according to ME - avagy szerintem a világ Version #01 || 1280x1024 MOZLLA
Welcome


Üdv eme kicsiny honlapon, mely tulajdonképpen tükre egyéni, bár talán nem mindenki számára érdekes személyiségemnek, múltamnak, jelenemnek, szóval, a világomnak. 1997. január 23-án születtem, így 17 éves vagyok, vízöntő. Úgy tartják, eme jegy szülöttei igazi újítók, akik előrébb viszik a világot; én azért nem élnék eme általánosítással, de az tény, hogy szabadság-mániás vagyok, már csak azért sem szeretem azt, amit mindenki, az egyéniségre törekszem, és egy jól működő barátság mindennél fontosabb számomra. Neurotikus vagyok, kissé mizantróp (vagy inkább csak antiszociális, esetleg lelketlen), ezek mellett enyhén apa-komplexusos, hipochonder és önbizalom-hiányos, ugyanakkor arrogáns, szarkasztikus és cinikus. Igazán felüdítő jellemzők, nem? Ha esetleg nem sikerült elriasztanom téged az olvasástól, annak örülök, és tárt karokkal várlak!

 

 
Chat

Nem kérek túl sok mindent, egyedül annyit, hogy kulturált formában fejezd ki magad, és ne hirdess. Amit a törvény nem tilt, azt szabad: nyugodtan megkérhetsz, hogy nézzek be és véleményezzem az új kinézeted, jelentkezzek erre és arra a versenyre, kérhetsz cserét, szóval, szabad az út :)

 
Kiccsalád

//accordingtome.gportal.hu/portal/accordingtome/upload/686618_1390651166_05938.jpg
//accordingtome.gportal.hu/portal/accordingtome/upload/686618_1390651166_04698.jpg

Képre vár: Luna

Cserének nyugodtan jelentkezhetsz a chatben, hidd el, nem fogom leharapni érte a fejed, sőt, aktív látogatód leszek, mert neten keresztül abszolút túlszociális és barátságos és ölelkezős vagyok, csak aztán igaziból ne kelljen...

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Been here
Indulás: 2010-09-22
 
15. Fejezet - Thunder of feelings

Mintha lassított felvételen néztem volna a jelenetet, ahogy az azonosítatlan lény lépked kifelé a homályból. Szőrös volt és farkas-formájú, ezt már rögtön láttam, még a sötétben, szemei pedig visszaverték a lámpás fényét, ezzel ezüstös-zöldes csillogást kaptak, talán ez volt a legijesztőbb az egészben. Előbb a mellső tappancsait láttam meg, végül pedig az egész teste kibontakozott a sötétből. Mancsok, lekonyuló fül, nagy barna szemek…

– Egy kutyus! – kiáltottam fel boldogan, amint megláttam, hogy a paranoiám miatt ijesztőnek, acsargónak vélt teremtmény valójában egy lelapított fülekkel, óvatosan, de boldogan csóvált farokkal idetévedő kutya. Csupa mocsok volt az egész teste, meg sem lehetett állapítani, hogy milyen a bundája színe, annyi volt csak bizonyos, hogy alapjában véve világos szőrzetű. Itt-ott kisebb gallyak és levelek kandikáltak ki a vastagnak tűnő, fésült és tiszta állapotban nyilván puha szőréből, és ha jól láttam, pár kisebb seb is elterült az oldalain, talán nekimehetett egy fának vagy sziklának.

– AJ, ne taperold már! Lehet, hogy megharap – próbált figyelmeztetni Fred, amint felpattantam a földről, és a kutya felé közeledtem, de nem igen hatott meg. Ha valamit ki tudtam olvasni szegény állat szemeiből, hát az az volt, hogy fél a vihartól, nem tudja, hol van, éhes, de barátságos, és esze ágában sincs bántani. Amint nagyjából elé értem, és kinyújtottam felé a kezem, hogy megszagolhassa, megszuszkolt, majd előrébb lépett és odadörgölte a buksiját a kézfejemhez.

– Dehogy harap. Jófiú vagy, ugye? – kérdeztem fültől fülig érő mosollyal az arcomon, majd letérdeltem a kutya elé, és szeretetteljesen vakargatni és simogatni kezdtem az állát, a mellkasát, a fejét, ahol értem. Fred időközben felvette a lámpást a földről, aztán pedig a példámat követve ő is fél térdre ereszkedett.

– Miből gondolod, hogy fiú? – nézett rám, majd kipöckölt valamit a hajamból, ami gondolom egy földdarabka lehetett. Ha nem lettem volna elfoglalva a kutyával, akkor valószínűleg megint zavarban érzem magam a közelsége miatt, de annyira kutyus-hiányom volt már, hogy Fred jóformán zavaró tényezővé vált a szememben.

– Te miből gondolod, hogy nem az? – vágtam vissza, értelmetlen kérdésre értelmetlen válasz.

– Nem tudom. Olyan aranyos szemei vannak, amik alapján lánynak tűnik.

– Hát, én meg belátok a hasa alá, és olyat látok, ami alapján fiúnak tűnik.

– Ó.

Ezzel le is rendeztük a vitánkat, és egy darabig csak csöndben simogattuk a kutyát, aki nagyon vékonykának tűnt, szerintem napok, vagy hetek óta nem evett rendesen. Nem is igazán tudta, kihez tuszkolja oda a busa fejét, hozzám vagy Fredhez, melyikünktől várhat kaját, végül azonban engem választott. Hát persze, a sütim! Kiáltottam fel gondolatban, amint a kutya a zsebemnél kezdett matatni. Elővettem a süteményt, egy egyszerű csokis süti, amit még az ebédnél raktároztam el, nehezebb időkre. Gondolkodás nélkül odaadtam a kutyának, mivel más nem volt nálam, azt viszont nem bírtam volna nézni, hogy éhezik.

