Ahogy ott álltam a folyosón, Jaden átölelt, és a vállamon pihentette a homlokát (nem volt egyszerű, tekintve, hogy majdnem másfél fejjel magasabb volt nálam), körülvett az ő illata, két dolgot biztosan tudtam: hogy ő nem Fred, és ostobaság, amit tettem.

Egészen addig nem is jutott el a tudatomig, hogy ezt mennyire elszúrtam, amíg a hollóhátas fiú válla fölött meg nem pillantottam a bátyámékat, akik időközben utolértek, és velük együtt Ginnyt, Ront, és Hermionét. Rendben, az utóbbi kettőt talán nem igen nyűgözte le a szerelmi életem (csodálkoznék rajta, ha Ron a kaján kívül másra is tudna gondolni – egészen olyan, mint Lee), de amit a többieken láttam, attól menten eltűnt a bánatom, kitisztultak a gondolataim, és elszégyelltem magam. Nagyjából úgy, mint egy két hónapos kiskutya, aki megrágcsálta a gazdi cipőjét – bár valószínűsítettem, hogy ez olyan fordulat volt, ami kicsivel súlyosabb, mint egy nyálas cipő.

Ginny, Lee és George arcáról két-két dolgot tudtam leolvasni, melyekből egy közös volt: az értetlenség. Legjobb és egyetlen barátnőm ehhez még szomorú is volt, Lee dühös, George pedig csalódott; talán az utóbbi fájt a legjobban. Szótlanul álltak egymás mellett, és egyre csak néztek, én pedig ismét úgy éreztem, hogy újabb sírás-hullám tör rám. Nincs annál pocsékabb érzés, mint mikor egy olyasvalaki csalódott benned, aki számít; a legtöbb ember számára legalábbis nincs. Ott áll, veled szemben, és nem tudod, hogy mit kéne tenned, csak egyetlen üzenetet küld feléd: nem ezt várta tőled. Ilyenkor az embernek kedve lenne fejest ugrani a legmélyebb szakadékba, de minimum elásnia magát a föld alá.

Fred pedig, aki a legjobban számított, legalábbis eddig, sarkon fordult és elmasírozott. Ezt nem tudtam mire vélni: hát nem ő közölte az imént, hogy csak a barátja vagyok, semmi több?! Nem pont ezekkel a szavakkal, de a „nem” válasz a „járnál-e velem” kérdésre elég egyértelmű. Akkor mégis, milyen jogon van felháborodva? Kérdeztem magamtól. Szerettem volna azt hinni, hogy csak félreértettem, és igazából máshogy érez, szerettem volna hinni, hogy van módom vele lenni, úgy igazán, de még az is valószínűbbnek tűnt, hogy a mardekárosok kimennek a rétre virágot szedegetni, aztán griffendéles tortát sütnek.

– AJ – szólított meg Jaden, akiről időközben el is feledkeztem, annyira belemerültem a többiek nézésébe. Kérdőn tekintett rám, én pedig ugyanúgy őrá. – Akkor ezt most vegyük úgy, hogy a barátnőm vagy?

Összeszorult a gyomrom, míg bólintottam. – Igen, határozottan.

Annyira voltam határozott, mint vakember a seprűn. Igazából mind a mai napig fogalmam sincs, miért is így tettem, meg általában, miért tettem bármit is Jadennel. Kedveltem, az igaz, de hát a fagyit is kedvelem, mégsem kezdek járni vele… Eszem ágában sem volt halálos szerelemről beszélni, vagy akármilyen szerelemről, mert valamiért úgy éreztem, egyszerűen képtelen volnék szeretni Jadent. A szív szerelemnek fenntartott zuga nem Svájc, nem döntheti el az agyam, hogy kit enged be és kit nem; sokkal inkább Kanadához hasonlítanám, ahol nem az elméleti vezető dönt, hanem a mozgatórugó, ami emberként a szív, Kanadában meg a jávorszarvas, gondolom én. Lényeg a lényeg, a szerelem van és kész, már kezdtem beletörődni. Hiába adta tudtomra Fred, hogy ő nem szeret engem, hiába fogta fel az elmém, továbbra is felé húzott a szívem. A szív, az átkozott szív, mindig vele van a probléma…

Nem akartam kihasználni Jadent, tudatosan nem, ám a tudatalattim egyre csak azon filózott, mi lenne jobb megoldás arra, hogy féltékennyé tegyem szeplős barátunkat, aki hol a közellenség, hol pedig a zsáner kategóriában éldegélt. Kezdtem belenyugodni, hogy teljesen zavaros a viselkedésem; Shakespeare is megmondta, hogy „A nő szíve örvény, melynek mélyét senki sem ismeri. Ingatag, mint a tenger hulláma.” Az én szívem már kész Bermuda-háromszögként funkcionált.

– Figyelj, nekem most… Mennem kell. Van egy kis tanulnivalóm, de mondjuk, esetleg holnap találkozhatnánk az óratoronynál, az utolsó óra után – eresztett el karjai közül, már csak a karomat simogatta. Megnyugtató volt, de nem éreztem azt, amit kellett volna. Nem bizsergett a bőröm, nem kaptak szárnyra a pillangók, nem lett volna kedvem sikítani az örömtől csak azért, mert közel volt hozzám. Ezt eddig csak és kizárólag Fred váltotta ki belőlem; nem akartam azt hinni, hogy ő is az utolsó. Nem akartam azt hinni, hogy soha nem leszek boldog, és egyedül halok meg, dilis macskásnéniként, mert tinédzserkoromban beleszerettem valakibe, aki hoppon hagyott, és ezért soha nem lehetek boldog.

– Rendben, az óratoronynál – egyeztem bele, majd gyorsan átpörgettem a fejemben a Ginny által adott „Hogyan legyünk jó barátnők?” lecke-sorozatot (tényleg gáz, hogy ő ad nekem tanácsot), de végül tojtam az egészbe, és előbb csak átöleltem (ez még barátnős volt), aztán a vállába bokszoltam (ez már kevésbé), és visszasétáltam a talán még barátinak nevezhető társaságomhoz. Igazából már csak Ginny és Lee maradtak ott, a többiek elfotoszintetizáltak a helyszínről.

– Na, mi ez az elképedés? – álltam meg előttük mellkasom előtt összefont karokkal. A Weasley-lány rám emelte tekintetét, s hirtelen úgy tűnt, nem is kék szemei vannak, hanem sötétbarna, amilyen kiskutyanézéssel próbált még jobban bűntudatot okozni nekem. Sikerült.

– AJ, ez… Ez mi volt?

– Mi lett volna? Semmi. Szereztem magamnak barátot, mint minden normális tizenhat éves – válaszoltam úgy, mintha laza lennék, bár szerintem Piton is lazább lett volna egy diszkóban, mint én a bátyám és a legjobb barátnőm előtt akkor.

– De miért ő? Hiszen nem is szereted! – makacskodott Ginny.

Ebben igazat kellett adnom neki. Nem szerettem. Csak akartam, hátha úgy könnyebb lesz – utólag jöttem csak rá, hogy ez mekkora ostobaság is volt.

– A szerelem idővel kialakul, ha megvan hozzá minden, ami kell hozzá: két fél, törődés, nevetés, közös élmények, és hasonló dolgok. Jaden jófej, okos, kedves, ambiciózus, ráadásul helyes is, és kedvel, nem értem, hogy mi itt a probléma.

– Az a probléma, hogy te a bátyámba vagy belezúgva, emlékszel?! – lépett elém Ginny, arcán elszántság tükröződött, miközben megkopogtatta a homlokom, akárha egy rozsdás rádiót akarna újra beindítani.

– Ginny! – szóltam rá a lányra. Oké, hogy Lee tudott a csókról, de azt azért nem kellett volna közölni vele, hogy bele is voltam (vagyok) zúgva a legjobb barátainak egyikébe. Végül döntésre szántam elé magam. – Fred már nem érdekel.

