A kinti csípős szél után másra sem vágytam, minthogy ehessek egy jót, aztán még fent a szobában csokit egyek Ginnyvel (külön neki is hoztam, remélem, jövőre már együtt mehetünk!), majd végül teli pocakkal ledőljek az ágyra aludni. De mit ad Merlin, természetesen soha semmi nem úgy alakul, mint ahogy az ember várná, már leszámítva az olyan unalmas napokat, amikor pontosan jól tudjuk, mi vár ránk… Így viszont semmi értelme az első kijelentésemnek, mi? Ó, ki volt az az idióta, aki kitalálta?! Mindegy, egyetlen örömöm az ürömben a díszvacsora volt, ami szokásosan isteni falatokat rejtegetett a számomra. Rendeztünk egy evőversenyt a többiekkel, aminek a vége igazából az lett, hogy nyertem, ezért Lee megsértődött, és megdobott a spagettijével, így egy kisebb kajacsatát elkezdve. McGalagony prof nem nézte jó szemmel, hogy ennyire éretlenül viselkedünk a korunkhoz képest, ezért annyira csúnyán nézett ránk, hogy úgy éreztem, megfagy bennem a vér – az is lehet, hogy titokban dementor, ki tudja? Egyébként azok az izék még mindig zavarnak, mert akárhányszor kinézek az ablakon, tuti, hogy észreveszek valahol a távolban egy fekete, lebegő pacát, amiről eszembe jut az a kéznek nem igen nevezhető csonk a vonaton, és kiver a víz.

Épp erről beszélgettünk a többiekkel, miközben a lépcsőn haladtunk a klubhelyiség felé.

– Én mondom, nem kellenek ide ezek a dementorok – ráztam a fejemet, majd kiszedtem egy húsgombóc-darabot a hajamból. Ez meg hogy került ide?

– Hát nem t’om, szerintem azért hasznosak, ha tényleg távol tartják Sirius Blacket – rántotta meg a vállát Lee, aki újabb darabot szedett ki a hajamból. Komolyan, mikor került bele ennyi? Azt hittem, kiszedtük a vacsora közben!

– Na igen – bólogatott Fred is. - Nem tudom, te hogy vagy vele…

–… de mi nem szeretnénk egy őrült kezére jutni… - folytatta George, megint elkezdvén a tipikusan rájuk jellemző váltogatós párbeszédet, amikor ping-pong mecset megszégyenítő mozdulatsorral kell az éppen beszélő félre néznem, és irritál.

– Persze megértjük, ha minden őrült minket akar…

–… hiszen nagyon jóképűek vagyunk…

–… meg viccesek…

–… és elbűvölő a modorunk…

–… na és észben sem szenvedünk hiányt…

– És szerények is vagytok – szúrtam közbe szemforgatva, de azért mosolyogva.

–… de összességében jobban szeretjük a kobakunk, ha a helyén van – fejezte be George, majd teljes szinkronban egyszerre biccentettek, nyomatékosításuk jeleként. Felkuncogtam, egy kis ideig próbáltam nem törődni Freddel és a problémáimmal (aminek a mi problémáinknak kéne lennie, de ő egyszerűen túl hülye hozzá, hogy bármit is csináljon, én meg azért nem csinálok, mert túl büszke vagyok, ráadásul nem a lány dolga), igyekeztem jól érezni magam. Ez egészen addig sikerült is, míg meg nem láttuk a portrélyuk előtt gyülekező kisebb tömeget.

– Vajon Neville felejtette el a jelszót, vagy a Kövér Dáma megint nem tud dönteni aközött, hogy a korallszínű vagy a lazacszínű anyag a szebb? – tűnődött el Lee, miközben próbálkoztunk átlesni a tömegen, nem túl sok sikerrel. Ők nyilván többet láttak, mint én a töpszli méretemmel, de még így sem eleget ahhoz, hogy tudhassák, miről van szó. Végül Percy hangját véltem kivenni a többi közül, aki mint mindig, most is prefektusi rangjával visszaélve akarta átverekedni magát az embercsoporton.

Következő mondatával viszont elbizonytalanított azt illetően, hogy megint valamelyik fiatalabb diák bénázna, vagy a festmény akadékoskodna...

– Valaki szóljon Dumbledore professzornak. Gyorsan. – Senki nem szokott csak úgy az igazgatóért kiáltani, még a nagyon paranoiások sem, mint mondjuk én. Ez nem jelenthet jót, üzente a többiek arca, valamint minden valószínűség szerint az enyém is. Próbáltam ugrálni is a lépcsőn, hátha akkor jobban látok, mert rettentő mód zavart, hogy nem tudhatom, mi történik. Csak a többiek izgatott suttogását hallottam, abból tudtam leszűrni az információkat, a fene az alacsonyságomba!

– Meg se próbáld! – tartottam fel a mutatóujjam figyelmeztető jelleggel George elé, akiről lerítt, hogy azon gondolkodik, mennyire akadnék ki, ha a nyakába tenne, mint egy kislányt az apukája. A válasz (NAGYON) neki is leeshetett, mert inkább csak elmosolyodott, majd egyszerre kaptuk a fejünk a többiekkel az érkező Dumbledore professzor felé.

Ahogy a harmadikos jómadarak és Ginny, úgy mi is azt az alkalmat használtuk ki a közelebb furakváshoz, míg az igazgató előtt szabad volt az út.

– Hú, ez durva! – kaptam két oldalról, szinkronban az ikrektől a meglepődöttségüket, és már az sem érdekelt, hogyan találhatják ki, mit akar a másik. Értetlenül meredtem a szétszabdalt portréanyagra, majd Fredékre néztem, akik ugyanilyen értetlen döbbenettel néztek vissza rám, habár ők nyilván nem voltak annyira kétségbeesettek. Oké, pánikolós vagyok, de senki nem hibáztathat érte, tavaly például majdnem felfalt egy rakatnyi pók, és valahogy éreztem, hogy az idei sem lesz teljesen pánik-mentes év…

– Na jól van, én is utálom a hangját, de ez azért mégiscsak sok, nem? – kérdeztem a többiektől, akik csak némán bólogattak, majd rendezték a vonásaikat, merthogy ők kemény férfiak, nem ijednek meg holmi festmény-szabdalástól, ha!

Azt viszont nem tudtam mire vélni, hogy karomnyomot fedeztem fel a fában… Elvégre, idebent ekkora állatok nincsenek, nem? A legnagyobb Agyar, de ő nemigen jár fel a kastélyba, nagy bánatomra, na meg persze félős is, mint egy nyuszi. Egy nagy, szürke, bolyhos szőr nélküli nyuszi, aki állandóan nyáladzik, és kétszer annyit nyom, mint én, de akkor is nyuszi. Az őt követő legnagyobb testű talán Hermione Csámpása lehet, mondjuk, abból a dögből még ki is néztem, hogy ilyesmit tenne (uuuuutálom a macskákat!), de valahogy azt éreztem, nem így van. És valahogy ha nehéz helyzetről van szó, mindig jók a megérzéseim.

A Hóborctól érkező következő mondat meg is erősített ebben a hitemben: - Hirtelenharagú fickó az a Sirius Black…


Alig pár perccel később már mindannyian visszafelé igyekeztünk tanári és igazgatói utasításra, a Nagyterembe, ahol nemrég még ettünk. Máskor nagyon szívesen mentem arra, hiszen mindig dugig volt jókedvvel (már amikor nem tanultunk), sütivel, finomabbnál finomabb ételekkel, na meg a lehetőséggel, hogy anélkül bámuljam Fredet, hogy az feltűnne (mindig szemben ült le velem), de most bárhol máshol szívesebben lettem volna, mint a kastélyban. Még a Tiltott Rengeteget is bevállaltam volna, ott legalább biztosan nem vár egy őrült gyilkos a bokorban. Tudtam, hogy nem engem akar, ugyanakkor nyilván nem lehettem benne biztos, hogy ha közé és a célja közé állnék (ami egyébként dunsztom sincs, micsoda), figyelmen kívül hagyna, vagy udvariasan megkérne, hogy lépjek arrébb kettőt.

– Nem is értem, hogy sikerülhetett kicseleznie a dementorokat – csóválta a fejét Lee.

– Hát, egyszer már sikerült neki…

–… és aki egyszer megteszi…

–… annak sikerülhet másodszor is…

–…sőt! – Úgy tűnt, a mai napon nagyon rákaptak erre a beszélgetési módra. Biztos rájuk szóltam volna, hogy hagyják már abba, ha nem lettem volna elfoglalva azzal, hogy felváltva féljek és gondolkodjak. Mert féltem, nem is volt értelme tagadni; egy gyilkos mászkált a kastélyon belül, aki még a dementorokat is többször kicselezte, megszökött az Azkabanból, eljutott valahogy Roxfortba… Nem, ugyan, semmi okom nem volt a pánikra!

– Na, ennyit a ti drága dementorjaitokról. – Muszáj voltam beszólni nekik, legalább ennyi örömöm legyen a mai napban.

– Én is irtózom tőlük, de úgy tűnik, te nagyon… Miért? – kérdezte Fred. Azt hiszem, hosszú idő óta ez volt az egyetlen normálisnak ígérkező beszélgetésünk, igyekeztem nem elrontani, de nehéz volt, mert egyszerre akartam belevágni a fejét a Griffendél asztalába, és ugyanarra az asztalra kvázi leteperni és… Oké, ezt inkább nem folytatom, mert a végén még perverznek leszek bélyegezve, pedig csak élénk a fantáziám.

– Egyszerűen kiborítanak. Szeretem a boldogságot, amit iskolai éveim alatt egyedül Roxfortban érezhettem teljesnek, erre idejönnek ezek az izék, és elveszik tőlem… Ez nem szép dolog, ráadásul a privát szférámat is sértegetik vele… Azt hiszem, dementor-ellenes neofita leszek – döntöttem el végül, majd oldalra sandítva láttam, hogy Fred nagyokat pislog rám.

– Mi az? – kérdeztem döbbenten, mert tényleg igyekeztem normálisan beszélgetni. Önbizalomhiányomból adódóan rögtön arra gondoltam, hogy van egy hatalmas adag pudingfolt a fejem tetején, vagy akadt valami a fogaim közé, amitől rögtön kiesek Fred érdeklődési köréből, már ha addig benne voltam.

– Neo-mi?

– Neofita.

– Aha, egészségedre. – Jó, így már leesett, hogy csupán ezt a szót nem értette; tényleg nagyon megragadt bennem az a férfi abból a könyvből… Ezzel sikeresen el is akadt a beszélgetésünk, és átkoztam magamat. Itt lett volna a jó alkalom! Persze, jogos a kérdés, hogy mire – az előbb még gyűlöltem, most meg már magamat ostorozom azért, mert használtam egy olyan szót, amit nem ért? Erős kettősséget érzékelek megnyilvánulni tőlem Fred irányába, azt pedig mindenki döntse el magában, hogy ez jó vagy sem.

– Jómagam és a tanáraitok átkutatjuk a kastélyt. A saját biztonságotok érdekében itt kell töltenetek az éjszakát. A prefektusok őrt állnak az ajtóknál, s a távollétemben az iskolaelsők utasításait kell követnetek – közölte Dumbledore, miután a többi ház diákjai is megérkeztek. Sután intettem Jadennek, aki elvolt az ő hollóhátas ismerőseivel, aztán a hugrabugos lánynak is, akivel tavaly olyan jól ellenálltunk Gilderoy nyálas bájainak. Ezen kívül ugyebár nem sok ismerősöm volt, nem kellett sokakért aggódnom, csak főleg Ginnyért, és a három fiúért. Meglepődve vettem észre, hogy amint megjelentek a hálózsákok, már mind a négy említett ott állt előttem, kezében egy-egy alvó alkalmatossággal, illetve a bátyám kezében kettővel.

– Tessék, elbambultál pár pillanatra, úgyhogy gondoltam hozok egyet neked is. – Hálásan megköszöntem Lee-nek, majd egy nagyobb, üres placc felé indultunk az egyik sarokban. Odafelé Ginny még puffogott valami olyasmit, hogy nem érti, miért nem lehet a barátnőivel, nem kell neki pesztrálás, de én csak jót mosolyogtam rajta. Szerintem aranyos és meglepő módon felnőttes döntés volt az ikrektől, hogy rögtön megkeresték a húgukat, a helyükben én is ezt tettem volna. Ha nem féltem volna, hogy heves szívdobogás közepette elhalálozom, nyilván megöleltem volna őket; George megölelésével nem volt hiba, szoktam ölelgetni, de Fred… Hát igen, azt úgyis tudjátok.

– Na jó, emberek, nem tudom, ki hogy van vele, de én ide ledőlök – dobta le George a hálózsákját valahová középre, mire mindenki tekintetéből ki tudtam olvasni a „most hova telepedjek le?” kérdést. Tanácstalan voltam; legszívesebben azt mondtam volna, hogy George mellett leszek, kerül, amibe kerül, ugyanakkor szívesen vettem volna a bátyám közelségét is, meg Pöttömét, Fredről pedig, bár éppen szokás szerint haragudtam rá, ne is beszéljünk…

– Én melletted alszom – jelentette ki Fred, és már dobta is le magát ikertestvére mellé. Ha ezzel nem foglalta volna be az egyik helyett az ölelgetnivaló plüssmedvém (nem hiszem, hogy ez a titulus tetszene neki, ha közölném vele…), akkor nyilván édesnek gondoltam volna ezt a testvéri ragaszkodást.

– Én közöttetek akarok aludni! – ráncolta a szemöldökét Ginny, majd egy pillanatra rám nézett. Nem tudtam mire vélni, így csak ugyanolyan értetlen fejet vágtam, mint mikor megláttam a széttépett portrét. A két fiú sóhajtott, majd amolyan „mindent az egy szem húgunkért” nézéssel Fred arrébb húzódott, így már csak egy embernek való hely maradt közte és a terem oldala között.

– Oké, akkor én meg ide jövök – vonta meg a vállát Lee, és már dobta is a hálózsákot George mellé, de én még időben észbe kaptam, és sípcsonton rúgtam, csakúgy, testvéri szeretetből, hogy érezze a törődést.

– Áu, te szadista! Mi a frász bajod van? – nézett rám fél lábon ugrálva, mindkét kezével fájó végtagját dörzsölgetve. Nagyon gonoszan meredtem rá, mint McGalagony a vacsora alatt, és a Fred és a fal közti üres helyre böktem.

– Nincs az az Isten, hogy Fred mellett aludjak! - tiltakozott hevesen, mikor leesett neki a tantusz. - Elég volt akkor elviselnem, mikor ott aludtam náluk, és minden második percben megrúgott vagy megütött valahol, vagy a fülembe horkolt, pedig nem is volt közvetlenül mellettem!

– Én sem alszom mellette! – jelentettem ki határozottan. Láttam a többieken, hogy nagyon élvezik az előadást.

– Már miért nem?

– Mert!

– Miért mert?

– Hát azért, mert! Nincs kedvem, és kész!

– Mi a fene bajod van Freddel? Nekem jogom van hozzá, hogy ne akarjak mellette aludni, de te amúgy is odavagy érte! – A szívem megint kihagyott egy dobbanást; ha így haladok, el kell mennem egy kardiológushoz. Nem szerettem vitatkozni Lee-vel, mármint, úgy komolyabban nem, és most sem tetszett ez a felállás, de ha kell, odarugdosom arra a helyre, mert az fix, hogy ott nem alszom. Nekem George kell, nem Fred! Oké, félre értés ne essék, nem úgy kell nekem George, úgy Fred kell, még akkor is, ha nagyon szívás ezt bevallani…

– Van a halál oda érte! – hazudtam, csak a szívem sajgott egy ici-picit, hevesen ellenkezett ez ellen, mert míg az eszem küzdött, addig a szívem jól tudta, hogy mi a helyzet. Én magam sem tudom, hogy miért így alakult, miért pont őt szeretem, miért nem George-ot… Merlinre, annyival sokkal egyszerűbb lenne, ha George-ba zúgtam volna bele! Vagy Jadenbe tudnék beleszeretni, de jó gyorsan! Még azt is elfogadtam volna, ha beleestem volna valamelyik mardekárosba, de miért pont Fred… Hiszen egy idegesítő, tapintatlan őstulok, aki csak magával törődik (velem szemben legalábbis), direkt játszadozik velem, nem veszi a tök egyértelmű jeleim, és még csak annyit sem mond, hogy bocsánat, sőt, ő van felháborodva. Ezzel szemben mik a jó tulajdonságai? Van humora, és egy kevés esze, helyes, bátor, jól áll neki a kviddics-meze… Á, a fenébe, miért van jóformán több és erősebb jó tulajdonsága, mint rossz?! Ez így nem ér, én mondom.

– Hé, Fred, szabad az a hely? – ütötte meg a fülemet Angelina hangja. Észre sem vettem, mikor jöhetett oda Aliciával, de amint megpillantottam, el is felejtettem erőteljes nemtetszésem aziránt, hogy Fred mellett aludjak.

– Nem, az sajna foglalt – válaszoltam a fiú helyett, aki már épp mondott volna valamit, nyilván azt, hogy igen, de nem hagytam. Nincs elég csokoládéja senkinek ahhoz, hogy hagyjam, Angelina Fred mellett aludjon.

– De hát az előbb mintha azt mondtad, pardon, kiabáltad volna, hogy nem alszol mellette, és Jordan is valami hasonlót mondott – vonta fel a szemöldökét a lány. Mondtam már, hogy mennyire utálom? Azt hiszem, az érzés kölcsönös, bár a helyében én sem bírnám magamat. Egy szó nélkül odamasíroztam Fred mellé, és ledobtam a hálózsákomat, majd elkezdtem berendezkedni az alváshoz.

– Rosszul hallasz. Most nagyon örülnék, ha máshová lépkednél a csinos kis lábaiddal, mondjuk a terem túlsó felére, és inkább beszélgetnél Wooddal, vagy nem tudom, mit szoktál csinálni szabadidődben.

– Hát, nem akaszkodom rá másokra, mint te, az biztos – vonta meg a vállát, majd elrebegett egy „sziá”-t az ikreknek, intett Ginnynek, aztán eloldalgott. Lee-t szándékosan kihagyta, de még láttam, hogy a mostohabátyám milyen ábrándosan bámul utána.

– Na, és mi van Ashley-vel? – vontam fel a szemöldököm, mire legyintett.

– Amit a bíró nem lát, az nem számít. – Imádom a férfiak logikáját.

Alig telt el egy kis idő, talán egy vagy két perc, én máris átkoztam a butaságomat és a féltékenységemet. Azt hiszem, mi sem mutatta jobban, hogy még mindig duplán oda és vissza vagyok Fred Weasley-ért, mint az előbbi, ostoba féltékenységi jelenetem. Egyszerűen képtelen lettem volna hagyni, hogy Angelina feküdjön mellé, mert… Mert egyszerűen nem! Féltem attól, hogy talán elkezdenek beszélgetni, Fred vigasztalja, és a végén összejönnek nekem a nagy izgalmakra… Egészen biztos voltam abban, hogy azt nem bírnám ki, ha ténylegesen összejönnének. Elképzelni és látni két külön dolog, szerintem egyszerűen depis lennék, nem szólnék hozzá senkihez, aztán meg ez a depresszió átfordulna utálatba, mindenkivel gonosz lennék, elüldözve magam mellől a barátaim. Így is hajlamos voltam az önsajnálat mocsarába merülni, ha Fred került szóba, mert hiába akasztott ki minden nap, akkor is rendszeresen felkeltette a gyomromban a pillangókat, mikor véletlenül hozzám ért, elmosolyodott, vagy mikor múltkor elázott, és az arcához tapadt a haja… Túl sokat ömlengek, mi? Elég lesz, kislány, szedd össze magad.

– Csak én vagyok még mindig fennakadva azon, hogy hogyan jutott be Black? – tette fel a költői kérdést George, de én csak bólintottam, aztán megvontam a vállam. Persze, hogy engem is foglalkoztatott, de speciel személyem sokkal inkább el volt foglalva azzal, hogy azon gondolkodjék, mégis hogyan fogom túlélni ezt az éjszakát. Most már felváltva féltem attól, hogy Black őrült módjára beront a terembe, és attól, hogy nem fogom túlélni, ha látom Fredet aludni, mert tuti teszek valami olyat, amit nem kéne. Vagy ő tesz olyat, amit nem kéne, ki tudja, eddig felváltva tettünk felelőtlen és ostoba dolgokat.

– Nem hiszem, hogy attól még, mert sokat rágódunk rajta, rájönnénk a válaszra – rázta meg a fejét Ginny, majd bebújt a hálózsákjába, de látszott rajta, hogy még nem akar aludni. Senki sem akart ezek után, mindenki éber volt, de Percy hangja átszelte a termet.

– Takarodó! Mostantól egy pisszenést se halljak!

– Micsoda fontoskodó szerepben tetszeleghet valaki… - morogta Fred, akit először hallottam megszólalni azóta, hogy ledobta a zsákját és ráfeküdt. Kialudtak a fények, szinte teljes sötétség borult a teremre, amit átkoztam. Nem mertem meggyújtani a pálcámmal a fényt, de így meg nem igen láttam belemászni a zsákba; a többiek ezt már előrelátóan megtették, nyilván számolták a tíz percet Percy bejelentésétől fogva.

– Segítsek? – hallottam a mellettem lévő fiú hangját közelről, túl közelről – az egyik felemnek, amely oda volt Fredért, határozottan tetszett, a másiknak kevésbé.

– Boldogulok egyedül – tettem hessegető kézmozdulatot felé, hálát adva a jótékony sötétnek, ami takarta, mennyire elvörösödtem. Éreztem, hogy Fred ülő helyzetben volt, egészen közel hajolva hozzám, de hogy azért csinált így, hogy a nagyon halk, szinte elrebegett szavait is halljam, vagy azért, mert tetszett neki, nem tudtam eldönteni.

– Hát, te tudod… - rántotta meg a vállát, majd az elvarázsolt mennyezetre nézett. – Szép, nem?

– Biztos – rántottam meg a vállam, és igyekeztem annyira magamra húzni a hálózsákot, hogy ne láthassak többet, csak annyit, ami feltétlenül szükséges. Először szembe fordultam a fallal, de aztán megláttam egy pókot, és a paranoiám miatt már úgy láttam, mintha a sötét sarokban valaki vagy valami mocorogna… Megijedtem, nem tagadom, ha féltem, akkor még az ablak előtt hajlongó faágat is képes voltam gyilkos baltásnak nézni. Nem tehettem mást, minthogy megfordultam, és reménykedtem abban, hogy Fred inkább Ginny felé fordul, esti mesét mond, vagy bánom is én.

De nem így volt. Amint sikerült elhelyezkednem, egyenesen belebámultam Fred kékeszöld szemeibe, amiket még így is ki tudtam venni, a sötét ellenére, melyhez lassan kezdett hozzászokni a szemem. Nagyot nyeltem, ahogy realizáltam, milyen közel is van hozzám; éreztem az általa kifújt, meleg levegőt a bőrömön, szinte arcon csapott az illata, ami szokás szerint erősebben hatott rám, mint akármelyik szerelmi varázslat. Kezdek egyre nyálasabb lenni, tönkretesz engem ez a fiú!

