– Nem szeretem a kviddicset! Nem akarok menni! – hisztiztem egy ötéves értelmi szintjén. Apa nagyot sóhajtott, majd ránézett az órájára: késésben voltunk.

– Ne csináld, csibe! – nézett rám kérlelő tekintettel. Pont úgy festett, mint egy könnyes szemű ázott kiskutya, akit a gazdi nem akar elvinni sétálni. Igen, már én magam is rájöttem, hogy minden ember olyan számomra, mint egy kutyus, de nem tehetek róla.

Mivel Apa a diplomáciai kapcsolatért volt felelős az angol és a francia Mágiaügyi Miniszter között, fontos embernek számított, evidens volt hát, hogy páholyba szóló jegyeket kap egy olyan nagy eseményre, mint a Világkupa. Lee szó szerint fel-le ugrándozott örömében, mikor megtudta, hogy neki is szerzett jegyeket; az én reakcióm cseppet más volt.

– Apa, én nem akarok menni. Nem szeretem a kviddicset, nem szeretem a nagy tömeget, és a sok sznobot sem, ha ez a három összejön, nekem végem lesz! Azt akarod, hogy tizenhat éves fejjel haljak meg?!

– Hm… Ha jól tudom, a kis barátaid is jönnek… – vakargatta az állát tűnődve. Láttam rajta, hogy ez az aduásza, és ha nem jön be, feladja. Olyan könnyen nyerhettem volna! Csak még egy utolsó nem, és édes semmittevéssel tölthettem volna a délutánom és az estém, de sajnos nem jött össze. A „barát” szó nálam egyedül az ikreket és Ginnyt fedte le, nem volt nehéz rájönni, hogy őrájuk érti. Innentől kezdve pedig nem volt számomra menekvés, óhatatlanul is beszippantott a szociális kapcsolatok kusza hálója. Hiányoztak nekem, nagyon, a levelezés azért mégse ugyanolyan.

Azért a biztonság esetére megkérdeztem: – Ginny és az ikrek?

– Weasleyék, igen – bólintott Apa, majd kinézett az ablakon, ahol Danielle és Jackie várakozott. A nyár folyamán még Danyvel is kibékültem, utóbbitól viszont félni kezdtem, mert mióta nem jutott ki az angol válogatott a döntőbe, pukkancs lett, és nem lehetett tudni, mikor vág hozzá valamit vagy valakit a falhoz.

– Hát – kezdtem bele pingvines pulóverem húzkodva –, talán, esetleg, az ő kedvükért…

Apa meg se várta, hogy befejezzem. – Remek, Kicsim! Menjünk! – Ezzel az elánnal karon is ragadott és kivonszolt a házból. Időm sem volt ellenkezni, máris betuszkol a minisztériumi kocsiba, amely belülről olyan volt, mint egy barokk hintó, minden giccses: aranyszínű díszítőmotívumok, vörös bársonyülés, oroszlános kartámasz… Kicsit griffendéles hangulata volt, el is gondolkoztam, vajon hány mardekáros lehelhette ki a lelkét, amint meglátta.

Az út horribilisen telt, bár persze nem a tömegnyomor miatt – olyan tágas volt az autó, hogy akár le is feküdhettem volna Jackie mellé, ami nem tűnt rossz ötletnek Igazából minden jó ötletnek tűnt, amíg nem kellett az apám és Danielle enyelgését néznem. Az enyelgés szó talán kicsit túlzó, hiszen csak beszélgettem és nevettek, de nekem az is bizarr volt. De igazából Danielle ostobasága zavart. Már az első két percben kiakasztott, mikor megkérdezte, hogy a pizzai ferdetornyot miért volt jó ferdére építeni (nem próbálkoztam a talajsüllyedés fogalmának megmagyarázásával), de fokozni is tudta.

Épp egy pandás cikket olvastam az egyik boszorkánymagazinban (olyasmit magyarázott, hogy a pandák szőrének felhasználásával talán létrehozhatók százszázalékosan ható ránctalanító varázsszerek, én igazából csak a képeket nézegettem), amikor beszélgetést próbált kezdeményezni velem. Bár ne tette volna.

– Szóval, Jennifer… – kezdett bele, de rögtön közbe is morogtam.

– AJ.

Észre se vette, csak folytatta. –… mondd csak, hány sikeres RBF-et tettél?

– Nyolcat.

– Értem… – Gondolom ennél kicsit hosszabb, kifejtősebb választ várt tőlem, de eszem ágában sem volt adni. Új témát keresett hát. – És… Hány nyelven beszélsz?

– Az angolon kívül? Négyen. Oroszul és spanyolul alapszinten, valamint folyékonyan franciául és szarkasztikusan. Utóbbiban különösen jó vagyok – feleltem szemrebbenés nélkül. Gonosz voltam vele? Talán. De nem hagyott olvasni, állandóan irritálóan tökéletesen festett és viselkedett, ráadásul Merlin tudja, miket forralt abban a szőke fejében! Na meg persze az apámmal… Nem, ebbe inkább bele se akartam gondolni. Elég volt tudnom, hogy ő huszonkilenc éves, az apám pedig tizeneggyel több. Az már majdnem annyi, mint én! Öt év híján, de majdnem.

