according to ME - avagy szerintem a világ Version #01 || 1280x1024 MOZLLA
Welcome


Üdv eme kicsiny honlapon, mely tulajdonképpen tükre egyéni, bár talán nem mindenki számára érdekes személyiségemnek, múltamnak, jelenemnek, szóval, a világomnak. 1997. január 23-án születtem, így 17 éves vagyok, vízöntő. Úgy tartják, eme jegy szülöttei igazi újítók, akik előrébb viszik a világot; én azért nem élnék eme általánosítással, de az tény, hogy szabadság-mániás vagyok, már csak azért sem szeretem azt, amit mindenki, az egyéniségre törekszem, és egy jól működő barátság mindennél fontosabb számomra. Neurotikus vagyok, kissé mizantróp (vagy inkább csak antiszociális, esetleg lelketlen), ezek mellett enyhén apa-komplexusos, hipochonder és önbizalom-hiányos, ugyanakkor arrogáns, szarkasztikus és cinikus. Igazán felüdítő jellemzők, nem? Ha esetleg nem sikerült elriasztanom téged az olvasástól, annak örülök, és tárt karokkal várlak!

 

 
Chat

Nem kérek túl sok mindent, egyedül annyit, hogy kulturált formában fejezd ki magad, és ne hirdess. Amit a törvény nem tilt, azt szabad: nyugodtan megkérhetsz, hogy nézzek be és véleményezzem az új kinézeted, jelentkezzek erre és arra a versenyre, kérhetsz cserét, szóval, szabad az út :)

 
Kiccsalád

//accordingtome.gportal.hu/portal/accordingtome/upload/686618_1390651166_05938.jpg
//accordingtome.gportal.hu/portal/accordingtome/upload/686618_1390651166_04698.jpg

Képre vár: Luna

Cserének nyugodtan jelentkezhetsz a chatben, hidd el, nem fogom leharapni érte a fejed, sőt, aktív látogatód leszek, mert neten keresztül abszolút túlszociális és barátságos és ölelkezős vagyok, csak aztán igaziból ne kelljen...

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Been here
Indulás: 2010-09-22
 
19. Fejezet - Harbinger of Something


– Miss Cook! – csapta le elém a kezében tartott vaskos könyvet Piton. Ijedten rezzentem össze, és csak nagyon lassan mertem felé fordítani a fejem.

– Igen, professzor úr? – pislogtam fel rá ártatlanul, pennám és a kezem megállt a mozdulat közben.

– Bár nyilván fontos tanulmányokat végez a… – Itt jobban szemügyre vette a lapomat –… pálcikaemberek, szívek és absztrakt minták összefüggéseiről, úgy gondolom, talán belemélyedhetne a tankönyve százhatvankettes és százhatvanhármas oldalába. Lehetséges, hogy véletlenül húsz pontot vonok le holnap, amiért nem tudja majd elmondani a Felejtés Főzet összetevőit, azok fellelhetőségét és a bájital felhasználhatóságát.

Véletlenül, mi? Legszívesebben hangosan is kimondtam volna, de nem akartam pontveszteséget vagy büntetőmunkát, így csak magamban zsörtölődtem és erőltetett mosollyal bólintottam. – Igenis, professzor úr.

– Szemét denevér – dörmögte Ron a saját házi feladata fölé görnyedve. A Nagyteremben tanultunk, immár nem nőttem hozzá az ikrekhez és a bátyámhoz. Mióta együtt töltöttük a karácsonyt, és Fred újra összetörte a lelki világom, igyekeztem Ginny mellett maradni, aki nem kérdezősködött, ha nem válaszoltam egy kérdésére. Tudta, hogy azon gondolkozom, mikor és milyen módon tálaljam Jadennek a szakítást. Azóta természetesen találkoztam is vele, de vagy nem tudtam rávenni magam, vagy ő nem volt egyedül, és mindig kénytelen voltam elhalasztani a beszélgetést. Bár az is lehet, hogy ezzel csak a kifogást kerestem, nem akartam fájdalmat okozni a fiúnak, még akkor sem, ha ez így még rosszabb. Eldöntöttem, hogy míg nincs egy kihagyhatatlan alkalom, vagy nincs valami frappáns stratégiám, addig nyuszi maradok.

– Ez olyan menő volt! – ült le mellém Lee nevetve. – A srácok felrobbantottak egy trágyagránátot a mardekárosok klubhelyiségének bejárata előtt. Mit egyet? Egy egész ládányit! Ha láttad volna, hogyan néztek ki azok a zöld kígyók…! Sajna Flitwick lemeszelte őket, de így is megérte. – Mondania sem kellett, tudtam, hogy Fredről és George-ról van szó. A szemben ülő Harryék felnevettek, de én fel sem néztem a könyvből.

– Aha – bólintottam rezignáltan.

– Hé, élsz még? – bökte meg a vállam gyanakodva. – Trágyagránát!

– Tudom.

– A Mardekár előtt!

– Hallottam.

– Azt hittem, szereted, ha nekik rossz – szontyolodott el, majd közelebb hajolt, hogy csak én hallhassam, amit mondani akar. – Miért vagy ilyen nyomott újabban? Van valami köze a karácsonyhoz? Vagy Jaden csinált valamit? Megverjem? Lehet, hogy erősebb és nagyobb, meg okosabb nálam, de én megdobálhatom kajával…

Hihetetlen, milyen gyorsan tudja előbb eltalálni, majd elszúrni a találgatást!

– A karácsonynak van, és Jadennek is, de ő semmit nem csinált. Az én hülyeségem, szokás szerint.

– Akarsz róla beszélni?

– Veled? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mire ő bólintott. – Kösz, inkább nem.

– Olyan lehangoló vagy! És egyáltalán nem vicces! – állt fel duzzogva, és már éppen készült volna leülni valahova máshová (talán Angelináékhoz, akik az asztal másik végén nevetgéltek), amikor Draco Malfoy rontott be a Nagyterembe. A zajra mindenki odafordult, a levegő egyszeriben megfagyott, nekem pedig nagyon, nagyon erősen kellett küzdenem, hogy visszafogjam kitörni készülő hahotámat. Hogy miért? Egyszerű: ihletet kaptam az ikrek tréfás hajkeféjéből, így Draco tejfölszőke haja félig rágógumi rózsaszínné, félig neonkékké változott.

– Piton professzor! A griffendélesek megint terrorizálnak, pedig nem is csináltam semmit! – állt oda házvezetője mellé Malfoy, nem törődve a lassanként mindenkiből kibukó nevetéssel, helyette fenyegetően Ronhoz indult. – Valamelyik Weasley volt az, úgyis tudom!

– Persze, mert nincs jobb dolgunk, mint téged szekálni – forgatta meg a szemeit Ron, és úgy döntött, nem néz Malfoyra. Hogy azért-e, mert félt, hogy nem bírja megállni nevetés nélkül a hajszínét, vagy azért, mert nem érdekelte a fiú hisztije, esetleg azon okból kifolyólag, hogy –ne adj’ Merlin – a tanulásra koncentráljon, azt nem tudom.

– Látja, Uram? – mutatott a vörös hajú fiúra vádlón. – Egyszerűen képtelenek abbahagyni!

– Elég legyen ebből az infantilis szóváltásból – szólalt meg Piton is, arcán szokás szerint nem látszódott semmi érzelem. Miért is lett volna? Kétlem, hogy valaha is képes lett volna mosolyogni, vagy ha mégis, az ahhoz szükséges izmai már régen elsorvadtak. A fiúk végül abbahagyták a vitát, Draco el lett küldve azzal, hogy csináljon valamit a hajával (ezt Pitontól hallani külön felemelő!), tőlünk pedig nem vontak le pontot, mert nem tudtak miért, bizonyíték híján. A jelenet végén Lee visszalépett mellém néhány pillanat erejéig.

– Tévedtem. Azért tudsz pár dolgot – veregetett vállba, majd elhúzott az asztal másik végéhez. Ekkor léptek be a terembe George-ék, lepacsiztak néhány emberrel, akik szintén hallottak a trágyagránátoktól, majd (miután a fiúk levágtak pár grimaszt a Mardekár asztala felé) Piton leültette őket mellém.

– Helló, Cicavirág – köszönt George, és elővett egy tekercs pergament. – Utálunk lemaradni dolgokról, épp ezért akarom megkérdezni, hogy Malfoy új stílusra váltott?

– Ha igen, javasolni kéne neki egy fodrászt. A kék és a rózsaszín együtt kissé erős az én szememnek. Egyébként szép volt – bólintott Fred.

– A te műved, mi? – érdeklődött George, majd ránézett ikertestvérére, aki elvette a húga elől a sütit, amit tőlem kapott. Igyekeztem nem figyelni rá, nem gondolni arra, hogy már megint mi történt, így csak George-hoz beszéltem.

– Aha.

– Elárulod, hogy jött össze? Mármint, Malfoy eléggé dúlt-fúlt, valami olyasmit fröcsögött felénk, hogy „még megkeserüljük”, szóval nem tudják, hogy te voltál. Ha a szemtől szembeni varázslat így kizárva, hogy csináltad? Csak nem jöttél rá a mi trükkünkre?

– A mester sosem árulja el a titkait – vigyorodtam el örülvén a fejemnek, hogy képes vagyok úgy megcsinálni valamit, amire még ők sem jönnek rá, legalábbis nem rögtön. Egyébként nem volt nehéz: Pansy Parkinson, az a rókaképű lány, aki oda van Malfoyért, valamiért magánál tartotta a srác hajkeféjét… Innentől kezdve sima liba volt ellopni, kicsit megbuherálni, aztán visszarakni a táskájába. Hogy hogyan került vissza Malfoyhoz, arról már nem tudok nyilatkozni.

– Gonosz – motyogta George durcásan, de a szemei csillogásán láttam, hogy egyáltalán nem haragszik. – Holnap el kellene mennem a könyvtárba, kéne egy-két anyag a gyógynövénytan házi dogámhoz. Eljössz velem?

– Szívesen, Maki – bólintottam nem túl igazi mosollyal. Úgy tűnt, nem kerülte el a figyelmét, és mintha kérdő tekintettel nézett volna rám, de nem szólalt meg.

– Engem számításba sem veszel, Georgie? – kérdezte sértődötten Fred. Egy rakás lap feküdt előtte az asztalon (valószínűleg újkorában könyv lehetett, de eléggé le volt amortizálva), és próbált úgy tenni, mintha olvasná is. Azért gondolom, hogy csak imitálta az olvasást, mert neki fejjel lefelé volt.

– Miért, Freddie? Az edzés-mentes szabadnapod a könyvtárban akarod tölteni? – vigyorgott rá vissza George. Igaz, egyikük sem volt nagy tanuló típus, de ha választani kellett, hát ilyen szempontból George volt a felelősségteljesebb és érettebb. Tényleg, vajon melyikük az idősebb? Hiába ismertem őket lassan két éve, még nem kérdeztem meg őket, viszont nagyon érdekelt. El is határoztam, hogy felteszem a kérdést, amint lehet.




Erre a könyvtárban került sor, másnap, szombaton. Az egyik eldugottabb sarokban lévő asztalnál ültünk, én olvastam, George írt, Fred pedig egy gurkó formájú mini-labdát dobálgatott a levegőbe. A közelsége eléggé feszélyezett, de nem mutattam ki, már megtanultam együtt élni vele – még akkor is, ha észveszejtően jól festett a fekete-fehér ingében.

– Hé, ti… – szólítottam meg őket nemnek, kornak, napszaknak megfelelően. Abbahagyták a tevékenységük és a kedvemért rám figyeltek. – Melyikőtök az idősebb?

Nem válaszoltak azonnal, sőt, nagyon meglepetten pillogtak rám.

– Hát, szóval…

– Izé…

– Az az igazság…

– Igen, igen…

– Nem tudjuk – válaszolták végül kórusban. Ezt az információt én fogadtam meglepetten és nehezen.

– Hogy mi? – kérdeztem vissza, mint aki rosszul hallott. Esküdni mertem volna, hogy azt mondták, nem tudják. De az lehetetlen, ugye? Mármint, mi az, hogy nem tudják?! Össze voltam zavarodva, így reménykedtem abban, hogy bővebb magyarázatot is kapok tőlük.

– Ahogy mondtuk: nem tudjuk – rántotta meg a vállát Fred, majd visszatért a széken való hintázáshoz (lábakkal az asztalon, persze) és a dobálózáshoz. Meg akartam kérdezni, az mégis hogy lehet (és hogy nem venné-e le a lábát a dogámról), de George megelőzött.

– Nem t’om, mennyire vetted észre, de külsőleg eléggé…

– Hasonlítunk? – vetette fel Fred a plafont bámulva.

– Ja, valahogy úgy – bólintott George. – A babák meg amúgy is eléggé egyformák. Mind kicsi, pufi és röhögős. Ehhez még vedd hozzá, hogy nem tudtunk beszélni, már akkor is szerettük a „Ki vagyok én?” játékot, és Anyáéknak három másik gyerekre is kellett vigyázniuk…

– Szóval nem tudjátok, ki született előbb…? – Egyszerűen képtelen voltam felfogni, ezt hogy nem lehet tudni. Elvégre, az embert csak érdekli, hogy öccse van vagy bátyja, nem?

Fred visszabillentette a széket a helyére, és a változatosság kedvéért az asztalon gurítgatta a gurkót. – Nem – válaszolta unottan. – Azt nem mondtuk. Hivatalosan én vagyok az idősebb, úgy két perccel.

– Csak az nem biztos, hogy Fred tényleg Fred – tárta szét a karját George, majd összeráncolta a szemöldökét és elgondolkodva nézett az egyik növény képére a könyvben. – Ez így elég hülyén hangzik… Szóval! A sok cserélgetés után fogalmunk sincs arról, hogy akit Anyáék Frednek neveztek el, az nem én vagyok-e… Úgy egy éves korunktól kezdve kaptunk F és G betűs ruhákat, úgy különböztettek meg minket egymástól, míg el nem kezdtük azokat is cserélni. Akkor már persze elég eszünk volt ahhoz, hogy tudjuk, melyikünk mely. Biztosan van valami bűbáj, vagy lötty, ami megmondaná, hogy ki az idősebb…

– De nem igazán érdekel – fejezte be testvére helyett Fred, majd rám vigyorgott, amitől a szívem hevesen kalimpált (hála a karácsonyi kalandnak), de türtőztettem magam. – Leéltem egy évet névtelenként, aztán tizenötöt Fredként. Nem bírnám ki, ha kiderülne, hogy olyan béna nevem van, mint „George”.

– Csak irigykedsz. Szeretnél te George lenni! – közölte magabiztos mosollyal George, majd becsukta az előtte lévő könyvet és elővett egy másikat. Nekem ugyanolyan volt mindkettő, könyv, hülye növényekkel, de ő tudta… Még mindig nem voltam képes ugyan felfogni, hogy milyen lehet a helyettük, de logikusan végiggondolva, már nem is volt olyan lehetetlen, sőt. Ha nekem lennének egypetéjű ikergyerekeim, egészen biztosan mindig keverném őket, anyai szeretet és tudás ide vagy oda.

– Minden vágyam, hogy gyógynövénytant tanuljak, de tényleg.

– Most is azt tanulsz.

– De te csinálsz mindent, azért így erős túlzás, hogy tanulok!

– Ha már az órákról esett szó – kezdtem bele a kérdésbe, melyre igazából már tudtam a választ, de azért megerősítést vártam – , mondjátok csak, hogy terveztek vizsgákat tenni év végén?

A válaszuk és reakciójuk mindösszesen egy „ugyan, kérlek” féle, lesajnáló nézés volt. Ők meg a házi? „Ugyan, kérlek!”

– Én vagyok a hülye, hogy megkérdeztem – csóváltam meg a fejem. Hát igen, hiába tagadnák, nem hiszem, hogy túl sok esélyüket lett volna. Nem azt mondom, hogy hülyék, mert nem voltak azok, soha; de csak azt teszik meg, ami érdekli is őket, a többi energiájukat már csak arra fordítják, hogy meglegyen, amennyi feltétlenül szükséges. Már eltelt az év nagy része, Januárban jártunk, de ők nem tanultak, úgy általában, semmit. De legalább a beadandókat úgy, ahogy megírták.

– Hát itt vagy! – hallottam meg a hátam mögül Jaden hangját. Nem tudom, miért, de ugyanúgy összerezzentem, mint korábban Pitonnál, és a szívem vadul kezdett verni. Nem azért, mert ennyire örültem neki (az csak Frednek jár), hanem azért, mert igyekeztem kerülni őt.

– Szi… szia – köszöntem nagyot nyelve és mosolygós álarcot erőltettem magamra. Miért most? Igazából lényegtelen volt, hogy mikor, most, holnap, egy hét vagy egy év múlva, nem akartam találkozni vele. Minden alkalom egyre csak növelte a bűntudatom, és mégsem tudtam rászánni magam a lépésre. Mert gyáva voltam. Fogalmam sincs, hogyan kerülhettem a Griffendélbe. Komolyan így akarok élni? Hogy félek Jadentől, a reakciójától, ezért inkább vele maradok? Ez egy remek kérdés volt, amire a válasz természetesen nem. Azonban ezért tenni is kell, ami már más tészta.

– Helló, fiúk – mosolygott rá az ikrekre, miközben a vállaimra helyezte a kezét. Olyan illata volt, mint az ősznek: egy rész eső, egy rész száraz, lehullott falevél, és volt benne valami édeskés is, amit nem tudtam volna meghatározni. – Készültök a jövő havi meccsre?

– Leverünk téged, Lloyd – közölte tipikusan férfias, erőfitogtatós, de nem durva hangnemben Fred. Máskor leállítottam ezt a kedvesebb hangnemű „kakaskodást”, de akkor csak arra tudtam gondolni, hogy mennyivel jobban szeretem Jaden illatánál Fredét. Az övé egyfajta keverék, némi férfias pézsmaillat és friss gyümölcssaláta, kókusszal és mandulával. Nehéz megmagyarázni, de abban biztos vagyok, hogy nem lett volna szabad ennyit szagolgatnom. George-ét nehezebb volt felidéznem, de az övében mintha azt a fura olasz likőrt véltem volna felfedezni, csak alkohol nélkül. Amarettó? Azt hiszem, úgy hívják. Abban is van mandula, de mellé cseresznye társul. Lee-nek viszont, pontosan jól tudom, csokis süti illata volt. Azért szerettem ölelgetni. Merlinre mondom, illat-mániákus vagyok!

– Naná. A Mardekár is megtette – toldotta meg George is, de ő nem annyira Jadennel foglalkozott, mintsem velem. Ki tudtam olvasni a szemeiből, hogy ért valami olyat, amit nem mondtam el, de ő tudta. Szokás szerint rájött a helyzet nyitjára, de csak csöndben jelezte felém, a maga módján. Nem bírtam sokáig állni a tekintetét, elkaptam a sajátom és zavartan nézegettem az előttem lévő könyv sorait. Csak néztem, nem olvastam, mert képtelen voltam felfogni a szavakat. Az agyam egyre csak Fred és Jaden között cikázott, hol az egyikük képe bukkant fel, hol a másiké. Ez így tényleg nem mehet tovább, vettem erőt magamon.

Ekkor tudatosult csak bennem, hogy Jaden egy ideje hozzám beszélt.

–… tanultam, aztán összefutottam Lee-vel. Épp Angelina Johnsont próbálta rávenni valami rangira. Szegény ördög, sosem fogja feladni… Na, szóval, ő mondta, hogy itt vagy. Egyr…

– Jaden, beszélhetünk? – szakítottam félbe idegesen és kissé udvariatlanul.

– Persze.

Sóhajtva felálltam és elindultam egy még csöndesebb zugot keresve. Mielőtt végleg eltűntünk volna a polcsorok között, visszanéztem a fiúkra. George bátorítóan rám mosolygott és kacsintott, Fred pedig olyan értetlenül nézett ránk, mint Lee szokott általában, látszott rajta, hogy nincs képben. Még hallottam, hogy megkérdezi, mi is folyik itt, de George csak annyit mondott, hogy nem érdekel. Sejtettem, hogy Fredet nem lehet ilyen egyszerűen lerázni, viszont nekem nagyobb gondokkal kellett megküzdenem, ez már az ikertestvére problémája volt.

– Szóval, mit szerettél volna mondani? – állt meg előttem Jaden, nekidőlve az egyik polcnak. Mögötte azt hiszem, hogy szellemjárta kastélyokkal foglalkozó, bőrkötetes könyvek sorakoztak a polcokon, mintha huhogást is véltem volna hallani felőlük, de nem figyeltem árjuk. Hétvége lévén nem viselt talárt vagy egyenruhát, csak egy egyszerű pólót (ami azonban igen előnyösen kiemelte az izmos mellkasát és a karjait) és egy farmert, a haja pedig kócos volt, hogy a klubhelyiségben töltött, áttanult éjszakák miatt-e, vagy pedig mert így nézett ki jól, nem tudom. Mindenesetre, észbontóan festett, még akkor is, ha nem voltam szerelmes belé, ezt egyszerűen el kellett ismernem. A póló és a könyvtár sötétsége kihangsúlyozta a szeme és a haja világos színét, a bőre pedig (bár tél volt) megőrizte napbarnított színét. Szerény véleményem szerint nem fair, hogy ő így néz ki – miért ennyire szexi? A mai napig nem tudom felfogni, hogy mit látott bennem, de nem is volt érdekes.

– Hát, szóval… Én, mármint, izé, mi… – Fura, hogy amúgy nagy a szám, erre pont, mikor kellett volna, nem tudtam jól felvezetni a témát. Nemes egyszerűséggel nem jöttek ki a megfelelő szavak a számon.

– Igen? Mi? – nézett rám várakozásteljesen.

– Mármint, pont, hogy mi nem… Vagyis te igen, csak én nem… Vagyis én is, de nem úgy, és… – Éreztem, hogy az arcom felhevül, és idegesen tekergettem a pulóverem lelógó rojtját, majd megint előbújt a nyuszi-énem, nem is sejtve, hogy innen már nincs megállás. – Hé, nincs kedved megenni egy sütit? Csak mert nekem van!

Már indultam volna kifelé, de Jaden elkapta a kapucnimat és visszarántott, durvábban, mint azt tőle megszoktam, de még így is eléggé úriemberesen. – Most szakítasz, ugye? – tette fel a kérdést teljesen hangszíntelenül.

Nem tudtam eldönteni, hogy dühös-e vagy sem, esetleg csalódott, vagy épp örült, de nem is kellett sokáig gondolkodnom rajta, ugyanis felnevetett. Nem vidáman vagy kárörvendően, sokkal inkább amolyan félig őrült módon, mint mikor az ember tudott valamit, de az ellenkező irányba lépdelt, a végén pedig megszívta, és nem hiszi el, hogy képes volt ennyire idiótának lenni. Ez lenne a helyzet? Nem értettem. Jaden fura volt. Ilyen egy szakítás? Nem éltem át egyet sem, így tehát dunsztom sem volt, mi számít átlagosnak.

– Igen, valami olyasmi – motyogtam kelletlenül. – Jól vagy…?

– Jól-e? Remekül! – közölte vigyorogva. Nyoma sem volt annak a Jadennek, akit korábban ismertem, akit mindenki ismert. Valahogy úgy nézett rám, mint Malfoy szokott mindenkire: lekezelően, mintha ő fölöttünk állna, olyasmiket tudna, amiket mi nem, és sajnálná az ostobaságunk. – Hihetetlen, hogy mekkora álszent, manipulatív szuka vagy.

Ez a pár szó szíven ütött, szinte szó szerint. – Hogy mit… Mit mondtál?

– Azt, hogy egy ribanc vagy – ismételte meg, a hangjából sütött, mennyire nem érdeklem. Megnémultam, és csak bámultam rá, teljesen le voltam fagyva, pont úgy, mint egy éve a pókoknál. – Szóval, komolyan, ez így megy? Te szakítasz velem? Nézzél már magadba! Mást sem csinálsz, csak állandóan rinyálsz, meg depressziózol. Egy agyhalálos dementor is vidámabb nálad. Komolyan azt hiszed, hogy Weasley bír téged? Had pukkasszam ki a tökéletesség lufiját, szívi: csak megdugott, ennyi.

– Én sosem feküdtem le Freddel! – Igen, nagyjából ennyi volt a hozzáfűzni valóm. Jaden vetett rám egy lesajnáló pillantást.

– Igen? Még arra sem kellettél? Elég gáz szituáció lehet. Ugye tudod, hogy szinte az összes lányon végigment az évfolyamon, meg alatta? Patricia Stimpson, Katie Bell, Marietta Edgecombe, Fay Miriam, Alexis Thornwell, Sarah Fyfield… Na meg Angelina Johnson.

A név hallatára a maradék lélekjelenlétem is elszállt. Angelina… Nem, az nem lehet. Meg a többiek… Fred sosem… Ugye…? De hát végül is, fiú, és elég népes a rajongótábor,a még ha igyekszem is nem figyelni rá… Nem! Az nem lehet!

Jaden nem is foglalkozott velem, egyre csak azon volt, hogy még jobban összetörjön. – Mondjuk, az a csaj… Fekete szépség a javából. Jobban belegondolva nekem is inkább őt kellett volna választanom. Többet értem volna el nála, mint nálad…

– Hazudsz… – közöltem vele rekedt hangon. A sírás kerülgetett, de úgy döntöttem, nem látszhatok még gyengébbnek előtte. Egy ilyen kétszínű alak előtt nem.

– Ó, igazán? – kérdezett vissza gúnyosan mosolyogva. – Akkor majd kérdezd meg erről a te kis Freddie barátodat. És tudod, mi a vicces? Hogy bírtalak, kedveltelek, talán szerettelek is. Tényleg. Aztán rájöttem, hogy a hátam mögött Weasley-vel kavarsz, és hát… Onnantól kezdve igaza lett a bátyádnak. Tényleg csak le akartam feküdni veled. De te még ahhoz is idióta vagy. Kívánok borzalmakkal teli életet, ostoba, sárga ringyó.

Eme csodálatos utolsó végszóval kisétált a látószögemből és az életemből is. Percekre volt szükségem, míg sikerült teljes mértékben feldolgoznom, ami történt; a megállíthatatlanul előtörő sírás már egy széken ülve talált. Igyekeztem elnyomni a hangokat, nem akartam, hogy akárki is így lásson. Nem is tudom, miért sírtam igazán; azért, mert Jaden durva volt velem? Mert ennyire obszcén szavakhoz nem voltam hozzászokva? Mert nem érdemeltem meg a vádakat? Mert egy kicsit elhittem, hogy igaza van Freddel kapcsolatban? Tényleg nem tudom, leginkább az összes okozta egyszerre. Csak abban voltam biztos, hogy soha, de soha többé nem akarom látni azt az ütnivaló fejét, és azt, hogy húsz macskával körülvéve akarok meghalni. Nem kell nekem egy fiú vagy férfi se; mind csak gondot okoz, és mérhetetlen fájdalmat.

Megalázva éreztem magamat és üresnek. Miután a sírásból szipogás lett, majd még az se, üveges tekintettel meredtem magam elé, és egyre csak azt hajtogattam: miért én? Ártottam én valaha valakinek, úgy igazán? Miért ismertem ennyire félre Jadent? Miért nem hittem Lee-nek? Miért nem átkoztam halálra azt a seggfej Ken-babát, amíg itt volt? Vagy legalább miért nem vágtam hozzá egy vaskos könyvet? Az enyhe félelem és meggyalázottság után ezen érzéseknek átvette a helyét a düh és a bosszúvágy. Úgy éreztem, szét akarok törni valamit, de nagyon gyorsan, és jobban járok, ha eltűnök, mielőtt még a könyvek látnák kárát.

Nem foglalkoztam azzal, hogy Fredék várnak rám; túl sok mindenen kellett agyalnom, mielőtt újra a szemükbe nézhettem volna. Ráadásul minden bizonnyal borzalmasan festettem, még az átlagosnál is rosszabban. Nem érdekelt, hogy holnapra még rengeteget kéne tanulnom, és nem foglalkoztam azzal sem, hogy elmondjam Lee-nek, mi történt. Egy dolog érdekelt: visszajutni a szobámba, és ott elaludni. Csak így, semmi egyéb tevékenység nélkül. Úgy éreztem, a szívem egy részét, ha nem az egészet tépték ki a helyéről a fejemhez vágott sértésekkel és lenéző viselkedéssel.

Azt azonban nem is sejtettem, hogy mennyivel könnyebb dolgom lett volna, ha inkább a fiúkhoz megyek, és felteszem a kérdéseim, ők meg a sajátjuk. Akkor minden bizonnyal nem keveredtem volna újabb, életveszélyes helyzetbe. De ki gondolkozik hónapokkal előre…?

 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre