Tudjátok, mi a jó abban, ha az anyád és a mostohaapád romantikus téli kirándulásra mennek? Cukik, igen. És tudjátok, mi a rossz? Ha pont karácsonyi szünetben mennek, és nem hajlandók egyedül otthon hagyni. Anyáék azt mondták, nem vagyunk elég felelősségteljesek, és nem mernék ránk bízni a házat napokig, és egyébként is, akkor egészen biztosan nem tanulnánk, pedig nyakunkon az RBF. Így leküldtek minket Apához - nem akartam közölni velük a tényt, miszerint abból nem lesz tanulás. Úgy terveztük, hogy Karácsony előtt pont egy nappal majd eljönnek értünk, és akkor minden jó lesz és szép.

Azonban mint mindig, most is hiba csúszott a tervbe. Mégpedig egy Danielle Bailey nevű hiba.



Apa nagyon, nagyon határozott ember tudott lenni, ha akart. De általában nem akart. – Ne csináld! Kéérlek, Jenny!

– Nem az a nevem – morgolódtam. Utáltam a teljes nevemet; ki az, aki Ayami-Jennifernek nevezi el a kölkét?! Naná, a szüleim. Anya mindenképpen japán nevet szeretett volna, merthogy az milyen tradicionális és egyedi, Apa viszont a jól bevált angol nevekhez ragaszkodott, és mivel nem tudtak megegyezni, ez lett a nevem. Az egyik ezt használja, a másik azt, én pedig egy harmadik variációnak hívatom magam hat éves koromtól kezdve. Lehet, hogy ezért vagyok ilyen dinka?

– Kicsim, mondd, miért nem adsz legalább egy esélyt Dannynek, hm? Biztosan megkedvelnéd őt! – erősködött. – Hiszen nagyon rendes, csinos, kedves, illedelmes… Á, hello, Lee!

Apa félbeszakította a győzködésemet, amíg a bátyám letrappolt az emeletről.

– Üdv, Matt tesó! – intett vigyorogva, lazán letegezve a kétszer annyi idős férfit, akit egyébként egyáltalán nem zavart. Nem szerette, ha öregnek állították be, márpedig a Mr. Cook megszólítás szerinte azzá teszi. Lee egyik karján a pókjával egyensúlyozott, akit ő Mr.Wigglesnek nevezett el, és elvonult a konyhába.

Danielle-t szerencsére nem láttuk az elmúlt napokban, ugyanis épp a saját családjával ünnepelt (szegény Jackie), így csak hárman voltunk a házban, Apa hivatalos talárjában és/vagy mugli öltönyében, mi ketten pedig egyenruha nélkül, aminek módfelett örültünk. Lee leginkább erőteljesen bő nadrágokat és ugyanilyen nagy pólókat kezdett hordani szuper nagy, bélelt, kapucnis pulóverrel. Azt mondta, adni kell fekete testvérei kultúrájának; megkérdeztem, hogy akkor miért nem rohangál ágyékkötőben a Szavannán, de nem vette a célzást. Én végre valahára szabadon húzhattam a nap akármely pillanatában farmernadrágot és elnyűtt pólókat; számomra ez a tökéletes lazítás, semmi szoknya, semmi nyakkendő, tunyulhatok egész áldott nap. Azt gondoltam, a legmegerőltetőbb tevékenység az lesz, mikor Lee-vel feldíszítjük a házat, nem akartam semerre sem kimozdulni, de Apa nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy menjek el vele és Danielle-el vásárlókörútra.

Az apám, véleményem szerint, kifejezetten jó kiállású ember, s ezt minden elfogultság nélkül mondom; nem hihetetlenül magas, de nem is alacsony, inkább az átlagos kategóriába sorolnám (bár hozzám képest mindenki égimeszelő). A megjelenése a nap huszonnégy órájában tökéletes, a haja mindig perfektül meg van fésülve, ha pedig nem, akkor is. Fogalmam sincs, hogyan csinálja. A hajszínemet (sötétbarna) talán inkább tőle örökölhettem, főleg azért, mert az anyámé fekete, de a szemszínünk (amit én biztosan Anyától örököltem) azonban ütközik, tekintve, hogy az övé zöld. Nem az a zöld, ami úgy néz ki, mint valami zöldes-barnás-sárgás trutyi, hanem olyan, mint az angol gyep, amit kétszáz évig gondoztak. Mellesleg valami diplomata-izé a francia és az angol Mágiaügyi Minisztérium között (nem különösebben érdekelt a munkaköri leírása), hét nyelven beszél folyékonyan, és a hónaljával nyitja ki a whiskys üveget.

Nem értettem hát, ha egyszer jól fest, van pénze, státusza, kedves, okos és vicces is, akkor mi akadálya annak, hogy normális nőt találjon magának?!

– Szóval, hol is tartottam? – fordult vissza hozzám Apa. – Danny rendes, csinos, kedves…

– Idióta.

– Én ilyet nem mondtam – ráncolta a szemöldökét.

– Nem, ezt én mondom – rántottam meg a vállam, majd feltűrtem a pulóverem ujját. Nem az enyém volt, talán Lee-é, háromszor elfértem volna benne, így állandóan lecsúszott a könyökömről, és úgy néztem ki benne, mint egy császárpingvin. Még a méretek is stimmeltek.

– Jenny drágám, ne legyél ilyen! Ha adnál neki egyetlen esélyt, egészen biztos, hogy megkedvelnéd! Egyébként is, szeretem, nagy esély van rá, hogy a mostohaanyád lesz.

Ettől riadtan hőköltem hátra. – Attól Merlin mentsen meg!

– Ezt a reakciót kikérem magamnak, a saját nevemben és Danielle-ében is! – fonta össze mellkasa előtt a karjait. Próbált szigorú szülős arcos vágni, de nem igen jött össze; kettejük közül Anya volt a házisárkány, Apa pedig a felelőtlen, de jófej szülő, aki kiskoromban rendszeresen kivitt a játszótérre, aztán otthagyott, mert megfeledkezett rólam. Sok új embert ismertem meg úgy. – Figyelj, csibe, esküszöm, hogyha eljössz, elmegyünk pónit simogatni!

– Apa, tizenhat éves vagyok – nevettem fel. – Nem tudsz megzsarolni egy pónival.

– Biztos? – kérdezte vigyorogva, mintha csak arra várt volna, hogy „póni!” felkiáltással a nyakába vessem magam. A lányoknak elég könnyű rájönni, hogy az apjuk szemében sosem nőnek fel igazán; mindig azon kislány maradnak, aki mágikus módon tűnt elő a semmiből, s egyetlen mosolyával megdobogtatta a szívüket. Azon kislány, aki elfért az apja kinyújtott tenyerében, és gurgulázva nevetett. Azon kislány, aki bármikor szívesen aludt az apukája mellkasán, aki őt hívta, mikor félt a sötétben, és aki soha, de soha nem lesz túl nagy ahhoz, hogy az ölébe üljön, mikor szeretetre vágyik. Ennek a kislánynak pedig az jut osztályrészül, hogy élete végéig "Jaj, Apa!" sóhajtásokkal töltse a családi összejöveteleket.

Ebbe az idilli képbe zavart bele az ajtó nyílódása, s vele együtt két ember beszélgetése.

– Ugyan már! Te is tudod, hogy nem akartalak megbántani. Egyszerűen építőjellegű kritikával láttalak el – legyintett Anya, ahogy belépett a házba, és lerázta a hajáról a havat.

Mögötte jött Sean is, és valamiért pont olyan duzzogó képet vágott, mint Lee szokott, amikor elveszem tőle a távkapcsolót. Mert egyébként a bátyó rászokott a tévézésre. – Az építőjellegű kritika igazából sértés, csak kedvesen előadva!

– Hibátlan logika – bólintottam, mire végre észrevettek engem és Apát. Azt hinné az ember, hogy a mostohaapám és ő nem jönnek ki jól, de épp az ellenkezője; mióta Anya hozzáment valaki máshoz, mintha megszerette volna Seant. Én örültem neki, ami azt illeti, mert a maga módján mind a ketten jófejek voltak, én pedig szeretem a vidám embereket.

– Matthew – szólította meg Anya Apát olyan hangnemben, hogy éreztem: nem örül neki. Mondjuk, ő sohasem örült neki, nem is értem, hogy bírtak ki egymás mellett majdnem két évtizedet. – Mit csinálsz?

– Vigyáztam a gyerekekre, amíg ti, felnőttek, boldogan enyelegtetek. – Úgy ejtette ki a száján a „felnőttek” szót, mintha ő maga nem lenne az. Bár tény és való, hogy néha úgy éreztem, még én is felelősségteljesebb vagyok nála, ami ijesztő, de én épp így szerettem őt, a rendetlen, szétszórt, bohókás apucimként.

Anya felvont szemöldökkel állt meg Apa előtt, és akárhogy is volt nála két fejjel alacsonyabb, még én is megijedtem tőle. – Vigyáztál rájuk?

– Pontosan – válaszolta sértődötten Apa, mint aki rögtön megsértődik, amiért kérdőre merik vonni.

– Te?

– Én.

– Egyedül? – szűkítette össze a szemeit Anya.

– Griffendél Godrik rojtos hálósipkájára mondom, meddig játsszuk még ezt? – emelte égnek a tekintetét az apám. Lee tökéletes érzéket fejlesztett ki arra, hogy a legjobb pillanatokban toppanjon be a szobába, ezt már észre vettem, és most sem történt másként.

– Hé, Matt tesó, megtaláltam ezeket az izéket! Hogyan is mű…köd…nek… – Bár minden bizonnyal kérdésnek indult, rasztahajú barátunk nagy sebbel-lobbal lökte ki a konyhaajtót, és túlzottan lekötötte a pókja és a kezében tartott „izék” fogdosása ahhoz, hogy előbb nézzen, aztán beszéljen; az apja látványa (vagy inkább az én anyámé?) pedig megriasztotta annyira, hogy eltűnt a kérdő jelleg. Hogy miért? Azok az „izék”, kérem alássan, mugli cuccok voltak. Petárdák. Egy kisebb ládával.

Anya lapos pillantást vetett nevelt fiára, majd csípőre tett kézzel és „Mit is mondtál?” tekintettel fordult Apa felé.

– Ajjaj – húzódtam Lee mellé idegesen és félve (Anya váltotta ki ezt belőlem, meg az óriás méretű, emberevő pókok), igyekezvén kilépni Anya kartávolságából, aki időközben Apával kezdett veszekedni, fújták a szokásos nótát. – Ismerem ezt a nézést; akkor ilyen, amikor robbanni fog. Ez volt velem is, amikor rájött, hogy két évig dugdostam a szobámban az orrontó furkászom.

– Komolyan, AJ? – ráncolta a szemöldökét Lee, és bár előtte ő is félve pillogott az anyámra (megtanult tőle félni az elmúlt időben), hirtelen mintha sokkal jobban lekötötte volna a beszélgetésünk. Könnyű áttéríteni más témára, az biztos. – Orrontó furkász? Annál idiótább állatot nem találtál?

– Olyan aranyos volt, azzal a nagy orrával, és a fekete, pamacsos kis testével… A kertben találtam. És egyébként is, öt éves voltam! Nem nekem van szőrös pókom.

– Neked is volt szőrös pókod! – vette a védelmébe azonnal Mr. Wiggles-t, még óvón el is fordult tőlem, hátha bántani akarnám.

– Volt, volt! De már nincs, mióta megpróbáltak felfalni! – Nem aggódtam amiatt, hogy a szüleink meghallanák a mi veszekedésünket, túlzottan lekötötte őket a sajátjuk, ráadásul nem voltunk olyan hangosak. Természetesen eszünk ágában sem volt elmesélni nekik a sztorit, ahogy másnak sem tettük; még Ginnynek sem beszéltünk róla, pedig ő mindannyiunkhoz közel állt. – Elég abszurd tévképzetekre utal olyan bestiát dédelgetni, amelynek intenciója volt kosztolni belőlünk. Ez destabilizál pszichés állapotod illetően.

– Direkt használsz ilyen fura szavakat, hogy félrevezess, ugye? – kérdezte összeszűkített szemekkel. Tagadni sem tudtam volna, mennyire élveztem, hiszen már rég rájöttem, hogy idegen hangzású, főleg latin és görög szavakkal a legegyszerűbb megnyerni egy vitát, és ugyan ki ne szeretne nyerni? Én, személy szerint, mindig is utáltam veszíteni, ezért akkor sem ismertem el, ha úgy is volt. Mint a vereségem Fredet illetően… Nem, nem szabad hagynom, hogy megfertőzze aránylagos boldogságom! Ráztam meg a fejem, és inkább Lee-re figyeltem, aki időközben engem kezdett szapulni, már persze testvéries kereteken belül. –… és a szarkazmusod egyszerűen kibírhatatlan!

– A szarkazmus segít, hogy kimondhassam, amit gondolok az emberekről, anélkül, hogy jogosan sértődnének meg – közöltem az egyik barna hajtincsemet birizgálva. Ilyen voltam: szarkasztikus, cinizmus folyt az eremben is, a sok cukron kívül. Soha nem voltam az a fajta lány, akit különösebben érdekel mások véleménye, legalábbis annyira nem, hogy tegyek is a csupa jóért. Angelinának is megvolt a saját véleménye rólam, oké, nekem is róla, és pontosan jól tudom, hogy nem mosolyogna olyan öntelten Fred közelében, ha tudná, már hányszor és miképpen öltem meg álmaimban. Nekem ennyi elég ahhoz, hogy meg se próbáljak kibékülni vele.

– Szarka! – Hát, neki ez maradt meg a „szarkazmus” szóból. – Menj a sunyiba a hülye szarkáddal, ne az én pókomat zaklasd!

Annyira belemerültünk a mi vitának nem nagyon nevezhető kis civakodásunkba (elég szeszélyes emberek vagyunk, főleg egymás társaságában és veszekedés terén), hogy észre sem vettük, hogy már egy ideje szólongatnak, csak akkor, amikor Sean megkocogtatta a vállam.

– Akkor mi most mennénk is – mosolygott, majd megindult a kijárat felé.

– Rendben, hozzuk a bőröndöket! – indultunk meg a lépcső felé szinte teljes összhangban Lee-vel, de Anya elállta az utunkat, mire kérdőn néztünk rá.

– Mi. Ti nem.

Még inkább kérdőn néztünk rá.

– Az utolsó pillanatban lettünk meghívva egy sítúrára, visszamehetünk még pár napig. Ketten, nektek sajnos már nem jutott hely. – Bár máskor megkérdőjeleztem volna, hogy ő ezt mennyire sajnálja, csak egy dolog jutott el az agyamig: ott akarnak hagyni. Danielle-el!

– Ezt nem teheted velem! Nem hagyhatsz itt! – csimpaszkodtam rá anyám karjára, mint egy óvodás, akit ott akarnak hagyni az oviban, pedig a csúnya lány piszkálja őt; ha Apa akart volna ilyet tenni, bevetettem volna minden trükköm, hisztit, fenyegetést, lábbal dobbantást, mogorvaságot, sírást, ha kell (Danielle-el kapcsolatban akármire képes vagyok), de Anya mindig is hajthatatlan volt, ha már elhatározott valamit. Megértettem persze, hogy szeretnének kettesben lenni (bár nem akarom tudni, mit csinálnak a lakosztályuk sötétjében…), a friss házasság örömei meg minden, de ezt miért úgy kell, hogy engem összezárnak egy szőke libával?! Kérem, még vannak működő szürkeállományaim, de ha csak belélegzem Danielle émelyítően édes, méregdrága parfümjét, már attól elszáll a fele!

– Pedig megteszem, édes lányom.

– Ez nem fair!

– Az élet általában nem az.

– Utállak – néztem rá összeráncolt szemöldökkel, jó, dühös tinédzserlány módjára. Anya nem volt egy szívbajos fajta, sokat veszekedett, az igaz, de egyébként olyan volt, mint egy szobor; ennyire még én sem voltam érzéketlen. Bárcsak…! De ezt nem örököltem tőle, így marad nekem a sok hülye hormon, amitől hetente legalább két éjszaka elbőgöm magam valamiért, és ok nélkül kiakadok valakire, aztán meg kérhetek bocsánatot, pedig utálok.

– Állj be a sorba. Vagy nőj fel. – Miért van az, hogy az idősebbek azt mondogatják, ne akarjunk túl gyorsan felnőni, mégis, mikor teszünk valami gyerekeset, rögtön azzal jönnek, hogy ideje lenne megkomolyodnunk?

– Ó, ha már a felnövésről van szó... – lépett oda hozzánk Sean, aki addig Lee-vel némán figyelt (és igyekezett nem tudomást venni az Apa kezében tartott „Addig lépj le, míg nem terhes” feliratú papírról), kutatni kezdett a zsebeiben, először a kabátja, majd a nadrág zsebeiben, végül pedig benyúlt a kabát alá, és az egyik belső zsebéből előhúzott egy borítékot. – Hozzánk jött minden posta, és ez, azt hiszem, a tiéd.

Tétován vettem el a papírt, attól félve, hogy (kerek-perec kimondom), talán Fred küldte, de a címzettet elolvasva azonnal megnyugodtam. A félelem helyét hamar átvette a bűntudat; Jaden írt, akit, ugye, arra használtam egy ideje, hogy Fredet féltékennyé tegyem. Nem jött be, így most egy romantikus érzelmek nélküli kapcsolattal teszem tönkre szegény srácot, de nem vitt rá a lélek, hogy szakítsak vele. Az túl egyértelmű lenne Fred számára, bár abban sem voltam egészen biztos, hogy egyáltalán érdekli-e, hogy járunk. A vonaton kibékültünk, és nem tűnt dühösnek, csak azt láttam rajta, hogy a titkolózásom zavarta. És ez nem ér. Miért nem tudja legalább egy kicsit megverni Jadent féltékenységi rohamában? Az tetszene. Már persze nem akartam rosszat Jadennek, de ha ez az ára…

– Casanova már otthon is zaklat? – kérdezte Lee, aki még mindig nem volt annyira megbarátkozva a helyzettel, de már csak néha ejtett el egy-két megjegyzést, amit könnyen elengedtem a fülem mellett. Úgy éreztem, ennyi járt neki.

– Casanova? – Apa felfigyelt erre a szóra, és abbahagyta a papírra való firkálást (valószínűleg miniképregényt készített abból, milyen is Anya a terhesség közben, hátha elijeszti ezzel Seant), bekapcsoltak az apai ösztönök, és szinte azonnal ott termett mögöttem. – Ki az?

– Egy férfi.

– Férfi?! – kérdezte hitetlenkedve. – Máris utálom.

– Egy karakter – mosolyodtam el. Volt abban valami jó, ha az embert védeni akarják, de nem erőszakosan. Hiába volt Apa egyébként furfangos és egészen felvilágosult, ha rólam volt szó, vagy épp szórakozott, otthoni arcát mutatta, könnyen vált olyanná, mint minden más férfi: a hormonok lebutították.

– Akkor is utálom – vonta meg a vállát, és felöltötte „Én vagyok Szuper Apu” arcát, legalábbis egy olyan, szigorú nézést, ami szerinte az volt. – Ő csak ne írogasson a lányomnak!

Nagyot sóhajtottam; hosszú beszélgetésnek ígérkezett. Anyáéknak már meséltem Jadenről, de arra még vártam, hogy eljöjjön az a megfelelő pillanat, mikor Apának is bejelenthetem a fiú-ügyet. – Nem Casanova írta, Apa.

– Hát akkor meg ki?! Beszélj világosabban, te lyány!

– Jaden – mondtam egyszerre Lee-vel; én inkább egyszerű, újságolós hangnemben, míg ő enyhén lenézően és undorodva, mintha már a nevétől is gennyes pattanások nőnének az arcára. Nem figyeltem rá, gondoltam hadd játssza csak az erős és nagy bátyót, amíg nem szól bele az életembe.

Apa arcán minimális rémület suhant át. – Ja… Jaden? Az… Az fiú név… De adhatják lánynak is, a mai modern világban. Ugye? Ugye? – fordult reménykedve Anyához, aki nemlegesen megrázta a fejét, ezzel elérve, hogy Apa napbarnított bőre egy szempillantás alatt fakóvá váljon.

Nem akartam titkolni előle, tényleg, de hiába közelebbi vele a kapcsolatom, mint Anyával, úgy éreztem, ő fogja nehezebben venni. Elvégre, ő még mindig azt hiszi, hogy félek a szörnyektől, amik az ágyam alatt élnek (félek a sötétben, de annak kicsit más oka van…), minden vágyam, hogy legyen egy pónim, és le akar kenyerezni nyalókával. Utóbbi még sikerül is.

– Az én kicsi lányom egy fiúval levelezik! – emelte a kezét sápítozva az arcához, és ebből az állapotból még könnyen és egyszerűen ki tudtam volna tornászni magamat, de Lee ezt is meghiúsította, bár szokás szerint nem szándékosan.

– Jár vele. – Apa itt minden józan gondolatát elvesztette, és tátott szájjal bámult rám, egészen addig, míg Lee el nem ment mellette, és bele nem bokszolt a vállába „Bocs, Matt tesó” felkiáltással; ekkor ugyanis megindult felém, és reagálni sem volt időm, máris nagyon, nagyon szoros ölelésben részesített.

– Merlin, Meerlin, miért? Mondd, miért? Az én kicsikém… A csibém… A kislányom… Az egyetlenem…A szemem fénye… – ismételgetett ilyen és ezekhez hasonló dolgokat szinte sírva (azért nem szó szerint, annyira ő sem elmeroggyant), mire sután megpaskoltam a vállát, de nem öleltem át. Ez amolyan egyoldalú ölelés volt, neki kellett, én amúgy is utálok ölelkezni, félig érintés-fóbiám van, sok más mellett. Az én aurámba csak ne lépkedjen be senki!

– Apa, ennyire azért nem nagy és rossz a helyzet – ráncoltam a szemöldököm, de ő azonnal leintett.

– Dehogynem! – nézett rám kétségbeesetten. – Ez egy szörnyű, katasztrofális, rémisztő, borzasztóan nagy, óriási, horribilis méretű, sőt, gigászi helyzet! Kezdesz felnőni! Egy férfi ér hozzád! Tisztátalan gondolatai vannak rólad! Ez a három minden lányos Apa legrosszabb rémálma…

– Na és az, hogy meghalok? – tettem fel a kérdést csak úgy magamnak, nem is számítottam válaszra, egyedül Sean felől kaptam egy vállrándítást. Gondoltam az, vagy a háború, egy atomrobbanás, egy rúdtáncos karrier, vagy valami, egy kicsit rosszabb annál, hogy felnövök vagy fiúm lesz, de nem akartam vitatkozni vele.

– Ayami tizenhat éves, Jaden pedig fiú, nem férfi. És az egyik legrendesebb gyerek, aki csak lehet. Nem tudom, mit hisztizel. – Igen, ez volt Anya és az ő érzelemgazdag megnyilvánulása. Igaz, ami igaz, ő elég lazán vette a dolgokat; nem hitt abban, hogy örökké együtt leszek a fiúval, így nem kezdett örömkönnyeket hullatni, csak elbeszélgetett velem róla, áldását adta az ügyre, és nagyjából ennyi.

Apa erre még szorosabban ölelt magához. – Te ezt nem értheted, nem a te lányod!

Ezek után hiába próbáltuk meggyőzni az ellenkezőjéről, miszerint fele-fele munkájuk van a dologban, nem hallgatott az észérvekre. Mint mondtam, Apa nagyon határozott ember tudott lenni, ha akart.



Beletelt néhány óra győzködésbe és beszélgetésbe, mire Apa végre elfogadta a tényt, miszerint már nem foglal le sem a pónik, sem a rózsaszín habos-babos királylányok világa (jó, utóbbi sosem érdekelt igazán), sokkal inkább szívesen fordítom figyelmem a másik nem felé. Miután túltette magát az első sokkon, kifaggatott Jadenről; alapos munkát végzett, olyan kérdést is feltett, amire csupán pislogni tudtam. Végül úgy döntött, egy üveg lángnyelv whiskyvel hóna alatt elvonult lefeküdni.

– Egy kicsit balra… Most hátrébb… Letörted az egyik ágat.. Nem fog beférni… Döntsd jobbra… Túl sok! – Ezekhez hasonló utasítások visszhangoztak a nagy ház falai között, elvegyülvén az elhagyhatatlan karácsonyi dallamokkal, melyek folyamatosan szóltak a rádióból. Semmi sem hozza jobban össze az embereket egy családban, mint a ház díszítése.

– Már várom, hogy tizenhét legyek… Soha többet nem csinálok semmit a két kezemmel! – morgott Lee az ezüstfenyő ágai közül, miközben próbálta beleigazítani a talapzatba a fa törzsét. Apa kiadta az ukázt, mielőtt felment volna az önsajnálat és az öregkor mocsarába süppedni, hogy végezzük el a hátralevő munkát (mindent), de ne használjunk varázslatot. Azt mondta, tanuljuk csak meg, milyen nehéz a muglik és a kviblik élete – én támogattam, főleg, mert léhűtő vagyok. Az első óra szerencsétlenkedés óta (ágtalanítani kellett, faragni, behozni, megint faragni) Lee már azért sem panaszkodott, mert böki a kezét a sok tűlevél.

– Pedig ez még csak a fa volt – vigyorodtam el kárörvendően. Én könnyen dirigáltam, hiszen kényelmesen elhelyezkedtem a fával szemközti fotelben, a lábaimat átvetettem a karfán, egyik kezemet pedig a támlán. Egy pillanatra a figyelmem a pulóveremnek szenteltem (ami fekete volt, egy dementorra emlékeztető kaszás csontvázzal az elején; még akkor vettem egy mugli boltban, mikor megismertem Danielle-t, akkor és most is tiltakozásomat fejezte ki), ugyanis leettem magam habkarikával. Nem nagyon érdekelt, hogyan festek, nem vártam látogatót, bár biztosan érdekes látványt nyújthattam: túl nagyméretű pulóverhez igényesen lespagettizett melegítőnadrág, nyuszis, rózsaszín mamusz, és koronázásként mikulássapka. Amondó vagyok, hogy divattanácsokat kéne osztanom.

– Nem akarsz segíteni, ahelyett, hogy megeszed a díszeket? Nélkülem?! – nézett rám Lee szikrázó szemekkel, legalábbis gondolom. A fenyő sűrű levelei meglehetősen takarták a rálátásom, bár őszintén, a cukros karikám sokkal érdekesebb és finomabb volt, mint a panaszkodó rabszolga-bátyám.

– Jó – álltam fel nagy nehezen. – Egye sárkány, lehozom a díszeket a padlásról.

Kényelmes fotelemet visszasírva vánszorogtam fel az emeletre, elhaladván megannyi ajtó mellett, melyek vendégszobákba, fürdőkbe, valamint az én szobámba és apáéba nyíltak. Újfent elborzadtam a falakon lógó, mozgó fényképeken, tehetséges volt ugyanis ahhoz, hogy a legszerencsétlenebb helyzetben kapjanak le: az egyiken totyogóként megfejeltem a tortát, a másikon kiscsibét szorongatok halálra, csak úgy, szeretetből, a harmadikon tele vagyok szúnyogcsípésekkel, a negyediken felborulok a síléceimmel… Ezek Apa legszebb emlékei rólam, azt hiszem.

Felmásztam a lenyitható létrán, grimaszolva letörölgettem a kezemről a ráragadt pókhálókat (nem sokat járunk odafent), és a félhomályban kezdtem tapogatózni, mert sikeresen lent hagytam a pálcámat, és már lusta voltam lemenni érte.

– Megvagy! – Kiáltottam fel diadalittasan, ahogy ráleltem a kartondobozra, amelyben a galád kis díszek voltak. Már mentem volna lefelé azzal együtt, amikor hátrafelé lépdelve belerúgtam az egyik, nagyobb szekrénybe, aminek hatására az kibillent az egyensúlyából és szétszakította a mögötte lévő ablak helyén a fekete fóliát (Lee tönkretette az ablakot egy „jól” irányzott gurkóval, de még nem mondtuk el Apának, helyette orvosoltuk a problémát), és a tetejéről legurultak a rajta lévő dolgok. Üres üveg, fura szobor, gyerekkönyvek, nem voltak fontosak, kivéve egyetlen egy dolgot. Fred pillangós ajándéka ott trónolt a tető legszélén, csak a hó tartotta meg a lezuhanástól és a tönkretételtől.

– A sánta kobold rúgja meg! – bosszankodtam, majd gondolkodás nélkül fogtam meg a keretet, és kihúztam magam a lejtős tetőre. A normális boszorkány persze nem ezt csinálta volna, például Hermione; ő elment volna a pálcájáért, de sosem voltam olyan okos, mint ő. Nagyon, nagyon óvatosan ereszkedtem egyre lejjebb és lejjebb, a lehető leginkább a tető síkjához lapulva. Az egész táj fehérbe öltözött, csak a víz és a fák törzse bontotta meg az egységet, másik ház közel s távol nem volt. A hideg, téli levegő csípte az arcomat, nem volt jó ötlet ilyen lengén a hóban mászkálni, de csakis az lebegett a szemem előtt, hogy meg kell mentem azt a fránya üveget. Hogy miért? Kvázi Fred iránti szerelmem jelképe, azért.

– Áhá! – vigyorodtam el, ahogy odaértem, és a kezemben foghattam a befőttesüveget, amiben a kék pillangó repdesett ide-oda. Ekkor néztem csak le, és bár nem volt semmiféle magasságfélelmem, egy valamit meg kellett állapítanom: magasan voltam. Nagyon.

– Azt hiszem, erre nem megyünk le – közöltem csak úgy magammal, miután megpróbáltam felkecmeregni az ablakhoz, de visszacsúsztam. Ekkor vettem csak észre, hogy a tető legszéle nem is igazán egysíkú a többi részével, van benne egy kis törés, már majdnem egyenes volt. Felcsillant a szemem, és röpke fél óra alatt (jó, lehet, hogy csak pár perc volt, de odafent minden sokkal hosszabbnak tűnt) sikerült félig a tetőnek dőlő, félig egyenes testtartást felvennem, és elindultam a ház oldala felé, ahol tudtam, hogy van egy fából készült rózsa-futtatós izé, abban simán le tudok mászni. Mint Rómeó és Júlia, csak én lefelé megyek, Júlia mászik, és egyedül vagyok, de amúgy tök olyan.

Ekkor hallottam meg egy hangot, amitől a szívem hevesebben kezdett dobogni.

– Hé, AJ! – Fred összesen ennyit mondott, de már ettől is elállt a lélegzetem. Biztosan hallucinálok, gondoltam, de már rögtön, ösztönből néztem a hátam mögé, hogy meg is bizonyodhassak benne; önmagamat cáfoltam meg vele, ugyanis Fred ott kukucskált ki az újkorában ablak, most lyuk képződményből. Annyira megdöbbenten, hogy észre sem vettem, mikor vesztettem el az egyensúlyomat.

– Fre-wooa! – Igen, eleinte őt akartam kérdőre vonni, de már nem volt időm rá, a vörös hajú fiú neve egy csapásra rémült kiáltásba torkollott, ahogy kétségbeesetten kavartam a karjaimmal, próbálván visszabillenni a tetőhöz, de már késő volt: az egyik másodpercben fent voltam, a másikban lent. Egyetlen egy szerencsém volt, hogy odakint már jó félméternyi hó esett, amihez még hozzáadódott a járdáról összesepert adag is, tehát vagy két méter mély hókupacba csapódtam.

– Fehér! Fehér! Mindenütt fehér! Meghaltam! Ja, nem – pánikoltam először, majd lesepertem az arcomról a havat, és úgy pislogtam fel a tiszta, téli égboltra. Még kellett volna egy kis idő ahhoz, hogy felfogjam, mi történt, de ekkor újra megszólalt az az ördögi hang; nem, nem a lelkiismeretem, nem a rossz-énem, még csak nem is a kotnyeles Ginny-hang, hanem Fredé. Tehát nem képzeltem.

– Merlin szakállára! Jól vagy? – kiabált le, tisztán hallottam a hangján az aggodalmat. Hát igen, ha valaki leesik a tetőről, az hajlamos arra, hogy beüsse valamijét, de nekem most kedveztek a csillagok. Szinte egyáltalán nem éreztem fájdalmat, csak pont úgy, mint mikor valaki leugrik az ötödik lépcsőfokról. Éreztem, ahogy a felületnek csapódtam, de egy nagyon enyhe, szinte észrevehetetlen lüktetésen kívül meg sem kottyant a repülésem.

Értetlenül összeráncolt tekintettel tornásztam magam ülő helyzetbe a hóban, majd onnét néztem fel a padlás ablakára. Tényleg Fred az? Komolyan? Mi a fenét kereshet itt? Hogy került oda? Mit akar? Mióta van nekem ennyi kérdésem? Ó, te szent snidling! Hogy nézek ki? Soha nem volt még olyan, akiért érdekelt volna, hogyan is festek, még Jaden sem; lehet, hogy eme egyszerű tényt is figyelembe véve rájöhettem volna, hogy inkább a szerelmi vallomáson kéne törnöm a fejem, nem azt várni, hogy majd beugrat a szőke helyett vörös herceg a fehér ló helyett seprűn, és elröpít a naplemente helyett egy kviddicsmeccsre. De én is pont olyan makacs vagyok, mint apám.

– Ez kész téboly – motyogtam a fejemet fogva, majd oldalra nyúltam, és kezembe vettem az üveget, ami nem sokkal mellettem landolt. Szerencsére ez sem tört össze, hála a hónak, meg az én hősiességemnek. Idegeim megnyugtatása képpen átöleltem, majd a homlokomat nekitámasztottam a tetejének. Ezt álmodom, álmodom, Fred nincs itt, mit keresne itt…

– AJ! Hahó! – Miért nem tudja befogni, ha nincs itt? Még a puszta delíriumképe is elnyom! – Figyelj, lemegyek hozzád, jó? Nem akarok rád ugrani, szóval a helyedben vigyáznék.

– Jó, jó, gyere… MI?! – kaptam fel a fejem, tiltakozni akarván, de már késő volt, ő ott állt a tető szélén, és pislogni sem tudtam, máris mellettem ért földet, kamikázét kiáltva. Valamit azért ő is tanult mugliismeret órákon.

Bár igazából egészen vicces volt, ahogy szuperment (vajon ismeri? Nem hiszem) játszva leugrott a hóba, de a szerelmes tini-hormonjaim bekapcsolták az „aggódás” funkciót, és azonnal áthidaltam a köztünk lévő kevéske távolságot, hogy megnézzem, él-e még. Ha ehhez az kell, hogy letaperoljam, hát… Azt hiszem, feláldozhatom magam. Akkor különben is nagyon szeretem, amikor ájultan fekszik, és nem tiporja a porba kicsiny lelkem.

– Ez… – hallottam a hangját felszűrődni a hókupac alól, amely a fejére pottyant – … haláli volt! – ült fel hirtelen, olyan vigyorral az arcán, amit még nem is láttam tőle, pedig szinte állandóan vigyorog, vagy legalábbis mosolyog. Olyan gyermekien lelkesedő volt, meg mertem volna kockáztatni, hogy cuki, ha nem jutott volna eszembe, hogy még mindig haragszom rá a lelkem legmélyén, amiért szeretem. Igen, ez az ő hibája.

– Te… Te…– Azt hiszem, először talán meg akartam kérdezni, mit képzel, hogy csak így leugrál a tetőről, de aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen tényleg vérpezsdítő volt az ugrás, így elmosolyodtam, megráztam a fejem és visszafeküdtem a hóba. – Nem vagy normális.

– Te jöttél le előbb, csak követtelek – rántotta meg a vállát, majd egy nagy adag havat dobott az arcomba. Számíthattam volna rá. Nem volt azonban időm reagálni, mert amint elkezdtem volna a „Te…!” kezdetű nótámat, máris újabb hangok csatlakoztak hozzánk.

– Nem tudnátok az ajtón keresztül közlekedni, mint mindenki más? – lépett mellénk Lee, mondatának tartalmával ellentétben egyáltalán nem volt dühös, sőt, úgy látszott, nagyon szeretné kipróbálni az ugrálást, csak a józanabbik fél (mármint nem az esze, hanem George) visszafogta tőle. Vagy ki tudja, lehet, hogy megkomolyodott! … Á, szerintem is valószínűbb George.

– Maki! – ugrottam fel akár egy rugó, és a lelki-pajtim nyakába vetettem magam, és csak részben azért, mert majd’ megfagytam, ő pedig olyan jó melegnek tűnt a vastag kabátjában. Ahogy más szünetek alatt is, most is tartottuk a kapcsolatot bagolyposta formájában, de ugyebár az élő kapcsolat az igazi.

– Cicavirág! – viszonozta köszönésnek szánt megszólításomat, egy pillanatra magához ölelt, majd amikor elengedtem, megpaskolta a fejemet.

– Ez meghatóbb, mint Muriel néni Karácsony esti horkolása – mondta Fred vigyorogva, teljesen megtörve ezzel a cuki (fogadott) bátyó-húgi egymásra találásunkat. Mondom ezt úgy, mintha már évek óta nem láttam volna; hát, az utóbbi idő elég unalmasan telt ahhoz, hogy mérhetetlenül hiányozzanak a fiúk.

– Ti mit kerestek itt egyáltalán? – kérdeztem értetlenül ingatva a fejem, miközben arrébb léptem a meleget sugárzó plüssmacimtól, hogy lerakhassam a szorongatott üveget a kerítés mellé, biztonságba. Örültem, nagyon örültem nekik (igen, Frednek is), csak nem számítottam rájuk. Egyelőre az ajándékaikat sem vettem meg, pedig már itt volt a Karácsony a küszöbön.

– Ja, hogy ő nem tudja? – fordult Lee felé George.

– Mit? – ráncoltam össze a szemöldököm; nagyon nem szerettem, ha figyelmen kívül hagynak.

– Hát, lehet, hogy nem… – morfondírozott a bátyám az állát vakargatva. – Igen, biztos, hogy nem.

– De mit nem tudok? – ismételtem meg a kérdésem, amire azonban megint nem jött válasz. Annyira, de annyira imádtam, amikor ők hárman elfelejtik, hogy én is itt vagyok!

– Nem kellett volna közölni vele? – lépett oda hozzánk Fred is. Nem törődött olyan apróságokkal, hogy lesöpörje magáról a havat, így félig hóemberként zárta be a fiúk háromszögét.

– Nem, én is csak azért tudtam meg, mert Matt lebotorkált egy új adag… – Azt már nem tudtuk meg, miért botorkált le, ugyanis ebben a szent pillanatban egy nagy és keményre gyúrt hógolyó találta telibe azt az afrofonatos fejét.

– Na, köszönöm, hogy hajlandóak vagytok rám figyelni! – tettem csípőre a kezem, miután mindhárman felém fordultak. Már kezdtem érezni azt a fajta bizsergést, amit mindenki, amikor átázik a ruhája a hótól, de jobban érdekelt a téma, mintsem hogy a fázással törődjek. Egyelőre. – Mi is az, amit nem tudok?

Fred és George egyszerre szólalt meg. – Nálunk töltitek a Karácsonyt.

Hallottam, mit mondtak, eljutott a fülemig, az agyamig, de képtelen voltam feldolgozni, vagy még inkább nem akartam. Mi a baziliszkuz méregfoga zajlik itt? Ez volt az első kérdésem, miután sikerült magamhoz térnem. Hosszú, hosszú másodpercek teltek el azzal, hogy néztem őket. Kivételesen nem azért, mert Fredet akartam stírölni, hanem valamiféle cáfolatot vártam; például, csak vicceltek, vagy rosszul értettem, vagy nincsenek is itt, csak én képzelem.

– Veletek?

– Igen.

– Tölteni?

– Valahogy úgy.

– A Karácsonyt?

– Te AJ, ezt meddig játsszuk még? – billentette oldalra a fejét Fred, hátborzongatóan hasonló helyzetet alakítva ki ezzel, mint ami korábban a szüleim között is lezajlott. Nyilvánvalóan jól szórakozott azon, hogy ez mennyire megdöbbent. Én nem örültem neki, legalábbis nem tiszta szívből, sokkal inkább aggódtam. Velük? Komolyan?! Szerettem őket, tényleg, az egyiket ölelgetni, a másikat megfojtani, de elég nehéz lesz eltitkolni a családjuk elől, hogy bele vagyok esve Fredbe, úgy, hogy közben még a fránya szeretet ünnepe is zajlik. Bár, az is igaz, hogy eddig jól játszottam a szerepem az iskolában, legalábbis Frednek még nem teljesen nyilvánvaló a dolog.

– És miért? – kérdeztem végül, felocsúdván döbbenetemből. Már arra készültem, hogy kénytelen leszek elviselni Danielle-t (Lee már egészen örült neki, csorgathatta a nyálát rá és Jackie-re, mert egyébként a barátnőjével szakított), nem értettem hát, hogy miért is tölteném Weasley-ékkel az ünnepeket. Ugyanakkor, ha jobban belegondoltam, gyorsan rájöttem, hogy a nehézségek ellenére is sokkal csábítóbb, mint a szőke francia.

– Főleg azért, mert elegem van abból, hogy mindig visszakérdezel – rántotta meg a vállát Fred, amolyan magától értetődő válaszként.

– Nem, nem a kérdezésre gondoltam! – ráztam meg a fejem mosolyogva, és közelebb léptem hozzájuk. – Miért megyünk hozzátok? Honnét jött ez az ötlet? Egyáltalán, ki szervezte ezt meg?

– Ja, hogy az! – világosodott meg hirtelen, majd ismét megvonta a vállát. – Az apád hoppanált hozzánk pár órával ezelőtt, és beszélt Anyáékkal. Azt mondta, hogy nem szeretne kellemetlen légkört Karácsonykor, te szokás szerint nagyon durcás vagy, és megkérdezte, nem lenne-e gond, ha nálunk lennétek pár napig, amíg a barátnője itt van. Aztán még hablatyolt valamiféle Casanováról is, de arra már nem igen figyeltünk.

– Ó… Hát, oké – szólaltam meg kis időnyi gondolkodás után, de megint inkább magamnak beszéltem, nem pedig a többieknek. Ez nem az a fajta oké volt, mint hogy „oké, persze, rendben”, hanem sokkal inkább „oké, még nem dolgoztam fel, de később biztos”.

Egy valamit tudtam egészen biztosra: ez nagyon, nagyon hosszú Karácsonyozás lesz.