– Miért nem szereted a csillagokat? A legtöbb lány szereti.

– Nem vagyok olyan, mint a legtöbb lány. – Hú, hát ez nyilván nagyon rejtélyes és megkapó lett volna, ha nem ilyen klisés!

– Ja, azt már észrevettem… - Na, ez viszont tényleg megkapó volt. Nem, AJ, nem érzékenyülhetsz el! Ezt nyilván sértésnek szánta, csak a halksága miatt nem hallottad ki a gúnyos hangsúlyt. Igen-igen, biztos ez volt a háttérben, bár persze a buta kis AJ még bőszen reménykedett abban, hogy nem így érti.

– És te miért szereted őket? A legtöbb fiú nem szereti. – Hogy miért is folytattam a beszélgetést, mikor látszólag igyekszem nem beszélni Freddel, és csak rimánkodom, amiért semmi nem történik, na erre a kérdésre nem tudom a választ. Talán magamat is becsapom, ámítom, kreálok magamnak egy világot, amelyben minden úgy történik, ahogy az az én negatív hozzáállásomhoz passzol, aztán mindent ebbe passzírozok bele, addig magyarázok, míg bele nem illik. Talán egyszerűen csak tinédzser vagyok, a hisztisebbik és bonyolultabbik fajtából, mindenféle tini-problémával. Talán a kettő egyszerre. Ki tudja ezt eldönteni?

A félhomályban is láttam, hogy Fred megrántja a vállát.

– Nem t’om. Valahogy csak jött, egészen megnyugtató tud lenni, ha lefekszel a fűre, és nem gondolkodsz semmin, csak bambulod a csillagokat… Azt nem mondom, hogy mániákusan szeretem őket, de ha éppen olyanom van, szórakoztató tud lenni – felelte Fred.

Egy pillanatra mindketten a felettünk ellebegő szellemre néztünk, majd az ál-égboltra, aztán egymásra, mintha csak megbeszéltük volna. Értettem, miről beszél; így tényleg egészen jó volt. Nyáron én is néztem jó párszor az eget, de zavart, hogy jóformán egy csillagalakzatot sem ismerek, így feladtam, és csak bámultam rá, míg gondolkodtam. Fura volt így beszélgetni Freddel, ennyire normálisan, anélkül, hogy akármelyikünk elrontaná. Úgy tűnt, hogy mindig a rizikós helyzetek hoznak össze – most ez, tavaly meg például először a pókokkal való találkozás, aztán Ginny eltűnése… Titokban reménykedtem benne, hogy most is valami hasonlóképpen végződik a sztori. Elég rosszul éreztem magam, amiért legszívesebben megfojtottam volna Fredet egy kanál vízben, sőt, víz sem kell, meg a kanál is elhanyagolható, de közben pedig vágytam a csókjára, az érintésére. Rosszul éreztem magam, amiért azt szajkózom, hogy el akarom felejteni, hogy mást akarok szeretni, de képtelen vagyok ellenállni neki, ha közelebb jön hozzám öt méternél.

Nagyon béna vagyok, hogy nem lépek egy tapodtat sem az érzelmeim bevallása felé, mi?

– Miért vagy ilyen? – tettem fel végül a kérdést egy kis időnyi bámulás után halkan, olyan halkan, hogy abban sem voltam biztos, meghallotta-e egyáltalán. Úgy tűnt, meghallotta, mert elvigyorodott, és már nemcsak a fejét fordította felém, hanem rendesen az oldalára is feküdt, kitakarva ezzel George-ot és Ginnyt, akik felkönyökölve vigyorogtak rám. A kis számító sunyik, de meghúzom ezért a fülüket! Még mázli, hogy ahogy hallottam, Lee bevágta a szunyát és horkolni kezdett. Az hiányzott volna, hogy a bátyám is megtudja, mennyire szerencsétlen vagyok!

– Mármint milyen? Szexi? Vonzó? Karizmatikus? Okos? Helyes? Izmos? Elbűvölő? Rendkívül vicces?

– Normális. – Tagadni sem akartam, hogy szerintem az általa felsoroltakból, noha kicsit egoista dolog így felsorakoztatni, minden igaz rá.

– Én mindig normális vagyok – rázta meg értetlenkedve a fejét Fred, mire keserűen felkuncogtam. Nem voltam hangos, de ahhoz épp eléggé, hogy magamra vonjam Percy figyelmét, aki villámló tekintettel valami olyasmit tátogott felém, hogy maradjak csöndben. Nagyon tudott rám hatni.

– Másokkal talán. Velem nem – suttogtam ezt olyan halkan, ahogy csak tudtam, és a cél érdekében még kicsit közelebb is hajoltam hozzá, hogy csak ő hallja, senki más. Nem tartozott másra a magánéletem, ahogy az enyém sem rájuk, de ha már itt kell megbeszélnem, akkor legyek diszkrét. Minél közelebb voltam Fredhez, annál erősebben vert a szívem, és attól féltem, hogy talán meg is hallja.

– Veled is normális vagyok. Vagy legalábbis az akarok lenni.

– Nem úgy tűnik… Mostanában állandóan szemét vagy.

– Te meg mindig kritizálsz, ha pedig nem, akkor simán csak figyelembe se veszel! – Ezt már egy fokkal hangosabban mondta, mint kellett volna ahhoz, hogy ne halljanak meg, de kezdett nem érdekelni, kezdett megint felhúzni, kezdett megint elegem lenni az egészből. Én naiv, azt hittem, hogy normálisan tudok beszélni vele? A fenét!

– Hát, ahhoz te is nagyon értesz!

– Ez mégis mit jelentsen? Nem én vagyok az, aki állandóan más fiúkkal lóg!

– Mi az, hogy más fiúkkal? – sziszegtem dühösen. – Mégis, kivel kéne lennem?

– Velem! Velünk!

– Hogy lehetnék veletek, ha állandóan edzésen vagytok?

– Mintha az az én döntésem lenne… - mormogta, majd az orra alatt Olivert átkozta. - Gyere ki nézni az edzést.

– Ó, persze, mert az annyira nagyon izgalmas a számomra, hogy láthatlak, amint egy seprűn száguldozol olyan messze tőlem, hogy jóformán piros pont vagy. És azt is láthatom, ahogy Angelinát ölelgeted.

Ez valahogy kicsúszott a számon, pedig esküszöm, hogy nem akartam féltékenységi jelenetet rendezni, legalábbis, nem megint!

– Mit nem értesz abból, drága öcsém, hogy maradj csöndben, és aludj? – lépett oda hozzánk Percy, szinte köpte a szavakat. Naná, tetszett neki az új piedesztál, amire emelték, nem akart lemondani róla, a „fontos” szerepéről, csak azért, mert az öccse rosszul viselkedik. Szép, mondhatom, mi itt éppen nagy lelkizésben vagyunk, kiadjuk gondunk-bajunk, erre ő meg csak ezzel foglalkozik?! Á, ezek a stréberek….

Miután Percy ellépdelt tőlünk, egy pár pillanatig még csendben voltunk, igyekeztünk lenyugtatni magunkat. Próbáltam elnyomni magamban a dühös érzéseket, és mindenféle ellazító dologra gondolni, mint például egy kiskutya, vagy egy nagy tál fagyi, egy szelet csoki, egy jó könyv, Fred illata… A fenébe.

– Szóval… - szólalt meg végül Fred pár perc csönd után, újfent nyugodt, felettébb halk hangon. –Az zavar, hogy Angelinával vagyok? A csapattársam, a barátom, persze, hogy jóban vagyok vele.

– Nem tudom, én nem szoktam olyasvalakit ölelgetni, aki „csak” a barátom – jegyeztem meg.

– Akkor George-dzsal mégis mit csinálsz? – Hoppá, ez jogos kérdés volt, bár sosem vallottam volna be neki. Kezdett egyre kényelmetlenebbé válni nekem ez a helyzet; a közelsége, a hirtelen jött kedvessége és a sok-sok szó, amit váltottunk, amire már régóta nem volt példa, most túl sok lett, legalábbis számomra. Szerettem volna ellazulni, végre normálisan beszélni Freddel, és tudom, hogy ide-oda kapkodok, de egyszerűen össze voltam zavarodva. Nem akartam megint úgy járni, mint mikor Ginnyt elvitte a baziliszkusz, nem akartam, hogy beleéljem magam valami olyasmibe, amit aztán ő ledönt. Szerettem Fredet, annak ellenére, hogy mennyire nem akartam így érezni, és vágytam rá, vágytam az ölelésére, a közelségére, a csókjára, akár egy nekem szóló mosolyára, de féltem, hogy így csak egyre nehezebb lesz, ha végül Angelinát választja. Nem jobb ez így, ha elhidegülök tőle, készülve az amúgy is elkerülhetetlenre? Naná, hogy jobb, csak kivitelezni kicsi macerásabb, mint megoldani.

– Az más – feleltem végül, és újfent éreztem, hogy elvörösödök. Éppen Fred volt az, aki miatt ennyire jóban lettem vele, ha mondjuk lőtt volna faron Cupido az ő kis nyilával, és nem pont Fredet pillantom meg ezután, akkor lehet, hogy ennyire nem állnék közel hozzá. Talán ez volt az egyetlen jó tette velem az elmúlt röpke egy év alatt.

– Aha, értem, az más… Szóval, ha te csinálsz így, akkor nincs gáz, de ha én merek megölelni valakit, akkor itt a világ vége? – vonta fel a szemöldökét, a hangjából szinte csöpögött a gúny. Igaza volt, jól tudtam, de a normális ember, vagy legalábbis az olyan makacs és önző, mint én, nem ad igazat a másiknak önmaga ellenében.

– Nem, ezt rosszul fogod fel… - Újabb gyenge próbálkozás felőlem, hogy kimásszak abból a gödörből, amit saját magam ástam alattam. Már nem is számolom, hogy a hányadik… Igazán nem akartam elrontani az amúgy egész jónak, bár részemről megterhelőnek ígérkező beszélgetésünket a csillagokról, szívesen visszatértem volna rá, de nem vitt rá a lélek, hogy most színt valljak. Igaz, nem teljesen kristálytisztán látom, hogy miért… Talán féltem, hogy elmondom, és kiderül, hogy teljesen rosszul értelmeztem a jeleit, és csak a barátjának tekintett, aztán hiába próbálnánk barátként viselkedni, úgysem menne, és ott kéne hagynom George-ot és Lee-t, legalábbis, nem lehetnék velük állandóan. Fred volt ott előbb, hogy úgy mondjam, neki lenne több joga maradni, noha ő szinte mindenkit ismer, én meg alig-alig; el kéne kezdenem barátkozni… Ünnepélyesen megfogadtam magamnak, hogyha nem robban fel az iskola, mint a mugli akciófilmekben, akkor holnaptól szociálisabb legyek, és elkezdek barátkozni. Nyilván nem Angelina lesz az elsődleges célpont (ha csak ő maradna, inkább magányosan halnék meg), de valakit majd csak találok, elvégre, nem csak mi vagyunk ebben az évfolyamban…

– Én jellemzően mindent rosszul fogok fel. Legalábbis szerinted.

– Nem, nem úgy értettem, te idióta! – ráztam meg a fejem olyan hevesen, hogy az agyam segítségért kiáltott, annyira nekicsapódott a koponyámnak. – George nekem nagyon, nagyon, nagyon jó barátom, a legjobb, azt hiszem.

– Hát, Angelina nekem is nagyon, nagyon, nagyon jó barátom – közölte velem Fred továbbra sem túl kedves hangnemben. Ilyenek ezek a mi beszélgetéseink, szokjak hozzá…

– Nem, mert Angelina szerelmes beléd! – fordultam végül dühösen a hátamra, igyekezvén nem rá nézni. Tényleg elég féltékenység-szaga volt a dolognak, és egészen biztosan ő is érezte, csak nem vett róla tudomást, vagy nem érdekelte.

– Ó, igen? – ült fel, hogy aztán fölém hajolhasson. Ilyen közelségből jobban ki tudtam venni az arcvonásait, amik egyértelműen dühösek voltak Ez a mostani viselkedés nem volt jellemző Fredre, mert tényleg szeretett viccelődni mások helyzetén, és akadt rá példa, hogy felhúzta magát, de sosem olyannal szemben, akit kedvelt. Általában inkább elviccelte a dolgot, de ez most komoly volt. Éljen, legalább nem csak én vagyok rá kiakadva, hanem fordítva is igaz, ráadásul elmondhatom magamról, hogy sikerült magamra haragítanom Fred Weasleyt.– És George véletlenül nem szerelmes beléd? Vagy te ő belé?

Aznap már sokadjára állt meg a szívem egy pillanatra, majd eszeveszett tempóban kezdett dobogni. Konkrétan sokkot kaptam a feltételezéstől.

– Hogy MI? – kérdeztem vissza még normális hangon folytatott beszélgetéshez képest is hangosan, több tucatnyi fej emelkedett a magasba, egyenesen az irányomban. Máskor nem igen szerettem, ha bámulnak, de ott helyben nem tudott érdekelni; az agyam egy távoli pontja érzékelte azt is, hogy valaki közeledik felénk, de az sem hatott meg.

– Erre nem reagálok semmit. Egy idióta seggfej vagy, Frederick Weasley! – szűrtem a fogaim között, és nehéz volt megállnom, hogy arcon ne csapjam, bár az azért kicsit durva lett volna. Még ő követelőzik? Azt hiszem, nem én kaptam le őt kétszer, hogy aztán semmibe vegyem és mással bűbájoskodjam!

– Jellemző, már megint én vagyok a rossz, a gonosz, a csúf, mi? Tudod mit? Te pedig egy kiállhatatlan, hisztis nőszemély vagy, Ayami-Jennifer Cook! – közölte velem, és már éppen azon voltam, hogy visszaszólok valamit (még akkor is, ha történetesen jogos volt a megállapítása), de ekkor kettőnk arca között feltűnt Percyé is, aki láthatóan pont annyira nem volt boldog, mint mi ketten.

– Na jó, ennyi. Nem tudom, mi ütött beléd, Fred, mert nem szoktál így viselkedni, legfeljebb direkt felnevetsz, hogy zavard a csendet és a nyugalmat, de nem is érdekel. Szóltam szépen, most pedig a rám bízott hatalomnál fogva közlöm veletek, hogy egy hétig minden délutánt büntetőmunkában töltötök. Nagyon elegem van belőletek, játsszátok máshol és máskor a házastársi vitáitokat.

– Hova küldesz minket? – kérdeztem vissza hitetlenül. Ez azért durva volt.

– Neked ehhez nincs is jogod! – nézett a bátyjára Fred is, mindkettőnk korábbi dühe egymás felé elpárolgott, vagy legalábbis más felé irányult egy darabig.

– De, van. Szólok majd McGalagonynak is, ha az úgy jobb.

– Ezt nem teheted! Nem leszek egy hétig büntetőmunkán miatta! – böktem Fredre. Volt nekem jobb dolgom is, tényleg tanulni akartam, és ez meghiúsul, ha vele kell lennem.

– Rendben, két hét.

– Ez nem…

– Három.

– De hát…

– Négy. Így nagyon sokáig össze lesztek zárva. – Feladtam, inkább nem mondtam semmit, csak visszadőltem a párnámra, és meredten bámultam a plafont, és Hóborcot, aki nevetett rajtunk. Nem tudom, mikor került oda, de nyilván végignézte az egész közjátékot, és nagyon tetszett neki; hamarosan azonban tovaszállt. Gondolom ment más életét megkeseríteni.

– Most komolyan? – Ez volt minden, amit Fred kérdezett, de érződött a hangjából, hogy a korábbi indulatok nagy része belőle is elszállt, visszatért szokásos énjéhez, aki azonban így is harsány volt, és utálta, ha büntetésbe küldik.

– Komolyan. Mint prefektus és iskolaelső, jogom van kiszabni rátok eme büntetést, mert nem vagytok hajlandóak szépen,. Csöndben aludni, sőt, mások lelki békéjét is zavarjátok, köztük az enyémet. De mivel továbbra is megkérdőjelezed a döntésem, Anyának is szólok. – Fred még akart valamit mondani, azt hiszem, de erre becsukta a száját és visszafeküdt a helyére. Már korábban rájöttem, hogy bár az összes Weasley-gyerek imádja az édesanyját, legalább ugyanennyire félnek is tőle, így ezzel fenyegetőzni volt a legjobb. Talán írnom kellene egy levelet neki, hogy szóljon a fiának, mekkora idióta…

Sok perc telt el, teljes csönd volt köztünk, csak a körülöttünk fekvők egyenletes szuszogása törte meg a terem kihalt csendjét. Fura volt így itt lenni, az biztos, de mivel jobban foglalkoztatott Fred, és most már a büntetés, mint Black, nem féltem. Annyira. Próbáltam összefoglalni magamban mindazt, amit heves szóváltásunk közepette megtudhattam; egyrészt, még mindig tud normálisan viselkedni velem. Másrészt, nem bírja Percyt. Harmadrészt pedig, bár ez már csak spekuláció, talán tényleg nem mindig akar keresztbe tenni nekem, néha csak úgy jön, és így alakulnak a dolgok. Ha nem tartottam volna teljesen biztosnak, hogy nincs így, talán azt is gondolhattam volna, hogy ő is érez valamit irántam, már persze azon kívül, hogy szerinte kiállhatatlan és hisztis vagyok… Elvégre, én is azt mondtam neki, hogy szerintem idióta, meg seggfej, amit mondjuk így is gondolok, mert néha tényleg az, de néha viszont egyszerűen imádnivaló.

Csak sajna mostanában többet látom a negatív oldalát, bár az is lehet, hogy csak arra figyelek fel. Hiszen szinte mindenkivel ugyanúgy kedves, ugyanúgy jófej, ugyanúgy viccelődik, csak hajlamos vagyok felvenni magamra olyan dolgokat, megszólalásokat is, amiket nem kéne, és mögöttes tartalommal ruházom fel őket. Tényleg kibírhatatlan és hisztis vagyok, ismertem el, majd oldalra fordítottam a fejem, és azt láttam, hogy Fred sem alszik még, csak némán nézi a csillagokat. Ha nem ismertem volna jobban, azt feltételezhettem volna, hogy valami nyálasképű szőkeherceg.

– Hé – böktem oldalba egy kicsit, és igyekeztem annyira halkan beszélni, ahogy csak tudtam. Nem akartam több büntetést, de ezt muszáj volt most elmondanom, addig, amíg még kicsit kába vagyok a késői óra miatt.

– Hm? – nézett rám, és mintha enyhe megbánást véltem volna felfedezni a tekintetében, de rájöttem, hogy biztos csak rosszul gondolom. Egy kicsit mérgesnek tűnt, de úgy éreztem, nem rám, tehát ez jó jel.

– Csak annyi, hogy bocsánatot kérek. Ezt jól jegyezd meg, mert többet nem lesz ilyen – vigyorodtam el. – Talán egy kicsit tényleg hisztisen viselkedtem, nem akartam.

– Talán? Egy kicsit? – kérdezett vissza úgyszint vigyorogva, aminek örültem. Ha vigyorog, mármint, vidáman vigyorog és viccelődik, akkor nem okozhattam még nagyobb foltokat a barátság-szerű izénken.

– Jó, oké, nagyon – ismertem be végül, és felnevettem volna, ha akárhol máshol lettünk volna. – De azért valld be, hogy te sem voltál teljesen ártatlan…

– Meglehet – vonta meg a vállát, aztán még szélesebben vigyorogva rám nézett. – De ez a szexepilem, hogy elérhetetlen és néha tuskó vagyok. Kell a helyességemhez és a jófejségemhez más is.

– Ó, tessék, kezdi… - sóhajtottam fel drámaian, és akárhogy ellenkeztem, halk kuncogás tört fel a mellkasomból, ahogy Fredéből is. Már az sem érdekelt, ha Percy odajön és dumál nekünk egy sort arról, miért fontos a tisztelet.

Fred ásított egyet. – A fiúk nem szeretnek beszélgetni ilyenekről, de… Ha akarod még folytatni, akkor inkább holnap. Nincs kedvem még több büntetéshez, Oliver így is ki lesz akadva, ha nem megyek négy hétig edzésre.

– Ha annyira mániákus, mint ahogy mondjátok, úgyis addig zaklatja McGalagonyt, míg át nem teszi a meccs utánra a büntetést – legyintettem, bár már engem is kezdett megkörnyékezni az álommanó. Hát igen, egy randi, kiakadás, lelkizés, nagy adag vacsora, egy őrült felbukkanása, majd újabb veszekedés-kiakadás és lelkizés ki tudja fárasztani az ember lányát. – Mindegy. Oyasumi*.

– Olyaszmi? – kérdezett vissza Fred, és éreztem rajta, hogy tényleg komolyan gondolja a kérdését, nem pedig szórakozni akar. Újfent legyintettem, majd az oldalamra fordultam, és lehunytam a szemeim.

Annyira, de annyira örültem, hogy végre úgy tűnt, sínen van minden! Mármint, még mindig szerettem, és ő ezt még mindig nem tudta, és még mindig dühös voltam rá egy kicsit, úgy negyven százalékban, de örültem. Nem is volt olyan nehéz ez a bocsánatkérés, főleg akkor nem tűnt nagy árnak, ha ezután visszatérhet minden a normális kerékvágásba. Reménykedtem abban, hogy minden olyan lesz, mint mielőtt megcsókolt volna, hogy csak csöndben epekedem utána, néha kiöntöm a lelkem George-nak, de nem lesz köztünk feszültség. Természetesen jobban örültem volna, ha előad nekem egy rögtönzött szerelmi vallomást, és boldogan élünk, míg meg nem halunk, de egyszerre csak egy lépést szabad tenni, ezt már sikerült megtanulnom.

Nem is vettem észre, mennyire fáradt vagyok, csak akkor, mikor inkább ébren akartam maradni. Nem akartam sokáig, csak addig, hogy Fred elaludjon és nézhessem; nagyon, nagyon nyálas dolog, tudom, olyan, mint egy rossz szerelmes-regényben, de azt vettem észre, hogy az emberek olyankor sokkal aranyosabbak. Oké, igazából csak ki akartam deríteni, hogy úgy alszik-e, mint az unokaöcsém, tényleg aranyosan, vagy mint Lee, úgy, akár egy haldokló kismalac. Esélyem azonban nem nagyon volt rá, nem telt bele sok időbe, máris éreztem, hogy a körvonalak elmosódnak, a hangok csak tompa neszként jutnak el hozzám, egy valamit azonban még egészen biztosan éreztem, mielőtt az édes álmok mezejére léptem volna – egy kezet, mely az enyémre fonódott. Határozottan nagyobb volt, és érdes is, de nem tudott izgatni, hiszen az a fontos, hogy kihez tartozott, nem?


*Jó éjt