Meglepően gyorsan telt az idő, legalábbis számomra – néha bizony kértem volna még plusz napokat. Az alsóbb évesekre csak az év végi szokásos vizsgák súlya nehezedett, ami nem bizonyult elég fenyegetőnek, így a legtöbben a tavasz első jelére a kastélyon kívülre özönlöttek. A hó ugyan még nem olvadt el teljesen, de szépen haladt a „latyak” stádium felé, a húsvéti szünetre már teljesen el is tűnt, ami a szigetek éghajlatát elnézve, igencsak meleg tavasznak számított.

Egészen idilli volt a táj a szünet első napján: a fák újra zöldbe borultak (a Fúriafűzzel az élen), az idegesítően, kora reggel zajongó (másoknak csiripelő) madarak is visszatértek, odakintről gyereknevetés hallatszott (kora reggel! Ezek sosem alszanak?!), szóval tényleg egészen lefesteni való táj volt. Néhány dolog azért elég erőteljesen rányomta a bélyegét a közhangulatra: egyrészt, a távolban még mindig fel lehetett fedezni a dementorokat, melyek sötét árnyként lebegtek ide-oda, mindenkinek rengeteg tanulnivalója akadt, ráadásul, a fejemben még mindig ott visszhangzottak Jaden szavai. Utóbbi, gondolom, csak engem érdekelt.

Mikor sikeresen túlléptem a sokkon, rájöttem, hogy részben igaza volt, részben pedig egy igazi, méretes seggfej. Nem viselkedtem vele barátnősen, és csak nehezen álltam ellen a kísértésnek, hogy folyton Freddel legyek (vagy épp megfojtsam). Igaza volt abban is, hogy sokat panaszkodom – hát még ha hallotta volna az önmarcangoló, depressziós gondolataim!

Ugyanakkor megérdemelte volna, hogy jól megátkozzam, de minimum arcon legyintsem az egyik seprűvel. Hogy lehetett ilyen alpári és kegyetlen? Láttam rajta, hogy ez még a visszafogott változat volt. Megértettem, hogy dühös, én is az lettem volna, de ez?! Így?! Sosem gondoltam volna, hogy ennyire agresszív is tud lenni. Rá kellett ébrednem, hogy valószínűleg mindig ennyire lobbanékony természettel rendelkezett, csak aki nem akar látni valamit, ugyebár, az nem is veszi észre. Lehet, hogy Lee-nek igaza volt vele kapcsolatban?

Nem kérdeztem meg a bátyámtól, hogy mi a véleménye. A könyvtári incidenst követően napokig borzalmasan ramatyul voltam (enyhén szólva), hála a maximálisan kedves szavaknak. Elmondtam George-éknak és Ginnynek, hogy szakítottunk, de a szóváltást nem tartottam fontosnak bevallani (bár így is-úgy is felajánlották, hogy közösen megverik). Hogy miért? Nem tudom. Egyrészt, nem akartam megint panaszkodni. Másrészt, valamiért szégyelltem is. Harmadrészt pedig, féltem Fred reakciójától – nem Jadenre, hanem Angelinára vonatkozóan… Amit nem tudunk, az nem fáj, tartja a bölcs mondás. Bár én amondó vagyok, hogy a nem tudás is fájhat.

Naponta legalább egyszer lementem Haverhoz is (Hagridnak nagyon a szívéhez nőtt, elgondolkoztam azon, mi van, ha vissza se akarja adni?), de az időm nagy részét a könyvtárban töltöttem – tanulással. Ilyen életemben nem volt még, de nem csak nekem volt új ez a fajta tapasztalat, Fredék is ott voltak, ami még önmagában nem fura, de mondjak valami megdöbbentőt? Ők is tanultak! Önszántukból! Mondjuk, az talán túlzás, inkább az anyjuktól féltek, de közel áll hozzá.

Az ő agyukig is eljutott, hogy az RBF vizsga már a nyakunkon van, azt hiszem. Elég nehéz dolognak bizonyult a többéves tananyag átismétlése és az idei megtanulása fele annyi idő alatt, mint ami megadatott, de igyekeztünk. Általában együtt tanultunk, órák után, ha épp nem volt kviddics – Oliver szokás szerint nagyon hajtotta őket, így ez heti két alkalmat jelentett. Segíteni akartam nekik felzárkózni, már amennyire ez sikerülhetett, de nem is velük volt a baj: Lee sokkalta nehezebb esetnek bizonyult, mint az ikrek. Őket legalább lefárasztotta az edzés, de Lee? Ő egyszerűen csak nyűgös volt, és egy idő után fizikailag képtelenné vált arra, hogy koncentráljon.

– Ez totális káosz – sóhajtotta fáradtan Fred, miközben megfejelte az előtte heverő könyvet, mikor a könyvtárban ültünk.

– A könyv sosem káosz – ellenkeztem rögtön, tudat alatt idézve Lupin professzor szavait, aki egyébként meglepően elnézően állt hozzá a fiúk gyér teljesítményéhez, Lee figyelni képtelenségéhez, és az én szarkazmusomhoz a többiek felé. Igazából, mindig mindenkit tolerált – komolyan, hogy létezhet ilyen ember?

– Az én fejemben van káosz – válaszolta a vörös hajú, majd felemelte a fejét, egészen annyira, hogy meg tudja támasztani az állát az asztallapon.

– Az már igaz – bólintottam nagyon empatikusan, élvezvén, hogy ők ennyire szenvednek. Még egy diadalittas vigyort is megeresztettem. – Hé, angol étel, z betűvel, mi az?

Ehhez tudni kell, hogy felfedeztem a keresztrejtvények csodálatos világát, naponta legalább kitöltöttem egyet, Anya és Apa győzték küldeni az újabb és újabb adagokat, utóbbi franciául. A fiúknak egészen addig le sem esett, hogy én tudok azon a nyelven, míg meg nem látták, hogy úgy töltöm ki a rejtvényt…

– Zebra – felelte Lee, felkelvén a téli álomból. Azt hiszem, a kérdésemmel jót is cselekedtem, mivel Mr. Wiggles, aki addig Lee asztalra hajtott fején lévő hajkoronájában játszott dzsungelben ragadt Rambót, mintha hálásan intett volna felém. De az is lehet, hogy csak a fáradtság láttatta velem.

George, aki addig egy gyökerekről szóló cikk és az egyik tavalyi mugliismeret tankönyv között váltogatta a tekintetét, Lee-re mosolygott. – Nem is angol, nem is kaja…

–… de legalább a miénk – biccentett Fred, befejezvén ikertestvére mondatát, majd rám nézett, és összeráncolta a szemöldökét. – Hékás, te miért nem gürizel?

– Ami kell ahhoz, hogy bekerülhessek a kiszemelt állásomba, azt tudom, ami meg nem kell, az nem érdekel – vontam meg a vállam, majd visszatemetkeztem a rejtvényembe, ahol majdnem kijött a megoldás, és úgy folytattam. – Bár bevallom, jó lenne szerezni mondjuk hét vagy nyolc sikeres RBF-et, de úgysem fog összejönni.

– Na, ennyire optimista azért ne legyél – vigyorodott el Fred, majd kinyújtotta a karját és megböködte az enyémet. – Most komolyan. Miből akarsz te hét RBF-et? – Úgy ejtette ki a száján a számot, mintha legalábbis Tudjukki igazi neve lenne az. Igaz, hogy összesen tíz tárgyam volt abban az évben, így abból hét végül is sok, de az olyan zsenikhez képest, mint mondjuk Fredék idősebb bátyjai (Bill és Percy, legalábbis), akik mind a tizennégy tárgyból sikeresen vizsgáztak, hát… Nem lett volna teljesítmény, és úgy éreztem, még az sem fog összejönni.

Sóhajtva tettem le a füzetecskét, és az ujjaimon számolva kezdtem a felsorolást. – Hm… Mugliismeretből, bűbájtanból, átváltozástanból és SVK-ból mindenképp. Jó lenne még a bájitaltan is, de Piton utál miattatok…

– Hé! – horkant fel George. – Magadnak köszönheted, hogy utál. Arról nem tehetünk, hogy olyan vagy, mint mi.

– Kéne egy kis hátszín… – morogta Lee, teljesen a témához illően, de nem nagyon foglalkoztam a kommentjeikkel.

–… így az felejtős. Esetleg még KLG-ből, az nem olyan nehéz, meg mondjuk asztronómia vagy gyógynövénytanból. De nem fognak sikerülni, az első azért, mert utálom a csillagokat, a második meg azért, mert a növényekkel sem túl fényes a kapcsolatom. Még egy kaktusz is elhalálozik a kezeim között.

– Borzalmas Merlin csapása vagy a természet számára – értett velem egyet George, majd értetlen tekintettel meredt testvérére, aki bólogatott. Nem ez volt fura, hanem ahogyan tette: mint akit érdekel, hogy mit mondok. Márpedig olyan nincs.

– Aha, aha, értem. És mesélj csak, milyen volt a napod? Szedtél virágot? Letört a körmöd? Sáros lett a ruhád?

–… Csak azért kérdezted, hogy ne kelljen tanulnod, mi? – vontam fel a szemöldököm, és bár nem mosolyodtam el, nagy erőfeszítésembe került, és a tekintetemen biztosan látni lehetett, mennyire lenyűgöz a viselkedése, szokás szerint.

– Ó, nézzenek oda, hát hogy elszállt az idő! – nézett nem létező órájára Fred, miközben színpadiasan az arcához kapott. – Minő borzalom… Bocs, AJ, sajna úgy néz ki, hogy nem tudom megírni a mai adag leckém.

– Nem nekem fáj, te ismétled meg a vizsgát.

– Aha, most ezt mondod – mutatott rám vádlón –, de amikor rossz választ írok vagy mondok, rögtön azzal jössz, hogy „Ezt meg hogyan nem tudhatod, Fred Weasley? Hiszen könnyebb, mint a macskára ráhúzni a pulóvert! Kész, mostantól leellenőrzöm, hogy megtanultad-e!”

– Azt azért mondtam, mert mugliismereten verset elemeztetett veled a tanár, de hülyeséget mondtál, ezért büntetésből levont pontokat!

– Mit mondtam?

– Aurelius Esti Ima című versében nem a „szűz” meg a „síkos” szavak árasztják a nyugalmat!

– Szerinted – közölte, mire a másik két fiú egyetértően bólintott és hümmögött. Nemileg fölényben voltak, nem tudtam mit tenni ellenük, így csak lenyugtatásképp kifújtam a szememből az egyik hajtincset. – Egyébként is, hülyeség a verselemzés! Mi értelme? Szerintem a fán lévő madár az madár, nem a szabadság jelképe. Meg az irodalom is hülyeség. Minek tanulunk mi ilyet mugliismereten?!

– Mert ez a muglik történelméhez tartozik. – Igazából, én is pont úgy utáltam ezt a részét az óráknak, mint Fred, de imádtam vele veszekedni, és úgyis tudom, hogy ő is így érzett. Valahogy volt valami örömteli abban, ahogy öntelt vigyorral körbeugrálhatod a másikat, azt kántálva, „bibibí, nekem lett igazam!”. – Azt mondjuk nem tudom, hogy mit veszítettek volna Orpheusz nélkül, de biztosan fontos valamiért.

A név említése csupán pislogást váltott ki belőlük.

– Orpheusz – ismételtem meg a nevet, de még mindig nem jött semmi reakció. – Tudjátok! A trák dalnok. – Semmi. – Aki olyan szépen énekelt, hogy az erdő állatai is köré gyűltek…

– Hé, az nem Hófehérke volt? – ráncolta a szemöldökét Lee. Akartam mondani valamit, valami jó „olyan sötét vagy, mint…” kezdetű dolgot, de már eleget romboltam az egóját aznap. Tényleg nem akartam őket bántani az efféle pesszimista és arrogáns viselkedésemmel, de valamiért ilyennek születtem, panaszkodni a gyártóknál lehet. Legalább kapnak tőlem sütit, minden egyes nap.

– Reménytelen – sóhajtottam rezignáltan, aztán magamhoz vételeztem a könyveimet és a jegyzeteket, szépen begyűrtem őket a táskámba, majd miután a fiúk is összepakoltak, együtt kiléptünk a könyvtár ajtaján. Én indultam volna a klubhelyiségbe, amikor Fred megfogta a vállamat, mire érdeklődve fordultam hátra.

– Nem akartok lejönni és megnézni az edzést?

Neki képtelen voltam nemet mondani.




Így kerültünk hát le abba a terembe, melyben a csapattagok eligazítást kaptak a Nagyfőnöktől, vagyis Woodtól. Biztosan volt valami neve is a helyiségnek, de, akárcsak maga a kviddics, ez sem érdekelt. Unottan üldögéltem a padon, az első perc után már meg sem próbáltam figyelni Oliverre, de ahogy láttam, a többiek sem. A végzős fiú nyerési mániája, bár érthető volt, enyhé szólva frusztráló is. Még engem is kiakasztott, pedig nem is voltam tagja a csapatnak! Az biztos, hogy Harry helyében, ha Wood a semmiből előugorva stratégiákat kezdett volna ordítani felém, lecsaptam volna a táskámmal.

– Ennyit arról, hogy melyek legyenek a fő támadási útvonalak – biccentett Oliver csak úgy magának, mintha egy képzeletbeli listáról húzott volna le ezzel egy pontot. Már épp örültünk volna, amikor nagy levegőt vett: az sosem jelentett jót. – Na már most, térjünk át a cobbingra…

Egyöntetű, fáradt sóhaj hallatszott a bent ülők felől, de az őrző ezt észre sem vette, csak magyarázott tovább.

Kezdtem megérteni, mitől olyan fáradtak a fiúk újabban – el sem kezdődött az edzés, de már annyi elmélettel tömték a fejüket, hogy az két hétre is sok lenne, és a fizikai részt még csak nem is láttam. Amilyen hideg volt kint (tavasz vége és nyár eleje ide vagy oda, a brit esték hűvösek), kételkedtem abban, hogy kiülnék a lelátóra. Akkor sem, ha Fred még mindig hihetetlenül fest a mezében.

– Hé, AJ! – rázta meg a vállam az említett fiú. Felé fordulva igyekeztem nem elvörösödni a közelségen (előrehajolt hozzám, hogy Oliver ne figyeljen fel ránk annyira), nagyot nyeltem, és igyekeztem a lehető legkevésbé elképzelni, milyen lehet, amikor az Ő kék szemei nem annyira vidáman, mintsem, mondjuk, vágyakozón csillognak (rossz AJ, rossz!). Annyira nem akartam elképzelni, hogy a végén egyre csak azon kattogtam, és még látni is véltem, mint a pókot integetni.

– Mi az?

– Neked mi a véleményed, vagyis, szerinted honnét tudhatod, hogy a másik ember szeret-e téged vagy sem? Mármint, úgy nyálas, romantikus értelemben. – Hiába pislogott rám olyan ártatlanul, néhány pillanat erejéig megállt bennem az ütő. Mi az, hogy honnét tudom? Mióta beszélgetek én Freddel szerelemről?! Az egyik felem pánikolt, hogy talán rájött a titkomra, a másik felem pedig éljenzett, mert rájött a titkomra és ilyet kérdez. De aztán rájöttem, hogy azt a fajta vallomást valószínűleg nem így tenné, nem nekem, és egyébként is, válaszolnom illett.

– Rossz embert kérdeztél – húzogattam a pulóverem ujját zavaromban. – Fogalmam sincs. Nem hiszem, hogy ezt meg lehet magyarázni, azt egyszerűen csak tudod. Abból, ahogy rád néz, ahogy beszél veled, amiket megtesz érted… Nálam biztos abból lehetne tudni, hogy neki adom az utolsó gombóc fagyit.

Még jó, hogy Fred társaságában sosem ettem fagyit, így nem alakulhatott ki az a szituáció, mint minden más kajánál: lemondtam róluk érte, pedig fájt a szívem és a gyomrom utánuk. Szerencsére így nem emlékezhetett semmire.

– Tehát akkor – ráncolta a szemöldökét megszeppenve, mint egy pisis kölyök, aki most akar felfogni valamit, amiről eddig téves elképzelései voltak –, semmi köze ahhoz, hogy kimondja-e azt, hogy „szeretlek” meg „meghalnék érted” és hasonlók?

– A szavak csak szavak, könnyen át lehet ejteni másokat velük. Szerintem mindig minden ilyesmit bizonyítani kell. De amúgy, csak úgy érdeklődöm, miért is kérdezel ilyeneket…? – fordultam még inkább felé felvont szemöldökkel, mire ő a háta mögé mutatott, ahol a két A gyilkos tekintettel méregetett engem. George is ott ült mellettük, de túlzottan lekötötte Angelina bámulása, nem nagyon figyel ránk, Lee pedig talán egyedüliként figyelte a prezentációt.

– Semmi, csak Angie-ékkel vitatkozunk arról, miért nem mondanak ilyeneket a fiúk. Szerintünk nem kell, szerintük meg hülyék vagyunk, meg… Mit is mondtak? Ja, igen! – csettintett az ujjával, ezzel magára vonva Oliver figyelmét. – Hogy félünk a kötődéstől, meg attól, hogy gyengének látszunk, meg hasonló baromságok…

– Érdekes dolgokról tudtok vitatkozni a megbeszélés közepén – csóváltam meg a fejem értetlenül. Már épp nyitottam volna a számat, amikor egy barna hajú egyén férkőzött be a látószögembe.

– Nagyon, nagyon érdekes. De tudjátok, mi lenne még érdekesebb? – nézett az ikrekre Oliver, halántékán lüktető érrel. Éreztem, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki…

– Mi, Oliver? – Ó, édes, ártatlan kis Georgie!

– HA FIGYELNÉTEK A STRATÉGIÁRA! – ordította a csapatkapitány olyan erővel, hogy féltem, beszakad a dobhártyám. Nagyon hálás lettem volna, ha nem pont mellettem akart volna sikítószellemet játszani, de nem volt időm panaszkodni, olyan tekintettel nézett rám, hogy azonnal tudtam: kint tágasabb.




– Ez annyira nem ér, hiszen nem is csináltam semmit! Hülye, hülye, hülye Fred! – rúgtam bele újra az előttem fekvő kavicsra, ami pattant néhányat a kastély gyepén, majd újra megállapodott egy helyben, pechére megint az utamban. Nem akartam egyedül visszamenni, úgy volt megbeszélve, hogy még játszunk egy kör robbantós snapszlit a klubhelyiségben lefekvés előtt (az izgalmas életünk!), és ismertem már magamat annyira, hogy tudjam: ha egyedül kerülök ágy-közelbe, elalszom.

Fázósan dörzsölgettem a karjaim, ahogy egyre csak róttam a köröket a pálya körül. Eléggé elvesztettem az időérzékemet, eltelhettek akár percek, de akár egy óra is, annyit tudtam csak, hogy fázom, éhes vagyok, és fel kéne keresnem egy mosdót. Ekkor tőlem pár méterre megreccsent egy ág. Automatikusan odafordultam, és már a pálcám is a kezemben volt, támadásra-védekezésre készen, amikor megláttam, ki is közeledett felém.

– Professzor úr? – szólítottam meg Lupint, aki pont olyan meghökkent volt, hogy engem lát, mint én őt látva. – Mit tetszik idekint keresni?

– Ezt én szerettem volna megkérdezni tőled, Ayami. – Újra megborzongtam a nevem hallatán; hiába kértem rá, valahogy újra és újra elfelejtette használni a becenevem, egy idő után pedig feleslegesnek éreztem emlékeztetni. – Tudom, hogy az ötödévesek este kilencig szabadon járkálhatnak, de az, hogy te idekint körözöl… Igazán találhatnál magadnak valami hobbit.

– Már van, tanár úr. Várok a bátyámékra – mutattam el a pálya felé, ahonnét hangokat sodort felénk a szél. Nem voltunk olyan közel, így nem tudtuk értelmezni őket (én legalábbis biztosan nem), de úgy hittem, ekkor kezdődhetett el az igazi edzés.

– Ó, vagy úgy – hümmögött mindent értőn és egyre csak az eget kémlelte. Nem értettem. Akármennyire meresztettem is a szemeimet, én csak a sötét eget láttam, melyet itt-ott néhány árnyalattal világosabb felhők tarkítottak, na meg a Hold volt még ott, ennyi. Mi ezen olyan érdekes?

– Öhm, tanár úr…? – kérdeztem tétován a férfira nézve, akinek arcán még a sötétben is jól kivehetőek voltak a kimerültség jelei.

– Igen? – nézett vissza rám úgy, mint aki álomból ébredt.

– Jól van? Olyan fáradtnak tűnik…

– Persze, természetesen, jól – legyintett erőtlen nevetéssel, ami a legkevésbé sem nyugtatott meg; Remus Lupin volt az egyetlen tanár, akiért tényleg aggódni tudtam. Na meg Hagrid, de ő nem igen számít tanárnak, akkor sem, ha jelenleg az. – Csak tudod, ez a közelgő telihold… Rosszul alszom tőle.

– Értem. – Nem, ezt sem értettem. Egyszerűen éreztem, hogy valami más áll a kimerültsége hátterében, még én is felfigyeltem rá, pedig nem vagyok az érzelmek mestere, és az intuícióm sem a legjobb. Aggódtam érte, de nem faggattam tovább, elvégre, mégiscsak tanár volt, és amúgy is joga volt ahhoz, hogy ne mondja el. Én csak egy diákja voltam a sok közül.

– Mondd csak, hogy van az a kutya, akit az erdőben találtatok? Haver, ez a neve, jól emlékszem?

Meglepődve vontam fel a szemöldököm, ugyanis fogalmam sem volt, honnan tudhat a tanár Haverról. Meg sem kellett kérdeznem, magától, mosolyogva válaszolt.

– Hagrid sokat mesél az asztalnál, kifejezetten szereti témájának választani Agyart és Havert… A nevet nem te adtad neki, ugye?

– Nem, Fred volt az.

– Sejtettem.

Azt nem akartam hozzátenni, hogy ha rajtam múlik, Süti lesz a neve; úgy voltam vele, had maradjon csak meg abban a tudatban a férfi, hogy okos vagyok, csak egy kicsit őrült.