Az elmúlt években úgy megtanultam hazudni, mint a vízfolyás! Ó, dehogynem érdekelt. De úgy döntöttem, hogy többet nem zaklatom Ginnyt és George-ot, meg senki mást sem (nem is szoktam) a pitiáner kis ügyeimmel. Mindenkinek megvan a maga baja, Ginny éppen kezd serdülni, tavaly meg elrabolta egy baziliszkusz és majdnem meghalt, George öt éve szerelmes egy lányba, aki a bátyját szereti… Nem kell nekik még az én bajom is. Elhatároztam, hogy nem fogok másokra akaszkodni, ha problémám van, megoldom egyedül – pont úgy, mint mielőtt oda kerültem volna. Amúgy is, végül mindig magamra hallgatok, fölösleges ötven embert is terhelnem a hülyeségeimmel.

– AJ, ne beszélj butaságokat – rázta meg a fejét a lány, és megragadta a pulóverem ujját. – Megértem, ha valamiért dühös vagy rá, szoktál, de kérlek, ne mondj ilyeneket! Az senkinek sem jó, ha becsapod önmagad!

– Ginny – fogtam meg a vállait, és a szemébe néztem. - Nagyon hálás vagyok azért, amit eddig tettél értem, tényleg jól esett, de most már komolyan mondom, hogy nem érdekel a bátyád. Érted? Csak fellángolás volt. – A fenéket!

– Évekig?

– Igen.

– Nem csak féltékennyé akarod tenni Fredet?

– Dehogy. – A fenéket, ismét! – Fogadd el. Majd be is mutatnálak neki, ha egyszer mindketten úgy értek rá.

– Nem értelek, AJ – nézett félre Ginny. Már megint olyan érzésem volt, mintha az anyukámmal beszélgetnék; a kislány sokkal felnőttebb és érettebb gondolkodású volt nálam, meg persze sokkal racionálisabb is. Elvégre, ki az az őrült, akinek eszébe jutna, hogy miután a szerelme szinte az arcába közölte vele, nem akar vele járni, még megpróbálkozik egy kétségbeesett féltékennyé-tevéssel? Én, hát persze. Ha bepánikolok, igen hülye döntéseket tudok hozni.

– Én sem értem magam – rántottam meg a vállam, majd felnéztem az égre. A téllel együtt a nappalok is lerövidültek, a horizont felett az égbolt már rózsaszínes, lilás árnyalatba fordult át. – Mennem kell, még be kéne fejeznem azt a házi dolgozatot McGalagonynak…

Meg sem vártam, hogy elköszönjenek, csak megfordultam és visszasiettem a klubhelyiségbe. Vacsorázni nem mentem le, egyszerűen nem volt kedvem összefutni Freddel; bántott a viselkedése, egészen konkrétan addig bőgtem az ágyamban fekve (le se tojtam a házit), míg el nem aludtam. Az a baj a sírással, hogy csak ritkán szoktam (bár újabban egyre többször), így viszont minden egyszerre tör ki rajtam, és azon kapom magam, hogy minden miatt sírok, ami rossz. Hullattam könnyeket Fred ostobasága miatt, azért, mert az Apám egy olyan nőt vesz el, akit ki nem állhatok, és még azért is, mert Lee beosont a szobámba, és megette az utolsó csomag csokibékámat. Azért is sírtam, mert hazudtam Ginnynek, és ez szörnyű érzés volt – az én édes kis Pöttömöm mindig jót akart nekem, bízott bennem, erre az arcába hazudtam. Hogy miért tettem? Fogalmam sincs. Ahogy arról se, miért járok én Jadennel. Úgy vettem észre, hogy a Roxfortban töltött idő alatt egyre több és több olyan alkalom volt, hogy bosszúból vagy meggondolatlanul cselekedtem. És a végén mindig megszívtam – ez alkalommal sem lett másként, bár erre még várni kellett. A pillangó, amelyet lassan egy éve adott nekem Fred, és amelyik egészen addig ott volt az ágyam mellett, először megint ládába került, mint már annyiszor, amikor megharagudtam rá, de... Valahogy újra és újra furán éreztem magam megnyugtató, kék fénye nélkül, így megint az éjjeliszekrényre került.



Másnap fájó fejjel keltem fel, és ahogy megláttam magam az ablak visszatükröződésében, még én is megijedtem. Már nem Ginny kellett, hogy ébresszen, hiszen ott volt a tavaly George-tól kapott ajándék, a gurkó-formájú ébresztőóra, így már mindenki odalent reggelizett. Jobb is így. Az órák csigalassúsággal teltek el, nem tudtam figyelni se Pitonra, se Bimba professzorra, de még csak Lupinra sem. A griffendéles évfolyamtársaim áradatával együtt mentem én is, messzire elkerültem az ikreket és Lee-t. Leginkább azzal foglaltam el magam, hogy az odakinti komor világot fürkésszem – egészen jól passzolt a hangulatomhoz.

Aztán elérkezett az utolsó óra, és a „randim” ideje Jadennel. Igyekeztem a lehető legtűrhetőbben kinézni, egy hatalmas mosolyt is magamra erőltettem, így a hollóhátas fiú (aki már a toronyóránál várt) semmit se vett észre az egész lelki problémámból. Nem igen tudatosult még bennem, hogy ő a barátom, így egy kicsit meglepődtem, amikor rögtön csókkal köszöntött.

– Már attól féltem, el sem jössz, szép Júliám – karolta át a derekamat, és egy puszit nyomott a hajamra. Miért magasabb nálam mindenki? Futott át agyamon a kérdés, de gyorsan túl is tettem magam rajta.

– Hát, Rómeó, az apám és Tybalt nem igen akart engedni, és… Á, hagyjuk most a poénkodást, nem megy az nekem – legyintettem türelmetlenül, és Jaden mellkasának dőlve próbáltam élvezni a helyzetet. Egy helyes, izmos, kedves és okos srác von magához, mégis, miért nem tudom élvezni? Lehet köze hozzá annak, hogy alig egy napja igyekeztem „szakítani” a régi érzéseimmel? Hm, lehet.

– Mi a baj? Kaptál egy letolást valamelyik tanártól?

– Így is mondhatjuk – rántottam meg a vállam. Jaden próbált még érdeklődni, de folyamatosan eltereltem a szót. Nem akartam tudatni vele, hogy éppen azért küzdök, hogy ne szeressem már Fredet, vagy akkor minimum ő is szeressen engem. Végül csak sétálgattunk a hidegben, és könyvekről beszélgettünk. Aztán jött egy felvetés…

– Nem baj, ha megyünk találkozni a barátaimmal? Bemutatnálak nekik – kérdezte ragyogó mosollyal, és élénken csillogó, tengerkék szemekkel. Mit mondhattam volna? Nemet?

Így történt, hogy alig pár órával később már a hollóhát klubhelyiségében ültem, körülöttem kéknyakkendős diákokkal. Tudtam, hogy például Lee is „híres” a Griffendélben, ő is sokszor beszélgetett másokkal, de soha nem egyszerre vagy két tucat emberrel. Zavaró volt nekem; bár be lettem mutatva, és ők is nekem, csak egy-két nevet jegyeztem meg. Kedvesek voltak, az igaz, de olyan témákban kezdtek beszélgetni, amikhez egyszerűen nem tudtam hozzászólni; bennfentes poénok, órai vázlatok elkérése, más hollóhátasok kibeszélése, kviddics…

Egyre csak azt kérdezgettem magamtól: mi keresnivalóm nekem ott? Mit keresek én idegenek körében? Kik ezek? Miről beszélnek? Miért nem vagyok a Griffendél klubhelyiségében, ahol lennem kellene, hogy pattogó tűz mellett hülyéskedjünk Ginnyvel és a többiekkel? É a válasz mindenre az volt: miattam történt az egész. Szerettem volna Fredre kenni, de nem hibáztathattam azért, ha nem szeret. Persze ettől még mérges voltam rá – ha az elején közölte volna, és nem küld kétes jeleket, talán nem ülnék rakás szerencsétlenség módjára Jaden és egy lány, valami Holly, vagy Molly, vagy kicsoda mellett.

Egyetlen arcot ismertem fel, már persze Jadenén (nem tudok fiúmként utalni rá) kívül: Cedrick Diggoryét, akinek a barátnője (valami Zara) is hollóhátas volt akkoriban. Ő néha bátorítóan rám mosolygott, nagyjából ebben ki is merült minden interakcióm; aztán, mikor Jaden leült a szőnyegre, hogy az asztalra könyökölve írhasson magyarázatot az egyik évfolyamtársának, Cedrick felállt és mellém ült.

– Szia – köszönt egy meleg mosollyal, amitől a legtöbb lány elolvadt volna, de ugyebár nekem egyetlen mosoly volt elég jó ehhez, az pedig nem az övé. Még akkor sem, ha egyébként vonzó fiú volt.

– Szia – viszonoztam a köszönést elhaló, rekedt hangon. Órák óta meg sem szólaltam.

– Nem érzed magad túl otthonosan itt, ugye? – érdeklődött kedvesen. Sután megrántottam a vállamat; otthonos volt, mint a legtöbb klubhelyiség, de idegennek éreztem magam. Na meg őrültnek, amiért erre vetemedtem. – Megértem. Először nekem is fura volt, de majd megszokod, a párod kedvéért. Mióta is vagy együtt Jadennel?

– Egy egész napja – mosolyodtam el, és zavartan csavargatni kezdtem az egyik hajtincsem. Jól esett, hogy valakivel beszélgetek, az már kevésbé, hogy Jaden inkább mással foglalkozik, mint velem; de tulajdonképpen az én hibám, hiszen bepofátlankodok az életébe, úgy, hogy még csak nem is szeretem (bár ezt ő nem tudta), nem várhatom el, hogy csak és kizárólag értem éljen.

– Hm, érdekes… Szakítottál a Weasley-fiúval?

Ezt nem értettem. – Mégis, melyikkel? – Lehet, hogy jártam az egyikükkel, csak be lettem drogozva, és elfelejtettem…? Végül is, Bill egészen vonzónak tűnt, már azok alapján, amit az ikrek és Ginny meséltek.

– Hát, azt hiszem, hogy George-dzsal… Vagy Freddel? – Ezen a kérdésen eltűnődött, még az állát is simogatta hozzá, de végül csak csalódottan megrázta a fejét. – Sajnos nem tudom megkülönböztetni őket.

– Egyikükkel sem jártam – feleltem nagyot sóhajtva, majd összeráncoltam a szemöldököm, és kérdőn néztem a fiúra. Mégis, honnan vette? Már erőm sem volt arra, hogy túlzottan kombinálni kezdjek, leamortizálta a lelkem a sírás és a teljes szellemként való lebegés az órák között.

– Ó, értem… Csak tudod azt hittem, mert annyit voltál velük… – Ebben az iskolában mindenki telepata!

– Lee-vel is sokat vagyok.

– De ő a bátyád. – Ezzel nem tudtam és nem is akartam vitatkozni. Csend állt be közénk, ami engem zavart a leginkább; Cedrick nem tűnt túlzottan bőbeszédűnek (bár akkor és ott én sem voltam az, inkább lelombozó, mintsem cserfes és üdítő társaság, mint általában – az egóm azért mindig is a helyén volt). Így végül én is szólaltam meg.

– Egy hugrabugos a sok hollóhátas között? Ez hogy jött össze? Ti nem vagytok ellenségek? – kérdeztem udvarias, de érdeklődő stílusban. Igazából úgy éreztem, hogy menten elaludnék, ha lehetne, és ezt nem ő tette, sokkal inkább az a fajta nemtörődömség, amivel hirtelen az élethez álltam. Legszívesebben csak és kizárólag aludtam volna, he kell, éveken keresztül, míg valaki meg nem unja, és ki nem dobja önsajnáltató, bűzlő testem a tóba.

– Egy autó elé is kiugornék a hollóhátasok kedvéért, egészen addig, míg az parkol – eresztett meg felém egy boldog vigyort. – A viccet félretéve… Szerintem attól még, mert a házaink valamiért rossz viszonyt ápolnak, nem kell rögvest pálca után kapnunk, ha szembetalálkozunk a folyosón. Az apám mindig azt mondja: az emberek természete egyszerűen olyan, hogy megítélnek, anélkül, hogy ismernélek, és utálnak csak azért, mert ott vagy, ahol. Ott tesznek keresztbe, ahol csak tudnak, és nem örülnek együtt veled a sikereidnek. De hogy hogyan viseled ezt, az juttat el az igazi énedhez vezető útra. Én is ebben hiszek, szeretnék a lehető legjobb emberré válni, ehhez pedig béke és harmónia kell. Nem ítélkezem mások felett, így tehát az, hogy a barátnőm hugrabugos, mardekáros, hollóhátas, vagy griffendéles, számomra nem jelent semmit. A kviddicsben persze nem lehet kegyelmezni, de… bölcsebb dolog megbocsátani, mint gyermeteg civódásba kezdeni.

Minden valószínűség szerint ez volt a leghosszabb monológ, amelyet Cedrick valaha is mondott; és a legédesebb, amit én valaha is hallottam.

– Tudod… Egy bölcs férfi egyszer azt mondta: kérdezz meg egy nőt. Én azt mondom, kérdezzen téged, és világbéke lesz – feleltem végül egy kis hatásszünet után, immáron tényleg boldogan mosolyogva. Bár a vonaton beszélgettem egy kicsit Cedrickkel, úgy igazán még nem volt alkalmam megismerni, de ezek alapján szinte lehetetlenül jó embernek tűnt. Miért van az, hogy Jaden társaságában mindenki ilyen?

– Aranyos vagy – felelte erre ő. Erre horkantás szerű hangot hallattam, és lejjebb csúsztam a kanapén.

– Nem vagyok az. Csak a természet szeszélyes játékot űz veled, úgy, mint a pandánál, meg a kék nyílméregbékánál.



Nem mondanám, hogy ezek után túl sok, mélyenszántó gondolatokkal tarkított mondat hagyta volna el a szánkat, de legalább már nem akartam a puszta léttől is öngyilkos lenni. Az határozottan haladás. Azonban miután sikeresen visszaértem a hálókörletünkbe, és elszántam magam az alvásra, képtelen voltam rá. Órákig forgolódtam az ágyban, egyszer az oldalamon feküdtem, aztán a hátamon, majd magamhoz öleltem a párnát, de semmi sem hatott. Még soha nem éreztem magam annyira ébernek.

Sokadszorra mondom, de újból megismétlem: fogalmam sem volt, mivel magyarázhattam volna következő a tetteimet. Pár perccel később ugyanis már az egyik nyitott folyosón sétáltam, pizsamában és kabátban, és magam elé meredve gondolkodtam, mindenről, ami az utóbbi napokban történt velem. Nem féltem attól, hogy az egyik tanár rajtakap (már sikerült kiismernünk a járőrözési szokásaikat a három jómadárral), de ha így is lett volna, az sem érdekelt – talán épp azt akartam, hogy elkapjanak, és büntetőmunkára kelljen mennem? Addig sem kéne sem Freddel, sem pedig Jadennel foglalkoznom.

Teljesen lefoglaltak a gondolataim az élet nagy dolgairól és a szerelem hülyeségéről, így azt sem hallottam meg, mikor léptek közeledtek, csak arra eszméltem fel, amikor a bizonyos illető megköszörülte mögöttem a torkát.

– Szép estét, Miss Cook! – hallottam meg egy mély férfihangot. Ijedten fordultam hátra, jóformán átestem a párkányon.

– Dumbledore professzor!

Ott állt előttem az igazgató teljes, taláros-süveges valójában, szemüveggel az orrán, mindent tudó mosoly játszott az ajkain. Nagyot nyeltem, ahogy végigtekintettem rajta, hogy biztos legyek a dolgomban; tényleg ő volt az, semmi kétség. Csak ekkor kezdtem el igazán pánikolni – ki fognak rúgni az iskolából!

– Elnézést kérek, igazgató úr, nem akartam megszegni a házirendet, én csak épp erre jártam, bár tudom, hogy nem lenne szabad, csak nem tudtam aludni, és aztán ott világított az a kék pillangó is a szemembe, a másik oldalon pedig Ginny horkolt, éhes is voltam, csábítónak tűnt kitisztítani a fejem, és… és… – hadartam olyan gyorsasággal, mint még soha azelőtt. Egy szó lengett a szemem előtt, pánik, pánik, pánik.

– Csak nem alva jársz? – nézett rám félhold alakú szemüvege mögül, de egyáltalán nem tűnt dühösnek. Jobban belegondolva, még nem is igen láttam annak, bár akkor azért szertefoszlott a nyugalma, mikor a dementorok bejöttek a kviddics-pályára. Igaz, hogy féltem az igazgatótól, de tiszteltem is őt, tehát tulajdonképpen még sem volt olyan szörnyű, mintha Piton talált volna meg. Ekkor jöttem csak rá, mekkora hülyeség volt elcsászkálni.

– De, de, igen! – bólogattam hevesen. – Éppen alva jártam, és most ébredtem csak fel. Ugyan, nem akartam én kijönni a szobámból, mikor nem szabad, hehe… - Nem éreztem túl meggyőzőnek az érveimet.

– Én éppen sétára indultam…

– Hova, Uram?

– Még nem tudom, merre, de megyek. Talán csatlakozhatnál hozzám. Nem venném a szívemre, hogyha a hálókörlet felé menet újfent elaludnál, és esetleg a dementorok közelében kötnél ki – mosolygott rám. Nem éreztem úgy, hogy valaha is ellent mernék mondani neki, vagy hogy meg tudnám érteni az idős férfit. Mit volt mit tenni – döbbenten álltam mellé, és vele együtt sétáltam. Nem értettem; miért nem büntet meg? Megszegtem a szabályokat. Miért nem rúg ki? Mi lesz, ha szembejön velem egy tanár? Jó, persze, az igazgatóval voltam, de akkor is…

– Igazgató úr… Nem fog megbüntetni? – néztem rá félve.

– Ugyan, miért tenném? – kérdezte bohókás hangnemben. – Az alva járás rossz szokás, vagy még inkább betegség, ezért nem büntethetek meg senkit sem. Azt viszont megkérdezném, hogy miért ilyen borús a hangulatod? Olyan vidám társak mellett, mint Lee Jordan, és a Weasley-fiúk…

– Tudja, Uram, összevesztem velük… – néztem oldalra. Fogalmam sem volt, miért mondtam el neki; egy jóformán idegen, felnőtt ember, sosem beszéltem vele még azelőtt, és mégis, a kisugárzása olyan fiatalos és vidám volt, hogy rögtön bizalmat ébresztett bennem. Magától jöttek a szavak.

– No, csakugyan?

– Igen – bólintottam. – Azt hiszem, hogy az én hibám volt, de már nem tudom. Szeretném, hogy minden a régi legyen, de ez nem csak rajtam múlik, és azóta olyan dolgok történtek, amiket nem lehet semmissé tenni.

Na igen, az eléggé bekavar a barátságba, ha az egyik fél beleesik a másikba, amit az nem viszonoz. Ezt hívják tökéletes kudarcnak.

– Értem… Esetleg dühös is vagy rájuk? – érdeklődött, majd összekulcsolta a háta mögött a kezeit, és úgy sétált tovább. Ha előtte valamikor valaki azt mondta volna, hogy majd én kettesben fogok sétálgatni Dumbledore-ral, valószínűleg fejbe vágom, hogy ne mondjon marhaságokat. És mégis, ahogy a nyitott folyosókon mendegéltünk, valahogy olyan természetesnek tűnt.

– Azt hiszem, úgy is mondhatjuk – rántottam meg a vállam. Igazából legszívesebben megfojtottam volna Fredet, de aztán mindig rájöttem, hogy túlzottan szeretem ahhoz, hogy komolyan ártani tudjak neki. Még akkor is, ha ő teljesen hülye, nem érdeklem, és mióta megcsókoltam Jadent, még csak nem is köszöntünk egymásnak.

– Úgy tudom, csak arra lehetsz igazán dühös, aki számít neked. – Ebben volt valami… De honnét is tud az igazgató arról, hogy kivel barátkozom? Apa mindig azt mondta, hogy Dumbledore előbb tudja, hogy mire készülsz, minthogy egyáltalán megfordult volna a fejedben. Elég ijesztő, és mégis, a maga nevében tiszteletre méltó, azt hiszem. Elhúztam a számat, és erősen megfontoltam, hogy megszólaljak-e vagy sem; az Igazgató vitathatatlanul bölcs ember volt, és úgy tűnt, hogy nem épp pszichopata, tehát ha felteszek neki egy-két kérdést a Nagybetűs Élettel kapcsolatban, nem fog békává változtatni. Csak hogy a sztereotípiáknál maradjunk.

– Igazgató úr, mondja csak… Ha maga nagyon, nagyon szeretné, mondjuk a barackos túrótortát, de az mindig megfeküdné a gyomrát… Aztán megkínálnák meggyessel is, és bár az nem olyan finom, legalább biztos… Akkor is enne megint barackos túrótortát? – Nem hiszem, hogy sokan használták volna eddig a „barackos túrótorta” hasonlatot Fredre, de nekem ezt is sikerült összehoznom.

Dumbledore elgondolkodott egy pillanatig, a szeme előtti üveg megcsillant a fáklyák fényében. – Azért bocsátunk meg az embereknek, mert azt szeretnénk, ha továbbra is az életünk részét képeznék. Ilyesformán, azt hiszem, megéri elgondolkodni a dolgokon.

Nagyokat pislogva meredtem a férfira. – Tessék?

– Csak azt akartam mondani, hogy nem az a lényeg, hol állunk, hanem hogy merre tartunk. Hiszen egy kanyar sosem az út vége, hacsak le nem sodródsz az ösvényről, ezt jól vésd az eszedbe.

– Elnézést kérek, de ezt most nem…

– Nem azt mondom, hogy könnyű lesz, mert nem, talán legnehezebb döntéseid egyike, de meg fogja érni. Hidd el nekem. – Ekkor megfordult, az eget kezdte kémlelni, majd szórakozottan elmosolyodott, és feljebb tolta a szemüvegét az orrán. – Ó, hogy ma milyen különösen szép a Hold! Szerinted nem becsülik alá az erejét?

– De hát ez sehogy sem kapcsolódik a té… – kezdtem bele az értetlenkedésbe, de az igazgató félbeszakított.

– Mondd csak, te nem vagy rá kíváncsi? – Annyira döbbent voltam, hogy ellenkezni sem bírtam, csak gépiesen odaléptem mellé.

Teljes csönd borult a tájra, a fű nedvesen csillogott, a tücskök ciripeltek, a csillagok pedig ragyogtak a tiszta, téli égbolton. Hasonlított arra, mikor Freddel csókolóztam, csak a sajtguriga az égen inkább fél volt, mintsem egész.

– Tudod, mindenki a Nap erejét dicséri – fordult felém az ősz hajú öregúr. – Annak köszönhetjük az éltető meleget, a növényeket, a nyarat, s vele a szünetet, így sokan összekötik az égitestet a boldogsággal, a fénnyel, a Holdat pedig a sötétség hírnökének titulálják. De ez csak a látszat. A Hold is épp annyit tesz érted, mint a Nap, csupán kevesebb figyelmet szentelsz neki, többek között Ő világít neked legsötétebb óráidon. Nem lehet hát, hogy érdemesebb lenne a külcsín alá nézni, megérteni a dolgok igazi valóját, s csak utána dönteni, hogy melyik is hoz fényt, s igaz örömöt?

Már egyáltalán nem értettem, amit mond. Megőrült volna? Beszél itt nekem Holdról, útról, meg örömről és fényről! Az én sütis hasonlatom sem volt semmi, de az legalább következetes volt, itt azonban már az első szónál lemaradtam. Próbáltam értelmezni, de annyiféle képpen lehetett, hogy egyszerűen nem tudtam – most akkor a Nap az Fred, és a Hold meg George, és össze kéne jönnöm George-dzsal, vagy Fred a Hold, és világít, mint Rudolf orra, a sok szeplőjével és az élénkvörös hajával…? Komolyan nem értettem, csak évekkel később jöttem rá, hogy Dumbledore a legkisebb mértékig sem őrült, hanem egy zseni, aki valahogy mindent előre lát. Ezért olyan veszélyes.

– Uram, én nem… – Elharaptam a mondat második felét, és inkább újra a sötétkék, szinte már fekete égre néztem. Hosszasan kifújtam a levegőt és beletúrtam a hajamba. – Annyival egyszerűbb volt minden, mikor a legnagyobb gondom az ágyam alatt élő szörny volt… És az, hogy nem kaptam pónit… Csak egy kismacskát, pedig nem is szeretem a macskákat…

Dumbledore felnevetett. – Valóban, a gyermekkor varázsa az, hogy visszaemlékezve az akarsz lenni, aki akkor voltál, mikor olyan akartál lenni, aki most vagy, vagy hamarosan fogsz válni.

Rá kellett jönnöm, hogy Dumbledore-ral beszélgetni felér egy dupla bájitaltanóra nehézségeivel. De nem zavart, legalább már értettem, Apa miért is mondta, hogy érdekes és egyedi személyiség.

– Igazgatóúr, azt hiszem, visszamegyek a hálótermekhez – sóhajtottam végül, és ellöktem magam a korlátszerű résztől. A varázsló elmosolyodott.

– Rendben. És ne feledd: nem kell félni az álmaidtól. Sem a barackos túrótortától. További szép éjjelt.

– Magának is, Uram. És köszönöm.

Ezzel futólépésben meg is indultam a torony felé, és meg sem álltam az ágyamig. Bár odafelé menet kérdések ezrei rohamozták elmém falait (nem hiszem, hogy előtte megesett volna, hogy egy nap alatt ennyi új emberrel beszélgettem volna – a hollóhátasok, Cedrick, aztán Dumbledore), amint lehajtottam a párnára a fejem, és lecsuktam pilláim, szinte azonnal elnyomott a jótékony, álomtalan álom.



A visszamaradt pár hét, nap, nagyon könnyen elment. Roxmortsba nem mentem le, helyette a kastélyban maradtam Ginnyvel, és beszélgettem vele; sajnáltam, hogy ő mindig csak hallja a bátyáitól, hogy milyen jó, el tudtam képzelni, hogy mennyire viszkethet a tenyere miatta. Még mindig nem akarta elhinni nekem, hogy sitty-sutty lemondtam az idióta bátyjáról (vajon miért…?), de mivel folyton témát váltottam, nem zaklatott vele többet. Helyette írtam egy levelet Jackie-nek, míg Ginny Billnek fogalmazta a sajátját, aztán segítettem neki megírni a háziját is, Pitonnak, ezután pedig lementünk Hagridhoz, és Haverral foglalatoskodtunk. Már majdnem tud pacsit is adni! A szünetre, úgy döntöttem, nem viszem haza.

– Na, gyerünk már, AJ! Nem szeretnék egyedüli lány lenni ott! Kéérlek! – rángatta a kabátom ujját Ginny. Elkezdődött a szünet, és a vonat folyosóján álltunk, Pöttöm ugyanis nem hagyta, hogy leüljek egy üres kupéba, nem; ő azt akarta, hogy menjek, és vele üljek egy helyre. Ezzel még nem is lett volna baj, csakhogy megígérte George-éknak, hogy ő meg velük fog utazni. Valamiért még mindig fújtak rám (oké, lehet, hogy George csak csalódott volt, Lee meg Jadenre volt dühös, de akkor is az a lényeg, hogy hetek óta nem beszéltem velük), nem volt semmi kedvem kínos feszengésben eltölteni azt a pár órát, nem akartam látni Fredet, hallani sem akartam róla.

– Ginny, én tényleg nem akarom – húztam el a szám, és az ajtó felé néztem; jópáran álltak mögöttem ciccegve, időközben a vonat is elindult.

– Ajh, Merlinre, megmozdulnátok valamerre? – jött felém egy hang a sor végéről, amit nem ismertem fel, mindenesetre nő volt, és úgy tűnt, mintha hollóhátas lenne. Pedig ők elvileg kedvesek!

– Hé! – fordultam meg öklömet rázva felé, pont úgy, ahogy Frics szokta. – Ha valami nem tetszik, menj arrébb, ne akadékoskodj, mert esküszöm, hogy leveszem azt a ronda kék nyakkendődet, és…

– És? – hallottam meg egy ismerős hangot mögülem. Jaden állt ott, egy lánnyal és egy fiúval, akik az évfolyamtársai voltak, és be is mutatott nekik, de már elfelejtettem a nevüket. Abban biztos voltam, hogy mind a kettő r betűvel kezdődik, ám számomra érdektelen információnak tituláltam, és nem jegyeztem meg.

– Semmi – rántottam meg a vállam. Jadennel többet találkoztam az utóbbi időben, mint azelőtt, hiszen a fiúm volt, elvileg, és kötelességem volt vele lenni. Senki ne értse félre, kedveltem őt, de nem éreztem úgy, hogy ennyi elég lenne. Más lányok sikítanának a gyönyörtől, hacsak rájuk pillantana, és nem mondom, az egyik leghelyesebb srác volt, akit valaha láttam, mégis… Mégis, nem éreztem azt a fajta nagy bummot, mint mikor Freddel találkozom. Reménykedtem benne, hogy majd megváltozik.

– Szia – köszöntött rövid csókkal, úgy éreztem, mintha Ginny összerezzent volna mellettem. – Lefoglaltunk egy kupét a vonat másik végében, nem jössz velünk?

Ha tehettem volna, azonnal rávágom, hogy nem. Egyedül akartam maradni, ha pedig mindenképp társaságot kell elviselnem, akkor inkább legyen olyan, akiket tényleg ismerek is. Még jó, hogy Pöttöm ajánlata továbbra is állt.

– Sajnos már megígértem Ginnynek – sóhajtottam, igyekeztem a lehető legjobb előadást nyújtani.

– De hiszen nem is… – Befogtam a lány száját, mielőtt akármit is mondhatott volna, cseppet sem gyanús módon elmosolyodtam, és szabad kezemmel megfogtam Jaden vállát.

– Majd visszafelé mindenképp veletek ülök. És most akkor megyünk is. Szia! – Ezzel megfogtam a bőröndöm fogantyúját, és megindultam a kupé felé, amelybe addig Ginny akart bevonszolni. Nagy levegőt vettem, mielőtt kinyitottam volna az ajtót, de végül megembereltem magam.

– Sziasztok – köszöntem halkan, nem épp határozottan. Odabent csak ketten voltak, mindketten döbbent arckifejezéssel: Lee és az egyik iker. Utóbbira hunyorogva néztem, majd feltettem a nagy kérdést:

– Fred?

– George – válaszolta amaz. – Fred kiment a mosdóba.

Akkor egy teljes percig nincs miért aggódnom, gondoltam jóhiszeműen. A szívem tájékán facsaró érzés tört rám, hiszen hetek óta nem beszéltem egyikükkel sem. Nem akartam bevallani, de nagyon, nagyon hiányoztak nekem; hiányzott, hogy ölelgethessem George-ot, nevethessek Freddel Lee bélpoklosságán… Nem tudtam, hogy fognak reagálni ottlétemre, de reméltem, hogy azért nem penderítenek ki. Biztos, hogy azt nem éltem volna túl.

– Nem lenne baj, ha veletek tartanék az úton? – kérdeztem, jóformán félve a választól. Egészen úgy hangzott, mint valami gyerekmese, ahol egyik szereplő csatlakozik a másik után, hogy legyőzzék a csúnya és gonosz Banyakirálynőt. Vagy, hogy megismerjék az Élet igazi értelmét (ami rendszerint vagy a barátság, vagy a szeretet, vagy a jóság, vagy pedig ezek kombinációja). Vagy, hogy… Nem, nagyjából ezek szoktak lenni a témák.

– Ha azt mondom, nem, elmondasz az anyukádnak? – kérdezte Lee, s most, hogy volt időm tüzetesebben megvizsgálni, rájöttem, hogy a döbbenet mellett egy kevéske düh is kiült az arcára. Ez kifejezetten rosszul esett.

– Lee, nem vagyok hét éves – forgattam meg a szemeim, s mivel ezt igenlő válasznak vettem (gondoltam George csak nem problémázik, Fred pedig majd elvonul, ha valami nem tetszik – kit érdekel, hogy ő volt ott előbb), felküzdöttem a bőröndömet a poggyásztartóra (nem is akartak segíteni, de mivel én bántottam meg őket, nem írtam a számlájukra), majd lehuppantam Lee mellé. George segített Ginnynek feltuszkolni az ő csomagjait, majd velünk szemben ültek le. – Egyébként az apádnak mondanálak meg.

– Hogy-hogy nem Jadennel vagy? – nézett rám kérdőn George, úgy ejtve ki Jaden nevét, mintha szitokszó lenne. Azt tudtam, hogyha a nők haragszanak valakire, csoportba tömörülnek, és hergelik magukat ellene, azt is megfertőzve, akinek addig semmi baja nem volt az illetővel, de hogy a férfiak is ezt csinálják?! Azt hinné a boszorkány, hogy megisznak közösen egy lángnyelv whiskyt, böfögő-versenyt rendeznek, és meg is oldódnak a gondjaik.

– Mert szeretnék veletek lenni – vallottam be. Olyan gyengepontjaim voltak ők hárman, amiket még magamnak sem szívesen ismertem be, de sajnos így történt; másfél év alatt úgy hozzájuk nőttem, mint az a fa az esőerdőkben, ami csak egy másik törzse köré fonódva képes életben maradni. Szerettem volna, ha megértik: attól még, mert hazudok a lelkiállapotomról, ugyanúgy rosszul érzem magam, és már nem bírtam tovább, valamit tennem kellett. Ennek ellenére elveszíteni sem akartam őket; bár Lee nem igen befolyásolhatta, hogy kim akar lenni, mert a családtagom lett szüleink házasságával. Hogy egy idézettel fejezzem ki: mosolygok, mert a családomhoz tartozik, és nevetek, mert nem tehet ellene.

– Ahhoz képest az előző pár hétben felénk sem szagoltál – ráncolta a szemöldökét bosszúsan Lee, a hatás kedvéért még a karjait is összefonta a mellkasa előtt. Direkt akarnak ilyen lehetetlen,rossz, önmarcangoló érzéseket kelteni bennem, tudom én! Bár nyilván lett volna egy csípős válaszom, ha a mérgelődő és goromba belső hangomra hallgatok, de helyette csak sóhajtottam, és gyengéden megérintettem mostohabátyám karját.

– Figyelj, sajnálom. Nem tudom, hogy mivel húztam ki nálad a gyufát…

– Jadennel – jött az egyértelmű válasz.

– Oké, azt értem, de… Miért? Mármint, nem mindegy neked, hogy kivel járok? Ráadásul Jaden nagyon jó barátod. – Vagy csak nekem volt logikus, hogyha egyszer közölte velem, Jaden jófej, és nyugodtan rá mert bízni, akkor a barátja…? Nem értem én a férfi nemet!

– Az lehet, hogy a haverom – kezdte ingerülten, szemeiben egyre több haragot és türelmetlenséget véltem felfedezni –, és lehet, hogy barátként megállja a helyét, de fiúként seggfej!

Ha Jadenre gondoltam, minden az eszembe jutott, csak az nem, hogy seggfej lenne. – Mégis, miért gondolod, hogy az? – pislogtam értetlenül.

– Mert csak ki fog használni! Érted? – ragadta meg a vállaimat, és mélyen a szemembe nézett. – Nem akar mást, csak lefeküdni veled! Esküszöm, hogy meg fogom fojtani…

Nagyon erőse kellett koncentrálnom, hogy el ne röhögjem magam; a kedves AJ egy pillanatra le lett nyomva az általános és egyébként igen bunkó felem által, így akaratlanul is kicsúszott belőlem, gúnytól csöpögő hangon: – Ó, persze, Jaden kihúzza nekem a széket, Shakespeare-t idéz, szabadidejében az évfolyamtársainak segít bepótolni a lemaradást… Igazi nőfaló pszichopata. Szerintem öljük meg.

Egyébként aranyosnak gondoltam, hogy Lee annyira báty módjára viselkedik; ilyen üzemmódban mindenkiről azt feltételezi, aki ellenkező nemű és kapcsolatba lép velem, hogy csak liliomtipró akar lenni.

– Most gúnyolódsz velem? – vonta össze a szemöldökét, és ekkor újra kattant valami odabent. Az a sötétbarna szempár rabul ejtett; na, nem lettem belé szerelmes (fúúúj! Sőt, extra fúúúúúúúj!), hanem olyasfajta gyermeki ártatlanságot tükrözött, ami szinte már égetett. Lehet, hogy Lee nem a legnagyobb észlény (bár azért nem teljesen hülye, mint Crak vagy Monstro), és lehet, hogy annyira fiúsan viselkedik, hogy az már fáj, de a szíve igenis a helyén van, és ha megbántja az ember, azzal jóformán önmagán is sebet ejt. Mint egy bébikoala.

– Bocs, Lee – sütöttem le a szemem. Rosszul éreztem magam, hogy képes vagyok ennyire gonosz lenni vele, pedig ő csak báty módjára viselkedik, és jót akar nekem. Griffendél Godrik szellemére kérdem, mit tett velem ez az iskola? Már van lelkiismeretem és érzéseim! Nekem! Ér-zé-se-im! Merlinre, ez a hely maga a fertő… – Figyelj, nem mondom, hogy nincs igazad, csak azt, hogy tiszteletben tartom a véleményed…

– Köszönöm, igazán.

–… de nem értek vele egyet. – Lee erre nagyot sóhajtott, és már belekezdett volna a „Jaj, AJ…” kezdetű nótába, de nem hagytam rá időt. Nem volt kedvem végighallgatni, nem azért jöttem, hogy még jobban összevesszünk. – Szeretném, ha a saját dolgaiddal foglalkoznál. Hálás vagyok, amiért aggódsz értem, de nagylány vagyok, jövőre én is nagykorú leszek, mint te, így arra kérlek, hogyha hülye döntéseket is hozok, had igyam meg a levét. Ettől alakul majd ki a jellemünk, mert amíg nem csinálsz hülyeséget, nem is éltél.

– De miért nem tudsz másféle hülyeséget csinálni? – Lejjebb csúszott az ülésen, jóformán már a padlón (és George lábain) térdelt, és durcás képpel meredt rám. – Borotváld bele a neved egy kacsacsőrű emlős szőrébe, vagy dobj trágyagránátot Frics szobájába, vagy valami, de ne a szívedet töresd össze!

– Miért pont kacsacsőrű emlős? – szólt közbe Pöttöm, de George gyorsan el is hallgattatta, csendre intette, és figyelte tovább a műsort. Bár rajta is úgy láttam, hogy haragudott, eldöntöttem, hogy később békélek meg vele, kettő fronton harcolni még Németország sem tudott.

– Csak… Csak hagyd rám, jó? – kérdeztem óvatos mosollyal ajkaim szegletében. Kezdtem azt érezni, hogy lassan célt érek, és bár Lee nem fog megbékélni a tudattal, egyelőre ez is több volt, mint a semmi. A fiú megvonta a vállát, és úgy döntött, az ablakon fog kibámulni, míg Londonba nem érünk. Ráhagytam a dolgot, és inkább George felé fordultam. – És te? Te miért pikkelsz rám?

– Kettőt találhatsz – vigyorodott el, de nem kedves vagy vidám vigyorral, hanem inkább ijesztővel, mint ahogy a bohócok szoktak a cirkuszokban.

– Nézd – sóhajtottam sokadjára –, értem, hogy téged is bánt a dolog, hiszen te meg én… – olyanok lettünk, mint a testvérek, mert a hülye ikerbátyád újra és újra összetörte a szívemet, mondtam volna, ha nincs ott Ginny és Lee, akik mit sem tudtak a mi közeli kapcsolatunkról, és úgy ítéltem meg, jobb is ez így. Nem kellett tudniuk, hogy nem csak őket, de George-ot is folyamatosan traktáltam a gondjaimmal, és azt sem akartam beismerni, hogy azt hiszem, ő a legjobb barátom. Senkit nem akartam megbántani, így igyekeztem a lehető legködösebben fogalmazni. Amúgy is szekálnom kell valamivel a többieket, kezdtem kiesni a gyakorlatból, és az utóbbi időben túl jó voltam mindenkivel. – De azt még folytathatjuk! Csak kicsit másként… Kellemesebb dolgokkal… – böktem meg a térdét vigyorral az arcomon, tudtam, hogy érteni fogja. Valahogy ő mindig mindent megért.

Nem, ebből tényleg nem lehetett rájönni, mi is folyt ott (lelkisegély-szolgálat), ugyan! Bár azért tény, hogy sokkal kellemesebb lett volna csak és kizárólag jó dolgokról beszélgetni George-dzsal, nem kellett volna folyton azt hallgatnia, hogy szapulom a testvérét, akihez nagyon, nagyon közel áll… Eldöntöttem, hogy ettől kezdve én nem fogok George-nak panaszkodni, helyette megpróbálom rávenni, hogy valljon Angelinának. Ha már nekem nincs, neki legyen boldogsága. Terveztem volna, hogy elhívom, keresse meg velem a büfés boszorkányt, és mintha ő is mondani akart volna valamit, de ekkor nyílt az ajtó, és belépett rajta Fred.

– Nahát, AJ, te itt vagy? – Legnagyobb meglepetésemre valóban megdöbbent, de cseppet sem volt dühös, hogy bepofátlankodtam, sokkal inkább örült neki… Mi a fene?! Örül, hogy megszabadult tőlem?! – Azt hittem, Jadennel mész, de így még jobb. Hé, Fred, ülj már arrébb!

És ekkor leesett.

Ha George ült bent, akkor nem lehet, hogy Fred bejött, és kérte magát, hogy tolja arrébb a hátsóját.

Viszont tudtam, hogy valaki nagyon szereti ezt a játékot játszani…

– FRED! – csaptam rá ököllel a korábban még George-nak hitt iker lábára, aki erre feljajdult, és ösztönösen rántotta fel a lábát, ám nem figyelt oda, meglökte vele a könyökét, aminek következtében orron törölte saját magát. Máskor pánikoltam volna (függetlenül attól, éppen milyen viszonyban vagyunk), de akkor úgy gondoltam, megérdemli. Becsapott engem. Hogy merészelte?!

George, aki időközben leült Ginny és Fred közé, közelebb hajolt a húgához. – Mi történt, amíg nem voltam itt? – kérdezte suttogva. Ginny nyilván válaszolt, de az engem már nem érdekelt, csak felpattantam a helyemről, és dühös szikrákat szóró szemekkel meredtem a vörös hajú hímegyedre, aki az orrát fájlalta.

– Nyugi már, AJ! – tette maga elé szabad, nem orr-simogató kezét, egyszerre megnyugtatásnak szánt gesztusként és pajzsként. – Csak vicceltem. Most minek húzod fel magad?

Úgy hápogtam, mint a partra vetett hal, és nem csak azért, mert ő felidegesített. Hogy nem vettem észre? Egyre csak ez járt a fejemben. Korábban játszi könnyedséggel megismertem, hogy melyikük melyik, mégis, ez alkalommal csődöt mondtak a képességeim. Az is igaz, hogy nem érdekelt különösebben, ki ül ott, így nem is fordítottam különösebb gondot az apró kis jelek (az orra, a szája, a hangja, a haja) olvasására.

Mi lett volna, ha George később jön vissza? Elhívtam volna Fredet, hogy kettesben legyünk, és olyanokat mondtam volna el, amik nem tartoztak rá! Azért azt megnéztem volna, milyen fejet vág, mikor rájön, hogy nagyon hevesen szapulom őt… De ettől függetlenül viszont mérges voltam.

– Hé, Cicavirág! – állt fel George is, aki időközben tájékozódott Ginnytől. – Vedd lazán, oké? Fred csak tréfált. Tudod, mi ilyenek vagyunk.

– És te is ilyen voltál, míg idegbeteg vadtigris nem lett belőled – motyogta a bajsza, vagyis, inkább a keze alatt Fred, mire éles pillantást vetettem rá.

– Hogy mi?

– Semmi, semmi… – Hirtelen ő is felállt, majd a poggyászában kezdett matatni. – Én is elfogadom a bocsánatkérésed…

– Tőled nem kértem bocsánatot – szuggeráltam a hátát összeszűkített szemekkel, de ő meg sem hallotta. Igen nagy tehetsége volt benne, hogy kizárólag azt hallja meg, amit akar. Igaz, George is ilyen volt, csak az nem zavart. Szívesen belemélyedtem volna a helyzet érzelmi tölteteinek analizálásába, de már eldöntöttem magamban, hogy nem érdekel Fred és a hülyeségei; jobban járok, ha próbálok úgy kijönni vele, mint tavaly év elején, hátha akkor nem lesz annyira rossz. Tévedtem, de mint minden más, ez is csak később derült ki. Próbáltam hát élvezni a társaságát.

–… és mivel ilyen szépen nézel rám, megengedem, hogy megnézd a legújabb művünket. George-dzsal és Lee-vel hoztuk össze az elmúlt hetekben, amíg te a szőke lovagodon csüngtél. – Tudatában voltam annak, hogy Fredék szeretnek mindenféle vicces cuccot feltalálni, de mivel az elmúlt hónapokban a jó kapcsolat köztünk olyan volt, mint a mese, hol volt, hol nem, ezért az újabb fejleményekről nem igen értesültem. Nagyjából fél perc kutakodás után Fred ki is vett valamit a poggyászból, és felém nyújtotta: egy hajkefe volt az.

Felváltva néztem Fredre és a fésűre, de nem vettem el. – Ez mi? – kérdeztem gyanakodva. Eszem ágában sem volt csak úgy elvenni, ki tudja, mi történik! De egyre csak néztem, néztem, és minél tovább néztem, annál ismerősebb lett.

– Egy fésű. – Eleinte úgy gondolta, ez elég magyarázat lesz, de miután kapott tőlem egy „na ne mondd” pillantást, elmagyarázta. – Nem robban fel, és nem nőnek tőle bibircsókok az arcodra, csak egy-két okos kis trükkel – soha nem mondták el, hogyan készülnek a termékek – megváltoztattuk a tulajdonságait, így megváltozik tőle a hajad.

– És miért viszitek haza?

– A macskán akartuk kipróbálni – rántotta meg a vállát George, mire Ginny belebokszolt. Vélhetően az ő macskája volt, és nem állt szándékában a bátyjai kísérletezési céljaira felajánlani. – Hé! Te is tudod, hogy mindent magunkon szoktunk tesztelni, de ez most nem megy.

– Már miért nem? – kérdeztem. Kezdett egyre gyanúsabb lenni a dolog… Mi van, ha nem is vicces, sokkal inkább gonosz tréfára való találmány, és mondjuk, beleragad a hajamba, és soha nem lehet kiszedni onnét? George-ban bíztam, Fredben kevésbé.

Fred elvigyorodott. – Mert mi nem vagyunk lányok…

–… de a macska az…

–… és a termék még nem tökéletes…

–… így csak olyan neműn tudjuk tesztelni és használni, mint amilyen nemű az eredeti tulajdonos volt…

–… de ezen majd változtatunk – fejezte be Fred. Újra a kezében tartott fésűre néztem, amit már egészen biztosan láttam. Sőt, nagyon, nagyon ismerős volt.

– Kitől vettétek el? – kérdeztem teljesen jogosan. Nem válaszoltak, helyette összenéztek, majd egyszerre rám, és hirtelen mindkettejüknek nagyon érdekes lett a plafon. – FIÚK! Megmondtam, hogy ne lopkodjátok el a cuccaim! – Ezért volt olyan ismerős, mert az enyém volt, nagyjából egy hónapja tűnt el a szobámból. Akkor mégsem a szobatársunk, Linda lopta el…! Feltétlen bocsánatot kell kérnem tőle azért a ráömlő festékes-vödörért…

– Azt hittük, Ginnyé – mentegetőztek. Megcsóváltam a fejem, és végül elvettem a felém nyújtott fésűt. Egy pillanatra összeért a kezem Fredével, olyan volt, mintha apró szikrák pattognának a bőrömön, de igyekeztem nem tudomást venni róla. Magam is össze voltam zavarodva, hiszen az elmém azt szajkózta, ki kell szeretnem belőle, de közben pedig éreztem, hogy igazából Jaden csak féltékennyé tevésből van. Csúnya dolog a részemről, de mindenki követ el hibákat.

– Biztonságos? – kérdeztem, de nem néztem rájuk, csak forgattam a kezeim közt, hátha elárulja nekem a titkait. Szívesen a rendelkezésükre álltam, mert hát a kapcsolatom mindkettejükkel elég különleges, és különben is jó érzés tudni, hogy a Nagy Weasley Ikrek segítségére lehetek.

– Az – felelték kórusban.

– Hát… Azért ha meghalok, előre közlöm, a házi szellemetek leszek.

– Elférsz a padláson lévő kopogószellem mellett – legyintett Ginny, majd a többiekkel együtt hátradőlt, és várta, hogy mi lesz. Fogalmam sem volt, hogyan kéne használni (koppintsak rá a fejemre, vagy ugráljam körbe esetleg), így végül a rendes módszer mellett döntöttem: gyorsan átfésültem vele a hajam. Az első pár másodpercben semmi nem történt, majd fura, kékes-fehér fényhatással a hajam teljesen átváltozott: alapjában véve barna, egyenes és hosszú, erre azonban mell fölé érő lett, hullámos, s a szivárvány összes színében tündökölt. Végigtapogattam a buksim, így rájöhettem, hogy hátul egészen rövidre változott.

A többiek tíz egész másodpercig ki is bírták röhögés nélkül.

– Ez nem vicces! Nem röhögnötök kéne, hanem együtt érezni! Úgy nézek ki, mint aki megtépett egy papagájt – néztem rájuk a hajamat siratva. Újra és újra végigvezettem rajta a kezem, nézegettem a színeit, és (bár először egyre inkább sírni támadt volna kedvem) lassan rájöttem, hogy tényleg nagyon viccesen festhetek, így velük együtt nevettem.

– Szerintem inkább úgy nézel ki, mint akit telibe hányt egy szivárvány – vigyorgott Lee, majd kérte, hogy forduljak meg a tengelyem körül, aminek engedelmeskedtem, még jobban elkezdett röhögni, aminek a vége az lett, hogy a kupé padlóján fetrengett. Imádom a szolidaritását.

– Jó, jó, tényleg vicces – feleltem úgy negyed óra múltán, mikor már senki nem nevetett a hajamon, vagy azon, hogy a másik nevet, sokkal inkább csak visszatérő rángásaink voltak -, de a jóból is megárt a sok. Piff-puffoljatok vissza.

George Fred felé bökött. – Az az ő reszortja volt.

– Rendben, Fred, akkor te piff-puffolj eredeti állapotomba – fordultam a fiú felé, aki erre elővette a pálcáját, majd rám irányította, és…

– Elfelejtettem – nyögte ki végül. Éreztem, hogy a szemem tikkelni kezd, és felmegy a vérnyomásom. Szerettem én a viccet, de mikor ott álltam papagáj fejjel a kupéban, és több száz ember szeme láttára kellett még megjelennem, hát akkor eltűnt a vicces kedvem.

– Hogy mit mondtál?

– Elfelejtettem, hogy melyik varázsigével kell! A legtöbbet kivédtük, mert az úgy viccesebb, de elfelejtettem, hogy melyiket nem.

Először mérges voltam, majd hitetlenkedő, végül pedig bedepiztem. A hátralévő vonatúton kipróbáltuk az összes varázsigét, ami eszünkbe jutott, de nem jártunk sikerrel. Így kellett leszállnom a Roxfort Expresszről, hajam helyén neonszínű csíkokkal; Ginny rá akart venni, hogy mutatkozzam be a szüleiknek, de nem voltam hajlandó így megjelenni Arthur és Molly Weasley előtt. Lee apja odakint várt ránk, és mikor meglátott, percekig járkált körülöttem, méregetett, fontolgatta a válaszát, majd annyit szólt: „Valami megváltozott rajtad”. Lee ettől újfent vihogásba kezdett, neki kellett dőlnie a pályaudvar falának, hogy össze ne essen. A megoldást egyébként anyukám nyújtotta, aki rájött, hogy nem gén-szinten változtatták meg a hajam, hanem kvázi befestették, így a tizenhetedik hajmosás után már csak úgy néztem ki, mintha melíroztattam volna azokon a helyeken, ahol korábban sárga és világító rózsaszín volt.

Nem is tudtam elképzelni, hogy hogyan bírtam ki azt a pár hetet nélkülük, annyira nyomorultnak és értéktelennek tűnt az az idő, amit egyedül töltöttem a könyvtárszobában és a tanítás alatt. Jadennek csak utólag írtam egy levelet, hogy sajnálom, amiért nem tudtunk személyesen elbúcsúzni, de rosszul lettem (azt nem írhattam, hogy papagáj hajam lett), de szemétnek éreztem magam, így eldöntöttem, hogy próbálok adni egy esélyt a srácnak, úgy igazán. Elvégre, tényleg kedves, meg minden, egy lány nem is kívánhatna többet, de azért mégsem Fred… Tudom, hogy Fredet nem érdekeltem, közölte velem, de a remény hal meg utoljára, nem? Mindenesetre rosszul esett, hogy ilyen könnyen túljutott az "Aj jár Jadennel" ügyön.

A Karácsonyfát díszítve azon tűnődtem, mennyire nyugodt év ez az előzőhöz képest. Oké, szerelmi dráma még több volt, mint korábban, de legalább nem raboltak el senkit. Azt hittem, nem fog történni semmi a második félévben, már az RBF vizsgákat kivéve (amiktől előre rettegtem), de persze megint nem lett igazam…