according to ME - avagy szerintem a világ Version #01 || 1280x1024 MOZLLA
Welcome


Üdv eme kicsiny honlapon, mely tulajdonképpen tükre egyéni, bár talán nem mindenki számára érdekes személyiségemnek, múltamnak, jelenemnek, szóval, a világomnak. 1997. január 23-án születtem, így 17 éves vagyok, vízöntő. Úgy tartják, eme jegy szülöttei igazi újítók, akik előrébb viszik a világot; én azért nem élnék eme általánosítással, de az tény, hogy szabadság-mániás vagyok, már csak azért sem szeretem azt, amit mindenki, az egyéniségre törekszem, és egy jól működő barátság mindennél fontosabb számomra. Neurotikus vagyok, kissé mizantróp (vagy inkább csak antiszociális, esetleg lelketlen), ezek mellett enyhén apa-komplexusos, hipochonder és önbizalom-hiányos, ugyanakkor arrogáns, szarkasztikus és cinikus. Igazán felüdítő jellemzők, nem? Ha esetleg nem sikerült elriasztanom téged az olvasástól, annak örülök, és tárt karokkal várlak!

 

 
Chat

Nem kérek túl sok mindent, egyedül annyit, hogy kulturált formában fejezd ki magad, és ne hirdess. Amit a törvény nem tilt, azt szabad: nyugodtan megkérhetsz, hogy nézzek be és véleményezzem az új kinézeted, jelentkezzek erre és arra a versenyre, kérhetsz cserét, szóval, szabad az út :)

 
Kiccsalád

//accordingtome.gportal.hu/portal/accordingtome/upload/686618_1390651166_05938.jpg
//accordingtome.gportal.hu/portal/accordingtome/upload/686618_1390651166_04698.jpg

Képre vár: Luna

Cserének nyugodtan jelentkezhetsz a chatben, hidd el, nem fogom leharapni érte a fejed, sőt, aktív látogatód leszek, mert neten keresztül abszolút túlszociális és barátságos és ölelkezős vagyok, csak aztán igaziból ne kelljen...

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Been here
Indulás: 2010-09-22
 
14. Fejezet - Paranoia

Körülbelül annyira jól aludtam, mint mikor megkaptam azt a lepkét Fredtől – mélyen, jóformán álom nélkül. Egy szép, virágos mezőt láttam magam előtt, és ott volt mindenki, aki számított, beszélgettek, nevetgéltek, szórakoztak, futkároztak, majd amikor megláttak, felém fordultak és integettek – nem tudom, ez mennyire számít álomnak, mindenesetre ez a nyálas izé volt minden, ami felelevenedett előttem. Nem éreztem a félelmet, valamiért képtelen voltam rá; túlzottan boldog voltam ahhoz, hogy ezt most el lehessen rontani.

Mikor reggel végül felkeltem, több dologban sem voltam biztos. Egyrészt, nem voltam biztos abban, hogy az a pók vajon tegnap is ott csücsült-e a hálójában, vagy most, sunyiban próbálta növelni az iskola komfortos ósdi érzését. Másrészt, abban sem voltam teljesen biztos, hogy Lee mikor feküdt végig George-on és Ginnyn. Harmadrészt azt meg pláne nem tudtam, hogy vajon Fred valóban megfogta-e a kezem, vagy csak behaluztam magamnak a nagy sokkra és örömre – ahogy csipás kis szemeim törölgetve oldalra fordítottam a buksim, éppen azon mérgelődött, hogy már megint hason aludt, és hangyás lett a karja. Azt nem értettem, hogy szó szerint az lett-e, vagy csak elaludta, esetleg mindkettő, de egy sóhajjal lerendeztem a dolgot.

Persze örültem volna annak, hogyha romantikus regényhőshöz méltó módon a nagy kibékülést a csókban összeforrás követi, hogy aztán mindenki boldogan éljen, míg meg nem’, de azt hiszem, így is elégedett lehetek az eredménnyel. Kibékültünk, elástuk a csatabárdot, ez pedig több volt, mint öröm a számomra. Megnyugtatott, hogy vége nincs köztünk feszültség, és egy halovány reménysugár is feltámadt azzal kapcsolatban, hogy esetleg rendbe tudom hozni a dolgokat, és mégis lehet köztünk valami… Nem szabad telhetetlennek lenni, emlékeztettem magamat, egyelőre ez is szép eredmény.

Természetesen kiderült, hogy Sirius Blacket nem találták meg, de még csak azt sem tudták, hogyan kerültek oda. Az egész iskolában mindenki azt találgatta, vajon hogyan juthatott be – volt, aki szerint bentről segítették (ők voltak a paranoiások), de olyan is akadt, aki szerint elrejtőzött valamelyik bokorban, és kommandós módjára beosont (ők voltak az őrültek). Én személy szerint arra tippeltem volna, hogy a hét, vagyis, hat titkos alagút egyikén jutott be… Igaz, négyről tud Frics, az ötödik pedig a Fúriafűzhöz vezet, de egy ilyen megátalkodott ember, mint ez a Black, nem hiszem, hogy túlzottan sokat törődne holmi fával vagy gondnokkal.

A meccs közeledtével Wood egyre őrültebb lett, néha azon merengtem, vajon a többiek hogyhogy nem szenvednek rémálmoktól. Nem egyszer kapta el az ikreket a folyosón, és olyan lehetetlen kérdéseket tett fel, vagy olyan stratégiákról kezdett magyarázni, amit még a két fiú sem nagyon értett, de azért bólogattak, nem akarták felhúzni a kapitányukat.

Percy tényleg teljesen komolyan gondolta a büntetést, de Wood rávette, hogy majd csak a meccs után kezdődjenek el. Olyan rámenős volt, hogyha nem lett volna az a fene nagy igazságérzete, nyilván könnyedén le is beszélte volna a tanárokat és George-ék bátyját a büntetésről. Fred próbálkozott is rávenni, hogy tegye meg ezt a szívességet, de mindig süket fülekre talált. Pech.



– Jó reggelt! – köszönt Lupin az első óránkon. Már nem egyben tartották a kettőt, az csak afféle átmeneti állapot volt, így az egyik óránk minden héten hétfőn volt, a másik pedig szerdán. - Átnéztem mindenki házidolgozatát, amit a vérszívó denevérekről írtatok. Akadtak olyanok, amelyekről csak dicsérő szavakat tudok mondani, és olyanok is, amelyekről… Hát… Inkább nem mondok semmit. – Bírtam a professzor jóindulatát, az egyszer biztos. A tanár felállt, és kiosztotta a javított házidolgozatokat. Oké, az „osztotta” kicsit talán túlzás volt, mert igazából csak végigsétált a padsorok között, a papírok pedig maguktól a gazdájukhoz kerültek.

– Nagyon ügyes munka volt, Angelina! A legjobb munka, ha jól emlékszem – mosolygott Angelinára a tanár, aki erre úgyszintén visszamosolygott, és negédesen elduruzsolt egy köszönömöt. Lehet, hogy csak nekem tűnt negédesnek, mert utálom? Végül is teljesen mindegy, mert így is-úgy is számító és undok ördögfattya, én mondom. Ahogy Lupin elfordult, Angelina azonnal felém fordult, majd eleresztett egy farkasvigyort, ami vicsornak is beillett volna.

Mindenkihez odamenvén mondott pár szót a munkákról, amik engem nem igen érdekeltek (jól van na, önző dög vagyok, de miért érdekeljen olyan, amihez semmi közöm?), így addig a pennámat pöckölgettem, míg oda nem ért a mögöttünk lévő padhoz.

– Fred, George. Mind a kettőtökére tízből hat pontot adtam. Meglepően sok hasonlóság volt a kettő között… Olyannyira, hogy ugyanaz. – Kérdő tekintettel nézett a fiúkra, akik szinte egyszerre bökték ki a válaszuk:

– Együtt írtuk, professzor úr! – Naná. Együtt írták le rólam. Vagyis, ez így nem teljesen helyes megfogalmazás; én időben megírtam, de ők csak előző este szembesültek a ténnyel, hogy össze kéne hozni valamit. Lehülyéztem őket, amiért nem voltak képesek előbb gondolkodni (te Szent Nadrág, egyre inkább kezdek Hermionéra hasonlítani! Segítség!), erre közölték velem, hogy nagyon szeretnek, én vagyok a legkedvesebb ismerősük, és nem akarok-e segíteni nekik. George a plüssmackóm, ugyebár, Fred pedig szokás szerint kihozta belőlem a romantikus regények főszereplőjét is megszégyenítő tinilányt, így végül belementem, hogy megírom nekik. Na igen, csakhogy ők úgy képzelték, majd külön-külön írok nekik, mást. Meg amit a varázsbéka elképzel.

– Igen, azt sejtettem. Mindenesetre, legközelebb ne ugyanaz legyen az ötletgazda. Vagy legalább fogalmazzátok át, rendben? – sóhajtott végül az orrnyergét dörzsölgetve, de nem idegesen, csak úgy megszokásból, gondolom én. Fura, ha McGalagony vagy mondjuk Piton kapott volna azon, hogy egymásról írják le (vagy harmadik félről), egészen biztos, hogy mérgesség, pontlevonás, és esetleg büntetőmunka lesz az eredménye. De Lupin? Ugyan! Inkább csak megkéri őket, hogy fogalmazzák át… Ha megkérik, talán még tippeket is ad.

– Igenis! – bólintott Fred, majd kicsit előrébb hajolva megkocogtatta a vállamat, mire teljesen hátrafordultam. – Hé, AJ! Hallottad a proffot, legközelebb fogalmazd át!

– Mi megmondtuk, hogy nem lesz ez így jó! – rázta meg a fejét George is, természetesen olyan hangerővel mondva a mondanivalójuk, hogy mindenki hallotta, pláne a tanár. Ő azonban csak elmosolyodott, és tovább lépett a mi asztalunkhoz.

És még én vagyok a hibás, mi? Ezt is csak ők tudják összehozni…

– Lee, mit is mondjak… Ez lett a legrosszabb. Csak azért kaptál két pontot, és nem egyet, mert bár a három oldalból csak két mondat szólt a denevérekről, és mindkettő helytelen, de a helyszínekhez közel jártál, a neveket pedig majdnem jól írtad le. – A bátyám erre csak elvigyorodott, neki a tízből két pont is remeknek számított; odahajoltam hozzá és beleolvastam a dolgozatába. Az egy dolog, hogy olyan olvashatatlanul ír, amelytől úgy néz ki, mintha hullámokat rajzolgatott volna, na de hogy még firkálgatott is a pergamenre?! Ott egy kard, emitt egy ördögfej… Ez a gyerek el fog hasalni az év végi vizsgán, ismertem fel.

– Vissza kell vonnom, amit mondtam – lépett elém a tanár, kezében a pergamenemmel. Láttam, ahogy jobbra-balra mozognak az íriszei, miközben átfutja a tartalmát. Egyre inkább fokozott idegességgel vártam, hogy megszólaljon, és közölje, nem is Lee-é a legrosszabb, hanem az enyém. Hát persze! Tudtam, hogy azt is bele kellett volna írnom, hogy Erdélyben él egy olyan alfajuk, amely akkorára nő, mint egy átlagos ember feje, és egy kereskedő hajón jutottak el Mexikóba is, ahol azt hitték, a Chupacabrát látják… Buta, buta, buta AJ! – Ez lett a legjobb dolgozat.

Erre körülbelül úgy pislogtam fel a professzorra, mint egy mugli a Szfinxre, aki találós kérdést tett fel neki.

– Elnézést, professzor, de hogy mondta? – kérdeztem vissza, miután sikerült visszatérnem a valóságba. Olyan nincs, hogy az enyém legyen a legjobb! Hiszen mindig Miss Tökély Angelina a legjobb mindenből, legyen szó kinézetről, ruhákról, kviddicsről, írásról, éneklésről, vagy a mágikus lények gondozásáról. Egyedül evésben körözöm le őt, de szerintem az nem nagy dolog.

– A tiéd lett a legjobb, mindent leírtál, amit csak lehetett, fölösleges információ vagy szócséplés nem volt benne, hogy meg legyen az előírt három oldal. Ráadásul még olvasható is, sőt, kifejezetten szép az íráskép, nem ferdék a sorok, nem folyt el a tinta… Nagyon szép munka, gratulálok – mosolygott rám, majd megveregette a vállamat. Mikor sikerült felfognom, mit is mondott, szélesen elvigyorodtam.

– Szóval tényleg az enyém a legjobb?

– Igen.

– Mármint, a legjobb az összes többi közül?

– Ahogy mondod.

– Hú, az nagyon király! – tört fel belőlem a nem épp tanórához méltó megszólalás, amelyből árjöttem, hogy túl sokat vagyok Lee-vel. A végén annyira leépül a szókincsem, mint az övé.

– Valóban az – kuncogott fel Lupin. – Látom nagyon örülsz neki.

– Nem kifejezés! – bólogattam serényen. – Hat órát töltöttem a könyvtárban, a végére már összefolytak a betűk a szemem előtt.

– Stréber lett a lány! – szólalt meg mögöttem George fájdalmas hangon, és a hatás kedvéért még a padot is megfejelte. Többen felnevettek alakításán a teremben. Hát tudok én, csak jól titkolom, nem? A végén még tényleg sikerülhet mondjuk minden tárgyból a kiválót megszereznem, csak ne lennék ennyire lusta… Az a hat óra is csak azért jött össze, mert Ginny és Lee kint voltak a pályán, nézték, ahogy edz a csapat, nekem pedig semmi kedvem nem volt ott kint fagyoskodni.

Talán jobban örültem a felismerésnek, hogyha tényleg elkezdek tanulni, még egy szép jövőm is lehet, mint annak, hogy kibékültünk Freddel. Oké, annyira semminek nem örültem, de hasonlatnak jó volt. Vetekedik vele viszont az az arckifejezés, amit Angelina vágott, mikor megtudta, hogy nem az övé a legjobb, hanem pont az enyém, és még diadalittasan rá is vigyorogtam. Imádok okos lenni, főleg akkor, ha ezzel az őrületbe kergethetem Angelinát, muhaha!



– Ha így haladsz, és ennyire okostojás leszel, a végén még ki kell közösítenünk téged! Rontod az imidzsünket – viccelődött Fred, mikor óra után szedtük össze a cuccainkat. A nagy többség szinte rohant kifelé órára, mert jóslástan következett többek között, de mivel mi amúgy is untuk és utáltuk (nem adtuk le, mert legalább lehet aludni, de majd jövőre…), nem siettünk sehova.

Szarkasztikusan, mégis jókedvűen nevettem fel, majd odahajoltam a táskájába pakolászó fiúhoz.. – Nincs az a Merlin-szerű varázsló a világon, akiért lemondanék a társaságodról. Vagyis, a tiétekről – javítottam ki magam rögtön, és éreztem, hogy az arcomba szökik a vér. Fred csak felvonta a szemöldökét, és készült (vigyorogva) mondani valamit, amikor rájöttünk, hogy nem vagyunk egyedül a teremben.

– AJ, ha megkérhetlek, fáradj ide pár perc erejéig, szeretnék beszélni veled – szólt utánunk Lupin professzor. Fel sem tűnt, hogy nem ment még ki – bár az is igaz, hogy miért ment volna –, hanem az asztalánál ült és valamilyen dolgozatokat javított, feltehetőleg másik évfolyamét.

– Mindjárt jövök, várjatok meg a terem előtt – böködtem meg George vállát, aki erre még visszaszólt valami olyasmit, hogy távolabbra is mehetnek, amennyiben a professzor külön foglalkozást akar tartani nekem, nem kíváncsiak a hangokra, de erre nem szóltam vissza. Túlzottan elvörösödtem ahhoz, így csak csöndben bokán rúgtam, ami nyilván fájhatott neki, mert ha jól hallottam, megtántorodott tőle, és szívta a fogát. Hát, ez van, fiam, ne legyél pernahajder!

– Látom, hogy az ikrek viccelődős kedvükben vannak… Vagy mindig ilyenek? – kérdezte a tanár, mikor odaértem az asztalához. úgy tűnt, nem vette személye elleni sértésnek George beszólását, aminek nagyon örültem; úgy tűnt, eddig jól haladunk a „Remus Lupin lesz a tanár, aki szeret bennünket” úton, bár az is igaz, hogy ez nem nagy kunszt. Szerintem ez az ember mindenkit szeret, és olyan, mint egy hippi; ki tudja, talán néha pőrén ugrálgat a mezőn, és szagolgatja a virágokat… Vizuális típus vagyok, így sikerült elképzelnem, de akárhogy ráztam a fejem, csak nem ment belőle ki a kép. Így képtelen leszek komolyan ránézni.

– Jól vagy? – kérdezte gyanakodva, gondolom a heves fejrázásomra célozva. Csak bólintottam, és igyekeztem nagyon érdekesnek találni az asztal erezetét.

– Persze. Csupán egy kis bódulat, tudja… Fred és George egyébként mindig ilyenek, sőt, rosszabbak.

– Értem – vakarta meg az állát, majd eltűnődve odafirkantott valamit az egyik dolgozathoz. Mázli, hogy nem az enyém volt, nem szeretem, ha belefirkálnak a cuccaimba. De az enyém nem is lehetne, mert az enyém király lett, a tanár szeret, juhú! Nem, csak egy kicsit voltam bezsongva tőle. – Sokat vagy velük, igaz?

– Így is lehet fogalmazni – vontam meg a vállam. Én inkább azt mondtam volna, hogy állandóan velük vagyok, de úgy döntöttem, ez nem szükséges információ a tanár számára. – Lee a bátyám, George az egyik legjobb barátom, Fred pedig… Fred.

Ennél egyértelműben már nem is üzenhettem volna, hogy belé vagyok zúgva, nemde bár?

– Fred az Fred, értem… - Határozottan nem tetszett, ahogy ezt elismételte. Miért csak ezt ismételte el? Mást miért nem? Egek, miért vannak ilyen nagy, barna kutyaszemei?! Nem tudok haragudni rá, pedig nem szeretem, ha megjegyzést tesznek a magánéletemre olyanok, akiknek semmi közük hozzá.

– Miért szeretett volna beszélni velem? – köszörültem meg végül a torkom, mikor úgy döntöttem, elég sokat időztünk az ikreknél. Próbáltam palástolni, hogy mennyire nem szerettem volna beszélni róluk, meg azt, hogy Fred nevének puszta említésére is enyhe pír ül ki az arcomra. Reméltem, hogy sikerrel is járok, mert különben kénytelen leszek a lehető legkevesebbet beszélni a tanárral. Ha tovább boncolgatta volna a témát, akár be is depizhettem volna, mert éppen olyan kedvem volt, ráadásul rájöttem, hogy idestova egy éve vagyok reménytelenül szerelmes abba az idiótába, aki ezt még csak észre sem veszi, és sosem tudom eldönteni, hogy jelnek vagy puszta véletlennek fogjam-e fel amit tesz vagy mond. Például a majdnem-csókja a vonaton, vagy a talán beképzelt-kézfogás a Nagyteremben töltött éjszakán… Bonyolult a férfinem, nem tudom, ki volt az a dinka, aki azt mondta, hogy egyszerű szerkezet az ő kis agyacskájuk! Tuti szőke volt, és még nő is.