– Szóval ha én kérek a sütidből, rám morogsz, ha ő kér, akkor mosolyogva odaadod? – nézett rám Fred, láttam rajta, hogy nehezményezi, a kutya mennyivel feljebb van a ranglétrámon, mint ő, pedig most találkoztam vele. Hát, ez van, öcsi, ne csókolgass csak úgy, és akkor talán kapnál te is sütit.

– Ő aranyos. Igen, igen, tudom, hogy te is aranyos vagy – intettem le, mikor szóra nyitotta a száját, valahogy éreztem, hogy ezt akarja mondani. Nem hagytam, hogy hülyeségekre pazarolja a drága figyelmem, most legalább szereztem magamnak egy kutyát, ki kell élnem a szeretetem valakin. – Vajon hogy került ide…?

– Talán Roxmortsból, lehet, hogy ott lakik a gazdája – rántotta meg a vállát Fred, majd megborzolta a kutya horpaszán lévő szőrt. – Lehet, hogy megijedt a múltkori viharok egyikétől, befutott ide, aztán pedig nem talált vissza. De az is lehet, hogy simán csak kóbor jószág.

A gondolattól, hogy szegény eb teljesen egyedül kószált idáig, félt, éhes volt, a gazdájával akart lenni, és egyre csak bolyongott a sötétben, úgy éreztem, megszakad a szívem és könnyek gyűltek a szemembe. Nem szoktam érzelgős lenni, tényleg, de a kutyák számomra a leginkább szeretetre méltó lények a földön, feltétel nélkül szeretnek bárkit, ott vannak, ha kellenek, és csak azt kérik, hogy te is szeresd őket. Jóformán olyanok, mint egy csecsemő, csak legalább nem kell attól félned, hogy rád hánynak, vagy éktelen ordibálásba kezdenek.

– AJ, ugye nem kezdesz el sírni? – fogta meg a vállamat Fred, olyan ijedt arcot vágva, ahogy az rendes, rossz lelkiállapotban lévő nővel találkozó hímneműhöz illik. Miután megráztam a fejemet, elmosolyodott, és megbökte a homlokomat. – Még sosem láttalak elérzékenyültnek.

– Ne szokj hozzá – mosolyogtam rá, majd visszafordítottam a fejem a kutya irányába, aki tappancsaival rátámaszkodott a térdemre, hogy közelebb tudjon bújni. Hát létezik ennél aranyosabb dolog a világon?

– Szereted a kutyákat? – tette fel a kérdést, majd közelebb araszolt hozzám. Jól esett volna azt mondani, hogy miattam, mert a közelségemre vágyott, de sokkal valószínűbb volt, hogy a kutya volt a „ludas”.

– Jobban, mint az emberek társaságát.

– Ennyire antioszociális vagy? – nevetett fel, mire morcosan belebokszoltam a vállába. Nem akartam megmondani, hogy tulajdonképpen igen, jobban szeretem a kutyák társaságát, mint az emberekét, mert… mert csak. Ő Fred Weasley, a háromnegyed Roxfort a barátja, a maradék negyed meg a Mardekár. Nem hiszem, hogy át tudná érezni a helyzetem.

– Mihez kéne kezdeni vele? – tettem fel a költői kérdést. Az erdő kellős közepén voltunk, elvileg éppen büntetésben, ráadásul az erdőn kívül olyan világvége hangulat volt, hogy jóformán féltem kimenni. Fogalmam sem volt arról, mit kéne kezdenünk egy kutyával. Még akkor sem, ha nagyon aranyos.

– Tartsuk meg – jött a teljesen természetes válasz Fred részéről, mire a szemöldököm a homlokom közepére ugrott. Tartsuk meg? Normális ez? Ő is megérezhette döbbenetem mibenlétét, ugyanis magyarázkodni kezdett. – Mármint, azt mondtad, hogy szereted a kutyákat, és tulajdonképpen tényleg aranyos. Nem hiszem, hogy akármelyikünknek is lenne szíve idekint hagyni, ráadásul Anya meg is ölne, ha megtudná, így az a legracionálisabb cselekedet, hogy megtartjuk, mert nem tehetünk mást.

– Tartsuk meg? És mi van, ha a gazdája keresi? – vetettem fel az ötletet, bár őszintén szólva, én is elég valószínűtlennek gondoltam. Ha egy varázsló keresné a kutyáját, már réges-régen rátalált volna, ha pedig mugli hagyta el, az sem biztos, hogy valaha megtaláljuk. Azt pedig tökéletesen eltalálta Fred, hogy nem is volt olyan opció, miszerint kint hagyjuk.

– Nem valószínű. Ha meg mégis, majd megtalálja nálunk, és szépen odaadjuk neki, ha akarod, legközelebb a roxmorts-i kiránduláson is körbekérdezhetünk.

– És hol fogjuk tartani? – Ez volt az utolsó és legfontosabb kérdés a szememben. Úgy éreztem, ha erre is van valami jó ötlete, akkor nincs kecmec, megtartjuk, mert nincs több akadály előttünk. – A kastélyban nem lehet, túl nagytestű, és a Tiltott Rengetegbe sem jöhetünk ki, ha úgy tartja kedvünk. Passzoljuk le a sellőknek? Talán megtanul a víz alatt lélegezni… Vagy a kentaurok használhatnák nyájterelőnek.

– Nem épp erre gondoltam… De érdekes a fantáziavilágod – vigyorgott a vállamat böködve Fred, majd fejével az iskola területe felé intett. – Szerintem, ha megkérjük Hagridot, hogy vigyázzon rá egy darabig, örömmel belemegy. Agyar mellett még egy kutya már nem oszt, nem szoroz.

Jobban belegondolva, egészen normális ötletnek tűnt. Normálisabbnak, mint a sellőknek lepasszolni, had focizzanak vele a víz alatt. Merlinre, miért kell megint értelmesebbnek lennie nálam?!

– És mégis meddig vigyázzon rá?

– Amíg vége nem lesz a tanévnek. Aztán valamelyikünk majd hazaviszi.