– Most, hogy így említi, talán le is kéne látogatnom hozzá, amíg a fiúk röpködnek – pillantottam a távolba, amerre Hagrid kunyhójának fénye pislákolt, és ugráltam egy kicsit egy helyben. Kezdtem átfagyni. – Az utóbbi két napban nem voltam lent nála, már nagyon hiányzik…

– Nem ajánlom, hogy egyedül mászkálj ilyenkor, Ayami! – szólt rám a professzor, a hangjából egyértelműen kihallatszott, hogy ez nem is annyira kérés vagy parancs, mintsem inkább jó tanács és aggódó megjegyzés. Tényleg olyan, mint egy melegszívű kutyus. – Nem tudod, mennyi az idő, a Tiltott Rengeteg veszélyes hely… Nem is szólva arról, hogy a dementorok éjszakánként őrjáratoznak. Dumbledore ugyan nem engedi be őket a kastély területére, de nem tudom, hogy a Tiltott Rengeteg mennyire számít annak az ő szemükben.

Szinte meg is feledkeztem arról, hogy miért vannak ott a dementorok: Sirius Black miatt. Valahogy a sok tanulás közepette mindenki elfelejtette, hogy egy gyilkos járkál szabadon. Legalábbis, majdnem mindenki: Harryék felől nem egyszer hallottam pusmogást, és bizony mintha a „Sirius” nevet véltem volna felfedezni benne. Valahogy az elvileg minket védő dementorok sokkalta ijesztőbbek voltak, mint Black. Sokkal kézzelfoghatóbbak.

– Maga szerint megtámadnának? – kérdeztem óvatosan. Nem akartam újra szemtől szembe találkozni eggyel, de jobb félni, mint megijedni, nem?

– Nos, az attól függ, mit értesz támadás alatt. Nem tudnak a klasszikus értelemben véve megölni, a dementor csókot sem kaphatnád meg, de nagyon könnyen kiszipolyozhatnák belőled a jókedvet, mint Harryből nem egyszer. Ő sem tett semmit, amivel kiérdemelte volna, és mégis megtörtént.

– Nem is tudom, mi értelme a létezésüknek – morogtam leginkább magamnak, bosszankodva. Senkinek nem tettek jót, még az Azkabanból is meg lehetett szökni, holott elvileg védték, akkor pedig mi hasznuk? Vagy túlzottan gyakorlatiasan gondolkodnék? Hiszen tulajdonképpen nekem sincs semmi hasznom… Azon kívül, hogy rengeteget panaszkodom.

– Az életben rengeteg dolognak nem látjuk az értelmét, valahol a felszín alatt mégis van. Nem a mi dolgunk, hogy megkérdőjelezzük, mi miért van vagy miért nincs. – Eme filozófiai eszmefuttatás után ideiglenes csönd állt be közénk. Nem az a fajta, amelyik kínos, és legszívesebben azonnal menekülnél onnét, hanem a mély, gondolkodó csönd. Végül a férfi törte meg azzal, hogy felém fordult és halványan elmosolyodott. – Én most visszatérek a kastélyba. Te még megvárod a barátaid, jól sejtem?

– Igen, professzor úr.

– Ez esetben jó éjszakát kívánok, és ha jól számolom, a holnapi nap folyamán találkozunk az órán – biccentett lassan a fejével, mire én is elköszöntem. Már készültem volna újra megindulni a sétában, amikor Lupin pár méter múlva megfordult és szigorúan rám nézett. – Amit mondtam, azt komolyan is gondoltam, Ayami. Soha ne menj a Tiltott Rengeteg közelébe éjszaka, pláne nem egyedül. Nagyon, nagyon veszélyes hely… Megértetted?

Az okot, amiért ennyire óva int az erdőtől, nem igazán fogtam fel. Az igaz, nem tudhatott a tavalyi, pókos incidensünkről, de nem hittem, hogy az efféle veszélyre akarta volna felhívni a figyelmemet, mindenki tudja, mik élnek az erdő mélyében. Akkor mégis miért…?





Ez csak júniusban derült ki, az asztronómiavizsga éjjelén.

Hihetetlenül gyorsan eltelt a maradék idő, ami a vizsgákig hátra volt. Mindenki gőzerővel tanult, az alsóbb és fölsőbb évesek egyaránt, és minél közelebb kerültek a kitűzött időpontok, annál inkább stresszesebb lett a légkör. A fiúk kifejezetten sokat paráztak az első vizsga előtt.

– Nem fog menni a vizsga, nem fog menni… – kántálta Fred, ahogy fel és alá járkált előttünk. Mivel már jó idő volt, ismét a szokásos helyünkön ültünk, kint, a nyitott folyosós udvaron, a lépcsőn, és ott igyekeztünk tanulni, vagy valami hasonló tevékenységet folytatni. Nagyon úgy tűnt, hogy a nemtörődömségük kisebb volt, mint az anyukájuk iránt érzett félelemmel vegyes tisztelet, ezért eléggé rágörcsöltek a vizsgákra. Megértettem őket.

– Anya megöl minket, ha megbukunk mindenből… – bólintott George is, aki mellettem ült és a könyvét bújta. Lee is így tett, csak ő a folyosó párkányáról lógatta a lábait.

– És meg fogtok. Én is csúnyán elvérzem majd…

– Ez a vég – forgatta meg a szemeit Fred.

– Rosszabb, mint az Apokalipszis… – nyögte George.

– …meg Piton…

–…és Muriel néni egybegyúrva!

– Angol sör három betűvel, mi az? – néztem fel a keresztrejtvényemből, mire gyilkos tekintetek kereszttüzébe kerültem. Óhatatlanul is nagyot nyeltem, majd nyugtatólag és egyszersmind védekezőleg feltartottam a praclijaim. – Hé, nyugi, nem kell a balhé! Nézzétek, ott jön Ginny! – mutattam a felénk igyekvő lány felé, aki vadul kalimpált és vigyorgott, mint akire vidító bűbájt szórtak. A többiek is rá figyeltek, így én sunyiban beírhattam az „ale” szót a rubrikákba. Mérhetetlenül sajnáltam, amiért újabban nem tudtan Pöttömmel olyan sokat beszélgetni, a legtöbb időmet ugyanis a fiúk társaságában töltöttem, ami nem baj, csak tanulással. Ezt Ginny is megunta egy idő után, így inkább átpártolt Harryékhez és a szobatársainkhoz, akiknek nem kellett ennyire sokat magolniuk.

Miután a lány sok szerencsét kívánt nekünk és elviharzott, megindultunk a bűbájtanterem felé, és hivatalosan is megkezdődött a vizsgák sorozata. Nem segített rajtunk a szép idő, a meleg, sem az, hogy szokás szerint nagyon finom volt a kaja – az idegőrlő másodpercek pont akkor tűntek rövidnek, amikor kellett volna, egyébként pedig idegesítően hosszúra nyúltak, amikor legszívesebben átugrottunk volna pár órával későbbre.

Meglepődtem, amiért nem volt olyan nehéz egyik feladatsor sem, legalábbis azok, amelyeket megcéloztam magamnak. Nem állítom, hogy játszi könnyedséggel rágtam volna át magamat rajtuk, sőt, biztos voltam benne, hogy jó pár kérdést eltoltam.

A bűbájtan egészen jól sikerült. Elméletből olyan kérdéseket kaptunk, minthogy „Nevezze meg a lábbilincselő átkot, rajzolja le a pálcamozdulatokat!”, „Melyik rontással lehet lényeket kicsinyíteni? Írjon pár példát emlékezetes esetekre!” (ez beugratós is volt, hiszen nem rontás, hanem igézés), „Társa leesett a seprűjéről, legalább öt métert zuhant. Mit tesz, milyen varázslatokat használ?”, vagy épp „Mi a különbség a Bombarda, a Bombarda Maxima és a Deprimo között?”. Gyorsan végeztem a feladatlappal, utána pedig a többieket figyeltem. George és Fred elmélyülten írtak, Lee idegességében izzadt és valamit rágott, Angelina pedig arrogáns tekintettel bámult engem. Csak a szokásos. A gyakorlatnál már hibáztam, véletlenül rossz mozdulatot használtam a lefegyverző bűbájnál, így majdnem felrobbantottam a bábut (Flitwick professzor szerint egészen hasonlít rám Seamus Finnigan), de reméltem, hogy ezt aprócska hibának veszik.

Másnap jött az átváltozástan, egyszerű fogalom és képletleírással, meg néhány szintén egyszerű kérdéssel, minthogy mi a különbség az animágus és a metamorf-mágus között. Gyakorlati vizsgán el tudtam tüntetni egy kiscicát (ó, azok a szőrcsomók!), és a cikkeket is jól cseréltem fel, tehát reméltem, hogy mehetek belőle RAVASZ szintű képzésre. Szerdán ezt követte a gyógynövénytan, amiből biztos voltam, hogy nem felelek meg (azt hittem, hogy a zsuzsoly csak kitalált szó!), de nem is izgatott igazán. George természetesen mindent tudott, és Frednek is segített, így valószínű volt, hogy nem lesz teljesen reménytelen. Csütörtökön letudtuk az SVK-t (itt is lefegyverzőbűbájok volt a téma gyakorlaton, de szerencsére már tökéletesen ment, Lupin meg is dicsért érte), a péntekünk pedig szabad volt, de sajnos tanulással töltöttük, ahogy az egész hétvégét.

Hétfőn volt bájitaltanvizsga, ahol egy meghűlés elleni bájitalt kellet leírni, valamint örök álom esszenciát elkészíteni, majd ezután jött kedden a különleges lényeg gondozása. Hagridnál könnyű volt az elmélet (egy kiválasztott sárkányt kellett jellemezni, többek között), de a gyakorlat már annál nehezebb – thesztrált akart etettetni velünk.

A problémás nap a második hét szerdája volt. Már teljesen ki voltunk idegileg, annyit tanultunk, hogy még éjszaka is csak a könyveket bújtuk, az összes évfolyamtársamnak sötét karikák húzódtak a szemei alatt, egy hugrabugos lány például el is ájult jóslástan előtt. Aznapra a jóslástanon kívül még az asztronómia volt kiírva. És itt kezdődik az érdekes rész.

Azon az estén hetek óta először láttam Jadent. Szerencsére csak a távolban fedeztem fel, abban sem voltam biztos, hogy vajon tényleg ő volt-e; aztán az alak megfordult, és esküdni mertem volna, hogy elvigyorodott. Eszembe jutott minden, amit akkor mondott – az a része nem érdekelt, hogy ő mit gondol, mert az legyen az ő saját problémája (egyszer még úgyis küldök rá egy rontást), de az is eszembe jutott, amit Fredről mondott. Ahogy ránéztem a fiúra, aki ott ült Angelina és Alicia között, és önfeledten nevetgéltek, a szívem összeszorult, és felötlött bennem a gyanú: mi van, ha Jaden igazat mondott? Oké, eléggé tulok volt, olyan kedves, mint egy faltörő kos, de hazudni nem szokott, az az én reszortom volt. Összeráncolt szemöldökkel böktem meg George oldalát, mire felnézett a csillagászati térképéből, amit tanulmányozott.

– Fred tényleg sok lánnyal lefeküdt már? – Olyan egyszerűen bukott ki belőlem a kérdés, mintha az időjárásról beszélgettünk volna, pedig ez a kérdés sokkal jobban foglalkoztatott bárminél. Pont úgy éreztem, mint akkor, mikor szakítottam Jadennel: ha nem most, mikor? Megnyugtató választ vártam, természetesen. „Nem, Fred rendes fiú, a házasságig tartogatja magát, nem engedvén a tomboló hormonoknak és a csábításnak, amit a rajongók jelentenek.”

George olyan meglepetten pislogott rám, ahogy még soha azelőtt, pedig kérdeztem már tőle pár süvegmeresztő dolgot. – Hogy mi?

– Lefeküdt már Patricia Stimpsonnal, Katie Bellel, Marietta Edgecombe-bal, Fay Miriammal, Alexis Thornwellel, Sarah Fyfielddal, és… És Angelinával?

Magam is meglepődtem azon, hogy arra sem emlékeztem, mit ettem reggelire, de azt pontosan fel tudtam sorolni, Jaden kiket említett. Azt hiszem, ez az igazi szelektív memória, Fredre kiélezve.

– Ezt most miért kérdezed? – tette le a térképet, majd gyanakodva közelebb húzódott hozzám. Nem volt a közelünkben senki, akitől félteni kellett volna beszélgetésünk tartalmát, de ennek ellenére is suttogott, mintha félne, hogy meghallják, én pedig ösztönösen ugyanúgy válaszoltam.

– Csak úgy. Próbálom megérteni a fiúk agyának rejtett zugait. Utána téged is kibeszéllek vele, nyugi.

– A’sszem igen… De nem értem... – Azt már ne tudtam meg, mit nem ért. A hetek-hónapok óta dédelgetett, aprócska szalmaszál, az a kapaszkodó, amely a „Jó Fred” feliratot viselte, elporladt, egyszerűen megszűnt létezni. Tehát Jaden mégis igazat mondott. Fred tulajdonképpen hímringyó. Vagy csak simán pasi, nem tudtam eldönteni, de nem is volt rá időm. A kétségbeesés mardosta a szívemet, ami ellen valamiért úgy védekeztem, hogy dühös lettem.

Fortyogó fúriaként indultam meg Fred felé, olyan gyorsan szedve a lábaimat, hogy George-nak igazából fel sem sikerült fognia, hogy ott hagytam, már csak néhány lépés választott el az ikertestvérétől. És akkor tértem észhez: mégis, milyen jogon kérhetnék én rajta akármit? Nem a fiúm. Nem vagyok az anyja. Igazából tudnom sem kéne róla… Pokolian fájt. Merlinre, hogy ne fájt volna? Kiderült, hogy a fiú, akit elvileg szeretek, annyi mindent tudott eltitkolni előlem, annyi lány megkapta már, csak épp én nem fogom… Sok volt ez ahhoz, hogy néhány perc alatt fel tudjam dolgozni.

– Hé, AJ! Mi újság? – fordult felém Fred, ezzel elsöpörvén minden tervemet a csöndes visszavonulásra. Nem tudtam, mit mondjak, mit tegyek. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni Angelinát, de elég nehéz volt, legszívesebben puszta kézzel estem volna neki. Miért? Mert ő megkapta azt, amit én nem. Hozzá ért, úgy ért hozzá!

Ökölbe szorítottam a kezem, úgy próbálván visszafogni a lány iránt érzett, izzó haragomat. Szólásra nyitottam a szám, de végül csöndben maradtam. Mit mondjak? Hogy „jöttelek számon kérni”? És ekkor jutott eszembe Haver.

– A kutyához indultam! – közöltem a rögtönzött kifogást. – Kabalából, tudod.

– Jó ötlet ilyenkor arrafelé mászkálni? Koromsötét van, az erdő ijesztő, ráadásul alig negyed órán belül kezdődik a vizsga – kételkedett Fred, de már el is indultam, nem figyeltem intésére.

– Pálca, nem érdekel, visszaérek. Béke veled. – Ezzel el is tűntem a szemük elől, befordulván a sarkon. Nem akartam egyedül lemenni, ugyan! Főleg úgy, hogy tudtam, Hagrid nincs ott, életében először vizsgalapokat javított a Nagyteremben, Flitwick professzor segítségével. Ennek tudatában sem álltam meg az erdő szélén lévő épületig, Haver pedig, aki odakint volt elszállásolva tavasz óta, odafutott üdvözölni, egész testére átterjedt a farka csóváló-kígyózó mozdulata.

– Szia, pajti! – guggoltam le mellé vigyorogva. – Hogy vagy? Mondd csak, ha ember lennél, te járnál velem, ugye? – kérdeztem bizakodó mosollyal, ám nem azt a választ kaptam,a mit reméltem: egyik fülét hegyezve beleszippantott a levegőbe, és ellökve magát tőlem bevágtatott az erdőbe.

– Azt hiszem, ez a teljes és tökéletes visszautasítottság. Még a kutyának se kelek – sóhajtottam fel rezignáltan. Az esti, hideg szél felborzolta a hajam és a szoknyámat is meg kellett igazítanom, de nem indultam vissza. Nem akartam látni Fredet. Nem akartam látni Angelinát. Nem akartam látni senkit, még George-ot sem, mert túlzottan hasonlított Fredre. Egyszerűen nem tudtam felfogni – azoknak a lányoknak összejött nekem nem? Hogy megy ez?

Mindig bizonygatom, hogy én más vagyok, mint a többiek, hogy én vagyok a kemény és flegma csaj, akit semmi sem rendít meg. Aztán betoppan Fred, csinál valamit, és vinnyogó ötévessé válok. Rá kellett jönnöm, hogy olyan vagyok, mint bármelyik másik lány: tündérmesét akarok. Azt akartam, hogy Fred spontán szerelmes valljon nekem, aztán örökké együtt éljünk vidéken, mint a mugli filmekben. Nem akartam semmit tenni, csak ő jöjjön rá, hogy szeretem, ő szeret, és utána jöhet a világbéke meg a fagyi-eső.

Nem sok esetet hallottam, ahol a lány butasága lett volna a kapcsolat buktatója – igazából abban sem voltam biztos, hogy a lustaság-e a megfelelő szó, ugyanis nem volt több időm gondolkodni: az éjszaka viszonylagos békés csöndjét egy éles vonyítás szakította félbe. Libabőrös lettem tőle; nem olyan volt, mintha Haver hangja lett volna. Sokkal vadabb volt, sokkal fenyegetőbb.

Nem gondolkoztam, a lábaim maguktól indultak el, belevetettem magam a sűrűbe pont ott, ahol a kutyus is eltűnt a szemem elől. Próbáltam követni a nyomokat, de a Hold sugarai, melyek a Roxfort többi részét ezüstös fénnyel árasztották el, nem érhettek le a Tiltott Rengeteg sűrű lombkoronarétege alá.

– Lumos maxima – suttogtam elővéve a pálcámat, majd a puha földben mancsnyom-ösvényen haladtam tovább. Dunsztom sem volt, vajon mi késztethette erre a rohanásra Havert, nem szokott csak úgy elviharzani, udvarias kutya volt, de erős volt a gyanúm, hogy a vonyításhoz lehetett köze.

A gond csak az volt a kereséssel, hogy egy idő után én magam tévedtem el.

Mindig borzalmas volt a tájékozódó képességem. Mikor már harmadszor mentem el ugyanazon szikla mellett (amely nagyon hasonlított valamire, csak nem tudtam rájönni, mire), már tudtam, hogy nagyon hülye ötlet volt az erdőbe jönni.

– Ezer sárkány és varánusz – rúgtam bele egy gyökérbe, ami erre arrébb mászott, tehát valószínűleg nem gyökér volt, hanem Hagrid egy újabb háziállata. Csalódottan ültem le az egyik fa tövébe, nem tudván, mihez kezdjek. Az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy nem is akartam semmit tenni – ez az elveszés egészen jó indok volt arra nézve, hogy magamban szenvedhessek, a környezetem pedig (kihalt fák, recsegő gallyak, ijesztő formájú bokrok és sötétség) groteszk módon hasonult az állapotomhoz. Féltem, naná, hogy féltem (a pókok és Sirius Black után?!), de annyira tele volt a fejem haraggal, keserűséggel, féltékenységgel és szomorúsággal, hogy a félelem már nem fért bele teljesen az én sokáig rideg és merev lelkembe.

– Most jönne az a rész, hogy megment a szőke herceg, ugye? – tűnődtem felidézvén a látott romantikus mugli filmeket. Olyan jó volt ott ücsörögni egymagam, nem akartam felállni, gondoltam valaki majdcsak elkezd keresni, így nem törtem magam.

– A vörös is megteszi?

Ilyen gyorsan hiányozni kezdtem?

Fred állt ott, teljes, szeplős valójában. Nem volt a leghalványabb ötletem sem, hogy mit kereshetett ott (engem biztos nem), de tudjátok mit? Nem is érdekelt. Csak azt tudtam, hogy ott áll az, aki állandóan szívat, megbánt, belém rúg, aztán még meg is tapos, én pedig dühös voltam.

– Te idióta! – pattantam fel a földről és egyenesen felé trappoltam, ami szemmel láthatólag meghökkentette. Nem ilyen reakcióra számított, azt hiszem; arra pedig főleg nem, hogy hozzávágok egy csokorra való mohát.

– Már megint mit csináltam? – kérdezte egyszerre riadtan és értetlenül, ezzel csak tovább fokozván haragomat. Egy darabig hátrált, aztán útjában állt egy vastag fa, így nem volt módja menekülésre, sikeresen elkezdhettem ütni a mellkasát. Csak úgy, artikulálatlanul kiáltozva, mint valami elmebeteg. Ő nem tett semmit, csak nézett rám, sőt, amikor majdnem elestem (azt egy helyben állva is képes vagyok, bizony), még meg is ragadta a vállamat.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de a kapálózós, ütlegelős mozdulataim lassulni kezdtek, majd végül már csak pihentetésképp tartottam az ökleimet Fred mellkasán. Éreztem, hogy felszabadult a düh által lefoglalt tér, így át tudta venni a helyét a teljes szomorúság. Keményen kellett harcolnom, nehogy megint elsírjam magam; abból elég jutott arra az évre.

– Annyira utállak… – nyögtem ki csöndesen, egyre csak a talárja szélét és a cipőinket nézegetve. Nem mertem ránézni, mert féltem, hogy azzal megint elszakadhat nálam valami. Lefeküdt Angelinával… Nem értem…

– Kösz, én is szeretlek – biccentett évelődve, de most, mióta ismerem először, nem jött be a szarkazmusa, de nem is lett tőle rosszabb, egyszerűen elsiklottam felette.

– Miért van az, hogy annyira rohadtul jól tudod megszerettetni magad az emberekkel, de figyelmen kívül hagyod azt, amikor ebből több lesz, mint amit te szeretnél? – markoltam bele a pulóverébe, és már hiába vettem magamon erőszakot, nem bírtam ki, felnéztem rá. Kék szemei még értetlenebbül meredtek rám, mint azelőtt.

– Mi? Már tényleg nem értem, miről besz… Te jószagú hegyi troll...! – nézett a hátam mögé a messzeségbe olyan rémülten, hogy én már attól bepánikoltam. Amint lassan, nagyon lassan odafordítottam a fejem, már meg is láttam, hogy volt rá okom: az erdő azon részéből, amelyet a sötétség már rég magába nyelt, egy állatforma bontakozott ki. Ez nem volt aranyos és bolyhos, mint Haver, nem voltak leffencs fülei – éles karma és torz vonásai annál inkább.

Egy vérfarkas vicsorgott ránk.

A szívem olyan hevesen kezdett verni, hogy majd’ kiugrott a helyéről, és Fred sem volt ezzel másként, ösztönös hátrálásom eredményeként ugyanis olyan szorosan hozzásimultam, hogy szabályosan hallottam és éreztem a dobogást. A szörnyű lény (melyekről keringtek pletykák, miszerint él néhány az erdőben, de sosem hittük el) nem tántorodott meg, lassan, de biztosan araszolt felénk, vicsorítva, kivillantva ezzel éles fogait. Olyan meghatározhatatlan mértékű félelem töltött el, mint soha korábban – még a pókokat is inkább kívántam volna, csak ezt ne.

– Fred… – szólítottam meg a fiút, és akartam valamit mondani, de egyszerűen nem tudtam, mit; csak beszélni akartam. Merlin, itt fogunk meghalni! Legalább ne lenne ennyire gázos!

– Tudom – bólintott (bár fogalmam sincs, mit tudott), és helyet cserélt velem, így most én kerültem a fa és ő közé. Máskor nyilván tetszett volna a felállás, de akkor nem lettem tőle boldogabb; értettem, hogy az első sorba vonulni önként egy lovagias és bátor tett volt, de ha ő meghalt volna, úgyis én jövök… Annyira leblokkoltunk, hogy eszünkben sem volt pálcát rántani. Elkeseredetten markolgattam Fred talárjának anyagát, és a válla felett átkukucskálva lestem a történéseket. A tehetetlenségnél nincs rosszabb érzés a világon.

Aztán a farkas a levegőbe szippantott és elrohan, pont úgy, mint Haver tette. Haver! Jutott eszembe kis, szőrös barátom. Őt mentem megkeresni, de nem akadtam a nyomára. Már épp szólni akartam volna Frednek, hogy meg kell keresnünk a kutyát, amikor a Sors úgy döntött, hogy szeretne még egy kicsit szórakozni velünk – először csak a jéghideg légáramlatot vettük észre, ami elég volt ahhoz, hogy a néhány másodpercre lecsillapodott szívünk újra rohamosan kezdje pumpálni a vért és az adrenalint.

A dementor ráérősen lebegett el mellettünk, majd megállt előttünk néhány méterre. Szerencsére nem láttuk a fejét, csak azt, ahogy oldalra billenti, mint aki nem tudja, mihez is kezdjen velünk. Amikor végül nagyon, nagyon lassan előrébb hajolt, Fred felém fordult és megölelt, én pedig könnyes szemekkel bújtam hozzá. Volt abban valamiféle drámaian romantikus, hogy együtt haltunk volna meg, ha arra kerül sor; egy kicsit megnyugtatott, hogy nem voltam egyedül, és gondolom ő is úgy érezhetett. A fejét a hajamba fúrta, én pedig belélegeztem az illatát, akkor úgy gondoltam, hogy egyszer s utoljára.

De túl egyszerű lett volna, ha így végződik.

Több dolog is egyszerre történt: két kiáltást hallottunk az erdő két különböző pontjáról; a dementor az égre nézett, Fred pedig motyogott valamit, amit nem értettem a fülemben dobogó vértől. Hosszú, hosszú ideig vártunk, legalábbis nekem úgy tűnt, pedig alig lehetett több két vagy három másodpercnél, vártuk az elkerülhetetlent. De az csak nem jött, így oda mertünk nézni.

A dementor eltűnt.

Némán meredtünk a sötétbe, ahol semmiféle mozgást nem láttunk a megszokotton kívül. Próbáltam keresni a megfelelő szavakat, de egyszerűen nem találtam. Majdnem meghaltunk. Most akkor mi van?

Fred volt az, aki előbb magához tért a sokkból. – Miért van az, hogy veled mindig csak a baj van?

Elképedve néztem rá, majd végül nem bírtam tovább, elnevettem magam és ő is így tett. Az a fajta, megkönnyebbült nevetés volt, amit csak húzós helyzetek után lehet átélni. Ez pedig határozottan az volt.

– Egy vérfarkas és egy dementor… Trelawney megmondta, hogy ebben az évben még meghalok – túrtam a hajamba hitetlenkedve.

– Te neked is ezt mondta?

– Aha.

– Hányszor?

– Idén háromszor.

– Ó, akkor te jobban meg fogsz halni, mint én – legyintett. – Én eddig csak kétszer kaptam halálos jeleket a Sorstól.

A halálos rémületre jött jókedv egy része hamar elpárolgott, és jött a kérdés: miért ment el a dementor? Lupin azt mondta, hogy nem kímélnének meg. Akkor miért? És miért volt ott egy vérfarkas? És kik kiabáltak? Az égre felnézve egy kérdésre legalább megkaptuk a választ: tucatnyi és még több, fekete csuklyás alak úszott el az égbolton, már amennyire láthattuk.

– Azt hiszem, jobb, ha most megyünk – nyelt egyet Fred, majd a kezét nyújtván felém, átsegített egy hatalmas fagyökéren, ami alatt akár át is mászhattam volna. Már nem haragudtam rá, valahogy a püfölés és az életem féltése között elfelejtettem. Továbbra is ölni tudtam volna azért, hogy Angelina és Fred afférját (amiről nem tudtam biztosan, valóban az-e) semmissé tegyem, ahogy a többi lányét is, de úgy döntöttem, később foglalkozom velük. Abban a pillanatban annak is örültem, hogy éltünk.

Beletelt egy kevés időbe, mire megtaláltuk a kivezető ösvényt, s mikor kiértünk, már két órája folyt a vizsga.

– Anya meg fog ölni – sóhajtott Fred beletörődően, miközben lezuttyant egy mohás kőre az út szélén.

– Még bemehetsz a vizsgára – próbálkoztam valamiféle felvidító, erőt adó szöveget összehozni; kevés sikerrel, ugyanis én is pontosan jól tudtam, hogy nincs esélye. – Megmondod, hogy az én hibám volt. Egészen biztosan…

– Hagyjuk, AJ – vágott közbe fejcsóválva a fiú, majd végül elvigyorodott. – Nem olyan fontos, amúgy sem volt sok esélyünk „rendes” munkát találni, és mások voltak a terveink.

Összeráncoltam a szemöldököm. – A viccbolt?

– A viccbolt – bólintott. Igaz, ahhoz nem kellett egy RBF vagy RAVASZ sem, viszont pénz annál inkább, amiben viszont nem úszkáltak. Nem akartam ezt a témát felvetni, gondoltam ő is tisztában van ezzel, így maradtam az asztronómiánál.

– Biztos, hogy minden rendben lesz? Ha nem, tényleg magamra vállalok mindent, mert hát… Mea Culpa… – csavargattam az egyik hajtincsem, de ő csak mosolyogva megrázta a fejét.

– Először is: ne beszélj külföldiül – bökött oldalba.

– Ez latin volt, olyan nincs, hogy külf…– Ezt sem mondhattam végig, ugyanis Vöröske megint félbeszakított.

– Másodszor: ne szólj közbe. – Olyan meggyőző volt az ál-morcos képe, hogy tényleg csöndben maradtam; ennyi amúgy is járt neki, ha már egyszer megmentett. – Harmadszor: tényleg nem fontos a vizsga, megleszek anélkül. Talán az írásbeli részével sikerül elégségest összekaparnom. Negyedszer pedig: Anya akkor ölne meg igazán, ha hagytalak volna egyedül bolyongani – fejezte be felállva az ülőhelyéről, aztán belebokszolt a vállamba. Nagyjából ennyi volt a köztünk lévő, általános interakció, de akkor ezzel is beértem.

– Köszönöm – mondtam ki végül azt a szót, aminek először kellett volna elhagynia a számat, amint megpillantottam. Hümmögve pislogott rám, majd mikor megértette, hogy mit is köszönök, újfent elmosolyodott.

– Szívesen. Bár valószínűleg bárki megtette volna – válaszolt ijesztően szerényen.

– De nem bárki jött, hanem te! – ellenkeztem rögtön, mire gondolkodó arcot vágva felnézett az égre, aztán vigyorrá alakult mosolyával bólintott.

– Hát igen. Én. Mert egy hatalmas hős vagyok! Önzetlenül mentelek megmenteni! Minimum járna nekem ezer galleon és egy babérkoszorú. Merlin a nyomomba se érhet. – Ennyit a szerénységről. Egy pillanatra megállt, összefonta a karjait a mellkasa előtt, aztán hozzátette: – Erre te nekem rontottál és ordibáltál velem. Legközelebb otthagylak.

– Rendben, ha legközelebb majdnem meghalok, engedélyezem, hogy nyugodtan otthagyj – egyeztem bele komoly arccal, de ekkor én is megálltam, ugyanis villámként csapott belém a felismerés a szikláról. – Piton. Kókuszmelltartó..

– Mi van? – fordult felém meglepődve Fred, látszott rajta, hogy tényleg nem érti, mit akarhatok ezzel a két szóval.

– Az a nagy, mohás szikla, ami ott volt az erdőben – magyaráztam. – Pont úgy nézett ki, mint Piton kókuszmelltartóba és fűszoknyában!

Fred először nem tudta felidézni az említett tereptárgyat, de amint eszébe jutott, és körvonalazódott előtte a hawaii hulát járó Piton képe, elnevette magát, ahogy én is. Ilyen jó hangulatban indultunk meg a kastély felé.

Azt hiszem, a továbbiakat ecsetelni nem fontos: kiderült, hogy már kerestek minket, az volt az egyik kiáltás, amit a dementor eltűnése előtt hallottunk. Az asztronómia vizsga végére befutottunk, engedték, hogy a maradék időben próbálkozzunk, így sikerült valamennyi pontot elérnünk, de nem is ez volt a lényeg. Senki nem értette, hova tűnhettünk, és miért nevetünk ennyire, ha meglátjuk a bájitaltan professzort.

Másnap Anya és Mrs. Weasley is küldtek egy-egy rivallót, de már szinte megszokott volt, így csak némi bűntudatot éreztem. Frednek rosszabb volt a helyzete, ugyanis kiderült, hogy összesen három RBF-et tudott összegyűjteni a tízből: átváltoztatástanból, SVK-ból és asztronómiából is egy-egy várakozáson felülit kapott. George is ennyit szerzett, egy kiválót gyógynövénytanból és szintén várakozáson felülit átváltoztatástanból és SVK-ból. Lee úgyszintén három RBF-et szerzett: Legendás Lények Gondozása, átváltoztatástan és SVK, az első kiváló, a második elégséges, míg a harmadik várakozáson felüli.

A legnagyobb meglepetést nem az okozta, hogy a bátyám nullánál több, sikeres vizsgát tett, hanem a saját eredményeim: nyolc RBF. Nyolc! A jóslástanomra borzalmast kaptam, a mágiatörténet hitvány, de nem is számítottam másra. Négy kiválót is szereztem, mugliismeretből, LLG-ből, bájitaltanból és SVK-ból. Ezen felül várakozáson felüli lett a bűbájtan és az átváltoztatástan, elégséges pedig a gyógynövénytan és az asztronómia. Utóbbi kettőben reménykedni sem mertem volna.

Kiderült, hogy Lupin volt az, akivel az erdőben találkoztunk. El sem tudtam hinni, hogy a kedves és barátságos professzor havonta vérfarkassá válna! Az iskolában szinte mindenki így volt vele, kivéve persze a mardekárosokat. Nyilvánvaló volt, hogy a professzor miattuk mondott fel: meg tudtam volna fojtani őket egyetlen kanál segítségével. Miért pont Lupin? Ő lett az egész iskola kedvenc tanára, segített a jövőmmel kapcsolatban, és tessék, egy évet maradhatott csak. Oltári nagy Pech.

Jaden utoljára a vonaton láttam. Átnézett rajtam, én pedig úgy döntötte, nem érdekel; később megtudtam, hogy mind a tizennégy tárgyból sikeres lett a RAVASZ-a, nyomban felvették az Aurorképzőbe. Annak ellenére, hogy utáltam, azért elismerem, szép teljesítmény volt. A Sirius Black-ügy nagy port kavart a diákok között, egy gyilkos megint szabadon mászkált, de valahogy nem éreztük veszélynek, én legalábbis biztosan nem. Egyelőre vége volt.

Vége… Ez olyan lehangoló szó, nem? Olyan, nem is tudom, megmásíthatatlan, végleges, mintha az életünk egy szakasza lezáródott volna, pedig az az igazság, hogy valami csak akkor vette kezdetét. Akkor kezdődött az igazi kaland; talán nem dementorokkal, vérfarkasokkal vagy pókokkal, legalábbis egyelőre, de már akkor tudtam, hogy a Roxfortban töltött harmadik évem igazán különleges lesz. És mint sok megérzésem, ez is bevált.

Fred „partnereiről”, úgy döntöttem, nem veszek tudomást. Meg akartam engedni magamban, hogy legalább egy kicsit boldog legyek, aztán majd álmodozhatok arról, hogy kinyírom azokat a lányokat, az úgyis megnyugtat. Szeretnék mindent Fredre fogni, de ez az én hisztis jellememből fakadt, az élet pedig túl rövid ahhoz, hogy mindig mindenen fennakadjunk. Valahogy sokkal élvezetesebbé vált azután minden, hogy eldöntöttem: nem érdekel.

Sok dolgot megtudtam ebben az évben, többek között azt, hogy az élet nem annyira rossz, na meg azt is, hogy lett valamiféle életcélom. Hogy mi az? Legenda akarok lenni. Az a lány, aki úgy marad meg a köztudatban, hogy mindig mosolyog, még akkor is, ha a dolgok nem mennek flottul. Még akkor is, ha a szíve össze van törve. Az a lány, akiről úgy szólnak majd az emberek, hogy fel tudta dobni őket, segített, hogy a dolgok napos oldalát lássák, még akkor is, ha a bánat és szomorúság szürke felhői lepték el. Még akkor is, ha már semmi jót és szépet nem látott az életben. Az a lány, aki mindig az a lány lesz, aki törődött a barátaival, és az ő érdekeiket nézte. Még akkor is, ha nem érdemelték meg. És akkor, ha ez a lány leszek, talán azt is megérthetem majd, hogy „egy kanyar sosem az út vége, hacsak le nem sodródsz az ösvényről”.

Én már megtaláltam az ösvényemet, egy kérdés volt csak – képes vagyok végig járni?