– Jenny! – szólt rám Apa ritkán hallható, morcos hangnemében, figyelmeztetvén, hogy vegyek vissza a szemtelenségemből. Nagyot sóhajtottam, és úgy döntöttem, inkább visszamélyedek a pandák világába. Miután mégis elolvastam a cikket, rájöttem, hogy egyre közelebb érünk a helyszínhez. Már csak pár perc, utána szabadság!

– A pandák azok csak Kínában élnek, vagy Ázsiában is? – érdeklődött Dany az újság címlapját látván. Néhány másodperc erejéig mindannyian némán meredtünk a szőkeségre, még Jackie is, aki addig aludt. Éreztem, hogy súlyosan le lett amortizálva a szürkeállományom. Ezt már nem lehetett felülmúlni.

Látván szótlan meghökkentségünk, fészkelődni kezdett. – Az a kettő nem ugyanaz, ugye?

Tévedtem: lehetett.




Miután újra megbizonyosodtam arról, hogy Dany sötétebb, mint az éjszaka, csöndes szenvedésbe temetkeztem. Aránylag hamar odaértünk a Kviddics Világkupa helyszínére, ami pont úgy nézett ki, mint egy mugli kemping – valószínűleg azért, mert az is volt. A lápos, mocsaras vidék nem volt túlzottan hívogató, de a távolban feltűnő sátrak százai mégis adtak neki valamiféle színességet, mágiát. Még sosem sátoroztam előtte, kíváncsi voltam hát, milyen lehet, na meg persze szívesen láttam volna egy bizonyos vörös hajú illetőt is. Vagy többet.

A kapunál lévő mugli megjegyzett valami olyasmit, hogy „végre, néhány normális ember!”, majd elkezdte fogdosni Apa öltönyének ujját, azt kérdezgetve, milyen anyagból van. Enyhén szólva bizarr volt, aztán szembejött velünk egy időseb pár (az egyikük batikolt pólóban és hippi-nadrágban, a másik pedig gumicsizmában, zakóban és kiskacsás pulóverben), és hirtelen mindent megértettem. Hozzájuk képest az én fekete farmerem, a pingvines pólóm és a színes pöttyös cipzáros pulcsim tényleg egész normálisnak tűnt.

– Hé, Aidan! – szólított meg Apa egy középkorú, sötétvörös hajú férfit, aki szélesen elmosolyodott. Ő is egészen muglisan festett, bár a csíkos ingére pöttyös szvettert húzni bátor dolog volt.

– Matthew! – köszöntötte vállba veregetéssel Apát, aki viszonozta. Ismerős volt a férfi, valahonnét régről, hamar rá is jöttem, hogy Apa egyik jó barátja, aki szintén a Nemzetközi Máguskapcsolatok osztályán dolgozott. Vagy hasonló. – Hát ezek a szép hölgyek kicsodák?

– Ő itt a lányom, Jennifer…

– AJ! – morogtam újfent, de szokás szerint nem figyelt rám senki. Annyira jellemző!

–… ő a párom, Danielle, ő pedig a nővére, Jackie, bár őt nyilván ismered.

A férfi habókosan bólintott. – Persze, persze, ismerem… A Holyhead-i Hárpiák hajtója, és az idei angol válogatott tagja, ugye? Kár, hogy nem jutottak tovább. Eléggé elrontottak néhány passzot…

– Jackie belekezdett volna valami feltehetően goromba és talán fizikai bántalmazásba torkolló veszekedésbe, aztán hozzávágott volna egy kempingszéket, de az apám nem hagyott rá időt. Volt érzéke a rázós helyzetek elkerüléséhez.

– Barátom, mondd csak, nem tudod, hol találom Ludot? Lenne néhány felteendő galleonom az írekre.

A férfi elmondta, merre találhatjuk, és rögtön arra is vettük az irányt – vagyis, csak én és Apa a Bailey-k ugyanis úgy döntöttek, hogy inkább a mi sátrainkhoz mennek. Nekem semmi dolgom nem volt a Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztályának vezetőjével, mivel dunsztom sem volt a kviddicshez, ahogy azt párszor már említettem (bár az utóbbi időben, bevallom férfiasan, kezdtem meglágyulni iránta – valamikor évközben azon kaptam magam, hogy ténylegesen élvezni kezdtem a meccseket, és már nem csak Fredék miatt vagy házam iránti szolidaritásból mentem szurkolni), de Aidan azt mondta, Lido Bumfoltot épp Weasley-ékkel látta utoljára.

Mikor nem sokkal később odaértünk a „Weezly” feliratú területhez, csak Mr. Weasley, Ginny és az ikrek voltak ott, de se Ronék, se Mr. Bumfolt nem lelődzött ott. Engem ez persze nem nagyon érdekelt.

– Arthur Weasley! – szólított meg harsányan Apa a férfit, aki éppen egy törött gyufákból épített erőd közepén ült, és rendületlenül törte a pálcikákat. – Te megint min ügyködsz?

– Ó, barátom, a gyufán csodálkozom! – nézett fel egy pillanatra, majd visszafordult a rakás felé, és közelebb intette Apát, aki hirtelen megfeledkezett Bumfoltról. – Gyere, gyere! Nézd, milyen okos kis találmány: egy pálcika, amin van egy színes folt. És meggyullad! Vagyis, elméletileg…

Valahogy nem tudott lenyűgözni a gyufa, szóval fülig érő mosollyal léptem a Weasley-testvérek mellé. Alig telt el két-három hónap, mégis sokat változtak. Ginny valahogy felnőttesebb lett, szinte teljesen eltűnt a kislányos báj az arcáról (vagy már egy ideje így volt, csak év közben nem tűnt fel?), és ha jól láttam, lehagyott magasságban. Ez nem tetszett túlzottan. Az ikrek is nőttek, már ha az lehetséges, ami megint csak frusztrált.

– Üdv néktek, Földlakók – köszöntem Ginny és Fred közé lépve.

– Üdv, Miss Zseni-vagyok-nyolc-RBF-vizsgám-van – biccentett Fred. Idén nyáron kivételesen afféle közös levelezést folytattam hármójukkal (az írás alapján könnyedén meg lehetett különböztetni, melyiket írta Ginny, melyiket George, melyiket Fred, utóbbinak legrondább az írása), így tudtam, hogy az édesanyjuk nagyon pikkelt rájuk, amiért összesen hat RBF-et szereztek. Ginny azt írta, hogy Mrs.Weasley velem példálózott: „ha együtt tanultatok, hogyhogy nem jöttetek ti is haza fejenként legalább hattal? Így összesen is alig van annyi! Merlinre, mi lesz veletek!” Azt is megírták, hogy az anyjuk megtalálta a Weasley Varázsvicc Vállalat prototípusait, megrendelőlapjait, és mindet elégette. Még nekem is fájt, mert kezdtem rájönni, hogy tényleg komolyan gondolják a jövőképük, és tényleg sikeresek lehetnek a vicceikkel, de ahhoz kéne a szülői támogatás.

Egy szó mint száz, Fred újabban strébernek hívott, és ha csak tehette, beszólt. Igen, levélben is képes rá.

– Szia, Cic...

– Szia, AJ! – ugrott a nyakamba Ginny, kis híján ledöntvén a lábamról; a bátyját arrébb is lökte, még mielőtt megölelhettem volna. Szegény George, mindig megszívja. Ginny ezután hadart valami „jaj, de izgatott vagyok” féleséget, és ugrálni kezdett, de továbbra sem engedett el, így kénytelen voltam vele együtt ugrálni. Nem bírtam megállni nevetés nélkül, ami egyrészt ránk irányult (hogy nézhettünk ki!), másrészt Ginny lelkesedésére.

– Gyere, Georgie, ugráljunk mi is! – fordult ikertestvéréhez Fred vigyorogva, aki erre bólintott.

– Rendben, Freddie. Vihihí! – Ezzel pedig kislányhangon viháncolni és ugrálni kezdtek. Szemforgatva fordultam feléjük.

– Nem szép kigúnyolni a kisebbet!

– De nem ám! – értett egyet Ginny, majd lefagyott, és érdeklődve fordult felém. – A kisebb az te vagy, vagy én? Mármint, hát, szóval… – mutogatott a levegőben, egyértelműen jelezvén a magasságkülönbséget.


– Ne szekálj, Ginny! – közöltem durcás ábrázattal és hanggal. – Nem a méret a lényeg!

Mire felfedeztem, mit is mondtam, már késő volt.

– „Nem a méret a lényeg”? – kérdezett vissza Fred, majd közelebb lépett hozzám, és vonogatni kezdte a szemöldökét. – Mindig olyan huncut dolgokat mondasz!

Erre hebegtem-habogtam, idétlenül álltam egyhelyben, és még el is vörösödtem. Hogy mondhat ilyeneket?!
– Na jó, én veled nem beszélek! – fordultam el végül tőle, de ő mögém állt, és a vállam fölött előre hajolva nézett rám. A közelsége mámorossá tett, éreztem, hogy összeszorul a gyomrom, a szívem hevesen dibi-dobog, és szaggatottá vált a légzésem. A szokásos reakciók, a szokásos okból: miatta…

– Na, ne sértődj meg!

– Nem sértődtem.

– De látom!

– De nem is!

– Akkor minden oké?

– Hát… – Megrántottam a vállam, ránéztem, majd egyik kezemmel megbirizgáltam a haját. Máskor csak fetisiszta álmaimban fogdostam a haját, most viszont csak úgy, egyszerűen, mint aki érdeklődik egy ruha anyagának tapintása után. – Megnőtt a hajad? Vagyis, hajatok? – Néztem George-ra, majd vissza Fredre.

– Meg – bólintott, aztán továbbra is vigyorogva hozzátette: – Anya le akarja vágatni, mert szerinte minket is „huligánnak” fognak bélyegezni miatta, mint Billt. Mondtuk neki, hogy már késő, de nem figyelt ránk. Nagyon menő, mi? Valld be, hogy te is szeretnél ilyet!

– Aha – válaszoltam nem túl meggyőzően, majd egy jól irányzott mozdulattal megragadtam egy tincset, és erősen meghúztam.

– Héé! – ugrott el mellőlem sértetten és fájó fejbőrét masszírozva, majd nagy, kék kiskutya szemeket meresztve rám pillantott. – Ezt miért kaptam?

– Na, most már minden oké – vigyorogtam elégedetten. Hogy őszinte legyek, nem hittem volna, hogy ez lehetséges, de még jobban tetszett, mint azelőtt, bár persze valahogy tehetsége volt ahhoz, hogy bármikor, bárhogyan, bármiben és bárhol jól nézzen ki. A griffmadár vinné el.




Fred egy darabig még haragudott rám, de nem volt igazán fontos. Maradtam még egy órácskát, majd mikor már közel volt a mérkőzés, Apával együtt visszaindultunk a sátrunkhoz. Már Lee is ott volt, és ábrándos tekintettel figyelte, ahogy Jackie a húgának puffogott. Érdekes ízlése volt a srácnak, az biztos. Egy gyors vacsora után indultunk is a stadion felé, át a sátortenger ösvényein és az erdőn.

A kviddics stadion hatalmas volt, teletömve több tízezer emberrel. Hatalmas lépcsőlabirintus vezetett a különböző helyek felé. Mi a díszpáholyban, középen ültünk, pont a böhömnagy hirdető- és eredményjelző táblával szemben. Egyetlen gond volt ezzel a hellyel: nagyon, nagyon messze volt a sátraktól.

– Gyerünk, gyerekek, ne maradjatok le! – szólt hátra a válla fölött Apa, majd határozott léptekkel tovább sétált. Lee és én lihegve dőltünk neki a fémkorlátnak két lépcsőfok között.

– Ő könnyen beszél – fújtatott Lee –, nem evett két tányér levest meg három tavaszi tekercset!

– Vagy négy kókuszos pitét – értettem vele egyet, amint sikerült levegőhöz jutnom. Kicsit kellemetlennek éreztem, hogy mi voltunk a fiatalabbak, mégis rosszabbul bírtok a strapát, mint ők. Talán nem tett jót, hogy egész nyáron punnyadtam, de kinek lett volna kedve akármit is csinálni ekkora hőségben? – De legalább vannak bizgentyűink!

Lee nem tudott kinyögni semmit, csak szájon át véve a levegőt bólintott. Mindketten az íreknek szurkoltunk, így kaptunk kitűzőket, táncoló lóherés sapkát, sálat, meg valami omniszkópokat is. Jackie egy kedvesebb pillanatában festett az arcunk egyik felére lóherét, a másikra az írek zöld-fehér-narancs zászlóját. Igazából úgy néztünk ki, mint két rosszul és rosszkor feldíszített karácsonyfa.

– Hé! Fred! George! – kiáltott fel hirtelen a bátyám. A mellettünk lévő lépcsőn, úgy egy fordulóval felettünk állt a Weasley-família azon része, aki eljött, meg persze Hermione és Harry. A megszólított fiúk megálltak, először nem jöttek rá, honnét jött a hang, de aztán meglátták szélesen vigyorgó képünk, és leguggoltak a korláthoz.

– Rég láttalak, Cicavirág – köszönt George. Megállapítottam, hogy a családjukból egyedül nekik nem volt semmiféle szurkolói vackuk.

– Hát ti? Sztrájkoltok? – néztem rájuk érdeklődve. Fred szeme erre felcsillant.

– Dehogy! Csak nem maradt pénzünk.

– Ugye korábban találkoztunk Ludo Bumfolttal, és fogadtunk – folytatta George. – Minden pénzünket feltettük arra, hogy az írek nyernek, de Krum kapja el a cikeszt.

– Apa nem örült neki – rázta meg a fejét Fred. – Anya pedig egyenesen meg is ölne miatta.

– Nem csodálom – nevettem fel. – Annyit még én is értek a kviddicshez, hogy tudjam, ez elég valószínűtlen kimenetel…

– Tulajdonképpen, nem az – szólt közbe Lee, és elgondolkodva kezdte dörzsölgetni az állát. – A bolgárok fogója tényleg jó, de az írek hajtói mind a legkiválóbbak közül valók A védőnk is jobb. Igazából, Fredéknek sok esélye van megnyerni a fogadást.

Megadóan sóhajtottam fel. – Nem megy nekem a kviddics egy meg egy… Egyszer tudok valamit, az is hülyeség.

– Egy nagy elme tudása sosem tévedés, legfeljebb másként értelmezett valóság – közölte Fred fennkölten. Már épp kezdtem meglepődni azon, milyen kis filozofikus lett, amikor azért elvigyorodott és hozzátette: – De te nem vagy épp nagy elme, tényleg hülyeség.

– Ó, te…! – csaptam volna a fejére, ha nem húzta volna el időben. Önelégülten ült le a lépcső közelébe, kartávolságra tőlem, és lenevette magát. Ezért még számolunk!

– Apa, milyen messze vagyunk még? – kérdezte Ron szenvedve. Odafordulva láttam, hogy Mr. Weasley válaszolni akart, de ekkor egy felettébb gőgös hang szólalt meg mögöttünk.

– Fogalmazzunk úgy – lépdelt a lépcsőn Lucius Malfoy, mint valami kiskirály –, hogy ha esni fog, ti tudjátok meg legelőször.

Sokan járkáltak mellettünk, nem tűnt fel Görény Egy és Görény Kettő, pedig még a levegő is ridegebb és fojtogatóbb lett. Utálkozva meredtem rájuk – nincs még egy olyan romlott család a világon, mint az ő aranyvér-mániás, lenyalt hajú, arrogáns kompániájuk.

– Mi viszont a díszpáholyban ülünk, Cornelius Caramel meghívott vendégei vagyunk! – szólalt meg Draco is, ám az apja a sétapálcájával mellkasba bökte. Vagy még inkább vágta, láttam a mardekáros görény képén átfutó fájdalmas arckifejezést. Rendes apuci, az fix.

– Ne dicsekedj, Draco! – figyelmeztette, majd grimaszolva, mint aki a legutolsó rühös trollt látja, a Weasley-kre nézett. – Ezek még arra sem méltók.

Már sokadjára éreztem, hogy egyszer még halálra átkozom Malfoyékat, az sem érdekel, ha az Azkabanba kerülök miatta. Talán kicsit érzékenyen vettem, ha a legjobb barátaim családját sértegetik.

– Csak egyszer mutathatnám be Aragognak, csak egyszer – morogta Fred, miután a szőke görények balett-táncost megszégyenítő kecsességgel (ami esetünkben inkább nemi identitásukat és beállítottságukat kérdőjelezte meg) elsomfordáltak a helyükre.

– Nyugi – legyintett Lee, és együtt érzően megpaskolta Fred cipőjét. – Majd adunk Malfoynak egy oroszlánkölyköt szülinapjára, ami sültkígyót eszik.

– Vagy a fogkeféjét is bedobhatjuk a vécébe – helyeseltem, bár jól tudtam, hogy nekik ez is kevés lenne, minimum az ő fejüket kéne belenyomni a csészébe.

– Jenny, Lee, gyertek, be akarlak mutatni titeket! – kiáltott Apa valahonnét a díszpáholyból, mire sóhajtottam.

– Csak nem képes felfogni, hogy nem szeretem, ha így hív…

– Pedig szerintem aranyos – vigyorgott Fred. – Olyan kis édibédi az „Ayami” meg a „Jennifer” is. Hívhatlak én is Jennynek?

– Eszedbe ne jusson!

– Oké, akkor Yayának.

– Ha megpróbálod, szétátkozlak! – sziszegtem dühösen. Lee egy időben gyakran hívott így, de aztán egyik reggel kék bőrrel, szőke hajjal és egy hatalmas „Törpilla” felirattal a homlokán ébredt, így abbahagyta. Nem akartam, hogy Fred is elkezdje, mert bár bevallom saját magamnak, hogy szeretem, egészen biztosan gurkólabdává változtatnám. Vagy egy aranyos bernáthegyi kölyökké, és egésznap hurcibálnám magammal, meg énekelnék neki altató, és Pisisnek nevezném el. Döntse el, melyik a rosszabb.

– Érzem, hogy ez egy csodálatos tanév kezdete! – nevetett fel vidáman George.

– Szerintem inkább izzasztóé. – Nem is sejtettem, mennyire igaza van mindkettőnknek. Közelebb intettem magamhoz a fiút. – Hé, maki!

– Hm? – Nem vártam reakciót, kérdés nélkül ráhúztam a fejére a lóherés sapkát, és egy kis ír zászlót is a kezébe nyomtam.

Fred megszeppenve pislogott. – És én? Én nem kapok?

– Nem.

– Én odaadhatom… – nyújtotta felé Lee az ő sapkáját, de Fred csak mellkasa előtt összefont karokkal elfordult. Ezzel a beállással és a lekonyuló ajkas arkifejezésével olyan benyomást keltett, mint egy durcás kétéves.

– Nyem, az nyemkell!

– Én is úgy gondoltam, amúgy se adtam volna oda – biccentett Lee, mire Fred még jobban megsértődött.

– Na, szépen vagyunk! Cöh! Itt is hagylak! – És valóban otthagyott.

– Én is megyek, a többiek jóformán felértek – mosolygott George, de mielőtt felállhatott volna, egy sálat nyomtam a kezébe.

– Ezt vidd Miss Hisztérikának – mondtam, majd elbúcsúztunk és Lee-vel egyetemben a páholy felé vettük az irányt. Úgy tucatnyian voltak még rajtunk és a Malfoyokon kívül, de csak a két Mágiaügyi Minisztert ismertem fel. Amint odaértünk, Apa rögtön fel is pattant.

– Ó, szóval Ön az a bizonyos leány? – nézett rám Cornelius Caramel, miután Apa elmondta az összes nevem (olyan hivatalos volt, hogy még egy harmadikat is közölt, a Vivianne-t, amiről addig nem is tudtam), és kezet fogtam az idős férfival.

– Ő pedig itt Barti Kupor.

– Örvendek, kisasszony – rázta meg ő is a praclim udvarias mosollyal, majd visszaült a helyére. – Nyolc RBF-et szereztél, jól hallottam? Ráadásul kiváló illetve várakozáson felüli eredményekkel…

Jellemző, Apa mindent elmesélt, aminek semmi köze a lényeges dolgokhoz.

– Igen, Uram.

– Érdekes, érdekes… – simogatta a bajuszát. – Kár, hogy nem töltöd be a tizenhetet addigra…

– Meddigre? – szállt be Lee is a beszélgetésbe. Jó érzékkel pofátlankodott be olyan kommunikációba, amelyekben rejtett információkra bukkanhatott.

– És te sem, fiam, ha jól sejtem. Kár. Szívesen láttam volna akár Miss Cookot a Trimágus Tusa versenyzői között. Roxfortban.

Sokadjára kellett rájönnöm, hogyha nagyon meglepődök, akkor ezt sztoikus nyugalommal fűszerezett pislogással fejezem ki. Trimágus Tusa? Roxfortban? Nem akartam elhinni! Persze eszem ágában sem volt jelentkezni, mert nem voltam kivételes tehetségű vagy bátorságú boszorkány, ráadásul eldöntöttem, hogy ebben az évben kimaradok az izgalmakból (ebbe a tréfák természetesen nem tartoztak bele, azokhoz egyre több és több ötletem támadt), de imádtam az akciófilmeket, a Trimágus Tusán pedig az első sorból nézhettem volna! Az, hogy évszázados kihagyás után egy ilyen rendezvény kerüljön újra megrendezésre… Hihetetlenül izgalmasnak tűnt. Lee is ugyanígy vélekedett, izgatottan sutyorogtunk mindaddig, amíg a meccs el nem kezdődött.




A kviddics egészen élvezhetővé vált, az omniszkóp sokat segített a megértésében. Magam is meglepődtem, mennyire tetszett a játék, így, hogy a szabályokat, vagyis inkább azok megsértését és a különféle cseleket az omniszkóp jóformán az arcomba vágta. Kiskoromban játszottam egyszer-kétszer kviddicset, de nem találtam szórakoztatónak, így nem is foglalkoztam vele. Most viszont készen álltam újraértékelni a helyzetet. El is döntöttem, megkérem az ikreket, hogy tanítsanak egy kicsit kviddicsezni a szabadidejükben.

– Mindig tudtam, hogy eljön ez a nap! – ölelt át olyan szorosan George, hogy azt hittem, megfojt. A meccs után rögtön leváltunk Apáékról (Jackie parázs vitába kezdett az egyik bolgár szurkolóval, éreztük, hogy nem terem nekünk ott babér), és a Weasley-sátorhoz sétáltunk. Lévén ír szurkolók (kivéve talán Ront, aki oda meg vissza van Krumért, bár az a járkáló kis figura szerintem nagyon irritáló a morcos ábrázatával), egyébként is felfokozott lelki állapotban voltak, az pedig, hogy végre nem kell a folyamatos ágálásom hallaniuk kedvenc sportjukkal kapcsolatban, szinte szétvető örömmel ruházta fel őket.

– Olyan büszke vagyok rád – veregette meg a vállam Fred könnyeivel küszködve. Ginny is a nem létező könnyeit morzsolgatta és szaporán bólogatott. Sértődött fintorral pillantottam rájuk.

– Nagyon viccesek vagytok, tényleg. Hagyjátok a szarkazmust, az az én asztalom.

– Höh! – hördült fel Fred, aki köztudottan imádta a gúny eszközét igénybe venni. Ismertem már annyira, hogy tudjam, mit akar mondani: „nem a tiéd, az enyém, régebb óta csinálom!”. Ez volt az, amiben tévedett.

– Idősebb vagyok nálad, Fred. – Imádtam ezzel szívatni! Valahogy eddigi éveink során a születésnapjaink nem voltak fontosak, mert csak egy volt mind a sok közül, némi fülrángatással és jókívánsággal letudtuk. Most azonban más volt: előbb várt rám a felnőtté válás, mint rá. És ez nagyon kiakasztotta.

– Csak egy hónappal!

– Egy hónap és tizenegy nap, de végül is, ki számolja… – legyintettem. Határozottan tetszett, hogy ismét idegesíthettem. Hát még ha tudná, hogy tudok a Trimágus Kupáról! Szép álom volt, hogy esetleg avval is szekálhatom, de az apám a lelkemre kötötte, meg Lee-ére is, hogy senkinek egy szót se, mert ez jóformán államtitok.




Egy kicsit még maradtunk a fiúkkal (Ginny Hermionéval pusmogott, nem akartam zavarni lányos pletykázásuk érzelemmentes lelkemmel), de hamar elálmosodtam, így Lee-vel visszabóklásztunk a sátrunkhoz. Úgy tűnt, az egész ír társaság bulizik, a legkisebb, játékseprűvel szaladgáló kisgyerektől a női pongyolába burkolózó nagyapóig bezárólag. Mikor elhaladtunk egy huszonévesekből álló csoport mellett, meg akartak invitálni, de nekem eszem ágában sem volt igent mondani. Nem volnék hülye, vagy mifene.

– Na, csak egy táncra, meglátod, jó lesz! – mondogatták. Lee rángatott el, amikor észrevette, hogy nem túl udvariasan a „menjetek a fenébe” egyetemes, egyujjas jelével igyekszem válaszolni.

– Nagyon értesz a barátkozáshoz – csóválta a fejét Lee, aki átváltott aggódó bátyus üzemmódba, és egyik karját a vállamon átvetve, a másikkal az én kezem lefogva vezetett. Még mindig túl közeli volt az, hogy testvérekké váltunk, nem tudta rendesen feldolgozni, így néha összetévesztett egy háromévessel. Egyszer a kezemet is meg akarta fogni a zebránál.

– A barátok jönnek-mennek, de az ellensége legfeljebb gyűlnek – szóltam nagyon bölcsen. Lee erre elvigyorodott, és hitetlenkedő nevetéssel vezetett tovább.

– Jó a segged! – ordította egy alkoholmámoros, erős akcentussal rendelkező hang egy durmstrangos csapat felől (azért gondoltam, hogy azok, mert nagyjából velünk egykorúak voltak, és olyan oroszos-szlávos arcuk volt, na meg vodkát szorongattak a kezükben).

– Köszi! – kiáltott vissza a válla felett Lee elváltoztatott, lányos hangon. Még a haját is hátra dobta. A részeg csapat röhögésben tört ki, bár nem tudtam, hogy viccesnek gondolták-e, vagy gáznak, mindenesetre, nem ölték meg. Nagyon bírtam Lee raszta fejét.

Jó hangulatban kértünk nyugovóra (Apa horkolása az egész sátrat beöltötte, kellemesen otthonossá téve azt), ám ez nem maradhatott így sokáig. Alig telt el egy, vagy maximum két óra, mikor is arra ébredtem, hogy valaki rázogat. Nem gyengéden, amolyan „hé, figyu, felkelnél?” módon, sokkal inkább „ÉBRESZTÓ, TÁMADNAK A MUTÁNS TEKNŐSÖK!” féle képpen. Mikor kinyitottam a szemeim, Lee-t láttam meg.

– Ajánlom, hogy jó okod legyen erre… – morogtam morcosan, elnyomván egy ásítást. Azt hittem, valami átlagos gondja van, minthogy egy gonosz bohóc áll az ablaknál, vagy nem találja a vécét, de amint ránéztem az arcára, megkomolyodtam és éber lettem. Jóformán falfehér volt, ami nála nagyon durván fest, az alsó ajka remegett félelmében és idegességében, valamint szaporábban vette a levegőt, mint akit megkergetett egy dühös leprikón. Baj van. Ekkor tűnt csak fel, hogy kint furán világos van, és rémült kiáltozás váltotta fel a harsány, ünneplő kurjongatást.

– Halálfalók tűntek fel a semmiből, tiszta ketyósok… Kapd fel a pulcsid, azonnal mennünk kell! – dobta az ágyamra az említett ruhadarabot. Hihetetlen gyorsasággal ugrottam bele a cipőmbe, és még fel sem húztam teljesen a pulóvert, már rohantam vele kifelé. Odakint teljes volt a káosz: rengeteg sátor állt lángokban, az emberek egymást lökdösve szaladtak az erdő irányába. Egész testemben remegetem, és a tömeg pánikja rám is átragadt. Kit érdekeltek a pókok, a vérfarkas vagy a dementorok, ha egyszer Halálfalók parádéztak nem messze, Azok, akikkel gyerekkoromban rémisztgettek?

A látóhatárnál egy csapat fekete csuhás tűnt fel, maszkban kezükben pálca. Oda sem tekintve szórták az átkokat, minden égett és robbant körülöttük. A földbe gyökerezett a lábam. Rájöttme, mi hiányzik: az, akit minden kislány a védelmezőjének gondol.

– Hol van Apa? – kérdeztem riadtan Lee-től.

– Matt elment megkeresni Danyt és Jackie-t…

– Ezeknek is jókor jut eszükbe sétálgatni! – dobbantottam frusztráltan. Rémlett, hogy találkoztam valami réglátott rokonnal, de a legkevésbé sem érdekelt. Féltem, nagyon féltem, az Apám sehol, körülöttem a világ lángokban állt. Nagyjából ilyen lehet az Apokalipszis.

– Nem várhatjuk meg! – tekintettem az egyre közelebb érő dementor-imitátorokra. Már alig voltak párszáz méterre tőlünk. A sátor falához lapulva álltunk, erősen szorítottuk egymás kezét, különben félő volt, hogy valaki elsodorja egyikünket.

– De azt mondta, hogy muszáj… – hebegte Lee. Nem tudtam, mi legyen. Az apámra hallgassak, vagy inkább az ösztöneimre? Végül, mikor újabb sátor lángolt fel nem messze tőlünk, döntöttem. Megindultam a többi ember irányába, de most Lee fagyott le. Hiába rángattam, csak nézte a közeledő Halálfalókat. Szívesen elhúztam volna onnan a fülénél fogva, de sajnos sokkal nehezebb és erősebb volt nálam. Annyit értem a rángatással, mintha a Roxfort egyik kőszobrát akartam volna pusztakézzel arrébb vonszolni. Egyre jobban kétségbeestem, a csuhások közeledtek, a szívem gyorsabban ver,t mint egy kolibri szárnyai, és minden esélyem megvolt arra, hogy a körülményeket tekintve elájuljak, de közben tudtam, hogy nem szabad, az adrenalin segített tudatomnál maradni. Furcsa kettősség volt.

– LEE! – kiáltottam rá a fiúra. Nem tudtam, mi üthetett belé, de erre összerezzent, mint aki delíriumból ébredt, rám nézett, majd végre ő is megindult. A sátrak között cikáztunk jobbra-balra, számtalanszor nekimentünk másoknak, és minket sem kíméltek a menekülők. Az egyik sátor tartókötelében hasra is estünk, a bokám minden lépésnél fájt, a térdemet pedig felsértettem egy fánál, de csak futottam tovább. Aztán az egyik sátornál pont telibe találtam a fejemmel valaki mellkasát.

– George! – kiáltottam fel, megpillantva a vörös hajat.

– Fred.

– Mindegy.

– Kösz.

– Ne most csináljátok, Merlinre mondom! – rántotta meg a pulóverem Lee, lihegve. Addig észre sem vettem, mennyire elfáradtam, míg meg nem álltam.

– Fred, George! – szólította meg az ikreket az apjuk. – Ti vigyáztuk Ginnyre. – A lány automatikusan odaállt George mellé és megfogta a kezét.

Itt valahogy olyan áramszünet ütött be nálam, mint a Tiltott Rengetegben. Még hallottam, hogy Mr. Weasley mond valami „maradjatok együtt” féleséget, aztán hirtelen az erdő mélyén voltam, innen is, onnan is varázslók és boszorkányok tűntek fel. Aki csak tehette, felült a seprűjére vagy hoppanált – mi, kiskorúak lévén, kénytelenek voltunk megállni négy hatalmas és vastag fa tövénél, elbújtunk, jobbat nem tehettünk. Észrevettem azt is, hogy megfogyatkoztunk: Harry, Ron, Hermione és Mr. Weasley sem volt sehol. Lee és Ginny a földön ültek, Fred mellettem támaszkodott a fának, George pedig átellenben a térdeire. Mind ki voltunk fulladva, messzire kerültünk a mezőtől. Az ér a halántékomon lüktetet, hallottam, ahogy pulzál a vérem, a torkom kiszáradt, ráadásul nagy vágyat éreztem a köpködésre. Rá kellett jönnöm, hogy a mugli focisták nem a bunkóság miatt köpködnek, hanem a futás miatt.

– Mindenki jól van? – nyögte ki végül George. Látszott rajta, hogy nehezére esik a beszéd, túl sok energiát és levegőt vett el. Bólintottunk.

– Azért ez nagyon durva volt – terült el a földön Lee, mint egy zsák krumpli. Nem tudtam ellenkezni, ahogy a többiek sem. Követtem Ginny példáját, és lassan leereszkedtem a fa tövébe, Fred úgyszintén. Máskor örültem volna a közelségének, most viszont csak egy kis levegőt szerettem volna. Csak egy fokkal melegebbet – kimelegedett testemnek hála fájt az orrom, akárhányszor lélegeztem be. Ráadásul képtelen voltam bármit is érezni a félelmen és az értetlenségen kívül. Jó, egy kicsit fázni kezdett a hátsóm, a nedves földön való ücsörgés nem épp életbiztosítás.

– És most? Most mi legyen? – tettem fel a kérdést pár perc múlva, mikor már képes voltam értelmes beszédre.

– Most? Várunk. Szerintem – rántotta meg a vállát Fred. – Fogalmam sincs, pontosan hol vagyunk, ha elkezdünk bolyongani, akkor még kisebb lesz az esélye, hogy megtalál valaki.

– Igen, szerintem is maradjunk – bólintott Ginny. – Pálcánk az van, ha akárki jönne ide és csak ferde szemmel nézne ránk, máris küldenék rá egy kedves kis sóbálvány átkot.

– A mi húgunk – jegyezte meg büszke mosollyal George. Felkuncogtam, majd lehunytam a szemeim és a fának döntöttem a fejem. Ennyit a tervről, miszerint kimaradok az izgalmakból, azt hiszem.

Végül Apa munkatársa talált ránk, Aidan, és visszavezetett a többiekhez. A tetteseket természetesen nem kapták el, de úgyis mindenki tudta, hogy kik voltak azok: nem holmi suhancok, akik szórakozásból fellövik a Sötét Jegyet, hanem a Sötét Nagyúr követői, akikről persze mindenki azt hiszi, hogy vagy meghalt, vagy eltűnt, vagy Imperius-átok hatása alatt cselekedett. A hiszékenység egyenlő a sebezhetőséggel, ez újfent bizonyítást nyert. A történtek címlapra kerültek, és tudtam, hogy jó darabig le se fognak kerülni onnan. Amint hazaértünk, Anya és Sean már várt ránk, fura módon életemben először láttam a jó édes anyukámat igazán érzelmesnek. A sztoikus nyugalom eltűnt róla, és láttam, hogy a sírás szélén állt, vagy azért, mert aggódott, vagy azért, mert örült, hogy semmi bajunk. Egy biztos volt: egy tanévünk sem lehet nyugodt.