– Tudod, olyan könnyűnek tűnik, ahogy így mondod – néztem rá sóhajtva, mire ő elvigyorodott, és felállt. Kérdőn néztem rá; itt a kutya, minek felállni? Aztán mikor a félig megtisztított útra mutatott, megértettem. Elvileg dolgozni jöttünk, nem négylábút találni, így kénytelen voltam segíteni neki; nagyon meglepődtem, mikor az eb nem szaladt el rögtön az arrébb dobált ágak után, és nem is jött oda hozzánk, hogy akadályozzon, hanem leült az út szélére, és figyelt minket.

Egy ideig még fogtam a lámpást, és újfent néztem Fredet, mármint azt, ahogy dolgozik (kivételesen nem szerelmes tinilány módjára bámultam őt), aztán viszont gondoltam egyet, és a kutya szájába adtam a lámpás fogantyúját. Magam is meglepődtem, mikor tartotta. Mivel így már én is segíteni tudtam neki (inkább a vingardium leviosa-val, mintsem fizikai erővel), gyorsabban végeztünk, mint az előző felével. Egy idő után a két út tényleg találkozott, Hagrid pedig már ott várt minket.

– No, gyerekek, mi tartott ilyen sokáig? Úgy gondoltam, sitt-sutty arrébb dobáljátok a fát. Fiam, te meg miért izzadtál meg ennyire? – csodálkozott Hagrid. – Hát nem mondtam, hogy használjátok a pálcátokat?

– De, mondtad – bólintott Fred. – Csak Oliver pedig azt mondta, hogy ha már úgyis büntetésben vagyok, és nem megyek edzésre, rendesen dolgozzak.

– Rendes fiú ez – mondtam csak úgy magamnak, és éppen belekezdtem volna a „Hagrid, történt egy apró nem várt fordulat…” kezdetű mesémbe, mikor az óriás (tudom, hogy csak félig az, de így is majdnem háromszor olyan magas, mint én) felkiáltott.

– Hinnye! Hát ez meg mi? – bökött mögöttem valamire, oda sem kellett fordulnom, már tudtam, hogy a kutya az. – Régóta vagyok vadőr, de ilyen lénnyel még nem találkoztam…

– Hagrid, ez nem varázslény, hanem kutya! – guggoltam le az állathoz, aki jobban belegondolva a sötét derengésben, sárosan, ázottan, faágakkal és levelekkel a bundájában tényleg a legkevésbé tűnt kutyának. – Valahogy ránk talált fél úton, és nem tudtuk, mit csináljunk vele. Nem akarjuk megtartani? Nézd meg, milyen aranyos, leffencs fülei vannak! – pöcköltem meg az említett testrészt, mire a bundás megnyalta a kezem. – És olyan aranyos, meg cuki! És nézd, pacsit is ad!

Utóbbi nagy tévedés volt, ugyanis mikor nyújtottam neki a kezem, és kértem, hogy adjon pacsit, csak félrebillentette a fejét, és segítségkérőn (nekem úgy tűnt) Fredre nézett.

– Jó, talán pacsit azt nem ad – álltam fel –, de attól függetlenül aranyos. Hagrid, kéééérlek, tartsuk meg!

Nagyjából úgy festhettem, mint mikor egy ötéves kislány nagyon akarja azt a szép, ruhás babát a boltban, és ezért az anyukájába csimpaszkodva kérleli őt. Úgy ismertem meg Hagridot az elmúlt másfél év alatt, mint nagyszívű, és –tenyerű embert (félóriást), nem gondoltam volna, hogy elutasítja a kérésem. És nem is tette.

– Nosza, ha ilyen szépen kéred… Gyere ide, kicsi pajtás! – trappolt közelebb az állathoz, akinek pofáján rémületet láttam átsuhanni, nem hiszem, hogy hozzászokott egy ekkora ember közeledéséhez. A vadőr könnyedén felkapta, és a karjába tette, mint az előkelő hölgyek szokták a csivavájukat, csak itt mások voltak a méretarányok. Miután az eb meggyőződött arról, hogy nem fog bántódása esni, és Hagrid szándékai nagyon is jók, egyik fülét hegyezve kezdte csóválni a farkát, már amennyire tudta. – Nocsak, milyen eleven jószág… Mi a neve?

Ez egy olyan kérdés volt, amire a választ sem én, sem Fred nem tudta, és kérdőn néztünk egymásra. A kutyáknak nevük is van, ez igaz. Egy név, egy név, kell egy név… Már rég eldöntöttem, hogy egy kutyának nem adok olyan nevet, mint Jessica vagy James, mert egy kutyának egészen egyszerűen sajátos név kell. Mi is legyen az… Ekkor jutott eszembe az a süti, amit rögtön kiszúrt a zsebemben. Süti! Ez az! Szólásra nyitottam volna a számat, azonban Fred már beelőzött.

– Haver. Legyen a neve Haver.

– Haver? – kérdeztem vissza nevetve. Hát ez meg miféle név? Persze a kis hangocska a fejemben azt üzente, hogy pont olyan, mint a Süti, csak egy kicsit talán fiúsabb. Mikor Fred megvonta a vállát és vigyorogva bólintott, úgy döntöttem, nem vitatkozom vele. Végül is egészen jó név volt, és mégiscsak Fred adta… Amit Fred ad, az márpedig jó. Kivéve, ha nekem adja, mert akkor pofon kell vágni – ezt eldöntöttem magamban, mert a végén úgyis mindig megszívom, ha ő ad valamit, legyen az csók vagy papírfecni.

– Hát, akkor Haver. Magam mellett tarthatom, amíg gondoljátok, Dumbledore professzor egész biztosan megengedi. Most viszont uccu neki, menjünk vissza, későre jár az idő, majd holnap folytatjátok.



Úgy gondoltam, eredményes este volt a mostani – a büntetés nem volt olyan rossz, mint lehetett volna, ráadásul ez csak azt jelenti, hogy többet lehetek Freddel. Kellemesen kifáradtam (Lee szerint kellemesen kifáradni nem lehet, mert ha az ember kifárad, az nem lehet kellemes), semmi nem támadt rám, ráadásul szereztünk egy kutyát!

Freddel megbeszéltük, hogy a büntetésünk alatt naponta lemegyünk hozzá, és utána is. Emlékeztethettem volna arra, hogy idén RBF vizsgát kell tennünk, és talán nem ártana egy keveset tanulni rá, de nem érdekelt, hogy ő tanul-e vagy sem. Ha végül megbukik valamiből, és hetedik év végén hülyén megy haza, akkor az nem az én nyomorom. Lee-t pedig szimplán értelmetlen lett volna tanulásra ösztökélni, mert úgyis tudtam, hogy amit mondok, az az egyik fülén be, a másikon ki, és akármit csinál, közben úgyis vagy a kajára, vagy a barátnőjére, vagy Angelinára gondol. Még mindig nem tudtam felfogni, hogyan is lehet, hogy Ashley összejött vele… Találkoztam vele egyszer-kétszer, egy mugli lány, aki egy utcával lejjebb lakik, mint mi. Egészen rendesnek tűnt, sőt, meglepően normálisnak – ha Lee-ből indulunk ki, a barátnőjének minimum félig őrültnek kéne lennie. És nem. Az élet elég érdekes tréfákat űz az emberrel.

Az általános hangulat továbbra is nyomott volt a dementorok miatt, ám közvetlen veszélyben senki nem érezte magát, ahogy az lenni szokott a nagy katasztrófák előtt. Mindig van egyfajta vihar előtti csend; ámbár ez a csend jó hosszú volt a mi esetünkben, hiszen az igazi gondokra várni kellett… De úgy érzem, hogy előre szaladtam.

Haver végérvényesen a miénk lett, az igazgató engedélyezte, hogy Hagriddal maradhasson, miután a vadőr körülkérdezett Roxmortsban, de senki sem ismerte fel szegény ebet. Természetesen beavattuk George-ot, Lee-t, és Ginnyt is, utóbbi kettő egész gyakran lejött velem, ha éppen egyszerre unatkoztunk (ez igenis csoportos tevékenység, bárki bármit mond). Haver jó kutyának bizonyult, akárki volt a gazdája, bizonyára tanította; hallgatott az egyszerű parancsokra, mint az „ül”, a „fekszik”, és a „lábhoz”, és mindig nagyon örült, ha meglátott valamelyikünket. Észrevettük, hogy riszálja magát – elvileg farokcsóválás volt, de annyira belemelegedett, hogy előbb-utóbb már nehéz volt eldönteni, a kutya csóválja a farkát, vagy a farka a kutyát. Ó, és meg is lett fürdetve, jó alaposan, aminek hála kiderült, hogy a színe piszkosfehér.



A téllel együtt azonban olyan dolgok is megérkeztek, amire nem számítottam volna.



– Helló, Cicavirág! – ült le George a mellettem lévő székre. A könyvtárban voltunk, elvileg Lee-nek segítettem a tanulásban, gyakorlatilag én olvastam, ő pedig repülőket hajtogatott. Ginny a szobatársainkkal lelődzött valamerre, az ikrek pedig (a szagukból és kivörösödött arcukból ítélve) épp végeztek az edzéssel.

– Helló, majmok – köszöntem fel sem nézve a könyvemből. Kivételesen érdekelt is, amiről tanultunk – Lupin professzor sokkal érdekesebben magyarázott, mint Lockhart.

– Majmok? – kérdezett vissza Fred, mire végül felemeltem a fejem. Nem kellett volna, még mindig a Fred Weasley-kór hatása alatt voltam, és a kócos hajától, az arcán lévő sártól, na meg a kimerültségtől való pihegésétől kis híján szívrohamot kaptam. Azt hiszem, arra is csak én vagyok képes, hogy még így is egyre jobban és jobban beleessek – rosszabb vagyok, mint a főhősnők Jane Austen regényeiben.

– Majmok.

– Megkérdezhetem, hogy miért vagyunk majmok, drágám? – vigyorgott rám George, amire legszívesebben csak megcsóváltam volna a fejem (főleg a becenév miatt, amiről tudtam, hogy csak kiakasztási szándékkal mondta), és beletemetkeztem volna a könyvembe, de Fred meghiúsította. Elhúzta előlem a könyvet, majd a széken való hintázás közben lapozgatni kezdte. Ha képeket keresel benne, megszívtad, vöröske.

– Azért, édesem – nyomtam meg a második szót –, mert körülbelül azt is csináljátok. Vagytok vagy tízen a pályán, dobáljátok a labdát, ütögetitek, elkapjátok… Egy csapat maki is ezt csinálná.

Na, ezt nem kellett volna mondanom.

– Te most leszóltad a kviddicset?! – háborodott fel Lee, aki csodás módon magához tért a repülő-hajtogatásból, amelybe annyira el volt merülve. Meg merem kockáztatni, hogy a Királyi Légierőnek nincs annyi vadászrepülője, mint amennyi a bátyám előtt feküdt/dőlt/állt.

Felálltam, odaléptem Lee mellé, és riadt arckifejezéssel (mint aki valami nagyon sokkoló hírt tartogat a másik számára) közöltem vele. - Képzeld: vannak olyan emberek, akik nem szeretik a kviddicset. Nem értik a lényegét. Unalmasnak, sőt hülyeségnek tartják! Ezt képzeld el!

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy…

– De, igen – bólintottam. – Én is ilyen ember vagyok.

Úgy tűnt, hogy Lee ettől tényleg megijedt (szegénykém olyan, mint egy bedrogozott koala, általában delíriumban úszkál, néha öntudatára ébred, aztán rájön, hogy valami nem tetszik neki, és menten elhalálozik), az ikrek pedig vicces kedvükben voltak, így utánozták őt: mind a hárman a szívükhöz kaptak, és hátradőltek a széken, mintha fertőző lennék, és minél távolabb akarnának tudni maguktól.

– Na, ezzel vége a barátságunknak, AJ! – közölte sértődötten Fred, mire George bólogatni kezdett, olyan hevesen, hogy véletlenül felborult székével. Nagyon erősen kellett a számra szorítanom a kezemet, hogy ne kezdjek el hangosan röhögni; mert hát mi egyebet is csinálna ilyenkor egy jó barát, mint kiröhög, és aztán segít?

– Hát ti már megint itt vagytok? – ütötte meg a fülem Madame Cvikker fájdalmasan magas, rikácsoló hangja. Egyszer úgymond ki lettünk tiltva, de miután Lupin professzor ezt meghallotta, megkérte a könyvtárosnőt, hogy oldja fel a tiltást. Az ő kiskutya tekintetének én se tudnék ellenállni. Ennek ellenére nem változott meg, közölte, hogy még egy balhé és mehetünk büntetőmunkára (már meg se kottyan), és még árgusabb szemekkel figyelt minket, mint mikor Malfoy két idióta társa tűnt elő a könyvespolcok közül. Pedig az aztán ritka és ijesztő látvány.

– Elnézést, Madame – szedtem össze magam, és a lehető leginkább próbáltam koncentrálni Hermionére. Na nem azért, hogy mágikus jedi-trükkömmel odainvitáljam, hanem azért, hogy úgy viselkedhessek mint ő. Eszem ágában sem volt olyanná válni, néha engem is idegesített a lány a pedáns viselkedésével és okoskodásával (Angelinára emlékeztetett), de elég meggyőzően tudja megszerettetni magát a tanárokkal. – Az én hibám volt. Tudja, Lupin professzor órájára készítettem házifeladatot, és mondtam valami olyat, ami amitől George megijedt. Elnézését kérem a hangzavar miatt, többször nem fordul elő.

Nem tudtam olyan meggyőzően előadni, mint szerettem volna.

– És mégis, min lepődött meg annyira Mr. Weasley? – vonta fel a szemöldökét a hárp… vagyis, a könyvtárosnő, majd az asztalunkhoz lépett, és beleolvasott a kinyitott könyvbe. Amelyet Fred már a másodikos tananyaghoz lapozott időközben. – „A jeti táplálkozása.” – olvasta fel, majd kérdőn George-ra nézett.

Ő persze rögtön kapcsolt, és a lehető leghihetőbb, meglepett arcot vágott. - Hogy ez mit össze nem eszik! – csóválta meg a fejét.

Úgy tűnt, Madame Cvikker nem volt teljesen megelégedve a sztorinkkal, de arra elég volt, hogy egy lenéző „rajtatok tartom a szemem” pillantással visszatipegjen egy elsős csoporthoz.

– Ó, maki – léptem oda George mellé, aki időközben leült, így csak a vállát tudtam átkarolni, amolyan bocs-hogy-miattam-hátra-estél módon. Nem voltam az a nagyon sokat ölelkezős fajta, de George-ot a világ végéig tudnám ölelgetni. Meg Fredet is, ha nem lenne tapló. Igazából mikor csak úgy, random megölelem, nem pedig érzelemkifejezés céljából, akkor lehet, hogy Fredet akarom ölelgetni, csak a másik iker elérhetőbb célpont…? Mintha olvastam volna a múltkor valamelyik mugli pszichológus könyvét, amelyben külön fejezeteken át taglalja a tudatalattink érzelmi kivetüléseit a való világra… Na mindegy.

Valamiért önkéntelenül is megszaglásztam George-ot, és máris megtörtem az aranyosság varázsát. – Bűzlesz.

– Köszönöm.

– Miért nem fürödtetek le? – néztem előbb rá, aztán pedig Fredre, aki beletemetkezett a jetik vizsgálgatásába. Valószínűleg talált róla képeket. – Máskor le szoktatok.

– Őszintén? Féltünk, hogy Oliver ránk töri a zuhanyzók ajtaját, és vérben forgó szemekkel kezdi ecsetelni, mennyire fontos, hogy jobbra kerüljük majd ki a Hollóhát fogóját, ne balról, mert akkor esélyünk van arra, hogy összezavarjuk.

– De hát a meccsetek majd csak tavasszal lesz! – ráncoltam össze értetlenül a szemöldököm; hiába nem érdekelt a játék, azt azért tudtam, mikor vannak a meccsek. Előbb még a Hugrabugnak kellett játszania a Hollóháttal, a karácsonyi szünet után, aztán jött volna a Mardekár-Hollóhát meccs, és csak utána a Griffendél-Hollóhát… Vagy nem?

– Ezt mi is tudjuk – bólintott Fred. Úgy tűnt, mégis figyel. – De Oliver olyan, mint a nők, mikor jön a télapó: előtte is ideges, meg utána is. Igazából mindig az.

Megsértődtem volna azon, hogy szerinte a nők állandóan idegesek, de rá kellett jönnöm, hogy ez körülbelül tényleg így van, bár nem hiszem, hogy ennek a menzeszhez sok köze lenne.

– A maki és a cicavirág… Azt hiszem, tökéletes pár lennénk – vigyorodott el George, elütve a témától, de éreztem a hangjában a „ha nem lennék szerelmes Angelinába, te pedig az ikertestvérembe” kimondatlan mondatrészt. Én is valahogy így éreztem. George-dzsal sokkal egyszerűbb lett volna összejönni, kevesebb fejfájást okozott volna… Bár igazából utóbbiban nem vagyok biztos. Ki tudja, lehet, hogyha valamiért a Sors őt szánja nekem arra, hogy első szerelmem legyen, akkor Freddel lennék jóban, és George miatt idegeskednék állandóan, ha veszekszünk, ha egymásra vigyorgunk, ha rosszban vagyunk, ha jóban.

– Meghiszem azt – szólalt meg a hátunk mögül egy számomra annyira idegesítő hang, mint vak embernek Chaplin filmjei. Miért van ő mindig rosszkor rossz helyen? Miért van akármikor is a közelemben?

– Szia, Angelina – szűrtem a fogaim között, hiszen a lány puszta jelenléte is idegronccsá varázsolt. Túl tökéletes, és el akarja venni tőlem Fredet; igaz, hogy nem is az enyém, és talán jobban járnék, ha intenzív, de gyors kínlódással leshetném, ahogy egymásra találnak, majd kiszerethetnék belőle, mintsem hogy lassan, de ugyanolyan fájdalmasan lássam ugyanezt.

A többiek valamivel életkedvvel telibben köszöntek, és sokkal kedvesebben is.

– Ó, Fred, veled akartam beszélni! Tudod, arra gondoltam, hogy ha ráérsz, valamikor tarthatnánk egy külön edzést…

Ha George nem fogta volna meg időközben a karomat, nagyon gyorsan hozzávágtam volna valamit a lányhoz. Lenéztem a fiúra, akit még mindig átkaroltam, így a többieknek fel sem tűnhetett, hogy szabadulni akartam, George túl jól oldotta meg ahhoz.

– Direkt csinálja, George. Produkál, érzem – hajoltam közelebb a füléhez, kihasználva az alkalmat, hogy Fredet lefoglalja Angelina, Lee-t pedig az, hogy Angelina hátsóját nézegesse. Perverz disznó, miért nem talál magának jobb alanyt erre? Miért kell azt nézegetnem, hogy mindenki odavan érte, így vagy úgy? Talán ha kedvesebb lennék, és sokkal „viháncolósabb” fajta lány, akkor én is népszerűbb lennék…? Á, nem éri meg a népszerűség a kedvességet és az elpocsékolt időt.

– Nyugi, csak hagyd rá. Ne is figyelj oda – súgta vissza.

Elkuncogtam magam. Olyan szürreális helyzet volt… Ő már valószínűleg első óta szerelmes Angelinába, én csak tavaly ismertem meg Fredet, és mégis, mindig az lesz a vége, hogy ha együtt látjuk őket, csak én panaszkodom, ő pedig saját magát emészti. Úgy döntöttem, hogy ezen most változtatunk.

– Te ne figyelj rá – tanácsoltam nagyon okosan. Nem voltam túl jó a vigasztalásban, mint azt talán említettem már, meg alapjában véve az érzelmek kimutatásában, de George megérdemelte, hogy nagyon igyekezzek. – Nem tudom, mit látsz benne, mert szerintem elég tuskó…

– Te csak és kizárólag a rosszat látod belőle – ellenkezett rögtön, de a hangerejét továbbra is visszafogta, hogy az asztal túloldalán maximum sutyorgást halljanak, azt, hogy miről beszélünk, még véletlenül se.

– Mindegy. Tudom, hogy milyen rossz neked ezt látni, talán még rosszabb is, mint nekem. De én sajnos nem tudok olyan aranyos és megnyugtató dolgokat mondani, mint te szoktál… Érdd be annyival, hogy Angelina hülye, és te jó maki vagy.

– Jó maki vagyok? – kérdezett vissza olyan vigyorral, amelyről sütött, hogy rendesen megnöveltem az egóját, ha a lelki békéjét nem is sikerült visszaállítanom. Én már ezt is nagy teljesítménynek éreztem; örültem annak, hogy George örül. Azt hiszem, ebből az érzésből jöttem rá, hogy tényleg, igazán a barátom, pont úgy, mint Ginny.

– Igen, az – bólintottam. – Én Angelina helyében már rég járnék veled.

Erre George hangosan felnevetett, és el is feledkezett arról, hogy csöndben kéne lennünk. Féltem, hogy a végén rájönnek, hogy róluk beszéltünk, és… És az miért is baj? Végülis, most már nem kapcsolódott a téma Fredhez, nem jöhet rá, hogy halálosan belé estem, annak ellenére, hogy kiismerhetetlen, és nem tudom, hogy tulajdonképpen mi is ez köztünk, minek tart engem. Nem jöhet rá, és akkor nem is lehet belőle bajom – nagyjából ez volt az én logikám. Mint a struccnak a homokkal, meg a teknősnek a páncéljával. Kéne egy olyan páncél!

– Szóval járnál velem, mi? – nézett rám csillogó kék szemekkel, nagyjából, úgy, akár egy ötéves kisfiú, mikor közlik vele, hogy szebb a homokvára, mint a másiknak. Csak tudnám, hogy ezt miért kellett hangosan. Ennek ellenére bólintottam, bár küldtem neki egy nagyon, nagyon morcos nézést; ő is észrevette, de már nem igen tudott mit kezdeni vele, ugyanis Angelina vigyorogva odalépett elém. Azt sem vettem észre, hogy mikor hagyta abba a beszélgetést Freddel.

– Jellemző. Ayami Jennifer Cook, aki hirtelen mindent akar, aki jön, lát és győz, és aki nem éri be az egyik Weasley-ikerrel, neki mind a kettő kell. Rajta, csókold meg George-ot, és akkor meg lesz a kollekció.



Az év folyamán már sokadjára állt meg bennem az ütő.



Döbbenten meredtem a teli szájjal vigyorgó lányra, aki egyszerre volt nagyon büszke magára, amiért nekem rossz, és ugyanígy tükröződött az arcáról, hogy neki is rossz. Azt gondoltam, hogy Madame Cvikker áll mögöttem, de már nem is igazán érdekelt. Két kérdés visszhangzott a fejemben – honnét tudhat arról, hogy megcsókoltam Fredet? És miért pont most kellett ezt felhoznia?

– Várjunk csak! – ocsúdott fel Lee is, valamiért bekapcsolt benne a bátyó-ösztön, és elszakította a tekintetét „álmai nőjéről”, hogy előbb rám pillantson, majd Fredre, majd George-ra, aztán vissza Angelinára. – Mi van?