– Ó, igen, persze, biztosan várnak rád… Nos, akkor térjünk is a tárgyra! – csapta össze a két tenyerét. – Azt szerettem volna megkérdezni, hogy ugye még mindig nem tudod, mit kezdj a jövőddel?

A kérdés elég váratlanul ért. Mi az, hogy mit kezdjek a jövőmmel? Honnan jött ez ilyen hirtelen? Miért merül fel bennem ennyi kérdés, ha Lupin professzorral beszélgetek?

– Hát, nem, igazából még mindig nem. Igyekszem mindenre nyitott lenni, hátha összejön valami elképzelés-féleség, de eddig nem jártam sikerrel. Miért kérdezi? – ráncoltam össze a szemöldököm teljes értetlenségemben.

– Ahogy észrevettem, eléggé otthonosan mozogsz a mugli világban. Ráadásul, a fantáziád is eléggé, hogy is mondjam, élénk. – Ezen kínomban felnevettem, és megvakartam a tarkómat. Na igen, múltkor például azt közöltem vele, hogy a pandák el fogják árasztani a világot. Mindenhol ott vannak, az újságokban, könyvekben, tévében, reklámokon. Eddig csak csöndesen rágták a bambuszt, de most kezdenek új erőre szert tenni, gyűjtik a hadseregüket, és bambuszkardjaik és karate-tudásuk latba vetve fogják átvenni a világuralmat.

– Mindezzel csak azt szeretném mondani, hogy talán elgondolkodhatnál egy bizonyos álláson… - kezdett kutakodni a papírja között, majd végül győzedelmes mosollyal felemelt egy vaskos pergament, és átnyújtotta nekem. Csak pislogtam rá, majd gyorsan elolvastam a címét is. Hát persze, hogy eddig erre nem gondoltam! Csaptam a homlokomra, majd méltatlanul fel is jajdultam. Szerintem piros foltot is hagyott.

– Most menned kellene, hamarosan becsöngetnek – intett az ajtó felé a fejével –, nem lenne jó, ha sokat késnél az óráról. A legközelebb szívesen meghallgatnám a véleményedet róla.

– Rendben, persze. És nagyon szépen köszönöm, professzor úr! – mosolyodtam el, majd felkaptam a táskámat a padról, és szinte kivágtam a terem ajtaját, nem is sejtve, hogy ezzel fejbe vághatok valakit.

– Ó, hogy az a…! – Fred még épp időben elharapta a káromkodása végét. Kezdtem egyébként belemelegedni abba, hogy hangról ismerem fel őket; George-é kissé mélyebb volt, de nem olyan sokkal, hogy ezt gyakorlatlan fül észrevehette volna.

Boldogságom sajnálatba és egy pillanatra ijedtségbe csapott át, hiszen mégiscsak Fredet vágtam fejbe, Lee-ért nyilván nem aggódtam volna ennyire; a jó testvéri viszony fontossága, ugyebár. Miután meggyőződtem arról, hogy senkinek nem vérzik senkije, és Fred is csak a nóziját fájlalja egy kicsit, boldogan ugrottam a három fiú elé, a kérdésükre, miszerint mit akart mondani a tanár.

– Megvan, hogy mit kezdjek az életemmel! – vigyorogtam rájuk vidáman, miközben hátrafelé lépdeltem. Haladni kellett a jóslástan terem felé, mert így is késésben voltunk, és egészen biztos volt, hogy kezdésre nem érünk oda, de amilyen vakegér az a nő, úgysem veszi észre, ha szépen beosonunk.

– Tényleg? – kérdezte George érdeklődve, a többiek is valahogy így néztek rám. – És? Mi leszel, ha végre egyszer nagy és önálló leszel? Vagy hát, esetedben nagy sosem leszel, de önálló még lehetsz.

Humorizálását egy nyelvöltéssel reagáltam le, majd szinte a nyakába ugrottam izgalmamban.

– A Mágikus Balesetek és Katasztrófák Főosztályán fogok dolgozni, vagy a Muglimagyarázat Szerkesztő Bizottságnál, vagy a Félrevezetési Ügyosztályon. Legalábbis ez a terv.

– Bár fogalmam sincs, hogy az mit csinál, de mivel te ennyire örülsz, biztos atom lehet! Gratula! – bokszolt vállba Lee amolyan bratyós stílusban, aztán még a hajamat is összekócolta. Ha nem lettem volna elfoglalva azzal, hogy egyszerre örüljek és döbbenjek meg azon, kezd körvonalazódni, mit akarok csinálni a jövőben, akkor felmordultam volna, hiszen na, kócosan elég érdekes látványt nyújtok. Hiú énem mindig szerette volna a legjobb formáját nyújtani Fred előtt, a lustábbik pedig még öt percet kért az ágyban.

– Atom, az… Tudod, mi az atom? – kérdeztem vigyorogva Lee-t, majd mikor az nagyokat pislogva megrántotta a vállát, oldalba is böktem, szinte szinkronban azzal, hogy George féloldalasan átkarolt és maga mellé húzott.

– Hú, hallod-e, tényleg kezdesz stréberesen viselkedni. Nem kell nekünk még egy Hermione, csak az öcsénk olyan dinka, hogy az olyan lányokra bukik, akik folyton kijavítják – vigyorodott el, de ugyanúgy figyelmen kívül hagytam a testvére iránti szeretetemre való célzását, mint odabent a tanárét vagy Lee hajborzolását. Végig szorosan George mellett meneteltem a jóslástan óránk helyszíne felé, ők azzal cikiztek, hogy a Minisztréiumban leszek talpnyaló, én meg őket azzal, hogy nekem legalább lesz munkám, és nem a híd alatt fogok döglődni. Enyhe késéssel érkeztünk meg az óránkra, de sikerült a tanárnő háta mögött beosonnunk. Az ikreknek annyira megtetszett ez a bujdosás, hogy egész órán két hatalmas függöny mögött dekkoltak, és néha megszólaltak a takarásban, vagy huhogtak, Trelawney pedig nem tudta, hogy most ő őrült-e meg, vagy a szokásos hangok beszélnek-e hozzá.



A szombat esti meccs, melyet a Griffendél vívott a Hugrabug ellen egyszerűen borzalmas volt, és ezt egyaránt értem az időjárásra meg a végkifejletre. A szél viharos erejű volt, már alapjában véve nem vittem le magammal esernyőt, mert úgyis tudtam, hogy semmi értelme nem lenne. Csodáltam a csapat tagjait (már persze kivéve a két A-t, vagyis Angelinát és Aliciát), hogy ilyen időben képesek seprűre ülni, és ugyanolyan jól játszani, mint máskor, legalábbis megpróbálni.

Egyértelműen a Griffendélnek szurkoltam, ki is tagadtak volna, ha nem, de azért azt is igyekeztem nyomon követni, hogy Cedric mit mikor csinál, és hogyan; ugyebár a vonaton hazafelé találkoztam vele először, aztán itt, az iskolában is összefutottam vele párszor, főleg, mielőtt feketelistás lettem volna a könyvtárban. Rendes fazonnak tűnt, bár már túlzottan is kedvesnek; viszont jóképű volt, ezt nem is tagadhattam. Jackie szerint a fejlődésemet jelzi, hogy most már nem küzdök a fiúk ellen, hanem simán kijelentem, ha valamelyikük jól néz ki.

Szerettem az esőt, egészen addig, amíg nem orkán tombol, és nekem nem kell kint ácsorognom benne, arra várva, hogy valaki végre elkapja a cikeszt. Arra viszont nem is számítottam, hogy Harry lezuhan a seprűjéről – éppen azt néztem, Cedric hogyan küzd a cikeszért, remélvén, hogy nem ő kapja el, mikor a tömegből hallatszódó sikolyokra és kétségbeesett hangfoszlányokra felkaptam a fejem, és még pont elkaptam, ahogy egy apró, vörös folt zuhan a föld felé a pálya másik felén. És ekkor vettem csak észre a pálya területén belül lebegő dementorokat.

A szemüveges fiúval nem volt köztünk hihetetlen nagy, örökre szóló barátság, de azért a barátom volt, így a sírás környékezett meg, mikor elterül a pályán, mint holmi vörös paca. Attól féltem, hogy meghalt, nyakát szegte, vagy lebénult, vagy hasonló; nem próbáltam rögtön odaszaladni, mikor bevitték a gyengélkedőre, úgy véltem, az legyen a csapat és a legjobb barátai dolga. Helyette Ginnybe próbáltam lelket önteni, aki megállás nélkül sírt, és aggódott Harryért. Na, ezek után próbálja bemesélni nekem, hogy nem érez iránta semmit! És még csak tizenkét éves, mi lesz itt, ha mondjuk annyi lesz, mint én?!

A Pöttömnek csak akkor álltak el teljesen a könnyei, mikor Fred és George megjelent a szobánk ajtajában, és elújságolták, hogy Harry aránylag jól van, bár még a gyengélkedőn fekszik. Ginny azonnal belelkesült, és menni akart hozzá, de a bátyái szóltak neki, hogy egyelőre nem fogadhat látogatókat, sokan akarnak bemenni hozzá amúgy is, inkább majd másnap. A lány egész éjjel szekált és csacsogott, ami egy darabig aranyos volt, de utána kezdett az idegeimre menni, mikor aludni akartam, így végül megígértem neki, hogy elmegyek vele másnap Harryhez. És így is tettem.



– AJ, menjünk vissza, nem akarok bemenni, nem állok rá készen… – szajkózta Ginny, miközben magam előtt toltam a folyosón, egészen a gyengélkedő ajtajáig. Világéletemben aprócska voltam és törékeny, de erőszakos, így esélye sem volt arra, hogy meglógjon előlem.

– Nem, nem, te most szépen bemész oda, velem együtt, átadod neki az üdvözlőlapod, aztán jó szerelmes kislány módjára elvörösödve és dadogva kihátrálsz. De előtte még elköszönsz, mert tudod, az illem fontos – álltam meg előtte csípőre tett kézzel, pont úgy, mint anno ő, amikor meghallotta a Freddel való beszélgetésemet tavaly. Tetszett, hogy végre én lehetek a tanító, és nem pedig a diák, jó volt nyeregben érezni magamat. Amúgy is, Ginny rengeteget segített nekem, sok lelki problémámra gyógyír volt, és ha mást nem, hát meghallgatott, de az is több mint amit én eddig adni tudtam neki. Igyekeztem törleszteni mindazt, amit értem tett, és mivel általában érzelmi síkon ő volt az érettebb és kiteljesedettebb nálam (ami elég gáz rám nézve, azt hiszem), ezért ki kellett használnom minden adódó alkalmat, hogy határozott legyek.

Valószínűleg látta rajtam a határozottságomat, miszerint ha kell, akkor a hátamon cipelem be a kórterembe, így végül nem ellenkezett, csak sóhajtott egyet, megigazgatta a haját és a szoknyáját, majd belépett.

– Szia, Harry! – köszönt olyan csöndesen Ginny, hogy még én sem hallottam volna meg, ha egy méterrel hátrébb állok. Mivel a fiú nem is figyelt fel ránk, úgy döntöttem, akkor majd én kijavítom ezt a szépséghibáját a dolognak.

– Szervusz, Harry! – köszöntem erélyesen, mire szegény kisfiú összerezzent, és ijedten fordult felénk. Mikor meglátta, hogy csak mi vagyunk, megkönnyebbülten sóhajtott, és visszadőlt a párnájára.

– Sziasztok. AJ, csak mondom, hogy leestem, fájnak a tagjaim, de a hallásom azért jó – mosolyodott el, véleményem szerint kicsit vérszegényen, amire össze is ráncoltam a szemöldököm. Persze, nagyot zuhant, de azért ennél kicsit élettel telibb szokott lenni, nem? Ezen rágódtam akkor is, mikor Ginnyt oda sem nézve az ágya mellé löktem, és ugyanúgy szuggeráltam tovább, mintha ettől akármire is rájönnék.

– Ezt neked csináltam – nyögte ki fülig elpirulva, ami egész szép kontrasztot alkotott vörös hajszínével. Ha nem csípek bele a felkarjába, akkor minden valószínűség szerint csak mondta volna, hogy „ez a tiéd”, de a világért nem nyújtja át a lapot.

– Egy üdvözlőlap? Nagyon szép. Köszönöm – biccentett hálásan a fiú, látszott rajta, hogy a fájdalmak közepette azért örül annak, hogy Ginny eljött. A kislány erre csak sután elmormolt egy szívesen-t, egy köszönöm-öt, aztán kiviharzott, rólam totálisan megfeledkezve. Vajon én is ilyen dinka módon viselkedem Freddel? Ezért jött rá ilyen hamar George is, Ginny is, meg Lupin? Most, hogy így kívülről láttam egy nem egészen szerelmi jelenetet, rájöttem, hogy én ennél sokkal bénább lehetek, és borzalmas, hogy mit művelek. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon Ginny is érzi-e a pillangókat, ha Harry a közelben van, vagy a bizsergést a bőrén, ha akarva-akaratlanul hozzáér, és ő is úgy csüng-e minden szaván, mint én.

– Mi a baja? – kérdezte meglepődve Harry, akiről egy pillanatra el is feledkeztem. Hajlamos vagyok egyébként figyelmen kívül hagyni a környezetem, ha beletemetkezem a gondolataimba.

– Csak ideges – legyintettem, és úgy döntöttem, kicsit még ott maradok, ha már egyszer eljöttem. Kivételes alkalom volt, hogy Hermione és Ron nem ültek ott, gondoltam nyújtok én társaságot neki, míg azok ketten vissza nem térnek. Biztosan unalmas lehet egész nap feküdni és semmit sem csinálni; jó dolog az alvás és a pihizés, ha nem kell napokon át csinálni. – És mondd csak, hogy érzed magad?

– Úgy, mint aki lezuhant – rántotta meg a vállát, majd elmosolyodott. Még mindig látni véltem az arcán valami mást, valami depresszió-szerűt, de nem mertem felhozni. Szerintem amúgy is paranoiásnak tart, még az kellett volna, hogy túlzottan hipochonder legyek.

– Na igen, azt sejtettem – nevettem fel, aztán leültem az ágya szélére, óvatosan, vigyázva arra, hogy egy testrésze se szoruljon alám. – Hallottam, mi történt a seprűddel. Sajnálom, én ugyan nem értek hozzá, de a többiek szerint nagyon jó volt, és szeretted.

– Hát igen, a Nimbus jó szolgálatot tett. Nem engedtem kidobni, de igazából nem tudom, mit csinálhatnék vele. Összeragasztani nem lehet, pedig egyébként egy erős celluxszal mindent meg lehet oldani – sóhajtott, majd bocsánatkérően megrázta a fejét. – Ó, tudod a cellux az egy…

– Egy mugli ragasztó, igen, tudom – vágtam közbe mosolyogva. Büszke voltam magamra, hogy végre tudom hasznosítani a tudásomat, mert az az igazság, hogy ebben az iskolában nem sok mugli nevelésű gyerek van. Persze nem mindenki aranyvérű, de nagyon sokaknak csak az egyik szülője mugli, a másik pedig varázsló. Egészen jól láthatóan Harry is elcsodálkozott a tudásomon, aminek kiváltképp örültem, mert ki nem szereti lenyűgözni az embereket?

– Ezt meg honnét tudod? – kérdezte érdeklődve. – A legtöbb aranyvérű varázsló nem igen szereti beleártani magát a muglik dolgaiba. Vagy te félvér vagy?

– Nem, de már sokan mondták, hogy fura vagyok – legyintettem, majd szemezni kezdtem Harry ebédjével, amit Madam Pomfrey hozhatott neki, és nem ette meg, de nekem meg olyan kívánós hangulatom volt. Nem olyan vagyok, akinek elég ebédre egy kis hagymaleves, meg sültborda krumplival és zöldségkörettel, aztán desszertnek egyetlen szelet kókuszos pite. Meg amúgy is, Lee felrobbantotta a levesestálam, Fred dobálózott a zöldségemmel, George pedig megette a pitém felét, mikor nem figyeltem. – Szeretem a muglikat, érdekesek, minden érdekes találmányukkal együtt. Bámulatos, hogyan megoldanak mindent anélkül, hogy varázsolni tudnának. A mugli könyveket és filmeket különösen szeretem. Te, megeszed még azt?

Harry először rám pislogott, aztán a szerinte nyilván beazonosíthatatlan és ezáltal nem kívánt ételre, majd megint rám. – Azt sem tudom, hogy az az ebédem-e vagy a gyógyszerem.

– Az mindegy, az orvosság sosem árt meg. Akkor nem kell? – kérdeztem ismét, mire a fiú megrázta a fejét. Magamhoz vételeztem a barnás színű valamit, ami nekem levesnek tűnt, de tulajdonképpen orvosság is lehetett, de úgy gondoltam, csak nem mérgező, így elkezdtem eszegetni. Húst vettem ki belőle, meg sárgarépát és egyéb hasonló zöldségeket, tehát rájöttem, hogy tényleg leves. Mohón kezdtem kanalazni, mint aki már évek óta nem látott normális kaját, de közben azért igyekeztem fenntartani a beszélgetésünket, úgy, hogy nem beszéltem teli szájjal. Nehéz dolog volt, de megoldottam. – Te muglik között nevelkedtél, és ott is laksz, ugye? Akkor gondolom te is otthon vagy a világukban.

– Így is lehet fogalmazni, igen – válaszolt olyan hangon, amiből még a legidiótább is leszűrhette, hogy nem szeret az elvi otthonáról beszélni. Hallottam Fredéktől, hogy hogyan szabadították ki őt tavaly, és milyen alakok is a nagynénje családja. Én is megsajnáltam szegény fiút, pedig nem szokásom csak úgy sajnálkozni, nem vagyok egy jótét lélek, mint egyesek; néha elgondolkodtam azon, hogy nem a Mardekárba kellett volna kerülnöm, de aztán mindig rájövök, hogy így volt ez rendjén, annyira azért én sem vagyok érzéketlen tuskó.

– És te szoktál filmeket nézni? Vagy sorozatokat? Vagy hasonlót? – érdeklődtem két falat között. Talán nem nyújtottam túl nőies látványt, de úgysem Harry Pottert akartam lenyűgözni, hanem maximum Fredet, aki viszont előbb rendez kajacsatát, mintsem hogy szépen, úrilány módjára megehetném az ételem. Nem mintha zavart volna, sőt, így legalább bármikor nyugodtan fejbe dobhattam egy adag tésztában sült virslivel. Harry arca felderült a kérdésre, legalábbis kapott valamicske színt.

– Igen, de csak akkor, amikor nincsenek otthon Dursley-ék, mert egyébként ők szoktak a nappaliban lenni. Ritkán van olyan, de néha elcsípem a Catchphrase-t, vagy az ’Allo ’Allo-t, de nagyon szeretem például a Fry & Laurie-t…



Körülbelül másfél órán át beszélgettünk különböző sorozatokról, filmekről, míg meg nem érkezett Ron és Hermione. Látszott Harryn, örül annak, hogy megvitathatja a kedvenc epizódjait vagy filmrészleteit, színészek alakítását valakivel. Azt mondta, Hermionéval is próbált már ilyesmiről beszélgetni, de vagy Ron szólt közbe állandóan, hogy ő ezt nem érti, és magyarázzák el neki, hogyan működik a tévé, vagy pedig Hermione kezdett olyan szakmai szavakat használni, amiket Harry nem értett. Én is pont ezzel a problémával küszködtem. Nem mondanám, hogy puszipajtások lettünk, de legalább már tudtam, kit keressek, ha esetleg hasonló témáról lenne kedvem beszélni.

Szívesen maradtam volna még, mert olybá tűnt, hogy a három gyerek (höhö, mondja ezt az idős tizenöt éves) szórakoztató társaság, és ahogy érnek, úgy csökkentik a köztünk lévő érdeklődési köri és kommunikációs távolságokat, de mennem kellett a büntetőmunkára. Nem értem, miért nem lehet, hogy mondjuk az egész hétvégét átdolgozzuk, vagy akár többet, és nem veszik el a délutánunkat, amikor szabadok lennénk? Nem, ehelyett a sötétben mehetünk Hagridhoz. Még mázli, hogy azt kell csak csinálnunk, amit ő mond, és nem ágytálat pucolunk kézzel, mint Ron. Hát, mindennek a derűs oldalát kell nézni, nem?

Mire leértem a vadőrhöz, Fred már ott volt, levetette a kviddics felszerelését, de ugyanolyan sáros volt, mint előtte. Nem tudom, hogy nem ment-e el fürödni, vagy pedig azóta szedte össze azt a latyakmennyiséget, de nem is különösebben tudott érdekelni, lekötött az, hogy ne próbáljam túl feltűnően méregetni őt. A még mindig záporozó eső az arcához tapasztotta a haját, és tény, hogy az elázott srácok mindig jobban néznek ki, mint amúgy. Fred esetében ez a „jobban” „még jobban” lett, ami már túl sok volt az én érzelemmentes lelkecskémnek.

– Sziasztok, gyerekek! No, azt hiszem, én fogom felügyelni a munkátokat… Kértek esetleg egy kis teát? – mutatott fel a vadőr egy se kicsinek, se csészének nem mondható teás-valamit, mire mindketten megráztuk a fejünket. Hagridnál nem lehet tudni, hogy mit rak bele a teába vagy mi repül/ugrik/mászik/csúszik bele, amíg ő nem figyel. Nagyon örültem neki, hogy ő ennyire vidám a társaságtól, tényleg, elvégre Harryéken és az óráin kívül nem sokszor beszélget az emberekkel, de én minden voltam, csak lelkes nem, hogy megint be kell mennünk az erdőbe.

– Hagrid, tényleg nagyon örülünk neked, meg minden, de nem csinálhatnánk inkább a feladatot? Egyre jobban esik, és még vissza szeretnénk érni egy késői vacsorára – kérte egészen udvariasan Hagridot Fred arra, hogy ugyan már, lóduljon és mondja, mit kell csinálnunk. Az alatt eláztam, hogy leértem, pedig esőköpeny is volt rajtam, tehát úgy sejtettem, egy újabb megfázás van kilátásban, ha végzünk, akármit is akar a vadőr.

– Persze, persze, no, milyen sietős a mai fiataloknak… Itt van egy lámpás, nosza, fogjátok meg – nyomta a kezembe az említett tárgyat, majd odahívta magához Agyart a fotelből, ahol addig üldögélt. – Az erdőn vezetnek keresztül földes utak, amiket ti talán nem is láttatok, de mindegy, nem is ez a lényege. A kentaurok szoktak rajta vonulni, vagy én, ha járőrözni megyek, de a nagy vihar az erdőt sem kíméli, és rengeteg ág zuhan le rá, némelyik vastagabb, mint a derekam, és elzárják az utat. No, azokat kő’ne elvinni onnét.

Nem tudom, mennyi ideig bámultam meredten Hagridra. Én emelgessek olyan faágakat, sőt, törzseket, amelyek vastagabbak, mint Hagrid dereka? Hol a dereka, egyébként ?! Egy botot alig bírok el, de majd pont én fogom őket emelgetni, nem? Sejtettem, hogy használhatunk hozzá varázslatot is, de elég sokáig fog tartani, az biztos.

– Nem lehetne ezt kicsit szélcsendesebb időben? Csak érdeklődöm – vonta meg a vállát Fred, és láttam az arcán, hogy ő is pont annyira lelkesedik a feladatért, mint én. Bár valljuk be, neki több esélye van megemelni egy nagyobbacska ágat, mint nekem, legalábbis én úgy hittem; csak van valami haszna a kviddicsnek, ha mást nem, akkor az erőnlét!

– Sajnos nem, egy darabig még ilyen idő várható, és ha sokáig halogatjuk, csak halmozódik majd a munka, ki tudja, mikor ütközik bele az egyik állat.

Kész, ennyivel le is volt rendezve a vita, hogy mégis nem lehetne-e elnapolni. Kiléptünk a kunyhóból, és engem speciel majdnem elfújt az érkező szél, ami körülbelül ugyanolyan orkánerejű volt, mint napközben. Átkaroltam Fred karját, mert egyrészt úgy volt valami stabil pont a környeztemben, másrészt jól esett, harmadrészt pedig a tavalyi eset óta nem voltam bent a Tiltott Rengetegben, és most is féltem betenni oda a lábam. Ki tudja, mennyire bosszúsak azok a pókok, vagy acromantulák, vagy mifélék.

Ahogy egyre beljebb haladtunk, úgy lett kicsivel gyengébb a szél, de még így is bőven érezni lehetett. A fejünk felett recsegtek-ropogtak az ágak, ha felnéztem, látni lehetett, ahogy szinte tépi a vihar a lombkoronát. A földön mindenfelé ágak, levelek hevertek, kisebb (hát, a többihez képest) fák dőltek oldalra, és folyamatosan estek a fejünkre a lombdarabok és esőcseppek, bár a fák nyújtottak némi védelmet ellenük.

– Én Agyarral arrafelé indulok, ti pedig arra vegyétek az irányt. Párszáz méter múlva megint összefut a két út, ott találkozunk – dörögte Hagrid annak érdekében, hogy jól értsük amit mond a hangzavarban. Szinte ellenkezni sem volt időnk, a vadőr máris elindult az említett irányba, Agyar szűkölését (bátor ugatásról szó sem volt) és lámpájának fényét egyre inkább elnyerte a sötétség, míg végül már nem is láttuk őket.

Mit volt mit tenni, egyedül maradtunk az erdő kellős közepén, csak az az út volt irányjelző, amely tényleg alig látszódott, és ha nem figyelte az ember, könnyen eltévesztette, elindultunk hát rajta. Nem tudom, hogy az erdő volt-e előbb, vagy az út, mind a kettő lehetséges, mindenesetre, a földes ösvényben sokszor voltak kitüremkedések, néha egészen nagyok, amelyeket én a fák gyökereivel azonosítottam, de ki tudja, bármi lehetett. Teljesen eláztam és vacogtam, ahogy Fred is, bár lehet, hogy az ő fogai tényleg csak a hidegtől koccantak össze néha-néha, de én még mellé be is voltam rezelve. Éljenek a bátor Griffendélesek. Paranoiás vagyok, mint már említettem, és a sötétségtől konkrétan félek, bár ez elég új keletű dolog; régen csak az ágyam alatt rejtőző szörny miatt aggódtam, aztán nagylányosan nem féltem, de tavaly óta valahogy megint bennem van a „sötétségben lappang a gonosz” féle érzés. Ha egyedül lettem volna, biztosan sikítva rohanok ki, de mivel ott volt Fred is, akit igyekeztem lenyűgözni, nem lehettem félős csirke, hősiesen maradtam.

– Te fogd csak a lámpást, én addig elröpítem az utunkból a faágakat – adta ki az utasítást a fiú, nem ellenkeztem, ügyes kislány módjára álltam mellette. Világítottam neki, míg ő kézzel arrébb dobálta az útról a kisebb darabokat, amiket még elbírt (párat én is arrébb rugdostam), aztán mikor egy nagy faág jött szembe velünk, ami körülbelül tényleg vastagabb volt Hagrid nem létező derekánál, már elővette a pálcáját is, és azzal lebegtette arrébb. Körülöttünk az erdő olyan hangokat adott ki, mint a nagyanyám, mikor feláll a kényelmes foteljából, ráadásul minden második percben megrezzent egy bokor vagy falomb, amire mániákusan odakaptam a fejem, és készültem, hogy egy nyolcszemű óriáspókkal találom szembe magam, de persze semmi ilyen nem történt.

Egészen jól haladtunk előre, bár nekem ebben nem sok érdemem volt, legfeljebb szurkolni tudtam volna a serényen munkálkodó Frednek, de nem voltak nálam a pomponjaim, anélkül pedig snassz. Lelki támaszt azért mindenesetre nyújtottam, és el is határoztam magamban, hogy ezért cserébe nyugodtan dobálózhat a kajámmal hetekig, nem fogok szólni érte, és revanzsot sem veszek.

Körülbelül az út háromnegyedénél járhattunk, már látni véltem tőlünk kicsit messzebb egy pislákoló fényt, gondoltam Hagrid lámpása lehet az, amikor az egyik bokorban valami megrezzent. Ahogy addig is, most is odakaptam a fejem, és mintha egy világos villanást láttam volna, amire akaratlanul is arrafelé fordítottam a fényforrást.

– Hé, AJ, nem látok! – szólalt meg Fred, mielőtt alaposabban meg tudtam volna nézni a bokrot. Halkan elmotyogtam egy bocsánatot, majd ügyelvén arra, hogy ne vegyem el a fényt Fredtől, lejjebb hajoltam a bokorhoz. A szívem a torkomban dobogott, és ez most közel sem az a fajta jó érzés volt, amit Fred váltott ki belőlem, szimplán azzal, hogy közel volt hozzám; szerintem dolgozott bennem az adrenalin rendesen, mert mintha kiélesedtek volna az érzékeim. Már épp kezdtem megnyugodni, hogy tényleg csak hallucinálok, amikor egy szempár villant rám a sötétből.

Akaratomon kívül, ösztönösen sikkantottam egyet, nem horrorfilmbe illően, de azért hallhatóan. Sietősen hátrálni kezdtem egészen addig, míg meg nem botlottam egy kiálló gyökérben, és hátra nem estem, magammal rántva ezzel Fredet.

– Aú! – jajdult fel, miután sikeresen rajta landoltam, és olyan helyre térdeltem bele, ahová nem kellett volna, és nem is állt szándékomban, csak akkor, amikor épp utáltam. – Mi a fene ütött beléd?

– Ott, a bokorban! Eskü, hogy van ott valami! – mutogattam afelé, semmi jelét nem mutatva, hogy kedvem lett volna felállni.

– Csak beképzelted magadnak, mint az előző húsz alkalommal – legyintett idegesen Fred, gondolom elege volt már belőlem meg a paranoiáimból. - Most megtennéd, hogy leszállsz a szerszámomról? Ha nem lehet majd gyerekem, az a te hibád lesz!

– Ja, persze, igen… - Arrébb csúsztam fél métert, de továbbra is a bokor felé mutogattam. – De nem képzeltem. Tényleg van ott valami, valami nagy és szőrös.

Fred pár pillanatra elgondolkodott, még a feltápászkodása közben végzett mozdulataiban is megfagyott. – Hagrid?

– Nem, nem Hagrid! – csattantam fel. Ő a férfi (fiú), az ő dolga megvédeni az olyan ártatlannak és hölgynek nem nevezhető lényeket, mint én, erre még szórakozik is velem.

Szólni akartam neki, hogy mozduljon meg, és nézze meg, hogy mi van ott, de azért a pálcáját szegezze maga elé, azonban nem volt rá időm. A lámpás fényénél, mely időközben a földön landolt, egy árnyék jelent meg – nagy, szőrös, egyáltalán nem Hagrid. És egyenesen felénk közeledett…

 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre