Minden egyes évben, mikor a Roxfort Expresszre szállok, más és más érzések kerítenek hatalmukba. Először mérges voltam, sérült, vagy ha úgy jobban tetszik, sértődött, nem akartam mást, csak visszakapni a régi életem – és mi lett a vége? Igazi, életre szóló barátságokat kötöttem. A második évben még inkább sértődött voltam, de már nem olyan hisztis, legalábbis, ami a Roxfortot illeti; Fredet ugyan hol utáltam, hol imádtam, de év végére utóbbi felé billent a mérleg.

Most, a harmadik évem elején ambivalens érzések kavarogtak bennem; menni is akartam meg nem is, maradni is, meg nem is, csokit is enni, meg nem… Ja, de, azt mindenképp. Fogalmam sem volt, hogy idén mi fog történni, de biztos voltam benne, hogy valami igen. Sosem múlt el eddig úgy év, hogy ne kerültem volna veszélybe vagy bajba, mióta megismerkedtem a Weasleykkel, és ezért, szerintem, minimum veszélyességi pótlék járna! Az a gond, hogy ők is pont ezt állítják rólam, varázsló legyen a talpán az a bíró, aki igazságot tudott volna tenni köztünk.

Mindenesetre, a kilenc és háromnegyedik vágányon állva csak abban voltam biztos, hogy késésben vagyunk.

– Lee, siess már! – kiáltottam hátra a bátyámnak, aki legalább méterekkel volt lemaradva tőlem, de csak saccolni tudtam, hátra ugyanis nem néztem, túlzottan el voltam foglalva azzal, hogy kerülgessem az embereket; itt kisebb feltűnést keltettünk, mint a King’s Cross pályaudvar muglik számára is látogatható részén, hála a Lee vállán hordozott, hatalmas pókjának. Rajtunk kívül összesen két hugrabugos nem szállt még fel, ők a csomagjaikkal bíbelődtek, diákok fejeinek tucatjai lógtak ki azonban az ablakokból és vagonajtókból, bűbájos és nagyon megható búcsúzkodásuk mi ketten szakítottuk félbe, a loholó málhás szamarak.

– Ó, hogy azt a gatyamadzagos…! – dörmögtem, ahogy nagyobb bőröndömről leesett a kisebb, az emberek meg nem igen akartak segíteni nekem felszedni. A vonat már „figyelmeztető fütyüléseket” adott le, ha úgy tetszik, morze-kódot, hogy toljam fel a hátsómat a vonatra. Lee időközben beelőzött, és a poggyászaival a lépcsőn szuttyogott.

– Ne lökdöss már! – nyomott hátrébb könyökével, mikor megpróbáltam feltolni. Újabb füttyszó, és a kalauzok „beszállás” kiáltása arra ösztönzött azonban, hogy hátulról lökdösve (mármint, Lee-t) próbáljam előrébb vinni a procedúrát.

– AJ? – hallottam meg egy hangot a tömegből, s amint kissé jobbra fordítottam a fejem, meg is pillantottam Charlie Weasleyt, majd mellette nem sokkal Mrs. Weasleyt, valamint egy hosszú hajú, nálunk idősebbnek tűnő fazont, akit én Billként azonosítottam.

– Szép napot! – intettem vidáman a családnak, ám eközben annyira nem figyeltem előre, hogy, bár Lee sikeresen fellökte a lépcsőn nehéz bőröndjét (fogalmam sincs, mi lehetett benne, amiért ennyire megszenvedett vele), én továbbra is toltam felfelé, és mivel nem volt olyan tárgy, melynek átadhatta volna a rá ható erőhatást, Newton törvényeinek értelmében ráhasalt a bőröndre, én pedig ráestem. Így feküdtünk kettecskén félig a lépcsőn, félig a vonaton.

– Mit nézel? – morrantam rá egy másodikos griffendélesre, aki nagy pilláit rebegtetve bámulta az eseményeket.

– Hát, igen! – kontrázott Lee.

–Nem láttál még egy ázsiait és egy feketét bőröndszörföt játszani vonaton? – egészítettem ki mondandómat, melyet újfent követett bátyám mondata:

– Hát igen!

– Befejeznéd? – pillantottam rá is morcosan.

– Hát, igen! – biccentett, mint aki jól végezte dolgát. Az ajtót valaki bezárta mögöttem (vagy magától záródna? Még sosem figyeltem meg), a vonat pedig egy rántást követően elindult, ezzel sikeresen lefordultam a bátyám hátáról.

– Annyira utálom az embereket – vontam össze a szemöldököm.

– Ők is utálnak téged, amennyiben ez megnyugtat – próbált feltápászkodni Lee, elég kevés sikerrel. Nem nyugtatott meg. Ekkor azonban nyílt a folyosóra vezető ajtó, ott pedig felbukkant Fred és George.

– Megmondtam, hogy jobban jártunk volna két zsiráf bébivel. Megmondtam, vagy nem mondtam? – kérdezte testvérét Fred, aki csak megrázta a fejét. Frednek nem sok köze volt hozzá, de végül sikerült felállnunk, és George már el is indult a bőröndökkel a kupé felé, amelyet foglaltak. Vagyis, indult volna, ha meg tudta volna emelni Lee egyik bőröndjét.

– Mi van ebben? – kérdezte hatalmasra kerekedett szemekkel.

– Államtitok – felelte Lee sejtelmesen, majd pókját tutujgatva megindult a folyosón. Nem tudta, merre kell menni az ikrek kupéjához, de nem zavarta, mi meg úgy voltunk vele, hogy nem szólunk, előbb-utóbb úgyis rájön.

– Tudod, képtelen vagyok eldönteni, hogy valami gondod van-e az egyensúllyal, amiért állandóan elesel, vagy szimplán gáz vagy – vigyorgott rám Fred, mire megcsíptem a karját, majd elindultam a másik két fiú után.

– Lehet, hogy gáz vagyok, de legalább kecsesen csinálom – fordultam hátra egy pillanatra (cselesen ott hagytam a bőröndöm, hogy Fred szenvedjen vele), ám ez elég is volt ahhoz, hogy valaki pont akkor tolasson ki a kupéjából, és orrba vágjon a könyökével.

– Te vagy a megtestesült kecsesség – nevette el magát, ám eme nevetés közepette elengedte a poggyászom, ami így a lábára esett. A fogait szívva dőlt neki az egyik kupéajtónak, ahonnét riadt hollóhátasok leskelődtek kifelé. Miután összeszedte magát (én meg kiröhögtem magam), utolért, és azt sziszegte: – Nem láttam semmit, ha te sem.

– Vak vagyok, mint a bányaló – egyeztem bele, immár szolidan mosolyogva. Magam sem tudom, miért, de most, ahogy kettesben maradtam Freddel, fura érzés töltött el, és nem az osztriga volt az oka, amit Danielle előző nap megetetett velem (bár még azóta is üldöz a rémképe). Úgy éreztem, az idei év változást hoz, bár fogalmam sem volt, hogyan. Végül letudtam azzal, hogy valószínűleg a Kviddics Világkupán zajlott dolgok motoszkálhattak bennem, így legyintettem, és továbbmentem, pofátlanul fellökve két harmadikost. Mardekárosok voltak, ennyit simán megérdemeltek, már így, előre is.



Az út, mint mindig, ha jól szórakozik az ember, gyorsan telt. Az ikrek az első egy-másfél órában azzal voltak elfoglalva, hogy kiderítsék, mi lehetett az, amit a testvéreik nem akartak elmondani nekik; meg kellett emberelnünk magunkat Lee-vel, hogy el ne áruljuk a titkot. Minek után nem tudtak dönteni több elmélet közül (nagyon esélyes volt, hogy Fricset és Pitont nyugdíjba küldik, így egész éves ünnepsorozatok várhatóak), Lee nehéz bőröndjére terelődött a szó. Az már engem is érdekelt, mert fogalmam sem volt, vagyis, sejtésem azért mégis – valamikor augusztus elején Lee kapott egy levelet, amitől napokig úgy pörgött, mint egy bekávézott kismókus, ami szöges ellentéte volt általános, beeukaliptuszozott koala imázsával. Először azt hittem, talán Angelina ment bele végre egy randevúba, de most már valószínűbbnek tűnt, hogy az izgatottságnak a súlyos bőröndhöz volt köze.

Miután végig azt hallgattam, hogy „majd megtudjuk”, meguntam és Ginnyvel beszélgettem. A téma főleg a nyár történései voltak, melyeket a Kviddics Kupán nem jutott időnk megbeszélni (meglepően sokszor merült fel Harry neve…), valamint az elkövetkezendő tanév, segítettem neki lelkileg rákészülni az anyagokra. Volt még ugyan két éve eldönteni, mihez akar kezdeni, és aszerint tanulni az RBF-re, de szerettem volna, ha ő nem lesz olyan tanácstalan, mint mi.

Mire teljes roxforti díszben leszálltunk a vonatról, úgy esett, mintha nem is dézsából, de minimum kádból öntötte volna valaki az esőt. Kövezzetek meg, de tetszett, volt valami felemelő érzés az elázásban – egész addig meg is voltam, míg rá nem jöttem, hogy későn szálltunk le a vonatról, és sokadjára jutunk majd csak fiákerhez. Nos, abban legalábbis igazam volt, hogy ÉN sokára jutok oda…

– Oké, ennyi volt. Hivatalosan is utálom a Brit-szigeteket. Hawaii-ra fogok költözni – didergett Lee, miközben igyekezett a pulóvere alá dugni Mr. Wigglest.

– Megyek veled – szólalt meg Fred is, hallani lehetett, ahogy összekoccantak a fogai a hidegtől.

– Biztos vagy te benne, Vöröske? – vontam fel kérdőn fél szemöldököm. – Olyan fehér vagy, hogy a sötétben is látszol.

Fred erre csak tetőtől talpig végigmért. – Néztél te már tükörbe? – Fred-AJ 1-0.

– Az… Az más – nyögtem ki az egyetlen választ, ami eszembe jutott, de Fredet nem hatotta meg. Az ő szemöldöke is a magasba vándorolt.

– Más.

– Az.

– Nyilván – bólintott, majd féloldalasan elvigyorodott, a szívem pedig kihagyott egy ütemet. Francba, pedig eddig egész jól ment az önkontroll!

– Én tudom, mi az a naptej – feleltem végül.

– A nap-mi? – pislogtak rám értetlenül Weasleyék.

– Erről beszélek – mosolyodtam el öntelten. Eme felsőbbrendű, aránylag emelkedett és boldog állapot addig tartott, míg meg nem hallottam egy, a fiákerek felől érkező hangot, melynek gazdáját legszívesebben belefojtottam volna az egyik pocsolyába.

– Fred! George! – kiáltotta Angelina. Hogy ülne rá egy unikornis.

– Szia, Angie! – integetett a lánynak Lee, mint egy holdkóros, de az csak elfintorodott. Angelina egy fiáker ajtajában állt, mellette pedig Alicia kukucskált ki az ablakon át.

– Gyertek velünk, van két helyünk! – ajánlotta Angelina, majd egy morgó hollóhátas felé fordult, aki nyilván szeretett volna beszállni. – Ne ellenkezz, prefektus vagyok. – Na, igen, ez hiányzott – Angelina, mint prefektus! Mondjuk, elég valószínű volt, hiszen nem sok olyan tanuló volt az évfolyamunkon a Griffendélben, aki szorgalmas és jó tanuló lett volna. A kettő közül az egyik ment mindenkinek, a másik kevésbé, és voltak olyanok, mint a bátyám vagy az ikrek, akiknek egyik sem. Már csak az hiányzott, hogy a két A rémuralmat vezessen be fölöttem.

– Kettő? – kérdezett vissza George, majd Fredre nézett, végül mind a ketten ránk, amolyan „mi legyen?” módon.

– Menjetek csak – sóhajtott Lee. Olyan fájdalmat láttam átsuhanni az arcán, hogy még az én kőszívem is meglágyult irányába; Angelina újból és újból visszautasította, ennek ellenére kitartott. Ez olyan nyomi, hogy már cuki.

– De Lee… – kezdett volna ellenkezni Fred, ám a bátyám leintette.

– Nincs elég hely – rántotta meg a vállát, és még egy bíztatónak szánt mosolyt is magára erőltetett, ami elég gyengére sikerült. Az ikrek mondani akartak valamit, de végül mégsem tették.

– És ti? – fordult hozzám és Ginnyhez George. – Picik vagytok, biztos elférnétek.

– Bármennyire méltányolom is a két grácia közelségét – kezdtem bele drámai lemondással hangomban –, fájdalom, ezt most kihagyom.

George megértően bólintott, majd Ginnyre nézett, aki rövid gondolkodás után elmosolyodott. – Inkább AJ-vel és Lee-vel megyek.

– Ahogy gondoljátok – felelték kórusban az ikrek.

– Freeeed! Jössz már? – kiabálta Angelina. Mérges lettem volna, ha nem képzeltem volna el ábrándosan, ahogy leszúrom őt egy jégcsappal.

– Akkor találkozunk a kastélyban – intett George.

– Vigyázz, meg ne ázz! – lökte le a fejemről a kapucnim Fred fülig érő vigyorral, majd George után loholt, és elvesztek a tömegben.

– A kis szemét, sunyi dög – morogtam, ahogy ismét visszaszenvedtem magamra a kapucnim, bár fölöslegesen, mert igazából már teljesen eláztam. – Jól vagy, bratyesz? – érintettem meg Lee vállát tétován.

– Persze, minden frankó – mosolygott rám, továbbra is halványan. Kedvem lett volna megölelni, de nem akartam ezzel elrontani szép, testvéries kapcsolatunkat. Hosszú, hosszú percekig, talán negyed óráig is álltunk az esőben, mire mi következtünk a sorban. Már épp örültem volna, hogy most csak mi hárman leszünk bent, mert senki nem szállt be, de ekkor hirtelen nyílt az ajtó, és feltűnt benne Cedrick Diggory ázott, de mosolygó arca.

– Sziasztok – köszönt udvariasan, amit viszonoztunk, Ginny pedig elvörösödött. Nocsak, lecseréljük Harryt? – Kérhetnék tőletek valamit?

– Persze, az anyagi, illetve érdeki dolgok formájában való csere-bere köztudottan kapitalista-liberalista országunk alapjait képezi, és biztos baromira hasznos – feleltem szemrebbenés nélkül. Cedrick és Ginny döbbenten pislogtak rám.

– Ne foglalkozz vele, flúgos – dőlt előre Lee, hogy jobban lásson tőlem. – Mit szeretnél, Ced?

A hugrabugos fiú egy pillanatra eltűnt, majd ismét felbukkant, most azonban egy fiatal, hullámos ezüstszőke hajú lánnyal együtt, akinek vállain nyugtatta kezeit. Fogalmam sem volt, ki ő, de álmos, kék szemeit és bárgyú mosolyát elnézve keményen nyomhatta az anyagot.

– Ő itt Luna, Luna Lovegood, egy kedves barátom. Öhm, szóval… – Cedrick szavai egy pillanatra elakadtak, majd enyhe pírral az arcán (mint mikor kínos dolgot akar eltussolni az ember) folytatta. – Mi már így is öten leszünk a többiekkel, arra gondoltam, talán mehetne veletek. Nincs senki más, akivel… Hát igen – pillantott le rá szeretetteljes mosollyal, ha nem tudtam volna, hogy nem így van, a húgának is hihettem volna. Egész szépen előadta, hogy nincsenek barátai a lánynak.

– Nyugodtan velünk jöhet – pislogott rajongva Ginny, mi pedig Lee-vel bólogattunk. Így lehet az, hogy néma, kínos csendben zötyöghettünk Roxfort felé Luna Lovegooddal.

– Szóval… Hollóhátas vagy? – próbálkoztam beszélgetést kezdeményezni, miután meguntam, hogy bámul rám. NAGYON rémisztő volt.

– Igen, oda osztott be a süveg elsőben – felelte sztoikus nyugalommal.

– Pedig az ember azt hinné, hugrabugos vagy – jegyezte meg Ginny zavart mosollyal.

– Miért? – érdeklődött Luna. Pont olyan tompának tűnt szegényem, mint Lee. De akkor hogy lett hollóhátas? Ők okosak, nem? Bár, elvileg a griffendélesek is bátrak, én mégsem mondanám magam annak.

– Mert ők is furák – feleltem gondolkodás nélkül, erre Ginny válasza sípcsonton rúgás volt. Sziszegve húztam feljebb a lábam.

– Lüke Lovegood! – kiáltott fel Lee hirtelen, mint aki megvilágosodott. Ginny őt is megrúgta, így már ketten sziszegtünk.

– Jé, tényleg! – néztem rá a fiúra. Rémlett, hogy többször hallottam már ezt a nevet, mikor Lee ismerőseivel beszélgettem. Nem is olyan rég, mikor a vonaton kimentem a mosdóba, két hollóhátas fiú azt mesélte, milyen jó buli lesz zászlóként felvonni a pizsamáját az asztronómia-toronyban.

Ekkor vettem csak észre, hogy Ginny nagyon, nagyon csúnyán néz rám.

– Mármint, nem Lüke, hanem… – Egyszerűen nem találtam megfelelő szavakat, ettől pedig zavarba is jöttem, hebegtem-habogtam össze-vissza. Végül utolsó mentsváramként végignéztem rajta. – De szép a fülbevalód! – kiáltottam fel zavartan nevetve.

– Köszönöm, bár igazából nem a szépsége a lényeg, hanem az ereje. Ezüstből van, így elkergeti az Éji Pixiket, ha meg akarnák enni az agyam, míg alszom – mosolygott kedvesen. Nagyjából ekkor kezdtem igazán rettegni tőle.



– Komolyan? Hogy ne egyék meg az agyát? – nevetett Fred, mikor immár a roxforti asztalnál ülve meséltünk nekik az útról.

– Aha – felelte Ginny, majd rácsapott George kezére, aki el akarta venni a csokis fánkját. Nem tudom, a fiúk miért szerettek ennyire lopkodni, elvégre, ott volt egy egész tányérral három hellyel arrébb. Csak kérniük kellett volna.

– Olyan volt, mint valami pszichopata nyuszi… – ráncoltam a szemöldököm. – Tudod, cuki, és azt hiszed, ártalmatlan, de ha meg akarod simogatni, lerágja a kezed. Kiakasztott.

– Szerintem aranyos volt – rántotta meg a vállát Lee, mire kérdőn néztem rá.

– „Aranyos”? A kiskutya, az aranyos. A zöldséges kolbászom rizzsel finom. Lüke Lovegood marhára ijesztő. De! – emeltem fel a villám, még mielőtt Ginny megszólalhatott volna, hogy ne legyek ilyen gonosz. – Tetszik a haja. – Ezzel pedig visszatemetkeztem az ételembe. Egy darabig csendben ettünk, majd George megszólalt.

– Nektek sincs ötletetek arra nézve, hogy minek kellhetett dísztalár?

– Nem, dehogy, honnan is lenne… Hehe… – vigyorgott zavartan Lee. Nem volt kompatibilis a titoktartással. Jelentőségteljes pillantást vetettem rá, és ismét felemeltem a villám, ezúttal azonban fenyegető jelleggel. Na, nem a szabályszegés miatt féltem, mert kit érdekel holmi államtitok, hanem látni akartam Fred bamba arcát, amikor rájön, hogy én sokkal korábban tudtam a Trimágus Tusáról, mint ő.

– Aha… – figyelte George olyan tekintettel Lee-t, mint mikor valaki bolondot lát. Szerencsére elsiklott felette. – Na mindegy. Borzalmasan festenek azok a förmedvények, amiket Anya adott nekünk…

– Ja, mintha Muriel néni alsóneműiből és terítőiből varrta volna őket Benjen bácsi, aki fél szemére a vak, a másikra kancsal, és még részeges is – bólogatott Fred, erősen gesztikulálva a kezében lévő sütivel. – Mondjuk, Ron sokkal rosszabbul járt – tette hozzá, mire testvérével együtt harsány nevetésben tört ki.

– Én is Apa egyik unokahúgának régi ruháját kaptam meg – igyekezett visszafojtani nevetését Ginny. Tényleg megszívhatta szegény Ron, már alig vártam, hogy én is kinevethessem. – De az tetszik, több tüllréteg is van a szoknyán, jár hozzá egy nagyon szép, cukorrózsaszín öv. Ó, és amúgy lazac- és mentaszínű! – mosolygott rám, a szemei csak úgy csillogtak. Én csak nagyokat pislogtam, és abszolút fogalmam sem volt, mit feleljek erre.

– A lazacszín az ilyen… Rózsaszín, meg narancs, meg ilyesmi? – kérdeztem bizonytalanul vigyorogva.

Ginny nagyot sóhajtott. – Igen, pont olyasmi… A tiéd milyen?

– Nem tudom – rántottam meg a vállam, Ginny pedig kérdőn felvonta a szemöldökét. – Danielle nagyon sokat mutatott nekem, de a huszadik után meguntam, és rábíztam a választást. Kiindulhatsz viszont abból, hogy őt ismerve tuti habos-babos, fidres-fodros, csili-vili…

– Hogy mennyi ikerszót ki nem találtak a nők – csóválta a fejét George. Rámosolyogtam.

– Az biztos, hogy utálni fogom. Brr. – Még a gondolatba is beleborzongtam. Az iskolai egyenruhát is két évembe telt megszokni, ha pedig egy teremben kell lenem susmusoló lányokkal, akik áradoznak a flitterekről meg a szájfényükről, meghalok. Egy dolog, hogy halványan, de én is sminkelem magam, másik, hogy fizikai fájdalmat, illetve pszichés összeomlást okoz, ha körömlakkokról kell értelmes diskurzust folytatnom. Már előre féltem a sorsomtól.

Lee is megremegett. – Én szinte félek, hogy szoknyában lássalak. Ki tudja, mit rejtegetsz az egyenruhád alatt…

Végignéztem magamon, majd egyik szemöldököm a magasba szokott. – Most is szoknya van rajtam.

– Az nem számít – ellenkezett, majd evett egy jó nagy kanál csokis-habos pudingot. – A lényeg az, hogy én nem szeretnélek idő előtt báli ruhában látni, ehhez tartsd magad.

Ezen már majdnem megsértődtem, amikor Fred elém nyújtott egy tripla-csokis muffint, ami az utolsó volt. Kérdőn néztem vigyorgó, szeplős ábrázatát, és a szemkontaktust fenntartva (melybe amúgy bele is pirultam egy kissé) vettem el a muffint, és beleharaptam. Nem kellett volna.

– Én szeretnélek úgy látni. – Ez volt az a pillanat, amikor majdnem megfulladtam a sütitől. – Mármint, érted, úgy, mint aki tényleg lány. Hátha akkor elhiszem, hogy az vagy – vonogatta a szemöldökét, és eme kijelentésével vissza is rángatott épp kezdődő, rózsaszín delíriumos világomból.

– Nem látszik eléggé, hogy az vagyok? – kérdeztem, miután sikerült leöblítenem a muffint töklével.

Fred csak legyintett. – Ti, kínaiak, becsapósak vagytok.

– Japán vagyok, és csak félig.

– Kínai, japán, egyre megy. – Éreztem, hogy tikkelni kezd a szemem.

– Nektek, vörösöknek, meg tényleg nincs lelketek.

– Mi legalább nem eszünk kutyát.

– Azok a kínaiak, te sötét! Én még mindig japán vagyok! – forgattam meg a szemeim, de azért nehezemre esett visszafogni a vigyorom; tudtam, hogy csak szívat. – Ha már sértegetsz, pontosan csináld. Bár nem tudom, a japánokra milyen sztereotípiák élnek…

Erre mindketten megrántottuk a vállunk, majd Fred a fejét vakargatva kezdett gondolkodni. Az az igazság, hogy szerintem hosszabb idő után sem jutottunk volna semmire, de Ginny rövid úton elvágta agyalásunk fonalát.

– Remélem, a rasszista vitátok ráér. Dumbledore beszélni készül.

És igaza volt, valóban ott állt az igazgató, szólásra készen, és néma csend ült a teremre, egyedül a kinti, zord időjárás hangjai szűrődtek be.

– Nohát! – kezdte. – Most, hogy gyomrunkba vándoroltak az asztal ajándékai, bátorkodom ismét a tisztelt társaság figyelmét kérni.

– Remélem, bejelenti, hogy csak poénból kellett elhozni a dísztalárt – súgta nekem George, mire idegesen bólogattam. Rossz érzés volt hazudni szegény makinak.

– Frics úr, iskolánk gondnoka megkért, hogy… – Na, ez a része a beszédnek valahogy nem érdekelt. Helyette kicsit érdekfeszítőbb téma felé fordítottam a figyelmem, mégpedig a bál felé. Nagyjából ekkor sikerült megoldania az agyamnak egy igazán hiperbonyolult képletet: szép ruhák plusz bál egyenlő tánc, melynek feltétele legalább egy x és egy y tényező (ha úgy tetszik, xx és xy, egy lány és egy fiú), akik közös megegyezés alapján, részidős szimbiózisba lépnek. Vagyis nekem el kell majd mennem a bálba valakivel, és ott táncikálni, valószínűleg lassúbb számokra is. Azonnal a velem szemben ülő Fredre néztem, és éreztem, hogy a vele való tánc puszta gondolatára is felhevül az arcom, összeszorul a gyomrom,és heves dibi-dobiba kezd a szívem.

– …idén elmarad a házak közötti kviddicsbajnokság – térítettek vissza Dumbledore szavai. Nagyot nyeltem, és izgatottan néztem körbe, ki hogyan reagál. Volt, aki dühös volt, és olyan is, aki szomorú, de az általános inkább a döbbenet volt, mely az arcokról tükröződött. Az ikrek úgy hápogtak, mint a partra vetett sellők, és Ginny álla is leesett. Szerintem minimum egy világ dőlt össze bennük.

–… az említett rendezvény mindenért kárpótol majd… – hallatszott Dumbledore hangja.

– Hogy kárpótolhatna bármi is a kviddicsért? – sziszegte Fred, részben felocsúdva a döbbenetből.

– Azt hiszem, Dumbledore is felkerült halálos ellenségeink listájára – értett egyet vele George. Ekkor az izgatott pusmogást és Dumbledore beszédét éktelen robaj szakította félbe. Az elvarázsolt mennyezet, melyen addig is sötét fellegek gyülekeztek (eltakarva ezzel a gótikus, pókhálószerű boltozatot, nagy bánatomra), most villámlani és dörögni kezdett. Automatikusan kaptam a fejemhez, és közelebb húzódtam Lee-hez – szeretem én az esőt, de a mennydörgéstől kiráz a frász. Nem annyira újdonsült bátyámat nem nagyon zavarta a közelségem, ugyanis a vihar nem hatotta meg, az ajtóban álló jövevény lefoglalta minden koncentrációs erejét.

– Megjött a parti arc, indulhat a buli – suttogta elképedve Fred.

– Mit kereshet itt Rémszem? – fordult felénk kérdő tekintettel George, mire én megrántottam a vállam (azt sem tudtam hirtelen, ki az a Rémszem), ahogy Ginny is, Lee azonban szó szerint tátott szájjal, döbbenten nézett a férfi után.

– Hé! – böktem vállba, mire rám nézett. Küldtem felé egy non-verbális „mi a baj?” kérdést, mire ő megrázta fejét, és a döcögve-döngve haladó ismeretlenre nézett. Én már most jobban bírtam, hogy elhaladt mellettünk és háttal volt nekünk, addig sem kellett néznem az arcát. Nem akarok gonosz lenni, de szerintem Weasleyék kertitörpéi simán hívhatták volna családi ebédre… Az viszont már engem is egyre jobban érdekelt, hogy mit kereshetett ott az ex-auror, akiről már beugrott, hogy kicsoda, Apa mesélt róla. Dumbledore meg is adta a választ.

– Bemutatom iskolánk új Sötét Varázslatok Kivédése tanárát, Mordon professzor urat. – Mivel eddig minden új tanárt megtapsoltunk, különösen kínos volt, mikor csak Dumbledore és Hagrid köszöntötte így az új proffot. Kissé meg is sajnáltam őket. – Tehát, ahogy mondtam – folytatta – , iskolánk az elkövetkezendő hónapokban igen érdekes esemény színhelye lesz – egy olyan eseményé, amelyre több, mint egy évszázada került sor utoljára. Nagy örömmel tudatom veletek, hogy a Roxfortban idén megrendezzük a Trimágus Tusát.

– VICCEL!? – ugrott fel Fred, kis híján lelökve George-ot és Ginnyt a helyükről. Elnevettem magam, ahogy mindenki más is, a közös nevetés visszhangzott a falakról. Ámulattal vegyes felvillanyozottság tükröződött az ikrek arcáról, és Ginny sem volt kevésé meglepett. Ezt a reakciót vártam.

– Nem, nem viccelek, fiatalúr – válaszolt mosolyogva Dumbledore –, bár most, hogy említed, a nyáron hallottam egy remek viccet a trollról, a banyáról és a leprikónról, akik elmennek együtt a kocsmába… – Személy szerint szívesebben hallottam volna a viccet, maga a Tusa engem annyira nem érdekelt, hiszen tudtam, hogy nem nevezhetek, de McGalagony szőrcsomója meghiúsította a viccmesélést.

Dumbledore erre zavartan levakarta az arcáról a mosolyt. – Öhm.. Ez talán most nem időszerű…Nem… Hol is tartottam? Á, igen, a Trimágus Tusa… Nos, gyanítom, hogy akadnak köztetek, akik nem tudják, mi ennek a viadalnak a lényege. Akik tudják, azok kérem, bocsássanak meg a most következő rövid magyarázatért, s addig irányítsák méltóbb tárgyra a figyelmüket. – Több sem kellett, úgy döntöttem, Lee-re irányítom a fentebb említett figyelmem. Még mindig a tanári asztal felé pislantgatott, de nem Dumbledore irányába, hanem az új SVK tanár felé. Összevont szemöldökkel figyelem Lee arcát; nem tudnám pontosan megfogalmazni, mit láttam rajta, de úgy tűnt, mintha egy rég nem látott ismerős bukkant volna fel. Ötletem sem volt, mi köze lehetett mostohabátyámnak az ex-aurorhoz, de volt valami. És én meg akartam tudni.

– Pszt, Bob Marley – böktem meg a vállát, mire nagy nehezen rám nézett.

– Ki?

– Hát, egy énekes, aki… Mindegy – ráztam meg a fejem, és még közelebb hajoltam hozzá, igyekezve halknak lenni, amennyire lehetett. – Ismered ezt a Mordon-fazont?

– Fogjuk rá – motyogta oldalra sandítva. Nem győzött meg.

– Elmondod? – érdeklődtem kedvesen mosolyogva, én legalábbis annak szántam.

Szomorkásan mosolyodott el. – Majd valamikor igen.

Tényleg, elképzelni sem tudtam, mi lehetett az a szituáció, ahol találkoztak. Az egyetlen ötletem az volt, hogy Lee kakasviadalon volt, vesztett, Mordon pedig a smasszer volt, akit most Lee-re küldtek. Nem túl reális, de legalább hülyeség.

Meghúzkodtam Lee talárját, mire ismét visszafordult hozzám. – Csak azt akarom, hogy tudd: melletted állok. Amennyiben az orosz kakas-maffia el akar kapni, nekem van pénzem, szívesen adok. Mordont akár ki is üthetnéd, üzenetképp, hogy nem félsz tőlük. Ha pedig tudod, hogy meg fog utána verni, akkor üsd meg olyan helyen és olyan erősen, hogy megérje!

Lee laposakat pislantva nézett rám. – Feltétlenül. – Akartam még mondani valami bíztatót, amikor Fred odahajolt hozzánk.

– Én benevezek! – lelkendezett, én meg rámosolyogtam, amolyan „szegénykém” módon; én tudtam, amit ő még nem, nevezetesen a korhatárt. Rengetegen suttogtak izgatottan, sok felől hallottam a Fredéhez hasonló mondatot. Ismétlem: szegénykéim.

– … a nevezésre nem mindenkinek lesz lehetősége. Az érintett iskolák igazgatói a Mágiaügyi Minisztériummal egyetértésben úgy döntöttek, hogy korhatárt szabnak a versenyen való részvételre. Csak a nagykorú, vagyis a tizenhetedik életévüket betöltött diákok kerülhetnek a jelöltek közé.

– Hogy mi? – hördült fel a Fred-George páros, ahogy nagyon sokan mások. Dumbledore-nak meg is kellett állnia a beszéde közben, ami elég ritkán esik meg. A továbbiakban egyetlen mondat ragadta meg a figyelmem, amiért hajlandó voltam felnézni az asztal erezetének vizsgálatából:

– A Beauxbatons és a Durmstrang delegációi októberben érkeznek meg, és az év nagy részében velünk maradnak.

Kiakadtam.

Nem kicsit.

Nagyon.




– Én nem értelek, AJ… Miért nem szeretnéd, hogy jöjjenek ide a Beauxbatons-ból? – csóválta a fejét Linda, az egyik szobatársam, miközben felfelé tartottunk a lépcsőn. Előttünk kissé megtorpant az áramló tömeg (gondoltam, valaki beleesett az egyik láthatatlan-lépcsőbe, még velem is előfordult néha), így a lány sehová nem tudott menekülni villámló tekintetem elől.

– Hogy miért nem szeretném? – kérdeztem, egyelőre visszafogott indulatokkal.

– Ajaj – fogta a fejét Ginny. Ő már ismert.

– Hogy MIÉRT nem szeretném? – ismételtem a kérdésem, immár sokkal dühösebben, Linda pedig igyekezett Katherine mögé bújni, negyedik szobatársnőnk azonban nem óhajtotta feláldozni magát. – Majd elmondom! Azok az ostoba, szőke libák, az idióta akcentusukkal semmi máshoz nem értenek, csak az anyagokhoz és a legújabb frizuratrendekhez! Önteltek és önzőek, utálnak mindenkit, aki kicsit is más, mint ők! Utálkoznak, csúfolnak, arrogánsak és kíméletlenek! Szerinted miért rühelltem ott lenni? Hm?! Poénból?! Egyszerűen kiakasztott a gúnyolódásuk, és a habos-babos világuk! Eljöttem, erre meg jönnek utánam, és elrontják az egész évem! – Szinte már ziháltam a végére, és éreztem, hogy lüktet az ér a halántékomon. Alig utáltam jobban mást, mint őket. Jó, persze, Halálfalók, Voldemort, öreg nénik, Angelina, de ott vannak a topban!

– Aha… – pislogott rám ijedten Linda, Katherine eltűnt a tömegben, Ginny pedig nyugtatólag megpaskolta a vállam. Nyugodt vagy, AJ. Nyugodt.

Utána meg sem szólaltam, csak hagytam, hogy ő és Ginny felváltva kezdjenek beszélgetni a Tusáról és a Durmstrangból érkező fiúk „szexiségi faktotáról”. Azt sem tudtam, hogy ilyen szó létezik, megérteni pedig már nem is akartam őket.

Épp csak, hogy beléptünk a portrélyukon, amikor Lee húzott el mellettünk. – Jó éjt – hadarta, és ment volna tovább, ha nem fogtam volna meg az ingujját.

– Azt hittem, Fredékkel vagy.

– Nem, ott volt Hermione. Ő az én Lüke Lovegoodom – vigyorgott rám, amit viszonoztam. Jó hasonlat volt. Tétován néztem Ginnyre, aki a lányrész felé vezető lépcső előtt állt, és rám várt.

– A Mordon-dolgot… Azt megbeszélhetjük most, vagy…? – vontam fel a vállam esetlenül, mire elgondolkozva nézett a plafonra, és még az ajkát is beharapta. Megfigyeltem, ilyet csak akkor csinált, ha nagyon nagy dilemmája volt, mondjuk, mit egyen második reggelire.

– Szerintem az hosszabb beszélgetést igényel – mosolyodott el végül, és már épp akartam volna mondani valamit, amikor Lee megfordult, afrofonatai arcon vágtak, és éreztem, hogy vége a beszélgetésnek. – Szia, Angelina!

– Kopj le, Jordan! – felelte, még csak rá sem nézett a bátyámra. Legszívesebben elgáncsoltam volna, de sajna túl későn jutott eszembe, addigra elhaladt mellettem.

– Ez jól ment – jegyeztem meg cinikusan.

– Ó, szállj le rólam – forgatta meg a szemeit, majd durcásan összefont karokkal elvonult. Testvériesen kiröhögtem, majd rávettem magam, hogy csatlakozzam Ginnyhez, és felvánszorogjak a szobánkba. Nem akartam már, csak lefeküdni, még akkor is, ha el kellett közben viselnem Lindáék fecsegését a durmstrangosokról. Elgondolkodtam, mi vezérelheti őket ilyen témára, de aztán rájöttem, hogy csak én vagyok fura, amiért nem érdekelnek.



Másnap reggel arra keltem, hogy Ginny ébresztget.

– Vigyen el a troll párterápiára, minek ébresztesz fel? – morogtam álmosan, szemeim dörzsölgetve. Egyelőre azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, és az órára nézve azt is megállapítottam, hogy még elég korán van, lett volna még legalább tíz percem aludni. És Ginny képes volt megfosztani tőle! Ajánlom neki, hogy nagyon fontos legyen, amit mondani akar.

– Csak azt akartam kérdezni, hogy ezt direkt nem raktad ki az asztalodra, vagy csak elfelejtetted? – emelte fel a kezében lévő tárgyat, amit addig észre sem vettem. A Fredtől kapott pillangó volt az.

– Jé – ültem fel aránylag energikusan. – Nem is tudtam, hogy ezt bepakoltam… – Átvettem Ginnytől az üveget, és fejmagasságban tartva nézegettem, ahogy a világító, kék tünemény repked benne. Tényleg teljesen elfelejtettem, hogy ezt elhoztam volna magammal, és nem is értettem, hiszen megfogadtam, hogy ezt idén otthon hagyom; most azonban, hogy ott volt, valamiért örültem neki…

Épp nagyon belemélyedtem halálromantikus gondolataimba (el lehet képzelni), amikor Ginny megpaskolta a fejem, és felugrott, mintha rugó lenne a hátsójába szerelve. – Na, induljunk, el fogunk késni!

– Te normális vagy?! – kiáltottam fel, mintha tényleg nem lenne épelméjű. Nem is volt. Ki az a mazochista, aki képes reggel HÉTKOR akármit is csinálni? Nálam a hét óra az még bőven hajnal, hajnalban meg nem eszik az ember.

– Na, gyerünk, AJ!

– Francokat – morogtam, és visszahuppantam az ágyba, még a takarót is a fejemre húztam. Olyan jó meleg és puha volt körülöttem minden, márcsak egy pihe-puha plüssmaci hiányzott mellőlem (vagy Fred), és akkor teljes extázisban lettem volna, ám Ginny erőszakosabb volt, mint hittem.

– Kapd össze magad! – rántotta le rólam a takarót teljes egészében, mire remegni kezdtem a hirtelen jött hideg levegőtől. Felültem, és durcás tekintettel meredtem rá, ám ő csak állt ott, csípőre tett kézzel.

– Rabszolgahajcsár – morogtam, miközben szép lassan kikászálódtam az ágyból, nyújtóztam egyet, majd fel is öltöztem. Szótlanul meneteltünk a Nagyteremig, ahol rajtunk kívül összesen egy, azaz egy darab ember ült a Hollóhát asztalánál – Luna Lovegood.

– Merlinre – nyögtem, majd megfogtam Ginny talárjának ujját, és visszafelé kezdtem húzni. – Gyerünk, még nem látott meg! Még elfuthatunk! – suttogtam a fülébe, ám Ginny morcosan nézett rám.

– Miért kéne elfutnunk? Szia, Luna! – És ennyi volt, a szőkeség felemelte fejét, álmos tekintetét ránk vetette, majd elmosolyodott és integetett, mire Ginny megindult felé. Egy darabig még ott álltam, ahol voltam, figyeltem, ahogy Ginny még csak hátra sem fordul, hajlandóságot sem mutatott arra, hogy visszamenjünk aludni, így végül sóhajtottam, és utána eredtem. Lunával szemben ültünk le.

– Szia – erőltettem magamra egy mosolyt. Nagyon furán éreztem magam így, a hollóhátasok asztalánál ülve.

– Az ott az órarended? – kérdezte Ginny a lány kezében lévő lapra mutatva.

– Igen – bólintott, majd oda is nyújtotta nekünk, hogy megnézhessük. Vagyis, hogy Ginny megnézhesse, mert engem még a sajátom sem érdekelt, nemhogy másé. – Összefutottam Flitwick professzorral idefelé jövet.

– Egész sok óránk lesz együtt – mosolyodott el Ginny, amit Luna viszonzott. Eddig bele sem gondoltam, hogy ők évfolyamtársak voltak, ahogy abba sem, hogy Ginny igazából alig volt az évfolyamtársaival – fogalmam sem volt például, hogy ki mellett szokott ülni, két szobatársnőnk ugyanis sülve-főve együtt volt. Azon sem gondolkodtam, hogy Frednek és George-nak is össz-vissz három RBF-et sikerült tennie fejenként, ami azt jelentette, hogy öt-hat órájuk lesz egy héten, míg nekem legalább háromszor ennyi. Hogy pukkadnának meg. Az is eszembe jutott, hogy a legtöbb órámra sem ők, sem Lee nem fog velem jönni – nem lesz velem ott senki. Idegességemben összeszorult a gyomrom, így inkább magamhoz vettem egy mandulás kekszet, ami amúgy Luna tányérján volt, de na, miatta ültünk oda, csak kibír egy keksz veszteséget.

– Mondd csak – szólított meg Luna –, az AJ minek a rövidítése?

– Ayami-Jennifer – válaszoltam teli szájjal, és felbátorodva nyúltam egy üres pohárért, hogy narancslevet ihassak.

– Tetszik a neved – mosolygott rám, mire biccentettem.

– Kösz. Szülinapomra kaptam. – Erre a hollóhátas lány elnevette magát, ezzel kicsit megnyugtatva. Valahogy olyan ördögi, őrült nevetést képzeltem hozzá, de így egészen normálisnak tűnt. Na jó, a „nevetés” szó kicsit talán túlzás volt, inkább kuncogott, de cuki volt. Mint egy bolyhos nyuszi, amelyik egyelőre még nem pszichopata.

– Aranyos vagy – közölte tompán fénylő szemekkel.

– Miért mondja ezt mindenki? – forgattam meg a szemeim. Talán ha elkezdenék gyúrni egy keveset, és izompacsirta lennék, akkor nem mernék azt mondani, hogy aranyos vagyok!... Á, túl lusta vagyok hozzá.

– Miss Cook! – hallatszott a terem másik feléről a kiáltás. McGalagony professzor ott állt a tanári asztalnál, és magához intett. Sejtettem, hogy az órarendekről lehet szó, így vittem is magammal a jelentkezési lapomat.

– Jó reggelt, professzor! – nyújtottam át neki a lapot, amit végignézett.

– Mugliismeret, Legendás Lények Gondozása, bájitaltan, igen, igen… – futotta át a listát, mely az eredményeimet tartalmazta, és a jelentkezési lapomat is. – Rendben, mindegyik tárgyat engedélyezem magának – érintette hozzá pálcája hegyét egy üres órarendhez, amelyen meg is jelentek az órák nevei. Próbáltam fejjel lefelé elolvasni, de nem ment, úgy döntöttem, várok még egy kicsit. – Gratulálok az eredményeihez.

– Köszönöm.

– Hogy őszinte legyek, kisasszony, meglepődtem rajtuk.

– Hát még én! – bólogattam serényen.

– Főleg a barátai hitvány eredményeit elnézve…

– Majdnem kitagadtak – ismertem el, majd elvettem a felém nyújtott órarendet, és már indultam volna vissza Ginnyékhez, amikor eszembe jutott valami. – Professzor, ha már úgyis itt vagyok, nem adná nekem oda Lee és az ikrek órarendjét is?

McGalagony megrázta a fejét. – Még nem adták le a jelentkezési lapot.

– Tanárnő – sóhajtottam –, három RBF-et szereztek fejenként. Ha tehetnék, egyiket sem folytatnák.

– Ebben igaza van – tűnődött el, majd elővett még három órarendet, rávarázsolta a beosztást, és azokat is átnyújtotta. Megköszöntem, majd zsákmányaimmal tértem vissza a hollóhátas asztalhoz.

Eldöntöttem, hogy utálom Fredéket. Igazam lett, nekik harmadannyi órájuk volt, mint nekem! Az is szétszórva. Frednek például összesen volt három SVK-ja, egy asztronómiája, és két átváltoztatástanja. Nekem, ezzel szemben, összesen tizennyolc órám volt. Éreztem, hogy meg fogok halni. Hétfőn ugyan nem volt első órám, és a második is mugliismeret, de a harmadik bűbájtan, a negyedik pedig SVK, az egyik óra, amikor mind a négyen együtt voltunk. A kedd nagyon húzósnak tűnt, rögtön dupla bájitaltannak kezdtünk, majd átváltoztatástan, egy lazább mugliismeret, de aztán este egy asztronómia – amire Freddel kettesben kellett mennünk. Eszembe jutott, hogy Angelina nem ugrotta meg a mércét, ő nem jöhet RAVASZ szintű képzésre, és legszívesebben a képébe dörgöltem volna, de egyrészt nem volt ott, másrészt kicsit azért aggódtam is. Nem magam miatt, hanem azért, hogy a sötétben (és a magaslati levegőben) meg találom erőszakolni Fredet. Bár nem tudom, mennyire ellenezné. A szerda lazának ígérkezett, dupla LLG reggel, majd egy lyukas, és egy gyógynövénytan. A csütörtök megint kissé neccesebb, átváltoztatástan, SVK, dupla bájitaltan, de aztán a péntek, a maga első bűbájtanjával, majd harmadikban gyógynövénytannal és végül SVK-val, nem is volt olyan rossz. Legalábbis, lehetett volna rosszabb.

Ekkor vettem észre, hogy Ginny már egy ideje böködi a vállam.

– Hogy mi? – ocsúdtam fel a tanulmányozásból.

– Azt kérdeztem, mit tudsz erre mondani.

– Öööö… – bámultam rá üres tekintettel, fogalmam sem volt, mire kellett volna mit mondanom. Körülnézve láttam, hogy már egészen sokan vannak bent, és egyre furcsábban néznek ránk. Megértettem, hiába a barátkozás, nem volt szokás más asztalához ülni, még akkor sem, ha valószínűtlennek tartottam, hogy bárki is oda akarna ülni Lunához. – A birkalopásban az a legnehezebb, hogy a többi ne kövessen.

– Mi? – meredt rám döbbenten Ginny. Válaszoltam volna, de nem volt kedvem, ráadásul megláttam, hogy az ikrek és a bátyám ebben a pillanatban léptek be az ajtón.

– Szia, Szöszi – köszöntem el Lunától, aki álmosan integetett nekem, és letelepedtem a helyünkre az asztalhoz, Lee mellé, aki az ikrekkel egyetemben szintén ekkor ért oda.

– Mi van, szoktatod magad a bestiához? – vonta fel a szemöldökét vigyorogva George, Luna felé bökve. Megrántottam a vállamat, és eléjük raktam az órarendeket.

– Nem is adtunk le jelentkezési lapot – ráncolta homlokát Fred.

– Megoldottam helyettetek.

– Ez felháborító! – válaszolt amaz. – Elvetted jogunkat a szabad döntéstől! Mi van, ha mi akartuk leadni? Hm? És most elvetted előlünk a lehetőséget, ezzel taccsra vágod a jövőnket? Hogy tudsz majd így aludni, Ayami-Jennifer Cook?

– Nem is akartatok leadni lapot – sóhajtottam fáradtan, és megszorítottam a lófarkam.

– Hát nem – ismerte be Fred.

– De nem ez volt a lényeg! – húzott maga elé egy pirítóst George, és miközben vajazgatta, az órarendet tanulmányozta, benne mind a hat órájával. – Azt hiszem, én jól megleszek idén.

– Én meghalok – nyögtem fel, és nekidőltem a széktámlának, majdnem le is csúsztam az asztal alá, mint aki agonizál. Az ikrek egyszerre nyújtották ki a nyakuk és hajoltak közelebb, hogy rálássanak az előttem lévő lapra. Majd kórusban röhögtek ki. Na szép, mondhatom , fontam össze duzzogva karjaim a mellkasomon. Eldöntöttem, hogy ezt még visszakapják.

– Nekem is jó a hetem – közölte vigyorogva Lee –, de kell is ez a sok szabadidő. Egész éves programom van.

Ismét fáradt sóhaj hagyta el a számat. – Jaj, ne, ne kezdjétek már megint a Trimágus Tusát! Szerintem egy a háromszázhoz az esélyetek, hogy akármelyikőtök is a Roxfort bajnoka legyen! És ez az esély csak akkor áll, ha egyáltalán sikerül neveznetek…

– Fáj ez a feltételes mód – közölte sértetten Fred. – Egy egyszerű kor-korrigáló főzettel meg lehet oldani az egészet. De ezt már kifejtettük neked a vacsoránál is.

– Igen? – vontam fel a szemöldököm. – És, mégis, legyetek szívesek, áruljátok el, hogy akarjátok megfőzni? Csak mert, ha jól tudom, mindhárman megbuktatok bájitaltanból.

Erre Fred mondani akart valamit, de aztán összeráncolta a szemöldökét, és visszacsukta a száját. Rájött, hogy igazam van. Tanácstalanul néztek össze.

– Tudod, hogy nagyon szeretünk… – mosolygott rám negédesen George. Beletelt néhány másodpercbe, míg leesett, de rögtön heves ellenkezésbe is kezdtem.

– Nem. Nem. Nem, nem, nem, nem, nem és nem! Nem! – ráztam a fejem, és még arrébb is csúsztam, már amennyire lehetséges volt. Nem volt hatásos, Lee követett engem székestül, Fred és George pedig felálltak, megkerülték az asztalt, és kétoldalt mögém álltak.

– Na, AJ! – tette a vállamra a kezét Fred. Akármennyire is szerettem, most kemény voltam, elhatároztam, hogy ebben nem veszek részt. Félre értés ne essék – ismét nem a szabálysértéstől féltem, mert igazából volt benne valami jó érzés, amikor az ember áthágta őket, hanem a majmokat féltettem. Mi lesz, ha tényleg bejutnak? Halálesetek elévülése ide vagy oda, féltettem őket. Utáltam ezt mondani, de nem bíztam bennük eléggé, hiszen olyan gyerekesek voltak, és figyelmetlenek, főleg Fred és Lee, George még hagyján.

– Légyszí’! A kedvünkért! – ölelt át George.

– Igen, a kedvünkért! – kontrázott rá Fred, ám ő ölelés helyett más, sokkal hatásosabb stratégiát választott: megpuszilt. Csak a homlokomat, mint a vonaton tavaly, és egy kicsit bele is lógott a hajam, de akkor is hozzáért az ajka a bőrömhöz, ezért elpirultam.

– Hát… Talán, ha ennyire kéritek… – hebegtem, mire mind a ketten felegyenesedtek, és visszamasíroztak a helyükre, mint akik jól végezték dolgukat.

– Frankó! Akkor már ezt is megoldottuk – vigyorgott Fred, és lepacsizott George-dzsal, majd Lee-vel. Mibe egyeztem én bele?!, fogtam a fejem, és még a reggeli müzlim is nehezen fogyott. Mindenesetre, az az opció, hogy én készítsem el, vagy legalábbis segítsek benne, határozottan jobb volt, mintha egyes egyedül ők próbálkoznának vele (a végén felrobbantanak valamit), és sokkalta jobb, mintha Angelinát kérték volna meg rá. Egy kicsit büszke is voltam magamra, ha nem néztem, hogy mennyire gyenge a jellemem.

– Most lesz egy lyukasóránk, talán el is kezdhetnénk a gyűjtögetést – vetettem fel az ötletet, mire mindhárman bólogatni kezdtek. Mondani viszont kicsit könnyebb volt, mint megvalósítani.