– Karácsony a Weasleykkel… Nem lehet olyan nehéz, igaz? – kérdeztem magamtól, miközben egy kisebb poggyászt gyömöszöltem tele ruhákkal. Céltudatos pakolásról, hajtogatásról szó sem volt. – Elvégre… Ginny a legjobb barátnőm, George a legjobb barátom, Ronék az iskolában maradtak, a bátyjaik teljesen más országokban laknak. A szüleik rendesnek tűntek, már így messziről, Fredet meg csak elviselem valahogy. Harry is mindig túléli az ott eltöltött időt. Bár az is igaz, hogy ő nem szerelmes egyikükbe sem, kivéve Ginnyt, bár azt gyermeki lelkükkel még nem fedezték fel… De így meg semmi értelme az egésznek – roskadtam le végül az ágyra összegörnyedt vállakkal, majd frusztrált nyögés kíséretében eldőltem az ágyamon, és a plafont néztem.

– Na jó, AJ, szedd össze magad! – ültem fel az ágyon némi gondolkodás után, és a fülem mögé tűrtem egy hajtincset, újra nekiállván a pakolásnak. Nem tudom, valahogy megnyugtatott az, ha hangosan beszélgettem magammal, bár persze csak akkor csináltam, amikor egyedül voltam, és komoly problémám akadt, Fred Weasley pedig már jó ideje komoly problémának számított.

Odaléptem a szekrényemhez, és épp azon tanakodtam, vajon melyik pizsamámat vigyem (a Roxfortban használt pandás, a kutyás-plüssmacis, vagy a színes-pöttyös, egyformán gázak), amikor a pillantásom az üvegbe zárt pillangóra esett, mint mindig. Ott csücsült a polcomon, ugyanis nem volt szívem visszavinni a padlásra, ráadásul így is elég nehéz volt becsempészni úgy, hogy a fiúk ne vegyék észre. Természetesen azonnal Fredre asszociáltam, és sóhajtva nekidöntöttem a fejem a szekrényajtónak.

– Ez nehezebb lesz, mint becsapni egy forgóajtót… Merlin, miért kell állandóan ezt tenned velem? Hm? – emeltem a plafonra a tekintetem, mint aki égi jelre vár. – Boldogan éltünk Freddel tizenöt évig, aztán találkoztunk. Nagy ötlet volt. Most meg még válaszolni sem vagy hajlandó? Merlin, hahó?

Hosszú másodpercekig bámultam a vakolatot, de még csak egy légy sem szállt el a szemem előtt. Hát ez csúcs, sóhajtottam.

– Merlinnel beszélgetsz? – jött a hang a hátam mögül, megint úgy felgyorsítva a szívverésem, mint nem sokkal korábban a tetőn. Most persze nem tudtam semerre se leesni, de azért nem siettem el a dolgot, és csak lassan fordultam meg, hogy szembenézzek Freddel, aki az ajtófélfának dőlve állt és vigyorogva figyelt. – Kell egy orvos?

–Majd csak akkor, ha vissza is szól – ráztam meg a fejem, és kérdőn felvont szemöldökkel néztem rá. Azt hittem, mind a hárman lent vannak a nappaliban, és próbálják befejezni Lee munkáját (vajon miért éreztem azt, hogy úgysem fog összejönni?), nem értettem hát, mit akarhat. Nagyon, nagyon erősen reméltem, hogy nem áll ott olyan régóta, hogy hallhassa, amit róla mondtam, és ez beigazolódni látszott. Nem gúnyosan vigyorgott, csak amolyan átlagosan-Fredesen-jókedvűen, amit én jelnek vettem.

Ellökte magát a faltól, és ráérősen leült az ágyamra. – Már egy jó ideje megvagyunk a fával… Mi az, ez annyira meglepő? Szóval, azon gondolkoztunk, vajon megevett-e téged egy kopogószellem, vagy újra kiugrottál-e az ablakon, a végén pedig arra jutottunk, hogy meg kéne nézni. Indulni kéne, ha te kész vagy.

– Kész. Hát, késznek nagyon kész vagyok, az biztos…

Eme kijelentéssel megfogtam a hozzám legközelebb eső pizsamát, azt is belegyűrtem a poggyászom belsejébe, lecsuktam a fedelét, és egy jól irányzott ugrással a tetejére huppantam. – Azt hiszem, egy kicsit túl nagyra becsültem a ládám ruha-kapacitását…

– Jellemző – sóhajtott Fred színpadiasan, de az a vigyor még mindig ott ült az arcán. Számomra hihetetlennek tűnt, hogy valaki ennyire… Ennyire szexi és jóképű legyen még abban a ronda, rénszarvasos pulóverben is (remélem, ezzel nem Mrs. Weasley-t sértettem meg), és mégis… – A nők meg az ő ruháik. Ha két napra mennek valahová, akkor is úgy bespájzolnak, mintha legalábbis az Akapoliszpis… Akopolipisz… – Fred jól láthatóan megküzdött a szóval, még a szemöldökét is ráncolta hozzá, de nem segített. A kis nyomi.

– Az Akopaliszp… Igen, értem, miről van szó – legyintettem. Talán mégsem nyomi.

– Szóval, mintha a Világvége jönne. Mert egyébként tökre életszerű, hogy rövidnadrág és pulóver is kell, meg hatvan féle cipő, négy fésű, egy doboz hajbizgentyű…

– Hé! – emeltem fel a hangom durcásan. – Összesen van két cipőm, egy hajkefém, és öt hajgumim! Az egyik pandás.

– Sejtettem.

– Csönd, Vörös – mosolyodtam el szélesen, és játékosan felé hajítottam a kezembe eső legelső tárgyat, amit ő könnyedén elkapott a kviddicstől kialakult reflexeinek hála. Azt mondanám, hogy menő, de… Nincs de, tényleg az.

– Na, ez meg a másik! – tartotta fel a tárgyat, ami éppenséggel egy szempillaspirál volt. – A smink, meg a hasonló, büdös cuccok. Olyanok vagytok, mint egy ajtó, de komolyan. Egy kis festék, lakk, alapozó… Kilincs nem kell?

– Idióta vagy – csóváltam meg a fejem nevetve miközben lekászálódtam a bőröndömről, amit sikerült lecsuknom. A hátam mögül elégedett kuncogás hallatszott, amire megint eszembe jutott, hogy mennyire szeretem ezeket a pillanatokat, amikor nem aggódok a sok hülyeségért, ő sem veszekszik velem, csak vagyunk, szórakozunk, kiéljük a fiatalságunkat. Sokkal derűsebb, mint az idióta, szerelmes tinidráma.

– De te bírod azt az idióta fejem, ugye? – lépett mellém, nagyon, nagyon közel, és már készültem volna elvörösödni (automatikus reakció, na), de oldalra fordítottam a fejem, és egy hatéves, elöl fogatlan kislánnyal találtam szembe magam, aki óriási, csoki-bajszos vigyorral integetett a kamerába és ölelgette a pihés-pelyhes sárga foltot. Újra felkacagtam, ahogy önmagammal néztem szembe a fotón, amit hamar felváltott Fred vigyorgó ábrázata.

– Igen, bírom – paskoltam meg a fejét, akár egy kiskutyáét, majd felemeltem a bőröndöt (ami igencsak nehéznek bizonyult, de nem akartam előszedni a pálcám és valami bűbájt szórni rá). Épp nagy sebbel-lobbal léptem volna ki a szobából, amikor Fred elvette tőlem, mire felvont szemöldökkel megeresztettem egy vigyort. – Ó, nézzenek oda! És még azt mondják, az úriember kihalófélben van. Csak bujkál még néhány a bokrokban.

– Én természetemnél fogva gentleman vagyok – húzta ki magát öntelt képpel, majd elmosolyodott és megrántotta a vállát. – Anya ráhúzott néhányszor a faromra a fakanállal, még kisebb koromban, amikor elvettem Ginnytől az építőkockáját. Azóta udvarias vagyok a lányokkal.

Nyújtóztam egyet, megszabadulván a súlytól, ami négy hosszú másodpercig húzott le. – Már most szeretem anyukádat – döntöttem el. Meg azt is, hogy azt a fakanalat meg kell szereznem, de ezt nem akartam közölni vele. Beteg? Talán. De amíg nem lopózok be hozzá éjszaka, hogy levágjam egy hajtincsét, egy rossz szava nem lehet.

– Én is szeretem. Igaz, hogy még a dementor sem ijeszt meg annyira, mint ő, amikor azt kiabálja, hogy „Frederick Weasley, azonnal gyere ide!”, de… – megforgatta a szemeit, mire mindketten felkuncogtunk. Értettem, és sokadszorra is nagyon aranyosnak találtam a családjuk összetartását. Azt hiszem, nyugodt szívvel ki lehet jelenteni, hogy akármelyik ember szívesen lenne a része.

Az ajtóban megtorpantam és visszanéztem a szekrényre, ahová a pillangós üveget tettem. Még mindig ott repkedett a maga kék csodálatosságában, és erősen gondolkodtam azon, hogy mi legyen vele. Elég rég nem aludtam már nélküle, megnyugtató volt, csak az utóbbi pár napban hanyagoltam – nem is voltak szivárványos álmaim. Biztos voltam abban, hogy Ginny nem nézne hülyének, ha magammal vinném, de a többiek…? Nehéz lenne magammal csempészni, tekintve, hogy a cuccom már Frednél van. Elmélkedésemben észre sem vettem, hogy Fred nem ment le a lépcsőn, hanem visszafordult félúton.

– Megérte leugrani érte? – kérdezte mögülem, mire ugrottam egyet, először legszívesebben rohantam volna eltakarni, leplezni valahogy; azt reméltem, sikerült úgy eldugnom, hogy nem vették észre, legalábbis ő semmiképp, de sajnos úgy tűnt, nem így történt. Aztán végül meggondoltam magam, és inkább csípőre tett kézzel meredtem rá.

– Frederick! Komolyan szeretnéd, hogy egyszer szívrohamot kapjak?

– Ne hívj Fredericknek. Kezdesz ijesztően hasonlítani Anyára, AJ – vonta össze a szemöldökét riadtan és hitetlenül, majd újra lefelé indult, ezúttal már velem kiegészülve. Eldöntöttem, hogy az üveg a helyén maradhat, végül is, Fred elég közel lesz hozzám, hogy ne legyen szükségem rá. – Bírod a csibéket?

– Pelyhes, csip-csipelő, ugráló kis izék. Aranyosak.

– Nekünk is van.

– Mióta az egyik megcsípett úgy öt évvel ezelőtt, már csak a kaját látom bennük. Ropogós combok, fűszeres filék… Nyami! – Megdörzsöltem a hasamat. Rég volt már az ebéd. – De kacsátok nincs? Azokat még most is nagyon szeretem, olyan jópofák a hápogásukkal és a vicces totyogásukkal!

– Láttam, hogyan festett az a szegény csibe a képen. Tartsd távol magad a kacsáinktól – bökött oldalba vidáman, majd érdeklődve nézett körbe a nappaliban, ott ugyanis senkit nem találtunk.

– Itt hagytak volna? – vetettem fel az ötletet, de nem tartottam valószínűnek, hogy George elment volna Fred nélkül akárhová is. Fred épp válaszolni akart, amikor hangokat hallottunk a konyha irányából. Kérdőn összenéztünk, majd szinte egyszerre rántottuk meg a vállunkat amolyan „Én tudjam, mi legyen? Menjünk, nagy bajunk úgysem lehet” stílusban, én előremasíroztam, ő pedig ledobta a bőröndöm és utánam indult. Ott találtuk az asztalnál George-ot és Lee-t, amint épp jóízűen eszegettek.

– Látod? Én mondtam, hogy ennek meg kell adni a módját! – mondta Lee George-nak, aki csak bólogatott, a szája ugyanis tele volt kajával. Amolyan kultúráltan ettek, ahogy a fiúk szoktak, csak négy, nagy folt volt a padlón, és csak a fél fejük volt szószos.

– Ti meg mit csináltok? – kérdeztem leesett állal, és azt sem tudtam, hogy most röhögjek vagy sírjak kínomban. Úgy éreztem, mind a kettő elő fog törni belőlem. Azzal semmi baj nem volt, hogy ettek – de ők mindezt alsógatyában tették.

– ’i’a ’é’é! – intett George, miközben próbálta leküzdeni a falatot, kevés sikerrel.

– Mit csináltok? – ismételtem el a kérdésem, immár egy fokkal határozottabban és keményebben.

– Eszünk – közölte Lee, mintha az, hogy ők gatya nélkül eszik a sültbordát a konyhában, miközben nőnemű lény is van a házban a világ legtermészetesebb dolga lett volna.

– És a nadrágok?

– O’ – bökött a mosogató felé George, ahol valóban ázott egy nadrág. Igen, a mosogatóban, de annyira azért voltak udvariasak, hogy kivegyék onnét előtte a tányérokat. Annyi eszük már nem volt, hogy esetleg ne a földre rakják, de úgy érzem, félúton járnak.

– Akarom én ezt tudni? – kérdeztem leginkább magamtól, ugyanis eléggé féltem a válaszuktól. Ismertem már őket annyi ideje, hogy rájöjjek, jobb nekem, ha nem próbálom megérteni a férfiak agyának működési elvét.

– Igazából tök logikás az egész…– akart felállni Lee a magyarázatához, mint aki felelni készül, de inkább visszanyomtam a székre, addig sem látok semmi olyat premierplánban, amit nem kéne.

– Logikus… – szúrtam közbe.

– Az is – intett le. – Szóval, éhesek lettünk, megtámadtuk a konyhát, George leette magát…

– Te ettél le engem – morogta George, de Lee (jó szokásának híven) nem vett tudomást a körülötte lévőkről.

–… így beraktuk ázni a mosogatóba a gatyát. Rájöttünk, hogy így tök kényelmes enni, ezért kidobtam a sajátom az ablakon. Látod? – nézett rám Lee olyan ábrázattal, amiről lerítt, hogy mennyire büszke az érvelésére. – Logikás.

– Miért dobtad ki a nadrágot az ablakon? – szólalt meg mellettem Fred, aki egészen addig csöndben követte az eseményeket. Tudhattam volna, hogy miért: jó ötletnek tartotta, de én ostobán feltételeztem, hogy jó fiú lesz, és nem veti le a nadrágját.

Lee Fred felé fordult, és hatalmas vigyorral bólogatni kezdett. – Az érzésért, haver, az érzésért!

Sóhajtva masszíroztam az orrnyergem, miközben egyre csak azt mondogattam, mennyire nem értem a férfiakat, meg azt is, hogy rosszakat fogok álmodni, amikor Fred felkiáltott mellettem.

– Király! – Tudtam, hogy ezt nagy valószínűséggel mi fogja követni, mégis felkészületlenül ért, ahogy oldalra fordítva a fejem tökéletes rálátást kaptam Fred vörös, testhezálló alsónadrágjára. Amint fel tudtam fogni, mit is nézek, éreztem, hogy az arcom felhevül (minden bizonnyal pont olyan színt vett fel, mint az a bizonyos ruhadarab) pillanatokon belül a sarokban álltam, szemben a fallal, és a biztonság esetére még a szemeimet is eltakartam. A látvány így már konkrétan nem ért el, de a gondolataimtól nem szabadulhattam; tagadni sem tudnám, hogy fantáziaképeimben Fred gyakori, sőt, inkább állandó vendég volt. Igen, csúnya, rossz AJ vagyok, megesik, hogy órák alatt is inkább perverzebbnél perverzebb képzelgéseket folytatok, és álmaimban is gyakran kísértenek a kék szemek, a szeplős bőr és a vörös, rakoncátlan tincsek. Hé, a lányoknak is van piszkos fantáziája, nem? Vagy csak én vagyok perverz kéjenc, tulajdonképpen lényegtelen.