– Ó, hogy nem mondta el? – pislogott a lány. Még el is hittem, hogy nem tudta, hogy ez nem épp nyílt titok. Lehet, hogy úgy is volt…? Már teljesen összezavarodtam, és nem tudtam eldönteni, mi igaz, és mi hazugság. Egyre csak pörgött az agyam a hirtelen leblokkolás után. Miért? Miért? Mit csináljak? Miért? Lee-nek nem kellett volna megtudnia! – Hát, akkor én most itt is hagylak titeket.

Ezzel ő elriszálta magát a kijárat felé, én pedig ott maradtam egy értetlen tekintetű Lee-vel, egy bocsánatkérően mosolygó George-dzsal, és egy plafont bámuló Freddel. Ő meg sem szólalt, ami eddig nem tűnt fel, pedig azért elvártam volna tőle, hogy legalább egy kis támogatást nyújtson, és segítsen nekem Angelinával szemben. Bár, igazából miért is segítene, hiszen belé szerelmes… A baziliszkusz vinné el.

– Szóval… – Éreztem Lee bizonytalan hangján, hogy még csak most fogja fel teljesen az elhangzott információkat. – Azt akarjátok mondani, hogy te – mutatott Fredre – vele? – mutatott rám. Ez egészen rövid levezetése volt a szerelmi drámánknak, amelyért akármelyik szappanopera-író sírva könyörgött volna.

– Én ezt azért így nem mondanám – feleltem végül, mikor láttam, hogy senki nem akar megszólalni. George-ot sajnáltam a legjobban, igazából önhibáján kívül kellett ott lennie, és végighallgatnia, ami ez után következett.

– Én sem – köszörülte meg a torkát Fred, és méltóztatott nem hintázni a székkel, és nem a plafont bámulni, hanem minket. Köszönöm szépen, igazán udvarias vagy, pillantottam rá, de utána rögtön vissza is néztem a bátyámra. Nem tudtam, hogy fog reagálni, hiszen az arca egyelőre érzelemmentes volt. Pártatlan lesz? Örülni fog? Vagy nem tudja felfogni, hogy ezt eddig hogy nem vette észre? Tényleg, fogalmam sem volt róla.

– Akkor hogy?

– Hát – kezdtem bizonytalanul –, talán úgy, hogy nem járunk. Tényleg. Csak mind a ketten ki voltunk borulva, mikor tavaly Ginny eltűnt, és…

– És ő meg lekapott engem – szólt közbe Fred, és vádlón rám bökött. Csak pislogni tudtam. Mi ez, kérem szépen? Bírósági tárgyalás? Azt hittem, elmondjuk, hogy mi történt (bár még mindig nem tudom, hogy Angelina honnan vette, és amúgy is, miért nem tagadtuk le), és kész, ennyivel lezárjuk. De arra azért nem számítottam, hogy Fred rém fogja az egészet, mintha bűnt követtem volna el.

– Mi az, hogy én voltam?! – háborodtam fel, nagyjából úgy, mint Lee, mikor alig pár perce közöltem vele, hogy nem szeretem a kviddicset. – Te talán nem voltál benne?

– Én csak azt mondom, hogy te csókoltál meg engem. Miért, talán nem így volt?

Olyan ártatlanul és magától értetődően kérdezte, hogy még csak visszavágni sem tudtam. A fene vinné el, tényleg nem bántani akar, csak ennyire gyökér! Ennyire hímnemű. Jöttem rá, kisebb nehézségek árán. Így már nehezebb volt dühösnek lenni rá.

– Te megcsókoltad a húgomat?! – kérdezte Lee, és olyat produkált, amire nem számítottam volna: dühös volt. Lee Jordan komolyan dühös volt Fredre, amiért egyetlen egyszer meg mert csókolni (és utána még párszor majdnem) engem. Egyszerűen nem értettem; túl sok volt nekem az elmúlt pár perc. Túlzottan sok.

– Először is, nem vagyok a húgod! – vetettem közbe, a teljesség igénye nélküli érvemet, ami igazából tényleg nem sokat ért. Én is a bátyámként tekintettem rá, a dilis, haspók, de jófej bátyámként, nem pedig holmi fiúként, aki a családom része lett, akaratom ellenére.

– Másodszor pedig, mondtam, hogy ő kezdte – fejezte be helyettem Fred, de már nem is rám figyelt (hogy képzeli?!) hanem Lee felé fordult. – Soha nem próbálkoznék be így AJ-nél.

Ez volt az a mondat, aminél úgy éreztem, hogy a tűrőképességeim határára értem. Pengeélen táncoltam, a szívem egyre gyorsabban vert, és félni kezdtem egy választól, egy olyan kérdésre adott választól, amit még fel sem tettem. De tudtam, hogy meg kell tennem.

– Szóval… Neked meg sem fordult a fejedben, hogy…? – Ki sem tudtam mondani. De Fred értette. Összeráncolta a szemöldökét, és értetlenül, mint aki egy teljesen egyértelmű kérdésre válaszol, olyan sebeket tépett fel a szívemen, melyekről azt sem tudtam igazán, hogy léteznek.

– Nem, AJ.

A világ kifordult önmagából a számomra, minden kép, minden érzés újra lejátszódott bennem, amelyeket az elmúlt cirka másfél év alatt átéltem, és amelynek a középpontjában Fred állt. Elöntött az érzelmek vihara. Nem tudtam eldönteni, hogy mit is zajlik bennem – a fiú, akiért életemben először, igazán odavoltam, az előbb közölte velem, hogy nem érdeklem. Minden álmom, minden apró kis reménysugaram szertefoszlott. Úgy éreztem, már nem számít senki és senki, és azt is éreztem, hogy legszívesebben bebújnék egy sötét sarokba, fagyit ennék, aztán halálba sírnám magam.

Úgy éreztem, nincs elég levegő az amúgy igencsak nagyméretű könyvtárban, egyre nehezebben lélegeztem, és a sokkhatás miatt addig visszatartott könnyeim elöntik a szememet. Nem bírtam ott maradni, nem bírtam kinyögni, amit igazán kellett volna – a belső énem azt üvöltötte, hogy valljam be Frednek, hogy szeretem, mondjam el, akkor talán meggondolja magát. Vagy mondjuk akkor rájövök, hogy teljesen máshogy értette a szavait, és csak azt akarta kifejezni Lee-nek, hogy nem akar nekem rosszat.

De nem tettem.

– Értem – leheltem végül, mert az minden volt, csak rendesen kimondott szó nem. Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy ne omoljak össze helyben, minden lelki erőmet fel kellett használnom ahhoz a néhány szóhoz, amit ki tudtam préselni magamból. – Ezt beszéljétek meg. Én mentem. Sziasztok.

Meg se vártam, hogy akárki is reagáljon rám; azonnal a kijárat felé indultam, futólépésben.

– Hé, AJ, várj! – kiáltott utánam George, és hallottam, hogy döbbenetükből felépülve (nem nagyon szokták meg, hogy ennyire kiakadok) utánam erednek, de az előny az én malmomra hajtotta a vizet.

– Ne már, AJ, állj meg! Mi rosszat mondtam? – hallottam Fred hangját is. Hát persze, neki nem volt rossz. Neki mindegy, hogy én mit érzek. Neki nem fontos, hogy fogja a jeleimet, és az sem fontos, hogy már több, mint egy éve ő teszi ki minden második gondolatom. Neki Angelina kell. Neki én nem kellek. Neki egy jó nagy taslit kellett volna adnom, amíg módomban állt, akkor legalább egy kicsit jobban lennék.

De miért is tehettem volna? Az nem az ő hibája, hogy egyszerűen nem szeret, súgta az az icipici, törött szárnyú kis AJ-hang, aki állandóan jóságra intett, és türelemre, ám már cseppet sem érdekelt. Nem is tudom, melyik érzés volt a leginkább uralkodó a lelkem háborgó tengerében – mert az már nem tó volt, azt már rég elhagytam.

Düh? Keseredettség? Szomorúság? Bánat? Zavarodottság? Mind egyszerre, leginkább. Nem tudtam mást, mint szaladni a folyosókon, egyre csak előre és előre, szlalomozva az ott elhaladók között. Volt, aki utánam fordult, volt, aki nem, volt aki hé-zett, volt, aki nem. A könnyeim forró patakokként szántották végig a bőrömet, de nem törődtem azzal, hogy letöröljem őket. Ki akartam sírni minden bajom, hátha attól jobb lesz.

A lábaim magamtól vittek előre, néhány embernek neki is ütköztem. Például egy vöröshajú lánykának, akivel legelőször így találkoztunk, csak akkor ő volt a kis tornádó, és nem sírt.

– Hékás! – kiáltott fel méltatlankodva. Ekkor vettem észre, hogy nem egyedül van, hanem valószínűleg szerelmes lány módjára csacsogott Ronnal és Hermionéval Harryről. Mikor észrevette, hogy nem viccből mentem neki, aggodalmasan megfogta a karom. – Mi az? Miért sírsz?

– Hagyjuk – ráztam meg a fejemet, majd erőszakosan elrántottam a karom, és tovább futottam a folyosón. Pont, mint valami elcsépelt lányregényben, jutott eszembe újfent a gondolat. Hátrafordultam, hogy megnézzem, elvesztették-e már a kacskaringós folyosókon a nyomomat az ikrek és Lee, akiket most cseppet sem akartam látni (még George-ot sem), és Ginny elől is meg akartam lépni, így azonban nem volt kinek kiönteni a szívemet. Miért van ennyire kevés barátom?

A nagy hátrafordulgatásban azonban nem figyeltem a legfontosabb irányt, mégpedig az előrét; így pedig nekimentem valakinek. Pontosabban, valaki mellkasának. Először csak a roxfortos pulóver, majd a hollóhátas címer, végül a kék-csíkos nyakkendő jutott el a tudatomig. Ezután pedig az illető arcára nézve a szőke haj, a kreol bőr, és a világítóan kék szemek.

– AJ! Hát te meg…? – kérdezte Jaden. Nem is törődtem az őt körülvevő, valószínűleg hollóhátas barátaival, sem avval, hogy időközben Fredék vagy Ginny utolérhetett; egyszerűen megöleltem, és a mellkasába fúrtam a fejem, és úgy igazán sírni kezdtem. Ott, mindenki előtt. Máskor ilyesmire nem vetemedtem volna, de akkor és ott a legkevésbé tudott meghatni, hogy hányan néztek. Jaden nem lökött el magától (reménykedtem benne, hogy nem fog), helyette átölelt, mondott valamit a barátainak, amit nem igen hallottam meg (lefoglalt a kisbaba módra való rinyálás), és elkezdte simogatni a hajamat.

Megnyugtató volt, annyira, hogy röpke pár perc után már nem állt fenn a veszélye annak, hogy ha felemelem a buksim, vonyító-hangot hallatok, és végleg megalázom magam a nyilvánosság előtt.

A mai napig nem értem pontosan, miért tettem azt, amit – miért nem sírtam csak ki magam, távol az emberektől, hogy aztán kihúzzam magam, és szokás szerint meg nem történtté nyilvánítsam a dolgokat. Talán úgy éreztem zavarodottságomban, hogy ez a helyes út ahhoz, hogy visszakaphassam, akit igazán szeretek. Bár jobban belegondolva, így utólag elég logikátlan… Féltékennyé akartam tenni Fredet. Azt hiszem, ez a helyes kifejezés rá.

Arra, hogy miután lenyugodtam, megcsókoltam Jadent. Részemről minden igazi érzelem nélkül. Kihasználtam, pedig nem akartam. Ő pedig visszacsókolt.

Nem is sejtettem, hogy ez még mennyi baj forrása lesz…

 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre