami Billt, meg Charlie-t is, és egy kislányt… Gwen?

– Ginny – helyesbített George.

– Ő a húgunk – tette hozzá Fred.

– Idejár, harmadikos. De ott van Ron is…

– Ő is a húgunk – bólintott Fred. Újabb nevetéshullám söpört végig a termen, én csak mosolyogva csóváltam a fejem.

– Nekem is volt egy Weasley nevű évfolyamtársam – közölte a professzor elgondolkodva. – Hányan vagytok még, he?

– Népes a rokonság – vigyorgott George.

– Úgy szaporodunk, mint a nyulak, tanárúr! Mint a nyulak! – csapott az asztalra Fred.

– Na, mostanra elég lesz a vidámságból – totyogott vissza a táblához Mordon. – Az idén tényleg bepillantást nyertek a sötét varázslatokba, a tantárgy velejébe, és nem csak holmi umpalumpákról meg doxykról tanultok.

– Pedig az most jól jönne – sóhajtottam, mire Lee bólintott. Ő jobb volt Hagrid tantárgyában, mint én, de ha ő is tanácstalan volt, az eleve rossznak ígérkezett.

– Te! – mutatott rá Mordon egy griffendéles, általam nem annyira ismert fiúra.

– Én? – kérdezett vissza amaz, a saját mellkasára mutogatva megszeppentségében.

– Nem, a fal mögötted! Persze, hogy te! – dörögte. Oké, bevallom, kezdtem nagyon, nagyon megkedvelni a tanár sajátos, mogorva, sötét humorát. – Mi is a neved?

– Druce… Druce Wilminger – pislogott ijedten.

– Mit tudsz a sötét varázslatokról? – kérdezte Mordon.

– Hát… Hát, hogy… Hogy… Izé… – Szegény Druce, bár valóban szórakoztatott a dadogása, szerintem, azt sem tudta hirtelen, hányadikán van elseje, nemhogy a kérdésre tudott volna válaszolni. Nem szólaltam meg, bár segíthettem volna rajta, de önző ember vagyok, vártam, hogy valaki más tegye meg.

– Hogy sötétek – közölte Lee. Nem épp ilyen segítségre vártam.

– Nagyon humoros, Jordan – válaszolt epésen a tanár, de nem kifejezetten gonoszan, mint ahogy Piton szokta. Ha idegesítette is a viccelődés, jól titkolta. – Normális válasz?

– Sötét varázslatok az olyan ártások és rontások, amelyekkel egy vagy annál több társunknak maradandó sérüléseket okozhatunk, ilyen vagy olyan módon. Mindegyiket büntetik, legdurvábban mégis a főbenjáró átkokat, melyekért óceánparti üdülés jár az Azkabanban, komfortos, ötcsillagos cellákkal – feleltem végül, mikor láttam, hogy senkinek sem akaródzott.

– Helyes, kisasszony – bólintott Mordon, majd közelebb lépett. Anélkül is meglettem volna, de ezt inkább nem közöltem vele. – Cook, ugye?

– Igen, AJ Cook.

– Az AJ minek is a rövidítése?

– Miért kérdezi ezt mindenki? – túrtam bele a hajamba hitetlenkedve. – Ayami-Jennifer.

A professzor egy kicsit gondolkodott, majd biccentett. – Értem, miért választottál új nevet. – Megint felnevetett a csoport, de valahogy nem zavart, hogy rajtam nevetnek. Igazuk volt. Ilyen ostoba nevet… – Szóval, hölgyek-urak… Tanultátok, de azért rákérdezek: melyek a főbenjáró átkok? Vidor Egy és Vidor Kettő? – tette nagy mancsait Fredék asztalára.

– Hát… – vakargatta az állát George, miközben Fred valami flekket akart lekaparni az asztaláról.

– Jordan, ha azt mered mondani, hogy azok olyan átkok, amelyek főbenjáróak, kiváglak az ablakon – szólt rá Lee-re, aki már épp nyitotta volna szólásra a száját, ám erre becsukta. Nem tudom, hogy láthatta a bátyám eme szándékát, hiszen háttal állt nekünk… Eszembe jutott, amit Fred és George mondott, és ösztönösen megigazgattam a pulóvert a nemigen létező melleimen.

Senki nem akart válaszolni a kérdésre.

– Okos kislány? Te mit mondasz? – fordult felém féloldalasan, még nem távolodva el az ikrektől.

– Az Imperius-átok, a Crutiatus-átok, és…

– És az Avada Kedavra – szólt közbe Angelina, kihasználva pillanatnyi hezitálásom. Gyilkos pillantást küldtem felé, de ő csak fölényesen vigyorgott. Vigyorogj csak, de látnád, milyen jól áll rajtad egy zongora…Mit zongora! Egy kisrepülő!

– Köszönöm, Angelina – biccentett neki Mordon, majd ismét George-ékhoz fordult. – Ezt tanultátok.

– Igen – válaszolt Fred.

– RAVASZ-szintre jutottatok – folytatta a professzor.

– Úgy van – helyeselt George.

– És így elfelejtettétek?

– Naná! – felelték kórusban.

– Hogy én mire vállalkoztam – csóválta meg a fejét Mordon. A búsulást és Dumbledore nem annyira halk szidását követően a tanári asztalhoz lépett, benyúlt a fiókba, és elővett egy üvegedénybe zárt pókot.

– Ú, még egy Mr. Wiggles! – suttogta izgatottan Lee. – Mit akarhat vele?

Én pontosan jól tudtam, hogy ezek után mit akarhat vele, de nem akartam letörni szegény kis bébi koalám lelkesedését, így megvontam a vállamat.

– Szűzies kis szemetek nyilván sosem látta még ezeket az átkokat, azt, hogy mit tesznek – lépdelt a padok között. – Nem, fiatalok vagytok ti még hozzájuk, pedig mind a három nagy divat volt a Sötét Nagyúr idejében.

A név említésére többen is megborzongtak. Kétségtelen, bár azok az idők csak mint mumus éltek bennünk, akkor is hatással voltak ránk és a fiatalabb generációkra.

– Kezdjük az Imperiusszal. Mesélne róla valaki? Angelina?

A lány büszkén kihúzta magát, és Hermione-szerű hangon válaszolt. – Az Imperius a tehetetlenség átka, akit eltalál, megtesz bármit, amit az átok kibocsátója sugall felé. Szinte lehetetlen kivédeni vagy legyűrni, ahogy azt is nehéz megállapítani, ki áll ténylegesen az Imperius-átok hatása alatt, hiszen személyiségük sok darabját megőrzik.

– Hát, engem aztán biztosan nem irányítana egyetlen ilyen átok sem – rázta a fejét Angus. Nagyot sóhajtottam – csak egy órája ismertem a fiút, de azalatt bőven volt időm rájönni, hogy ő kétszer állt sorba, mikor az egót osztották.

– Tényleg, fiacskám? – dörrent rá Mordon, és hirtelen már nem is tűnt olyan fontosnak az a pók, egyszerűen lerakta a padunkra. Elővette viszont a pálcáját, és a fiúra fogta. – Imperio!

Angus felugrott, majd ezzel az erővel rá is markolt a mellkasára, arcára földöntúli boldogság költözött, és vékony hangon azt kiáltotta: – Én egy kislány vagyok!

Itt már nem nevetésben, hanem komplett röhögőgörcsben tört ki mindenki, szinte már fájt a hasam és a szám tőle. Nem tudtam, de sejtettem, hogy Frics nagyon csúnya szemeket mereszthetett a plafonra alagsori kuckójából.
Amint Mordon leengedte a pálcáját, Angusbe is visszatért az erő, korábbi vigyorát értetlen ide-oda tekintgetés váltotta fel, és a teljes döbbenet. Tény, gondolom nem szokta a mellkasát fogdosni. Amint teljesen tudatára ébredt, és fel is fogta a helyzetet, fülig vörösödve roskadt vissza a helyére, takarta az arcát ott, ahol csak tudta. Ha tehette volna, szerintem egyenesen Kínáig ás magának lyukat, amibe aztán persze bele is ugrik.

– Az Imperius-átkot csak úgy lehet legyőzni, ha ellenkezel, melyhez olyan erős jellem kell, amelyet kétlek, hogy bármelyikőtök is birtokolna, de most próbát fogunk tenni. Álljatok fel, helyezkedjetek egyes oszlopba!

Az egész csoport felpattant, a talárok suhogtak a levegőben, ahogy mindenki előrébb akart kerülni a sorban. Mi, mivel az első két padban ültünk, igencsak elöl helyezkedtünk el, így nem tartott sokáig, amíg csoportosan sorra nem kerültünk. Én, Lee, Fred és George elénekeltük az Óz, a nagy varázsló egy betétdalát. Fogalmam sincs, honnan tudhatta a professzor a szöveget, de összejött. Cassandra az orrát fogva szteppelt, Alicia szerelmet vallott egy páncélnak, akit ez annyira meghatott, hogy majdnem rozsdásra sírta gyönyörűen kipucolt külcsínét, a legjobban mégis Angelina tetszett. Ő ugyanis cigánykerekezett, de véletlenül megfejelte a falat. Nem direkt volt, a professzor részéről legalábbis – elvonta a figyelmét egy csapat sikítozó hugrabugos lány, akikre megpróbált felmászni a pók, amely rejtélyes módon kikerült az üvegből. Hogy ki tehette oda… Tényleg nem tudom…




– Tudjátok, én tényleg bírtam Lupint – magyarázta George, mikor a nap végén a lépcsőkön igyekeztünk a Nagyterem felé –, de Mordon…! Ez az ipse mindenkin túltesz.

– Az biztos – bólintott Fred. – Jó a humora. Láttátok, hogy átvette felettünk a hatalmat, nem? Milyen durva lehet már, ha valaki csak úgy ilyet tud csinálni!

– Szerintem is menő, de egyben azért ijesztő is – húztam végig a kezem a kőkorláton, mely mintha tisztább lett volna, mint azelőtt. – Mármint, gondoljatok bele, aki ezt használni tudja, akármire ráveheti a másikat…

– Nagy cucc – vonta meg a vállát Fred. – Nem kell ehhez varázslat, a nők évezredek óta ezt csinálják házastársi berkeken belül. – Kedvem lett volna elvigyorodni, de szabályoztam magam; egyrészt, Vöröskének már így is elég nagy volt az egója, másrészt, épp engem és nőtársaimat sértegette. – Figyelj, én sem azt mondtam, hogy használni akarom, nem szándékozom az Azkabanba kerülni, és bírom a személyes szabadságot is. Csak azt mondtam, hogy van benne valami… Még akkor is, ha tényleg ijesztő egy kicsit.

– A Trimágus Tusa sem habos tekercs ribizlivel, attól még be fogunk nevezni – tette hozzá George, Fred pedig bólintott.

– Pontosan.

Megforgattam a szemeim, majd Lee-re néztem, aki valamit simogatott a talárja alatt. Na, ne tessék perverz gondolatokat gerjeszteni, felül volt a keze.

– Mit csinálsz, Lee? – fordult felé Fred is, mire a bátyám összerezzent, de végül elvigyorodott, körülnézett, majd diadalittas mosollyal húzta elő talárja alól a dunsztosüvegben lévő pókot, amely néhány órával korábban még Mordon tulajdonát képezte.

– Te képes voltál ellopni a pókot? – nevetett fel George, mire Lee bólintott.

– Ja. Mordon úgyis csak táncoltatni meg kínozni akarta volna, végül meg kinyírni egy jól irányzott Avada Kedavrával. Nem hagyhattam, hogy egy ilyen tünemény elvesszen a süllyesztőben! – kardoskodott, akár egy kölykét védő anyatigris, végül benyúlt az üvegbe, és simogatni kezdte a nagy, szőrös, fekete pókot. – Ki a szép kislány? Ki a szép kislány? Te vagy! – gügyögött neki, ahogy a babáknak volt szokás.

– Ez megőrült – mutatta az említett őrület egyetemes jelét (mutatóujj a halántéknál köröztetve) Fred.

– Biztos beszedett valami kergemarhakórt. Tudod, mit össze nem eszik – értett vele egyet George.

– Eszem ágában sincs beköpni téged nála, legyél boldog az új pókoddal – csóváltam a fejem Lee-re nézve, aki továbbra is hatalmasra tágult pupillákkal udvarolt a póknak, aki valahogy élvezte a helyzetet –, de nem szeretnék együtt enni vele. Szóval, ha megtennéd, hogy visszaviszed…

– Ne szívass már! – csattant fel Lee. – Neked ott van az a rohadék üveged, benne a világító pillangóddal. Ha azt tarthatod a sátorban, mikor kempingezünk, és aludni próbálok, akkor te is ehetsz együtt a pókommal!

– Ne hasonlítsd össze a kettőt – sóhajtottam. Nyugodtan látszottam, de közben kétségbeesetten próbáltam valami új témát keresni, hiszen az a pillangó afféle szerelmi jelkép volt számomra, ami tök jó, de a szerelem, melyet jelképezett, ott skubizott mögöttem. Így már nem annyira jó téma.

– Tök ugyanaz – ellenkezett továbbra is.

– Ja, tök ugyanaz, azon kívül, hogy teljesen más. Húzz innen a hülye pókoddal! – fordultam felé ingerülten, majd kilöktem a kezéből az üveget, amely így zuhanni kezdett egyre lejjebb és lejjebb, végül csörömpölés közepette szilánkokra tört úgy három emelettel lejjebb, az egyik lépcsőn.

– Mrs. Wiggles! – kiáltott fel olyan kétségbeesett és magas hangon, hogy az szinte bántotta a fülemet, majd hanyatt-homlok rohanni kezdett lefelé, fellökve mindenkit, aki csak az útjába került.

– Ez azért gonosz volt – jegyezte meg George, ahogy a korlátra támaszkodva barátja után nézett.

– A póknak semmi baja nem lett – válaszoltam. – Végig ott csücsült a hajában.

És tényleg. Csak fél órával később esett le neki.

Mikor immár hárman leértünk a lépcsőn (távolabbról, a diákok moraján át, hallani lehetett, ahogy Lee kétségbeesetten keresi a hülye pókját), beálltunk az egyre duzzadó tömegbe. Mindenfelől gyomrok korgását hallottuk, az enyém is mozgolódott, és csak nagyon nehezen tudtam volna dönteni, vajon mit akarok jobban? Maradni és érezni, ahogy Fred légzése borzolja a hajam (ez már tényleg kezdett beteges lenni, de na, szinte egymás hegyén-hátán álltunk, és jól esett), vagy menni és enni. Végül nem is kellett sokáig ilyeneken agyalnom…

– Weasley! Hé, Weasley! – hallatszott a kiáltás valahonnét háttrébbről. Mindannyian hátrafordultunk, és bár kiderült, hogy Ron volt a „megszólított”, tovább követtük a műsort, mert Malfoy állt ott Fredék öccse előtt, és a Prófétát lengette.

– Ez már megint mit akarhat? – sóhajtott fáradtan George.

Hát, Malfoyt ismerve, semmi jót – ráztam meg a fejem, majd élesen próbáltam figyelni, hogy halljam is, amit mondanak. Nem volt sikeres az akció, csak azt tudtam megállapítani, hogy felolvas egy cikket, amelyben Mr.Weasleyről volt szó. Az azt követő mondatot, fogalmam sincs, miért, már annál tisztábban lehetett hallani:

– Még kép is van a cikkhez! – közölte harsányan Malfoy, és felmutatta az újságot. – A szüleidet ábrázolja a házatok előtt – az úgynevezett házatok előtt. Az anyádnak nem ártana fogyókúrázni egy kicsit, nem gondolod?

Bár a legtöbben csak azt látták, ahogy Ron szó szerint remegett a dühtől, mint egy kólásüveg, amit felráztak, és hamarosan felrobban, mivel az ikrek szorosan mögöttem álltak, éreztem, hogy velük sincs minden rendben.

Hátrafordultam, és láttam, hogy George nagyot nyel, Fred pedig úgy szorítja össze az állkapcsát, hogy féltem, eltörnek a fogai.

– Nem akartok semmi ostobaságot csinálni, ugye? – néztem rájuk. – Tudjátok, hogy Malfoy milyen – válogatás nélkül omlik belőle minden hülyeség.

– Aha, tudjuk – bólintott George a fogát csikorgatva.

– Ja… De azért én megnézem, hogy néz majd ki ez a kis pöcs, ha rémdenevér-rontást küldök rá – vigyorodott el ördögien Fred, és már meg is indult a tömegben arrafelé. George is követte.

– Ne csináljátok már! – loholtam utánuk, és még pont azelőtt sikerült utolérnem őket, hogy az első sorba kerültek volna, így esélyt adva nekik tervük véghezvitelére. Megálltam előttük, és a mellkasukra helyeztem a kezeim.

– Nem akarlak arrébb lökni, AJ, de megteszem, ha kell – közölte Fred elszántan, mire mérgesen összeráncoltam a szemöldököm.

– Azt próbád meg, apukám! – húztam össze a szemem, majd vettem egy nagy levegőt, amit jó hosszan kifújtam. Nyugodtnak kellett maradnom, mint majdnem pártatlan személy. – Malfoy egy görény, tudjuk jól, és megérdemli, amit adni akarsz neki. Többet is. De nem most! – emeltem fel a kezem, mert láttam, hogy Fred már közbe akart szólni. – Ott van Ron. Tudom, hogy a fiúk közti tesós szeretet nem épp kedves, de akkor is az öcsétek, és Malfoy őt akarja piszkálni. Ha jól ellátjátok Malfoy baját, csak Ronnak fogtok ártani. Nem tudom, észrevettétek-e, de amúgy is elég kevés az önbizalma… Ha most odamentek, állandóan azzal fogják cukkolni, hogy a bátyjai mögé bújik. Ezt akarjátok tenni szegénnyel, mikor maga is meg tudná oldani a dolgot?

Felváltva néztem rájuk, de nem úgy tűnt, mintha hatott volna rájuk a beszédem, mindketten feszültek voltak, mereven álltak, és látszott rajtuk, hogy megerőltetik magukat, nehogy valami csúnyát mondjanak nekem. George tűnt a gyengébb láncszemnek, így megpróbáltam rá összpontosítani.

– Légy szíves – fogtam meg a kezét, ezzel elérve, hogy engem nézzen, ne a jelenetet. Igyekeztem a lehető legszebben pislogni rá – nem hittem volna, de végül bejött. Kifújta az addig benntartott levegőt, és Fredhez fordult.

– Nekem sem tetszik, de lehet, hogy igaza van – húzta a száját, majd, mikor Fred még mindig nem szólalt meg, ám egyre ingerültebben nézte Malfoyékat, rácsapott a vállára, olyan testvériesen. – Múltkor a tavalyi könyvben olvastam egy tök jó fellógatós rontást… Majd felaggatjuk Malfoyt, amikor megjöttek a beauxbatons-os lányok. Mit szólsz?

Néhány feszült pillanat múlva Fred felsóhajtott. – Jó, legyen. De egyszer még nagyon el fogom kapni.

Fred példáját követve én is sóhajtottam, és a nem létező izzadtságot kezdtem törölgetni a homlokomról. Pfú, Ron ezért most sokkal tartozik nekem! Igazából nem jöttem rá, miért is tettem, amit tettem, de azt kell mondanom, hogy nem bántam meg – ha hagyom, hogy a fiúk nekiessenek Malfoynak, bár vicces lett volna, közel sem annyira, mint az ezután kibontakozó jelenet.

George már épp mondani akart valamit, amikor egy nagy dörrenést hallottunk, és egy fehér fénynyalábot láttunk elsuhanni Harry mellett. Malfoy totálisan megzakkant?!, meredtem értetlenül a mardekárosra, akitől ez kissé durva, de legfőképp, hihetetlenül ocsmány és gerinctelen húzás volt. Nem hallottam, milyen varázslatot használt, de újabb támadásra készült a még mindig nem arra forduló Harry ellen, ám ezt Mordon professzor megakadályozta.

– NE IS ÁLMODJ RÓLA, FIACSKÁM! – kiáltotta, majd egy pálcaintéssel görénnyé változtatta Malfoyt.

Elakadt a szavam, de abban a formában, amikor valami annyira vicces és megdöbbentő, hogy röhögni sem tudok, az ikrek is így voltak ezzel, ámulattal csodálták, ahogy a riadt, fehér vadászgörény ide-oda köröz. A szintén idióta barátai, Crak és Monstro is nagyjából ezt csinálták. Mordon pár pillanatra odalépett Harryhez, gondoltam, megkérdezi, hogy jól van-e, ám amikor Crak Malfoyért nyúlt volna, ráförmedt.

– NE NYÚLJ HOZZÁ!

– Mi… mihez? – pislogott Harry rémülten.

– Nem te – ő! – mutatott Crakra, aki ettől annyira megijedt (gondolom, még nem volt vele órája, így nem tudhatta, hogy hátrafelé is lát, de szó szerint), hogy nem is próbálkozott többet, megfagyott egyhelyben. A Malfoy-görény visongva igyekezett menekülni a Mardekár klubhelyisége felé, ám a professzor ezt sem hagyta – rákiáltott, majd elkezdte fel-le csapkodni a levegőben. Lehet, hogy szadista vagyok, de akárhányszor hallottam a tompa puffanást, mely azt jelentette, hogy Malfoy földet ért, egy kicsit boldogabb ember lettem.

Továbbra sem tudtam megszólalni, de ahogy láttam, nem csak mi nem, senki sem. Mintha Flitwick professzort láttam volna kikandikálni néhány diák lába alól, de az is lehet, hogy csak beképzeltem – bár amennyire emlékeztem, Malfoy vele sem ápolt túl jó viszonyt, a helyében én is ott hagytam volna.

– Nem szeretem az olyanokat, akik hátba támadják az ellenfelüket – recsegte. – Aki ilyet tesz, gerinctelen, alattomos, gyáva ember…Soha – többet – ne – csinálj – ilyet!

– Azt hiszem, megvan a példaképem! – suttogta szinte elalélva Fred, ugyanis megint ő volt az első, aki magához tért közülünk. Ekkor már fel is tudtam nevetni, nem csak tátott szájjal vigyorogva nézni, és a diáksereg nagy része is így tett, csak a mardekárosok igyekeztek eloldalogni.
Órákig tudtam volna nézni az előadást, de tényleg. Ám ennek is vége szakadt.

– Mordon professzor! – érkezett McGalagony hangja a lépcsők felől, majd maga a házvezető is feltűnt, fekete talárjában, csúcsos sipkájában, és egy nagy köteg könyvvel.

– Üdvözlöm, McGalagony professzor – bólintott, de nem is zavartatta magát, folytatta Malfoy le-föl pattogtatását. Ekkor azért már éreztem, hogy Mordon ezért még kapni fog.

– Mit… mit csinál? – habogta McGalagony. Szerintem nagyon nem tudta hová tenni a helyzetet.

– Tanítok.

– Taní… Mordon, az egy diák?! – emelkedett fel McGalagony hangja olyan bántó magasságokba, mint Lee-é, amikor leesett az üveg. Eldobott csapot-papot, csak úgy szálltak a lapok a levegőben, és azon nyomban lefelé sietett.

– Egen.

– Hagyja abba! – Majd azzal visszaváltoztatta Malfoyt, aki csapzott verébként térdepelt a kőpadlón.

– Még most is görény – kiáltotta be mellőlem Fred, de a körülöttünk állók nevetését leszámítva nem volt hatása, McGalagony olyan sokkot kapott, hogy nem tudott figyelni. Sanszosnak ítéltem, hogy ideje lenne egy iskolapszichológus bevezetése.




– Én… Ezt… Hú… – nyögdécseltem kicsit később, mikor leültünk a helyünkre a Griffendél asztalához. Egész egyszerűen képtelen voltam normális reakciót formálni a bejárati csarnokban lejátszódottakról.

– Valahogy úgy – túrt a hajába George, és a mennyezetet kezdte vizsgálni. Biztosra vettem, hogy ő is épp feldolgozza az eseményeket.

– Nem hittem volna, hogy ezt mondom – nyújtózott Fred –, de kösz, hogy nem hagytál nekimenni. Akkor lemaradtam volna erről a hihetetlenül csúcs műsorról!

– Szívesen – mosolyogtam rá, bár azért méregetni kezdtem. Nem volt szokványos ez a köszöngetést, nem az ő stílusa volt.

– Ezért hálából megengedem, hogy szedj nekem marharagut – vigyorgott rám. Igen, ez már inkább az ő stílusa volt. Ennek ellenére felálltam, és szedtem neki, George-nak, meg magamnak is, természetesen én kaptam a legnagyobb adagot. Időközben Ginny is csatlakozott hozzánk (előtte a két szobatársunkkal volt, de ők aztán meglátták, hogy ott vannak Fredék, megijedtek és elszaladtak), ha már benne voltam a konyhanéni-szerepben, az ő tányérját is jól megpakoltam, és már épp enni kezdtem volna, amikor valaki megköszörülte mögöttem a torkát.

Lassan hátradöntöttem a fejem, így megláttam Lee-t, aki mögöttem/felettem állt, morcos arccal, mellkasán összefont kezekkel, és dobolt a lábával. Olyan volt, mint Anya, amikor azt mondja, feküdjek le, de még három órával később is fent vagyok – bár, Anya hajából csak nagyon ritkán, úgy szökőévente egyszer kandikál ki egy pók.

– ’i’a ’í! – köszöntem teli szájjal, majd visszafordultam előre, nyeltem, ittam két korty töklevet, és ártatlan mosollyal az arcomon fordultam megint felé. – Látom, megvan a pókod…

– Meg – közölte mogorván. – Idáig kerestem.

– Hát, megesik…

– A hajamban volt.

– Abban a hajban nagyon sok minden lehet, szerintem át kéne fésülnöd. – Oké, ez nagyon béna szóvicc volt.

– És te tudtad.

– Nem azt mondanám, hogy tudtam….– forgattam meg a szemeim tanácstalanul, majd Fredékre néztem, de ők nem mutatták jelét annak, hogy segítenének. Kivételesen nem is élvezték, annyira el voltak merülve a ragujukban, hogy nem igen figyeltek. – Inkább azt, hogy láttam.

– Na szép! – csattant fel Lee duzzogva. – Te vagy a legrosszabb húg a világon! Miért nem tudsz olyan édi lenni, mint Ginny? – mutatott a vörös hajú lányra, aki erre beszívta az addig a szájából lógó spagettidarabot, és értetlenül pillogott ránk. Igaz, tényleg aranyos volt, a nagy, barna szemeivel, a szeplőivel, és a rózsaszín masnis gumival összekötött, kétoldalas copfjával. Az biztos, hogy én soha nem leszek ilyen, de abban is kétkedtem, hogy valaha voltam.

– Genetikailag belém van kódolva a gonoszság – feleltem végül. – Ismered Anyámat…

Lee erre hápogni kezdett, mert igen, ismerte, és rájött, hogy erre nem tud mit mondani.

– Akkor is haragszom rád – nyögte ki végül.

– És… Ha megígérem, hogy csinálok Mr. és Mrs. Wiggles-nek egy csodálatos kis terráriumot? – ajánlottam. – Tudod, homokkal, faágakkal, zöld pamaccsal, ami kell!

Lee ezen elgondolkodott, majd katonásan bólintott egyet.
– Oké. Az megfelel. De én és a barátaim akkor sem vagyunk hajlandóak ma veled enni! Ezen még túl kell tennem magam, ők meg osztoznak fájdalmamon! – közölte, majd sarkon fordult, és megindult a griffendéles asztal másik vége felé. Értetlenül meredtünk egymásra a többiekkel, és egész addig így is maradt, míg úgy öt másodperc múlva Lee vissza nem jött, hogy az asztalra hajoljon, és azt mondja:

– Ti vagytok a barátaim. Tudjátok, most velem együtt kell elviharzanotok – mondta Frednek és George-nak, akik végül felfogták, mit akar, és felálltak, bár azért még megettek egy-egy utolsó falat ragut.

– Lee barátai vagyunk – bólintott Fred, hangja tettetetten sértődött volt, majd követte Lee-t.

– Nem eszünk gonosz húgokkal – tett ugyanígy George is. Nem telt bele fél percbe, míg mindketten vissza nem rohantak hozzánk.

– De azért vacsora után segítesz majd megírni az SVK házit, ugye? – zengték két oldalról a fülembe.

Nagyokat pislogtam rájuk. – Ööö… Ja, persze.

– Remek! Szeretünk ám! – búcsúztak el végleg, majd miután tényleg, képtelen voltam megfejteni őket, utolsó mentsvárként kérdő tekintettel fordultam Ginnyhez.

– Rám ne nézz! – emelte maga elé a kezeit védekező pózban. – Csak tizennégy vagyok. Anya születésük óta ismeri őket, és ő sem tudja, mit miért csinálnak…
Még utoljára a fiúk után néztem, akik letelepedtek Harryékhez, majd rájöttem, hogy soha nem fogom tudni megérteni őket. De lehet, hogy jobban is járok.