– Azt hiszem, ez nem kell – hallottam Fred hangját, majd az ablak nyitódását. Ekkor jöttem rá arra, hogy ezek teljesen bolondok, tényleg képesek lennének alsógatyában nyámmogni a konyhában, mikor én, egy lány, ott vagyok, sőt, az apám bármikor bejöhet. A testem már akkor mozdult, amikor még a gondolat sem fogalmazódott meg a fejemben, és az ablak elé ugrottam.

– Senki nem dob ki semmit! – próbáltam takarni a lehető legnagyobb ablakfelületet, kis termetem miatt kevés sikerrel. – Fred, húzd fel a gatyád, MOST! – parancsoltam rá a tőlem telhető leghatározottabb hangnemben, bár nem tudtam, hogy a pipacsvörös arcommal a zavartól kissé remegő hangon kiadott utasításom hatásos lesz-e.

– De… – kezdett volna ellenkezni, ám nem hagytam magam.

– Nincs de! Nem akarok férfialsókat látni a konyhában. Ti – mutattam az asztalnál ülő kettősre –, nagyon gyorsan szerezzétek vissza a nadrágotok, vagy esküszöm, hogy megbánjátok. Vannak bizonyos dolgok, amiket ki lehet hozni ragasztóból, hajókötélből és egy rózsaszín tütüből, előbb-utóbb pedig aludnotok kell. – Úgy tűnt, érződött a hangomon, mennyire komolyan gondolom a dolgot, mert figyelembe vettek, és mentegetőzni is kezdtek, pont úgy, mint a rosszcsont gyerekek szoktak az anyjuk előtt. Kicsit sajnáltam, mert noha nem akartam őket bántani, simán lelógattam volna mindegyiküket a Nagyterem kellős közepén, elrontott, transzvesztita balett-táncosként.

– De a nadrágom vizes! – pislogott felém George.

Lee kimutatott az ablakon. – Az enyém pedig havas!

– Az se érdekel, ha sárkányok hányták le a péntek esti nagy buli után, most meg a kukulala törzs táncolja körbe, mint Isteni ereklyét. Nadrágot húztok, most! Egyébként miből gondolod, hogy érdekel a nyomorotok? – kérdeztem fejcsóválva, enyhe „hülye vagy, fiam” tartalommal a szavaim mögött. Igyekeztem összeszedni magam, ami nem volt könnyű (mit csinál a boszorkány abban a helyzetben, amikor az az átkozott szívszerelme ledobta magáról a gatyát? Valahogy erről sosem beszélnek az órákon, pedig hasznos infó lenne), ezért a zavaromat idegességre váltottam, ami fényévekkel jobb. Nekem. A fiúk megszívták.

– AJ, de hát…

– Nem ér-de-kel! – fojtottam George-ba a szót, amit más helyzetben bántam volna (talán ő az egyetlen ember a világon, Ginny mellett, akivel sosem beszéltem durván), de most nem tudott meghatni. A lelkiismeret-furdalást orvosolhatjuk később, futott át a gondolat az agyamon. – Nem érdekel, mi a problémád, nem érdekel, hogyan teszed, csak húzz fel valamit. Fred! – fordultam vissza a fiúhoz, aki időközben megpróbálta kihasználni a figyelmetlenségem, és visszaaraszolt az ablakhoz. – Tedd le azt a nadrágot!

– Oké.

– Vagyis, vedd fel! – javítottam ki magam, majd vissza kellett fordulnom a bátyámékhoz, akik éktelen röhögésbe kezdtek. Nem nehéz kitalálni, hogyha fiúkat hagyunk egyedül kajával, abból dobálózás lesz. Az alapjában véve nem is zavart, hiszen az iskolában is gyakran csináltuk (sokszor én kezdtem), de ők még mindig alsóban voltak.

– Fiúk! Ne dobálózzatok a kajával, hanem öltözzetek fel végre! – Nem hiszem, hogy meghallották, gondoltam, ők ugyanis folytatták a tevékenységüket, sőt, még fel is álltak hozzá, és fazékfedelekkel meg nagykanalakkal folytatták a csatájukat. Átéreztem, milyen lehet az óvónők és tanárok helyzete, el is határoztam, hogy ezentúl mindig tisztelettel bánok velük; jó, ez a gondolat amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is szállt, de jól hangzott. Merlin, tudom, hogy utálsz, de kérlek, varázsold vissza őket a ruhájukba! Vagy mondd meg, hogyan vegyem rá őket! Vagy legalább adj egy jelet!

Ebben a pillanatban egy jéghideg kupac landolt a nyakamban, mire nyekkentem egyet, és vadul kapálózva-forogva próbáltam egyszerre kiszedni a havat a pulóveremből és fejbe vágni Fredet.

– Mi az, AJ? Azt mondtad, kajával nem dobálózunk, a hóról egy szót sem szóltál! – nevetett Fred, és nagyjából ekkor szakadt el valami odabent – én is beszálltam az óvodába.

– Na jó, ennyi volt! – közöltem elszántan, majd Fredre vetettem magam, és megpróbáltam elvenni a kezéből a nadrágot. – Add ide! Nem hallod? Vagy húzd fel!

Ő felnevetett, és nemes egyszerűséggel nekitámasztotta a derekát az ablakpárkánynak, egyik kezével magasba emelte a nadrágot, a másikkal pedig az egyik karom támadásait védte ki. – Valaki erőszakos lett, nemde?

– Ne szórakozz! – ráncoltam a homlokom, ahogy felugrottam, sikertelen kísérletet téve a nadrág elkobzására. Erre az ő vigyora csak még szélesebb lett; az a tipikus Weasley-ikres vigyor volt, mint mikor összejön az egyik csínytevésük.

– Hajrá, már majdnem megvolt!

Felfújtam az arcomat, mint egy durcás kisgyerek (vagy egy béka), és a mellkasát kezdtem csapkodni, de ő szerintem meg sem érezte. – Te hegyi troll, te perui bölömbika! Szinergizáld az együttműködő ügyfélreferenst, vagy szabdald szét a stagnáló koncepciót, csinálj akármit, csak húzz gatyát, és ne engem bosszants!

– Ó, csak beszélj, drága tündérbogyó, csak beszélj! – sóhajtotta magától eltelt hangon, elsődleges céljának nyilván azt tekintette, hogy kikészítsen. Lee-ék eközben tovább folytatták a csatájukat, mit sem törődtek velünk, az onnan érkező harci kiáltások és Fred önelégült vigyora azonban betett nekem; rendben, bevallom, az tett be, hogy Fredet alsógatyában látom. Lehet mondani, hogy az majdnem olyan, mint a strandon, de nem, nem olyan. Azt hiszem, nem is az akasztott ki, hogy már majdnem félmeztelen, hanem az, hogy én látom, ők látják, hogy látom, meg én is látom, hogy látják, hogy… Á, mindegy, szóval, attól féltem, hogy egy újabb dráma lesz ebből is, és nem terveztem, hogy még egyszer összevesznék velük.

Pár lépést hátráltam, mielőtt teljes erőmmel nekilódultam volna. – Banzai! – kiáltottam, akárcsak a japán katonák, és szó szerint Frednek csapódtam, akit ez annyira váratlanul ért, hogy ő is felkiáltott. Hogy mi lett az eredménye? Mivel a nyitott ablak előtt állt, jóformán nem is támaszkodott semmire, kilöktem az egyensúlyából, és mindketten kiestünk az ablakon. Tekintve, hogy a földszinten voltunk, és a korábban már említett hó is ott volt, semmi bajunk nem lett, már azon kívül, hogy telement hóval mindenünk. Ja, és Fred félig-meddig rajtam landolt, kis híján összenyomva engem.

– Tényleg nem tudnátok inkább az ajtót használni? – hallatszott bentről George hangja, de csak néhány pillanatra álltak meg a csatározással, amíg ránk pillantottak, és rájöttek, hogy jól vagyunk, utána rögtön visszavetették magukat a játékba.

– Szállj le rólam – ziháltam (kinyomta belőlem a szuszt is, alig kaptam levegőt) próbáltam letuszkolni magamról Fredet, de az erőviszonyok kiegyenlítetlensége miatt nem jött össze. Tényleg, igazán romantikus lett volna, ha egy ágyban történik, és hajlandó a könyökére támaszkodni, de így, hogy belepasszírozott a jéghideg hóba, ráadásul elterült, mint egy zsák krumpli, a legutolsó dolog, ami eszembe jutott, az a romantika volt. Oké, bevallom, a második gondolatom talán Fred ágyékának közelsége volt az enyémhez, de mint már említettem, perverz vagyok.

– Fázok – közölte teljesen témába vágóan, de semmit nem tett annak érdekében, hogy minél hamarabb melegbe kerülhessen.

– Állj fel, húzd fel a gatyád, és akkor talán jobb lesz! – morogtam, majd nekicsaptam az öklömet a vállához, de semmi hatása nem volt azon kívül, hogy megrázta, mint mikor legyet kerget el az ember.

– Valld be, hogy élvezed! – emelte fel a fejét, hogy én is láthassam a fülig érő, kéjenc és hetyke vigyorát, mire újra elvörösödtem.

– Dehogy élvezem!

Ó, dehogynem.

– Kár, mert én igen. Olyan jó puha vagy… – Ezzel ő lezártnak tekintette a témát, és átölelte a vállaimat, mint ahogyan a plüssmackót szokás. Talán bűntudatomnak kellett volna lennie, hiszen egy alsógatyás fiú feküdt rajtam és ölelgetett, miközben nekem elvileg barátom volt, de csak arra tudtam gondolni, hogy Fred szerint puha vagyok, és szeret rajtam feküdni. Oké, ez nem a világ legromantikusabb bókja, de gondolom ő sem annak szánta, csak én vettem annak… Azon kezdtem volna filozofálni, hogy vajon miért viselkedik ennyire kiszámíthatatlanul, amikor egy döbbent hangot hallottam az ég felől. Nem, nem Merlin válaszolt – az apám állt az ablakban, és kistányér méretű szemekkel nézett le ránk az emeletről.

– Ti meg mit csináltok?

Nem akarom részletezni azokat a végtelen éveknek tűnő perceket, amik ezek után következtek. Lényegében: próbáltunk valami elfogadható magyarázatot találni arra, mit is kerestünk odakint a hóban (mindent beleszőttünk a nargliktól kezdve a sósmogyoróig), mindenkire visszakerült a nadrág, és láttam Apán, hogy nagyon erősen meg kellett emberelnie magát ahhoz, hogy továbbra is el tudjon engedni a fiúkkal. Én léptem be utoljára a kandallóba, kezemben a Hopp-porral, és bátorítóan rámosolyogtam apámra (egy kicsit győzködni is próbáltam, hogy minden rendben lesz, és újfent bocsánatot kértem a konyhai rumli miatt), aki azonban csak a hajába túrva dünnyögött valamit a lányok nevelési viszontagságairól, és újabb üveg Lángnyelv-whisky keresésébe fogott.

– AJ! – kiáltott boldogan Ginny, ahogy elsöprő hévvel előttem termett és átölelt, amit viszonoztam, nem foglalkozva azzal, mennyire kormos is vagyok. Sötétvörös haját összekócolva körülnéztem, feltérképeztem, hol is vagyok. Ha valaki megkért volna, hogy meséljem el, szerintem milyen helyen lakik a Weasley család, egészen biztosan valami hasonlót írtam volna le.

A ház nem volt éppenséggel új, sőt, a sok gyerek mellett több baleset is érhette már, itt egy megperzselődött folt a padlón, ott egy falfirka, de alig lehetett észrevenni a sok-sok egyéb bútortól. Észrevettem, hogy a falak és a berendezési tárgyak nagy része a narancs különböző árnyalataiban pompázott (enyhe utalás a hajszínükre?), valamint azt, hogy két bútort sem tudtam volna megnevezni, mint összeillőt. Mégis, ez a fajta katyvasz valahogy olyan egésszé állt össze, ami otthonos érzést keltett bennem, noha soha nem jártam még ott. Ekkor vettem csak észre a pufók, virágos kötényben felém igyekvő asszonyságot, akinek rögtön meleg mosoly terült el az arcán, amint meglátott.

– Ó, kis drágám, hát megjöttél! Nagyon örülök, hogy végre megismerhettelek, a fiaim már sokat meséltek rólad – közölte, majd üdvözlésképpen megölelt, mire meglepetten pislogtam.

– Hú, de barátságosnak tetszik lenni – nyögtem ki, mire Ginny és Fredék, akik már ott ültek az asztalnál és valamiféle sütit ettek, elmosolyodtak és felkuncogtak, de Mrs. Weasley mintha meg sem hallotta volna, csak felemelte a karomat és gyengén belecsípett.

– Főnixek és griffek, eszel rendesen?! – kérdezte szörnyülködve, mire a fiúk jól hallhatóan felsóhajtottak.

– Ha te azt tudnád, Anya… – csóválta meg a fejét George, majd újabbat harapott a kezében tartott süteményből.

– Olyan soványka vagy… Na, gyere, ülj le szépen az asztalhoz, mindjárt kapsz valami jó kiadós vacsorát. No, gyere, gyere! – ütögette meg a Lee melletti üres széket Mrs. Weasley, majd miután látta, hogy engedelmesen leültem, neki is állt valamit ügyködni a tűzhelynél, amit nem láthattam. Ginny helyet foglalt a másik oldalamon, és minden fogát kivillantó vigyorral küldött felém egy „majd feltétlenül beszélnünk kell” pillantást.

– És mi? Mi éhen halunk? – kérdezte tettetett ijedtséggel Fred az anyjától, aki erre csípőre tett kézzel megfordult, és a kezében tartott fakanállal hadonászva csípősen meredt a fiára.

– Frederick Weasley! Ti nemrég uzsonnáztatok, ráadásul a sütemények felét is eltüntettétek!

– Nemrég? Nemrég?! – hüledezett George, majd a gyomrához kapott, és hangos koppanással megfejelte az asztalt. – Már három órája, Anya!

– Ne játszd el nekem a kentaur halálát! – pirított rá. – Ti is kaptok vacsorát, csak előbb szegény kislány had egyen.

– Szegény kislány, szegény kislány… Inkább ijesztő vadállat, nem szegény kislány – dünnyögte Fred a süteményét rágicsálva, s mivel szemben ült velem, belerúgtam a lábába, mire ő felkapta az övét, az asztal pedig ugrott egyet.

Mrs. Weasley időközben visszafordult a tűzhelyhez, de még így is tisztán hallottuk: – Fiam, ne kelljen még egyszer szólnom, hogy teli szájjal nem beszélünk!

– Igenis, hölgyem! – húzta ki magát Fred és szalutált, mint a katonák szokták a feletteseikkel szemben.

– Mi lesz belőled, te gyerek – sóhajtott az anyja, és egy pálcaintéssel megterítette az asztalt. Észrevettem, hogy a miénken kívül csak egy teríték kapott helyet; gondoltam, Percyé lehet. És mi a helyzet Mr. Weasley-vel? Úgy döntöttem, egyelőre nem teszem fel a kérdést, majdcsak kiderül minden magától.

– Életművészek leszünk – közölte George vigyorogva, és egyik könyöklő kezén megtámasztotta az arcát. – Az utcán fogunk trükköket bemutatni, néhanapján csatlakozunk egy-egy hippi-mozgalomhoz, aztán ha nagyon rosszul ál a szénánk, akkor hazajövünk, vagy AJ vendégszobáját foglaljuk el. Mert hogy ő akkorra már minisztériumi nagykutya lesz.

– Azt hiszed, beengedlek a vendégszobámba? – szálltam be én is a játékba, és összefont kézzel hátradőltem a széken. – A pincében fogtok aludni egy matracon, és a fát fogjátok rakni a tűzre. Ha nem teszitek meg, bezárlak a pincébe, aztán lebratyizhattok a bundimunokkal. Háromszori étkezés: hétfő, szerda, péntek.

– Én is életművész leszek – határozta el Ginny, majd rám pillantott. – Én alhatok a vendégszobádban?

– Naná – bólintottam mosolyogva, és megpaskoltam a vállát. – Még naponta is járni fog neked a három evés.

– Bár nem tudom, mi az a hippi-mozgalom, az is egészen jól hangzik – morfondírozott Ginny, és fordult volna a bátyjaihoz, nyílván kérdezni akart valamit, de ekkor valaki belépett az ajtón.

– Hippi-mozgalom? Tőlem jöhet, éljenek a virágok!

Egyszerre fordultunk a hang irányába. Az ajtóban minden bizonnyal egy Weasley állt, ezt már csak a temérdek szeplőből és a vörös hajból gondoltam, mely hosszú volt, és lófarokban tűnt el a háta mögött. Robosztus testfelépítésű volt, és megmagyarázhatatlan okokból éreztem, hogy kalandvágyó, szabadban élő típus – Charlie Weasley.

– Charlie! – kiáltották egyszerre a testvérei, és szinte felugrottak az asztaltól, hogy üdvözölhessék a bátyjukat. Mrs. Weasley is letette a kezében tartott tálat és a fakanalat, utat tört magának, majd jó szorosan megölelgette a fiút.

– Hát te hogy kerülsz ide? – kérdezte két fiús-férfias, vállba csapásos köszönés között George. Charlie, mielőtt válaszolt volna, elővette a pálcáját és rámutatott a lábához lerakott, kisebb méretű bőröndre, intett, majd az említett bőrönd felszáguldott a lépcsőkön, majdnem elütve Percyt (az ő „hé” kiáltása hallatszott föntről, legalábbis).

– Hozzátok szoktam az egyiptomi út alatt, hiányoztatok, kaptam pár nap szabadságot, hát hazajöttem az ünnepekre – mesélte és még egyszer megölelte az anyját, aki viszont gyorsan visszasietett a vacsorához, látván, hogy a tej, amelyet épp csak fel akart melegíteni, kifutott a lábos oldalán.

– Már kezdtünk félni, hogy csak és kizárólag Percyvel kell eltöltenünk az ünnepeket – mondta Fred. – Ron Roxfortban maradt, Bill nem tudott hazajönni, Ginny lány…

– És mi nem számítunk? – kérdeztem sértetten közbekotyogva a megható családi pillanatra, mire felé néztek, mivel én és Lee az asztalnál maradtunk.

– Te is lány vagy, Lee pedig olyan, mint a bútor, mindig itt van – legyintett Fred. Készültem volna visszavágni valamivel (nem lehet az övé az utolsó szó!) amikor Charlie hirtelen mellém került, kis híján székestől fellökve a Fred kijelentésén méltatlankodni akaró Lee-t.

– Helló, helló, hát te ki vagy? – kérdezte.

– AJ – biccentettem neki, aztán, mivel amolyan „laza csávónak” látszott, az öklömet feltartottam, mire ő elvigyorodott és visszaöklözött. – Ayami-Jennifer Cook, de… AJ.

– Ayami? Japán, ugye? Szép, szép… – Fogalmam sincs, hogy miért, de ahogy méregetett engem, az leginkább egy prédáját leső karvalyra emlékeztetett, vagy egy kéjenc bácsikára, aki a távoli unokahúg esküvőjén nézegeti a koszorúslányokat.

– Ne is próbálkozz, Charlie – mondta George, miközben visszaültek a helyükre. – Foglalt.

– És még csak kislány! – szólt közbe Mrs. Weasley is rosszalló hangon, de ezt senki nem nagyon vette észre, már engem leszámítva. Igazából engem is csak a „kislány” rész érdekelt, mert elegem volt abból, hogy mindenkinek kislány vagyok; nem tudtam volna pontosan meghatározni, hogy Charlie hány éves lehetett, úgy húsz-huszonkettő közöttinek saccoltam volna, az pedig szerintem még nem olyan nagy korkülönbség. Félreértés ne essék, nem állt szándékomban rávetni magam, bár kétségkívül helyes és szimpatikus volt, de nem Fred. Ahogy Jaden sem az, jutott eszembe a fiú-témáról, de nagyon gyorsan elkergettem a gondolatot. Majd írok neki egy levelet, döntöttem el, majd ismét a beszélgetésre figyeltem.

– Foglalt a kis szíve, mi? – kérdezte Charlie és helyet foglalt Ginnyvel szemben. – Melyikőtök csapott le rá?

– Charlie! Nem turkálunk mások életében engedély nélkül, ha semmi közünk hozzá! – pirított rá az anyja immár elég erélyesen ahhoz, hogy a fia most meg is hallja. A téma elterelődött, bár előtte Ginny még megsúgta a bátyjának, hogy egyikőjük sem. Percynek színét se láttuk, a szobájába kérette a vacsorát (mint valami kis úrfi, hihetetlen!), de nem is hiányzott a jelenléte. Mr. Weasley azért nem volt jelen, mert túlóráznia kellett, így csak késő este ért haza, amit nem vártunk meg. Az idő nagy részében vagy Charlie mesélt arról, hogy mik történtek vele az elmúlt fél évben, míg nem találkoztak (komolyan mondom, Indiana Jones élete hozzá képest semmi!), vagy pedig Mrs. Weasley faggatott engem. Magamról, a szüleimről, mindenféle sulis témáról, na meg arról is, hogyan viselkednek az ikrek. Igazán piros pontot érdemlek azért, mert igyekeztem jó színben feltűntetni őket. Mrs. Weasley-t egyébként tényleg a szívembe zártam, azért is, mert kedves, és azért is, mert háromszor szedett nekem repetát, még kérnem sem kellett rá. Éljen a kaja!



Ginny szobájában aludtam, ami kellemesen lányos volt – nem babarózsaszín az egész, csillámokkal és egyszarvúakkal, hanem virágmintás tapétával és lila szőnyeggel fedett szoba a ház egyik legfelsőbb emeletén. Szűkös volt a hely, ahogy az egész házban, ám nem zavart; örültem, hogy végül is nem négyen töltjük együtt a szünetet odahaza, hanem így, jó sokan. Igazából viszketett a tenyerem azért, hogy megnézhessem Fredék szobáját, de türtőztettem magam, és eldöntöttem, hogy amíg nem hívnak be oda, nem megyek. A végén még azt hiszi, hogy érdekel – lehet, hogy úgy van, de azt nem kell tudnia.

– Szóval – kezdte Ginny, miután becsukta a szobája ajtaját, és velem szemben feltérdelt az ágyra –, milyen érzés volt Fred alatt feküdni?

Elkerekedett szemmel bámultam rá, és éreztem, hogy a szívverésem felgyorsul. – Hogy mi van?

– Mármint, nem vagyok rá kíváncsi fizikai értelemben, mert, hát, szóval, a bátyám – remegett meg iszonyodva a puszta gondolattól is –, de… Érzelmileg. Érted, ugye?

– Te meg honnan tudsz erről? – kérdeztem értetlenül.

– George mondta, miután megjöttek. – Sejthettem volna. Hát már pár percre sem lehet egyedül hagyni őket?! Bár nem értettem, miért mondott el ilyesmi információt a húgának, úgy ítéltem, elég, ha ezért majd csak később vágom tarkón. – Szóval?

– Az egyik leette magát, a másik előugrott a nadrág nélküli evéssel, bennem felment a pumpa az alsógatyás hülyéket látva, és végül a hóban kötöttünk ki. Ennyi. Semmi több nem történt. Kérdés? – Igyekeztem a lehető legszenvtelenebb hangon előadni a dolgokat, mintha semmit sem jelentett volna. Ginnynek is, ahogy a többieknek, azt próbáltam beadni, hogy mennyire nem érdekel már Fred, tehát szerepet játszottam. Tudom, hogy a hazugság és az érzések elnyomása elvileg neurózishoz vezet, vagy legalábbis Freud ezt mondta, de még az is jobb, ha megőrülök, minthogy szerelmes libaként repkedjek a „Nagy és Hatalmas Fred Weasley” után.

– „Ennyi”, azt mondod? – kérdezett vissza gyanakodva; ahogy többször is megállapítottam már, a Weasley-lánynak valahogy speciális képessége volt ahhoz, hogy kiderítse, mikor mondok igazat.

– Ennyi – ismételtem meg, majd az éjjeliszekrényéhez nyúlva elvettem onnét egy könyvet, és úgy tettem, mint aki nagyon érdekesnek találja. Ginny nem szólt semmit erről a témáról ezek után. Ez volt a másik fegyvere az éles szemén és a rábeszélési képességén kívül: már azzal, hogy direkt kerüli a témát, egyfajta bűntudatot ébreszt a másikban. Amennyire eddig láttam, nagyon, nagyon hasonlít az édesanyjukra.

A hátralévő néhány órában családi történeteket meséltünk egymásnak (Ginny a hasát fogva nevetett, mikor elregéltem neki, hogyan is fogadta Apa Jaden hírét), beszéltünk egy kicsit az iskolatársainkról, a tanárokról, a jövőnkről, szóval, olyan tipikusan lányos-beszélgetős estet tartottunk.




Másnap arra ébredtem, hogy valakik pusmognak felettem. Először nem is igazán jutott el a tudatomig, hiszen félálomban voltam, ám amikor egy kar kinyúlt felém, és megragadta a vállamat, ijedten és gyorsan ültem fel az ágyamban, így összefejelve az engem ébresztgető személlyel.

– Aú! – nyögtem fel, és a fejemhez kaptam, majd miután megállapítottam, hogy egyben maradok, a földön ülő személyre pillantottam. Fred. Pizsamában és mikulássapkában.

– Merlin csúcsos sipkájára mondom, veled mindig csak megsérülök! – méltatlankodott a homlokát dörzsölve.

– Te csak meg se szólalj, Krampuszkám – csóváltam meg a fejem, és élvezettel vigyorogva néztem a vörös hajú fiúra, aki így tényleg úgy festett, mint egy manó. Hol van Ginny? Jutott eszembe, ahogy körbenéztem a szobában, de sehol nem láttam barátnőm. Fred mintha megérezte volna, mire is gondolok, válaszolt a fel nem tett kérdésre, miközben feltápászkodott a földről.

– Már mindenki lent van és reggelizik. Gyere, Anyu már nagyon várja, hogy teletömhessen – mosolygott, és elindult a lépcsőn lefelé.

– De hát nem vagyok felöltözve – ráncoltam a szemöldököm, aztán rájöttem, hogy ő sincs, tehát valószínűleg mindenki holdkórosan, kócosan ül le reggelizni. Menő. Otthon Anya sosem engedte, hogy lustálkodjunk, még a szünetben sem; mindig időben fel kellett kelnünk, legkésőbb kilenckor, azonnal felöltözni, megcsinálni az ágyat, megfésülködni, és csak azután ehettünk. Ez a rendszer határozottan jobban tetszett, mert ha tehettem volna, mindig mindenhova pizsamában jártam volna.

– Jó reggelt – köszöntem ásítva, lebotorkálva a lépcsőn az asztalt körbeülő famíliának. Már tényleg mindenki ott volt, a bátyám, aki Charlie-val aludt egy szobában, félig még alva kevergette a reggeli zabpelyhét, az ikrek pirítóst vajaztak, Percy kávét ivott, Charlie és Ginny valami dalt dudorászott, Mr. Weasley lépteit pedig fentről hallottam közeledni.

– Csak hogy végre felkeltél, drágám! – mosolygott rám a tűzhely mellől és –bár még le sem ültem– szép adag tükörtojást valamint szalonnát púpozott a tányéromra.

– ’Reggelt, Cicavirág – passzolt át nekem két szelet pirítóst George, aki mellé most le lettem ültetve. – Szépeket álmodtál?

– Ginny azt mondta, a nevemet motyogtad. Az az álom, amiben benne vagyok, csak szép lehet – vigyorgott rám Fred a pirítósát lekvározva.

– Nem azt mondtam, hogy a nevedet – ellenkezett rögtön Ginny. – Csak azt, hogy „Vöröske”. Azt hittem, téged hív így.

– Na persze, mert egyébként csak Frednek van vörös haja a családotokban – forgattam meg a szemeimet. Valójában tényleg Freddel álmodtam, az a havas incidens megtette a hatását, de nem szándékoztam beismerni.

Erre már Charlie is bekapcsolódott a beszélgetésbe. – Ha nem az öcsivel álmodtál, drága, akkor kivel? Valld be, hogy velem. Belém zúgtál, látom rajtad! – vonogatta a szemöldökét. Elmosolyodtam, és szabad kezemmel átöleltem George vállait.

– A szívem Georgie maki felé húz – közöltem ábrándos arckifejezéssel, mire a fiú ugyanígy nézett vissza rám, még a szempilláit is rebegtette, de én nem bírtam olyan sokáig, mint ő. Felnevettem, és inkább visszatemetkeztem a reggelimbe.

– Köszönöm, Cicavirág. Látod Fred? – fordult az ikertestvére felé diadalittas mosollyal. – Mindig is mondtam, hogy én vagyok a jobb kiállású iker.

– Hihetetlenül gyerekesek vagytok – csóválta a fejét Percy. Már a puszta arrogáns hanghordozásától és az orrhangjától is vérezni kezdett a fülem. – Nem is értem, Lloyd hogy képes pont veletek jóban lenni…

– Á, Lloydi-Moldy mindig mindenkivel jóban van – legyintett Fred, és mintha a düh apró szikráját véltem volna felfedezni a hangjában.

– Egyébként meg, jobbak vagyunk nála – tette hozzá Lee, aki ekkor kezdett magához térni. Mindig is nehéz felkelő volt..

– Hé! – ráncoltam össze a szemöldököm, majd felnéztem a tojásból, amit addig próbáltam a villámra erőszakolni. – Jadent ebből hagyjuk ki, jó?

– Persze, mert neki semmihez nincs köze – vigyorgott rám gúnyosan Fred, de mielőtt bármi mást mondhatott volna, Mrs. Weasley félbeszakította egy elé lecsapott, teával teli kancsóval.

– Nincs veszekedés az asztalnál! Karácsony van! – szólt rá a fiára, majd az órára nézett, amely az „Etesd meg a tyúkokat!” feliratra mutatott, ezért Charlie-ra nézett, akinek ennyi elég is volt ahhoz, hogy megértse, és felállván az asztaltól kisiessen az udvarra.

– Bocs, AJ, nem akartam megbántani a kis szívtipródat – mondta Fred mielőtt bekapott volna egy szép nagy falat szalonnás tojást. Bár nem mondanám, hogy kifejezetten bocsánatkérően és bűnbánóan hangzott volna, én elfogadtam annak is, csak minél előbb szálljunk le a témáról.

– Lloydnak a kisujja is többet ér nálatok! – közölte Percy mégiscsak visszatérítve minket a tárgyhoz, majd úriasan megtörölte a száját a szalvétával és az anyjára nézett. – Köszönöm, anyám, nagyon fenséges reggeli volt. Ha most megbocsátasz, felmennék a szobámba, halaszthatatlanul írnom kell egy-két levelet, és még el kell olvasnom két fejezetet számmisztikára. – Ezzel felállt, és karót nyelten felmasírozott a szobájába, a hatást csupán a kócos haja és a csíkos pizsamája tette tönkre.

– Ragyásképű – morgott George, Fred pedig helyeselve bólogatott.

– Inkább seggfejet mondanék.

– Frederick Weasley! Mégis, hogy beszélsz?

– Sehogy, Anya, sehogy…

Senki nem szólalt meg ezek után, mindenki inkább az evésre koncentrált, Mrs. Weasley pedig a főzésre. Tudtam, hogy Percy ismeri Jadent, és jóban is vannak, hiszen évfolyamtársak, ráadásul a saját házuk prefektusai, meg Iskola Elsői, meg hasonlók, tulajdonképpen valami barát-szerűségek, így nem lepődtem meg azon, hogy tud rólam és Jadenről. Ennek ellenére nem értettem – miért ennyire ellenséges az öccseivel? Azt megérteném, ha néha veszekednének, de az iskolában is állandóan szekálják egymást. És nem csak az ikrekkel van így, hanem Ronnal is. Tényleg ragyásképű seggfej.

– Jó reggelt, Weasleyk! – lépett be a konyhába Mr. Weasley, a feleségéhez lépve megpuszilta az arcát (ó, de cuki!), majd leült az asztalfőre és meglepetten nézett körbe. – Hát a többiek?

– Ron az iskolában maradt, Charlie tyúkot kerget, Percy pedig már felment – sorolta Ginny a testvéreit számba véve, majd visszaburkolózott az elmélkedő csöndbe, ami tegnap óta körülvette őt. Nem tetszett nekem, hogy ennyit gondolkozik, és közben rám-rám pillant; olyan kis sunyi volt…

– Perce-Perce biztosan megharagudott, amiért még csak fel sem merült, hogy AJ vele álmodott – vigyorgott bele a tányérjába Fred, megjegyzéséért (vagy inkább a becenévért) kapott egy szúrós pillantást az anyjától, Mr. Weasley azonban csak értetlenül nézett a fiára.

– AJ? Milyen AJ? – nézett körbe, majd a pillantása megállapodott rajtam; gondolom észrevette, hogy én nem kifejezetten illek bele a vörös haj – kék szem – szeplős bőr hármassal rendelkező gyerekei közé. Mondjuk, Ginny szeme barna volt, de ez lényegtelen. – Ó, hogy te! Örülök a találkozásnak, rengeteget hallottam már rólad…

– Ezt Harryvel is eljátszotta tavaly – súgta oda nekem George mosolyogva.



Miután megettük a reggelinket, az volt a feladatunk, hogy díszítsük fel a fát, segítsünk egy kicsit a konyhában, aztán pedig ha lehet, próbáljuk nem megölni egymást. Ez a parancs leginkább az ikrekre vonatkozott és Percyre, akik fújtak egymásra, mint a macska és a kutya. Nem is igen láttuk a drága Iskola Elsőnket, általában a szobájába zárkózott be, mi pedig kint hógolyóztunk, még Charlie is beszállt. Kimondottan jól éreztem magam, ami kellett is a sok depressziós megnyilvánulásom után.

Este a nappaliban gyűltünk össze, a kandallóban égett a tűz, kellemes meleget árasztva. Mrs. Weasley megszámlálhatatlan féle süteményt sütött, és mindegyiket megszállottan akarta rám tukmálni – rendes, udvarias gyereknek neveltek, na meg éhenkórász is vagyok, így egyiket sem utasítottam el, sőt, még kértem is. Nem láttam még senkit annyira örülni annak, hogy eszem, mint akkor őt. A rádióból Celestina Maggica valamely újabb förmedvénye szólt (Fred és George jó előre figyelmeztetett, hogy nehogy kritizálni merjem, mert arra az anyjuk harap), én pedig hol varázslósakkoztam Charlie-val, hol Mr. Weasley-nek meséltem a mugli tévéről és a műsorokról, hol pedig beszálltam az ikrek, Lee és Ginny mellé egy újabb kör robbantós snapszliba. Lehet, hogy nem volt épp akció dús az este, de mindenképpen szép, örök emlék lett belőle, amolyan idilli csendéletet lehetett volna festeni róla. Egyébként is, az akciót bőven kárpótolt a másnap reggel…


– Az anyukád nagyon gyorsan tud kötni – jegyeztem meg Ginnynek, ahogy felemeltem a pulóvert, ami kék és lila színekben pompázott, és egy oroszlánfej volt rajta. Amikor felébredtünk, az ajándékaink már ott voltak, így mindenek előtt lázas nézegetésbe kezdtünk. Ginny pulóvere is pont olyan volt, mint az enyém, csak az övé barna és zöld volt. Még soha nem hordtam olyan ruhát, amit más készített volna nekem; Anya nem tudott varrni vagy kötni, Apa pedig, ha tudott is, jól titkolta.

– Aha – bólintott Ginny, ahogy fintorogva végignézett a pulóveren, és valamit motyogott a színével kapcsolatban. Összehajtogatta, majd a zoknimra mutatott, ami mozogni kezdett. – Hát ez meg mi?

Megfogtam a zokni alját, és kiráztam belőle mindent – volt ott egy vastag és drágának tűnő könyv, Anya és Sean ajándéka, egy nagy doboz, tele csokival, cukorral és nyalókával (tágító bűbájt kellett alkalmazni a zoknira, hogy ezek beleférjenek, azt hiszem), és még valami. Egy fekete-fehér, mocorgó izé, krumplihoz hasonlító, göcsörtös testtel és fejjel: egy pandának befestett kertitörpe.

– Ezek nem normálisak – nevettem fel hangosan, ahogy rájöttem, hogy ez minden bizonnyal Fred és George ajándéka lehetett. Fogalmam sem volt arról, mégis mikor juthatott idejük ezt összehozni, hiszen szinte mindig velük voltam, de nem is érdekelt; nagyon tetszett az ajándék, eltekintve attól, hogy milyen ronda egy lény is volt.

Már akkor gyanúsnak kellett volna lennie a lánynak, amikor vigyorogva ránézett a plafonra, mihelyt beléptünk a konyhába. Mr. És Mrs. Weasley valamint Charlie leugrottak a faluba, valamiféle vásárba, még előző este szóltak róla, Lee a hasát tömte, Percynek nyomát se láttuk, az ikrek pedig az ajtóban álltak, kétoldalt.

– AJ, ide tudnád adni azt a könyvet? – mutatott a polcra Ginny, amelyen szakácskönyvek sorakoztak. Felvont szemöldökkel vettem szemügyre a kötetet, amire mutatott, majd visszanéztem rá.

– Süteményvarázslat? Minek? – kérdeztem gyanakvóan. Lehet, hogy Ginny egy fokkal háziasabb volt, mint én valaha leszek, de ő sem tűnt annak a sütögetős fajtának.

– Csak add ide, oké? – szólt rám, én pedig nem ellenkeztem. Miért ettem volna? Akkor még nem tudtam, hogy azzal, hogy oda belépek, jóformán halálos ítéletet írok alá. Leemeltem a helyéről, kicsit arrébb tessékelve Fredet, és már épp léptem volna vissza, hogy Ginnynek adhassam a varázsreceptekkel teli könyvet, mikor nemes egyszerűséggel nem tudtam. Mármint nem odaadni, hanem visszalépni. Olyan volt, mint valamiféle láthatatlan falba ütköztem volna, meg tudtam fordulni a tengelyem körül, de arrébb nem tudtam lépni.

– Mi a halál ez?! – kérdeztem a többiekre pillantva. Fred is ugyanúgy járt, mint én: hiába próbált arrébb állni, hogy ne legyünk ennyire intim közelségben (kissé szorosan álltunk egymás mellett), nem tudott. George értetlenül megrántotta a vállát, Ginny fülig érő mosolyt öltött magára, Lee pedig végre méltóztatott felénk sandítani.

– Ó, beleléptetek a csapdába? – tette fel a kérdést teli szájjal, majd kérdő tekintetünk látva a plafon felé mutatott. Pont azon pont fölött, ahol én és Fred álltunk, egy fagyöngy lógott le.

– Csak szívattok, ugye? – néztem körül fáradtan sóhajtva, de látva, hogy nem, ez halálosan komoly, éreztem, hogy megint felmegy bennem a pumpa. – Ki volt az az idióta, aki ezt ide rakta?!

– Charlie – felelte Ginny. – Mielőtt megkérdeznéd: nem, nem tudom leszedni. Csak ő tudja, de mire visszaér, órák is eltelhetnek. Tudod, Apa imádja a mugli cuccokat, ott lent pedig hemzsegnek…

A kis sunyi dög! Néztem rá szikrákat szóró szemekkel. Tudtam, hogy ez az ő ötlete volt, csak a bátyja segített a kivitelezésben. Kiderült hát, hogy min gondolkodott ennyin: nyilván még mindig ragaszkodott az (egyébként igaz) elméletéhez, miszerint szeretem Fredet, és módot akart találni arra, hogy valahogy bebizonyítsa, esetleg elindítsa a kapcsolatunkat. Azzal azonban nem számolt, hogy én hiába szeretem Fredet, ő elég nyíltan kimondta, hogy nem óhajt velem szerelmi kapcsolatba bonyolódni.

A fagyöngy erejét minden varázsló ismeri: csókolózni kell alatta. Természetesen nem a fagyöngy az okozója, ez inkább afféle szimbólum, egy rászórt varázslattól lesz elég erős ahhoz, hogy rákényszerítse a csókot az alatta állókra, még akkor is, ha ehhez egy helyben kell tartania őket. Okos, Ginny, nagyon okos.

– Szóval… – nézte a növényt Fred, majd felvont szemöldökkel rám nézett. – Túlesünk rajta?

– Azért ennyire ne legyél lelkes – dörmögtem mérgesen. Nem tudom, miért vette olyan könnyedén; persze, a fiúk, gondolom, másképp élik meg, nekik mindegy, hogy hányszor és kivel csókolóznak, vagy fekszenek le. „A csaj az csaj”, legalábbis Lee valami ilyesmit mondott. Ennek tudatában is zavart, hogy Fred ezt úgy kérdezte meg, mintha büntetésről beszélne Pitonnal, vagy hasonló. Ennyire rossz lett volna az a csók egy évvel ezelőtt? Tettem fel magamnak a kérdést, aztán el is hessegettem az önmarcangolás legkisebb szikráját is. Ő a seggfej, nehogy már én érezzem magam rosszul!

– Lee? George? Hozzáfűzni való? – fordult Fred a fiúk felé, utóbbi nem is válaszolt, csak unottan megrántotta a vállát. Nem értettem, miért lett ilyen depis, így mentális jegyzetet készítettem magamnak arról, hogy feltétlenül kérdezzem majd meg, úgyis régen lelkiztünk.

– Ha nem nyelveztek, nem érdekel – mondta Lee, úgy téve, mintha nem érdekelné, de úgyis tudtam, hogy igen. A hangján lehetett érezni. Tényleg nem értettem ezt a fiúk hangulatába beállt fordulatot: miről maradhattam le?

– Ott van Jaden – jutott eszembe a fiúm, akiről egyébként teljesen elfeledkeztem az utóbbi napokban, ám most újult erővel rohant meg a bűntudat hulláma. Csókolózni készültem valakivel, akit egyébként szeretek, de nem vele járok, miközben szegény barátom azt hiszi, hogy nagyon rendes meg aranyos vagyok…

– Nincs ott.

– Nem úgy értettem, Fred – néztem rá összeszűkített szemekkel. – Nem gondolod kicsit képmutatónak, hogy elvárom tőle, maradjon hűséges, de én meg közben veled csókolózom? – Már a puszta gondolattól is majdnem elcsuklott a hangom, és az arcom is vörösebbé vált.

– Ha velem csókolózol, nem képmutató vagy, hanem érző emberi lény. Természetes, hogy vonzódsz hozzám, elvégre, iszonyat jó pasi vagyok – közölte vigyorogva, de nem is hagyta, hogy ellenkezzem, megragadta a karomat, közelebb húzott és megcsókolt.

Nem olyan volt, mint az első; ez tulajdonképpen csak egy puszi volt, csak szájra adva és hosszabbra elnyújtva. És mégis, úgy éreztem, a világ körvonalai elmosódnak körülöttem, a pillangók, melyeket igyekeztem elnyomni, vadul csapkodva szálldostak a gyomromban, és nem éreztem, hallottam vagy láttam mást, csak és kizárólag Fredet. Nem tarthatott tovább öt vagy hat másodpercnél, de ez az idő elég volt arra, hogy átrendezzem az életemet. Amint elváltak egymástól ajkaink, Fred ugyanolyan vigyorgó képpel bámult rám, mint előtte, én pedig meglepetten pislogtam. Gondoltam lesz valami felvezetés, vagy hasonló, de nem – ő a közepébe vágott, jött, látott, győzött, és teljesen felborította a lelki egyensúlyomat.

– Hát ez… Undorító volt – közölte Lee, megtörve ezzel a beálló csöndet. Éreztem, hogy mindenki engem néz, meg azt is, hogy már arrébb tudok lépni, így sután hátráltam is egy keveset.

– Szerintem aranyos – közölte Ginny, majd belém karolt és fülig érő vigyorral, várakozva nézett rám. – AJ? Nem szólsz hozzá valamit a témához?

– Én… Én… – hebegtem, nem tudtam rávenni az agyam, hogy normálisan működjön. Olyan volt, mint egy áramszünet utáni újraindítás, kellett egy kis idő, mire minden helyreállt. Az agyam jelenleg egyetlen mondatot szajkózott, újra és újra: Fred, Fred, Fred. Változatos, összetett mondat. – Megyek pakolni – böktem ki végül, és egy szempillantás alatt Ginny szobájában voltam. Ott végre felengedtem a sokkból, és elterültem az ágyamon. Annyi érzés töltött el egyszerre, hogy meg sem tudtam volna számolni; volt ott boldogságtól kezdve zavarodottságon át a bűntudattal és szomorúsággal bezárólag minden. Ahogy a csók közben, most sem volt sok időm gondolkodni, mégis képes voltam meghozni egy nagy döntést, mire Ginny utolért.

– Mi az, AJ? Mi történt? Mi a baj? – ült le mellém az ágyra és kétségbeesetten nézett a szemeimbe. Nagyot nyeltem, mielőtt kiböktem volna, amit akartam.

– Szakítok Jadennel.



A maradék idő ripsz-ropsz eltelt, hamarosan otthon találtam magam, a saját szobámban. Ginny megpróbálta kiszedni belőlem, pontosan mit is jelent az, hogy szakítok Jadennel (gondolom arra volt kíváncsi, össze akarok-e jönni a bátyjával), de nem tudtam válaszolni, mert nem volt rá válaszom. Csak azt tudtam biztosan, hogy Jaden nem érdemli meg, hogy ennyire átvágjam, egyszerűen nem helyes. Minden egyes pillanatban Fred járt a fejemben, ez a csók, az előző csókunk, mikor a Tiltott Rengetegben menekültünk a pókok elől és megfogta a kezem… Tulajdonképpen mindig minden rá emlékeztetett.

Ő viszont nem szeretett…

Mit lehet ilyenkor tenni? Fogalmam sem volt róla. Ahogy ott ültem a kupéban Lee-vel, Ginnyvel és az ikrekkel, nem tudtam odafigyelni arra, amiről beszélgettek, csak azt mondtam, hogy fáradt vagyok. Fred ugyanúgy viselkedett, mint azelőtt, mintha az ottlétem meg sem történt volna. Nem értettem, nagyon nem… És nem tudtam, mihez kezdjek. Hogy felejthetném el, mikor mindig ő jár a fejemben? Hogy ne akarjam, mikor ő minden, amiért a szívem kiált? Hogy engedjem el, mikor nem tudom elképzelni az életem nélküle? Hogyne szeressem, mikor övé az egész lényem? Megannyi kérdés, és egyikre sem jön válasz.

Hivatalosan is utálom a tinédzserkort.