according to ME - avagy szerintem a világ Version #01 || 1280x1024 MOZLLA
Welcome


Üdv eme kicsiny honlapon, mely tulajdonképpen tükre egyéni, bár talán nem mindenki számára érdekes személyiségemnek, múltamnak, jelenemnek, szóval, a világomnak. 1997. január 23-án születtem, így 17 éves vagyok, vízöntő. Úgy tartják, eme jegy szülöttei igazi újítók, akik előrébb viszik a világot; én azért nem élnék eme általánosítással, de az tény, hogy szabadság-mániás vagyok, már csak azért sem szeretem azt, amit mindenki, az egyéniségre törekszem, és egy jól működő barátság mindennél fontosabb számomra. Neurotikus vagyok, kissé mizantróp (vagy inkább csak antiszociális, esetleg lelketlen), ezek mellett enyhén apa-komplexusos, hipochonder és önbizalom-hiányos, ugyanakkor arrogáns, szarkasztikus és cinikus. Igazán felüdítő jellemzők, nem? Ha esetleg nem sikerült elriasztanom téged az olvasástól, annak örülök, és tárt karokkal várlak!

 

 
Chat

Nem kérek túl sok mindent, egyedül annyit, hogy kulturált formában fejezd ki magad, és ne hirdess. Amit a törvény nem tilt, azt szabad: nyugodtan megkérhetsz, hogy nézzek be és véleményezzem az új kinézeted, jelentkezzek erre és arra a versenyre, kérhetsz cserét, szóval, szabad az út :)

 
Kiccsalád

//accordingtome.gportal.hu/portal/accordingtome/upload/686618_1390651166_05938.jpg
//accordingtome.gportal.hu/portal/accordingtome/upload/686618_1390651166_04698.jpg

Képre vár: Luna

Cserének nyugodtan jelentkezhetsz a chatben, hidd el, nem fogom leharapni érte a fejed, sőt, aktív látogatód leszek, mert neten keresztül abszolút túlszociális és barátságos és ölelkezős vagyok, csak aztán igaziból ne kelljen...

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Been here
Indulás: 2010-09-22
 
12. Fejezet - Little teapot

Új év, új tanórák, új kviddics idény – már nagyon kezdett elegem lenni ebből a sportból. Akárhányszor akartam végre beszélni George-dzsal, tuti, hogy felbukkant valamelyik csapattársa, vagy épp Wood, hogy tolja oda a sejhaját a pályára és gyakoroljanak. Mit kell ennyit gyakorolni ezen?! Ütögetik a labdát, ennyi, kiskoruktól kezdve mást sem csinálnak, mégis, mit hisz Oliver, elfelejtik? Rendben, ennyi volt a személyes kifakadásom ezzel kapcsolatban. Lee nem egyszer próbált rávenni arra, hogy legalább kicsit pozitívabban álljak hozzá a kviddicshez, merthogy ez nagyon jó, meg szuperkirály, és atomállat. Nem én használok ilyen szavakat, hanem ő, ezt jobb, ha már most tisztázzuk; végtelenszámú szinonimát képes felsorakoztatni az „atom”, „király”, „csúcs”, „zsír” és hasonszőrű szavakból, majd ugyanígy végtelen számban képes kombinálni is őket. Választékosan fogalmaz a gyerek, az biztos.

Minden igyekezete ellenére még mindig utálom ezt a sportot. Talán az is számít, hogy dunsztom sincs a szabályokról, meg hogy mit miért csinálnak, mert akárhányszor akarják nekem elmagyarázni, mindig találok valami érdekesebb dolgot, amire figyelhetek – ez általában egy kutyus, vagy Fred, vagy egy fűszál, ebben a fontossági sorrendben. Jaden is próbálkozott azzal, hogy szépen, lassan, türelmesen elmagyarázza a lényeget, de mindig szívesebben néztem a hihetetlen szőke haj – sötét bőr – kék szem hármasát, mintsem a szavaira figyeltem volna. Inkább csak mélán bólogattam, meg „ahá”-ztam, remélvén, hogy nem veszi észre totális tudatlanságom. Általában persze rájött, felnevetett, majd elterelte a témát másra, például könyvekre.

Úgy fogalmaztam volna, hogy „általában”? Ez eléggé olyan benyomást kelt, mintha annyit lennék vele, mint mondjuk a bátyámmal, pedig nincs így; sokszor találkozom vele, az igaz, főleg akkor, ha az ikrek éppen edzésen vannak, de mivel ő is csapattag, ráadásul még éltanuló is, kevés ideje van. Muszáj voltam megkérni Anyát, hogy küldjön valamilyen könyvet a legközelebbi bagolypostával, mert unatkozom, de a könyvtárba nem szívesen megyek be. Volt múltkor egy kis összezördülésem a könyvtárosnővel, Lee és Fred ugyanis leette lekvárral a könyv lapjait, amit olvastam, azok meg úgy összeragadtak, hogy nem is lehetett kinyitni, egyetlen tömör testté változott. Persze azt gondolná az ember, hogy varázslók közt ez nem probléma. Aha. Madame Cvikker eszeveszett hangmagasságon kezdett sipítozni nekem a könyvek tiszteletéről, majd kiszáműzött minket – nem túlzok, a szó legszorosabb értelmében kirepített, majd ránk csapta az ajtót. Milliószor megátkoztam érte Fredet; úgyis tudom, hogy direkt csinálta! Nincs jobb dolga, mint keresztbe tenni nekem, hogy haragudjak rá, aztán tesz valamit, amitől fülig vörösödök és majdnem elájulok, csak azért, hogy rögtön ez után megint felidegesítsen. De tőlem is visszakapja – újabban rendszeresen hasba könyökölöm. Jó érzés, de tényleg, felszabadító.

Egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy a Sors, vagy nevezzük, aminek akarjuk, utál engem – máskülönben miért lennék szerelmes egy olyan egyénbe, aki erről vagy tudomást sem vesz, mert annyira hülye, vagy pedig tudomást vesz, de nem érdekli? Fogalmam sincs, melyik a kevésbé fájdalmas megoldás, talán az első. Annyira szeretném, ha egy nap arra ébredhetnék, hogy letojom, Fred mennyire imádja Angelinát, vagy, hogy engem mennyire figyelmen kívül hagy, és beleszeretnék mondjuk Jadenbe, hogy aztán fehér lovon vágtassunk a naplementébe, aztán a tengerparton lakjunk, életünk végéig kávézzunk együtt, szeretkezzünk (hé, a lányoknak is vannak vágyaik! Meg ez illik a hippis elképzelésbe, ha már a drogot kihagyom belőle), könyvet olvassunk, aztán ötven kutyával körülvéve haljunk meg. Mert nekem nem kell gyerek, nincs az a Merlin, akiért én kibírnám a szülést meg a terhességet.

De sajna nem így lett. Még mindig megszakad a szívem, ha látom, Fred mennyire elvan Miss Tökéletes Kviddics Lánnyal, meg hogy velem mennyire dinka, és lassan azon kapom magam, hogy minden szerelmespárra csúnyán nézek, mert nekik megvan, ami nekem nem. Önző hozzáállás, tudom, és gyerekes is, de ez van… Sosem hittem volna, hogy egyszer találkozom valakivel, akiért ennyi fájdalmat is képes vagyok átélni, és aki közelléte olyan reakciókat vált ki belőlem, mint senki más, és aki miatt ennyire nyálas gondolataim lennének. Soha nem akartam egy tipikus tiniregény vontatott történetszálát elmesélő hisztis leányzó lenni, de úgy tűnt, ez a nap is eljött. Atashi ga shinitai*, de komolyan; ja, egyébként ennyit a japántudásomról, meg kellett kérdeznem az anyámat, hogy mi is japánul az „én”… Hát, angol gyerek vagyok!



– Mondd csak, szerinted mikor mehetünk végre Roxmortsba? – kérdeztem Lee-t, ahogy beléptünk a klubhelyiségbe. Izgatott voltam, mert egyrészt a tavalyi kirándulások alkalmával megszerettem a várost, másrészt pedig ez azt jelentené, hogy kettesben lehetek Jadennel – eddig nem sokszor adódott olyan alkalom, hogy igazán ketten lehettünk volna, és még kapaszkodtam abba a reménysugárba, hogyha végre sikerül, akkor talán hirtelen megvilágosodom, és beüt a ding, elfelejtem Fredet, a többit pedig már tudjátok. Túl gyorsan akartam volna eredményt? Lehet, de már kezdtem elég elkeseredett lenni ahhoz, hogy így tegyek. Mondom ezt tizenhat (oké, még egyelőre tizenöt) éves fejjel, hehe…

– Ha jól látom, hamarosan – bökött a hirdetőtábla felé a bátyám. Odafordulva észrevettem, hogy kisebb tömeg gyűlt oda elé; mindenki szinte egyszerre érkezett, így nem volt meglepő, hogy egyszerre is vettük észre a hírt.

– Halloweenkor megyünk? Az nagyon király! – kiáltott fel, miután sikerült végre odaverekednünk magunkat. Mindenki erről beszélt, be volt zsongva az egész Griffendél, és gondolom a többi ház is. Ekkor lépett be a portrélyukon Ginny és egy másik másodikos kislány, akit nem ismertem. Ösztönösen széles mosoly terült el az arcomon barátnőm és szobatársam láttán, és szó nélkül otthagytam Lee-t. Még hallottam, hogy méltatlankodva „hé”-zik nekem, de nem igazán hatott meg; neki is szokása volt egyetlen árva köszönés nélkül lelépni, érezze csak, milyen rossz érzés.

– Szia, Pöttöm! – köszöntem neki a vöröshajú lánynak, aki erre súgott valamit a mellette haladó barátnőjének, majd oda lépett mellém.

– Szia, AJ! Régen beszéltünk – vágott előbb szomorú kiskutya-szemeket, majd „ez a te hibád, miért hanyagolsz?” arcot. Hihetetlen ez a lány, sakkban tartani tud, az fix.

– Igen, igen, sajnálom – vakartam meg a tarkómat idegesen –, csak tudod, lefoglalt ez meg az… Sokat kéne tanulni, a házik, ápolnom kell a többi kapcsolatomat is… - Ebben az évben tényleg a lehető legbénább kifogásokat hozom fel; még önmagamhoz mérten is, ami rekord.

– Aha, persze, például Jadennel, mi? – vigyorodott el, mire elképedtem. Ő meg honnét tud Jadenről? Nem beszéltem túl sokat róla, talán egyszer, ha említettem neki, akkor is „hollóhátas fiú”-ként, tehát tényleg, fogalmam sem volt, honnét tudhatta meg a nevét. Szerettem volna azt hinni, hogy Fred otthon dúló-fúló sárkánnyá változik, és ötvenszer is megátkozza Jadent, de sejtettem, hogy ez csak hiú ábránd. Talán Lee volt az, gondoltam nagyot sóhajtva. A „Fred féltékeny” jelenet sokkal jobban tetszett.

Közben megérkezett az említett fiú is, mármint Fred, a testvérével és Harryékkel együtt, mire én elindultam a hálótermek felé, Ginny pedig szinte rögtön tudta, hogy mi bajom, és követett. Nem akartam vele fölöslegesen találkozni, ráadásul kezdtek olyan sokan lenni a klubhelyiségben, hogy kiújult a pánikbetegségem. Oké, ez úgy hangzik, mintha agyalágyult lennék, pedig csak nem bírom, ha túlzottan sokan vannak aránylag kis helyen; a szabadban simán elvagyok több ezer emberrel is, sőt, a Nagyteremben is, de amúgy nem igen szeretem, ha minden zsúfolásig meg van telve. Talán van valami köze az érintés-fóbiámhoz is… Lehet, hogy meg kéne nézetnem magam egy pszichodokival.

– A bátyám mesélt Jadenről – felelt Ginny a fel sem tett kérdésre, immáron az ágyainkon ülve, egymással szemben. A szívem nagyot dobbant.

– Melyik? – kérdeztem, nem is próbálva leplezni az izgatottságomat. Rég rájöttem, hogy Ginnyvel szemben valahogy borzalmas színésznő vagyok, ez pedig talán azért van, mert ha a szemeibe nézek, fel vélem fedezni bennük Fredet, és annyi a menő imázsomnak.

– Izé… Is-is – jött a nem túl egyenes válasz.

– Ezt meg hogy érted?

– Hát, úgy, hogy együtt kártyáztunk Freddel, George-dzsal, meg a bátyáddal, aki épp nálunk volt, és a kviddics kapcsán Lee felvetett valami olyasmit, hogy nem is érti, miért nem szeretsz kijönni a meccsekre, ha már úgyis odavagy a terelőkért. Azt hittem, hogy tudja az egész Fredes dolgot, de aztán Fred fel is vetette, hogy jól láthatóan tényleg így van, mert nagyon „rákattantál” Jadenre. Nagyjából ez a rövid sztorija annak, honnét hallottam róla – fejezte végül be egy vállrándítással. Ha azt mondom, nem erre a válaszra számítottam, hazudok; ha azt mondom, hogy örültem neki, akkor is.

– Ő az a hollóhátas fiú, akiről beszéltél? – ráncolta össze a homlokát Ginny, mire bólintottam egyet. Már úgyis tudja, meg amúgy is, nem titok ez. Főleg nem előtte.

– Igen, Lee ismertette össze velem, azóta pedig egyre többször találkozunk. Rájöttem, hogy nagyon sok közös vonásunk van, imád olvasni, érdeklik a mugli-dolgok…

– Na, és hogy néz ki? – Erre a kérdésre cserfes mosolyra húztam a szám.

– Mondd csak, hány éves is vagy? Tizenkettő?

– Tizenhárom leszek hamarosan! – kérte ki magának. Hát igen, a tipikus „nem vagyok kislány” szindróma, ezen mindenki átesik. Még a fiúk is.

– Augusztusban – vigyorodtam el a szerinte hamarosan levő szülinapján.

– A kor amúgy sem számít! – legyintett végül, majd kicsit bosszús arckifejezését hamar felváltotta a kíváncsiság. – Na, szóval? A kérdésre még nem válaszoltál!

– Hát… Magas, szálkás testfelépítésű, homokszínű hajjal, égkék szemekkel, és napb…

– Á, ő tudom ki! – vágott közbe Ginny. Remek, már mindenki Lee-től tanul etikát?! Hát had fejezzek már be egy mondatot! Hihetetlen ez a Weasley-család, én mondom. – Ő tényleg helyes.

– Kislány vagy még, mit tudhatsz te arról, hogy ki helyes és ki nem – dőltem hátra az ágyamon, majd akarva-akaratlanul is az éjjeliszekrényemen lévő pillangóra néztem. Gyönyörű volt, mint mindig, és mivel kezdett sötétedni, enyhe, kékes fénnyel világított. Újra eszembe jutott az az incidens a vonaton, mire elvörösödtem – csak tudnám, hogyan kell ennek gátat szabni…

Tovább nem agyalhattam ezen, ugyanis egy vörös tornádó, megsértődvén azon, hogy lekislányoztam, úgy döntött, hogy fejest ugrik egyenesen rám.

– Először, csak három évvel vagyok fiatalabb nálad! – kezdett leszidni, miután sikeresen becsapódott. – Másodszor, te csak ne beszélj nekem a helyes – nem helyes kérdésről, mert ha jól tudom, pocsék vagy szerelmi szinten. Már bocs.

– Na jó, ez övön aluli ütés volt! – tartottam fel a mutatóujjam, félig a fejelős-dologra értve, félig arra, hogy felhozta a bátyját.

– De igaz – vont vállat, majd teljesen elkényelmesedve, térdeivel két oldalamon támaszkodva nézett le rám. – Na, szóval, mi is van Jadennel?

Éreztem, hogy itt már nincs menekvés, sarokba vagyok szorítva Ginevra Weasley által. Elég gáz szituáció, ha engem kérdez valaki, mert általában én szorítok sarokba másokat.

Egy hatalmas, mélyről feltörő sóhaj után mindent elmeséltem a lánynak. Azt, hogy mit is érzek, mit gondolok, mik a terveim, és azt is, hogy mi történt, köztük azzal az információval, hogy elhívott egy randira, vagy valami olyasmire; nem Madam Puddifoot kávézójába hívott, ahová a többi szerelmespár jár, hanem a Mézesfalásba, ami inkább bolt, mintsem beszélgető hely. Viszont én sokkal jobban örültem neki – csoki, süti, nyalóka, cukorka, minden mennyiségben! Ennél jobb randit nem is kívánhat az ember lánya. Tutira felvásárolom majd a bolt nagy részét.

Vallomásom után Ginny vagy két percig csak lassan pislogva meredt rám.

- Te teljesen idióta vagy – közölte sztoikus nyugalommal a hangjában, majd leszállt rólam, és kimasírozott az ajtón. Hát ez így nem ér! Egyet kellene értenie velem, elhordani mindennek Fredet, ez a dolga, mint barátnő, nem? Ezek szerint nem… Ez azért gonosz volt, nekem még csak esélyem sem volt kifaggatni Harryről, pedig nem kerülte ám el a figyelmemet, hogy hogyan néz rá! Persze, azt is mondhatnánk, hogy csak azért, mert megmentette, de az alapján, amit George-ék meséltek nekem a korábbi találkozásaikról, nem hiszem, hogy ez lenne a helyzet. Nekem aranyosnak tűntek, Harry jóra való gyerek, még akkor is, ha béna a szemüvege. Gonosz volt ez is, mi? Na mindegy. Majd legközelebb jól kifaggatom őt is, mert úgy tűnik, csak én érek későn, és egyeseknél a nagy szerelem talán már kisgyerekként beüt. Vagy ha nem is a szerelem, akkor valami olyasmi.



A kirándulás napján be voltam zsongva, Lee próbált nyugtatni, abban a hiszemben, hogy a sok csoki villanyozott fel ennyire, George csak mindentudón somolygott, enyhe rosszallással a tekintetében (hú, az volt a legidegesítőbb), Fred pedig… Szokásosan Fred volt, és áradozott arról, hogy mennyi mindent fog venni Zonkó Csodabazárjában. Hát oké, ha nem lett volna éppen randim azzal a sráccal, akibe mindenáron bele akartam szeretni, akkor egészen biztosan én is vele együtt izgultam volna.

– Fürgébben, mindenki jöjjön, aki még nem adta le a roxmortsi kirándulásra az engedélyt! – kiabálta át McGalagony professzor a tömeg általános zsivaját. Mivel én szokásomhoz híven elfeledkeztem róla, átverekedtem magam a többieken, és átnyújtottam a kissé megtépázott lapot a tanárnőnek, aki felvont szemöldökkel nézett rám.

– Miss Cook. Megkérdezhetem, miért van cipőtalpnyom, festék, valamint a tegnap esti sülthús foltja a lapján?

– Remélem, ezt költői kérdésnek szánta – mosolyodtam el nem túl meggyőzően, de olyan csúnyán nézett rám, hogy inkább gyorsan elköszöntem, és visszamentem a fiúkhoz.

– AJ, jössz velünk te is Zonkóhoz? Utána talán elmegyünk a Szellemszálásra is, bár nem tudom, én szívesebben mennék a Három Seprűbe, de ők nem hagyják – mutatott Lee az ikrekre, akik vigyorogva megvonták a vállukat, Fred pedig mondott valami olyasmit is, hogy ez van, övék a számbeli fölény. Lee erre belebokszolt a vállába, amolyan fiús szokásként, és elkezdtek „birkózni”. Fiúk. Soha a büdös életben nem fogak felnőni.

– Hát, ha nem emlékeztek, akkor most mondom, hogy elvileg Jadennel megyek. – A kijelentésemre Fred és Lee megmerevedett a fűben, és felnéztek rám. George csak sóhajtott, és beletörődően elmosolyodott, amit viszonoztam; örültem, hogy próbál nekem segíteni, de meg kéne értenie, hogy fontos nekem Jaden, mert ő jelenti az egyetlen menekülési útvonalat a fivére által nekem ásott gödörből. Tényleg ideje lenne már elbeszélgetnem vele…

– Azt hittem, azt csak viccből mondtad. Mármint, hogy elmész vele – vonta össze a szemöldökét Lee, miközben feltápászkodott a földről, és leporolta magát. Fred tovább feküdt ott, és csak értetlen fejjel, enyhén hunyorítva vizslatott, és egy kicsit mintha hitetlen és mérges is lett volna. Remek, legyen is csak így! Ha már én szenvedek miatta, érezze ő is rosszul magát, legalább egy kicsit!

– Nem – ráztam meg a fejem, és kicsit szorosabban összehúztam magamon a kabátot. A brit ősz mindig is túl hidegnek tűnt nekem, jóformán rosszabb volt az idő, mint télen. – Kedvelem Jadent, szeretnék egy kicsit vele lenni. Ki tudja, még mi lehet a dologból…
Elmosolyodtam. Hogy azért csináltam-e, hogy bosszantsam Fredet, noha tudatában voltam annak, mennyire gyerekes és célra nem vezető módszert alkalmazok? Naná, hogy azért! A kicsinyes, gyerekes bosszú jelenti a lelkileg frusztrált embernek a mindennapi boldogságot.

– Milyen dologból? – érkezett egy hang a hátam mögül, mire odafordultam. Jaden jött felénk féloldalas mosollyal az ajkain, bőrdzsekire hajazó kabátban, csillogó kék szemekkel. A haja kócos volt, de valahogy csak aranyosabb lett tőle, és nyilván menten elájulok, ha a szívem nem tartott volna ki makacsul amellett, hogy még mindig imádom a szeplőket és a vörös hajat. Na meg a tipikusan Fredes illatot… AJ, ne most kalandozz el! Emlékeztettem magamat, és megráztam a fejem, majd rögtön el is mosolyodtam.

– Szia, AJ! Helló, George. Sziasztok! – köszönt először nekem, majd a mellettem álldogáló George-nak, végül pedig Lee-nek és Frednek, akik immár kölcsönösen értetlenül meredtek hol rám, hol egymásra, hol pedig Jadenre. A fiú láthatóan zavarba jött ettől, legalábbis nem tudta mire vélni, így inkább csak sűrűn pislogva igyekezett rajtam tartani a szemét.

– Nem beszéltük meg, hogy hol találkozunk, szóval, gondoltam inkább megkereslek még itt. Remélem nem zavarok…

– Nem, nem, dehogy! Én is meg akartalak keresni – ellenkeztem szinte rögtön, bár az utóbbi rész nem volt teljesen igaz. Még nem akartam megkeresni, gondoltam majd ott valahol rábukkanok, addig pedig még kiélvezem, hogy egyszer az életben Frednek rossz, nem nekem. Muhaha.

Ebben a pillanatban a tanárok szóltak, hogy indulunk, a csordának beillő diáktömeg pedig meg is kezdte útját Roxmorts felé. Mivel szinte leghátul voltunk, nem lökdöstek, szerencsére csak pár mardekáros haladt el elég durván mellettünk, de őket már rég nem vettük számításba.

– Nem baj, ha veletek megyünk lefelé? – fordult a fiúkhoz, akik már túlléptek az első sokkon (kivéve persze George-ot, aki mint mindig, most is idegesítően tisztában volt a helyzettel, ezt nagyon utálom benne). – Nem hiszem, hogy vissza tudnánk menni a hollóhátasokhoz, úgyhogy…

– Nem, maradjatok csak – felelte szinte rögtön George egy meleg mosollyal, és fel is fejlődött Jaden mellé. Nem tudom, valamiért úgy éreztem, hogy Lee és Fred inkább elkezdtek volna ellenkezni, hacsak George nem válaszol teketóriázás nélkül. Ez tetszett, határozottan tetszett. – Merre terveztek menni?

– Arra gondoltam, hogy először elmegyünk a Mézesfalásba, aztán nekem be kéne ugranom egy pillanatra a Dervish & Durranba, de ezután szerintem beülhetnénk a Három Seprűbe. – Én semmi mást nem csináltam, csak bólogattam, elvégre nekem teljesen mindegy, hova megyünk, ha legelőször az édességboltot vesszük célba, és felhalmozhatok egy csomó nyalánkságot. Ha van csoki és/vagy fagyi és/vagy kutya, akkor én már boldog vagyok.



Hamar megtettük a lefelé vezető utat, főleg azért, mert még a fiúkhoz képest is gyorsan meneteltem előre, minél közelebb értem az én drága édességeimhez, annál inkább szaporáztam a lábaim. Hát, aki nem nő olyan nagy laklinak, mint az ikrek, vagy a bátyám, vagy Jaden, szóval, akárki más, annak bizony gyorsan kell lépdelnie.

– Komolyan féltem, hogy térdre borulsz a cukorkák előtt! – nevetett fel vagy egy órával később Jaden, ahogy beléptünk a Három Seprű ajtaján. A kinti, csípős szélhez és hideghez képest szinte arcon csapott a meleg. A levegőben vajsör és fa illata úszott, a kocsma teljes terét betöltötte a diákok vidám beszélgetésének zaja. Fogalmam sincs, milyen lehet itt az élet, mikor épp nincsen kimenője a roxforti diákseregnek, de nem is igazán érdekelt. A zsebem tömve volt mindenféle cukrokkal, csokival, nyalókával és sütivel, előre látóan még a kastélyban szórtam rá egy tágító bűbájt, és másra sem vágytam, csak hogy leülhessünk az egyik asztalhoz, ihassunk egy kicsit, én megegyek legalább két tábla csokoládét, és közben beszélgessünk. Helyet találni nehéz volt a zsúfoltság miatt, de végül szereztünk egy asztalt, vagyis, Jaden szerzett, ugyanis előtte egy csapatnyi lány ült ott, egy évfolyammal feljebb jártak mint én, azt hiszem, de ő beszélt velük, mire a lányok nevetve felkeltek, átadva nekünk ezzel az asztalt.
Miközben leültem a fal mellé (valamiért mániám, hogy nem szeretek kívül ülni), még észrevettem, hogy az egyik lány szőke hajjal és nagy, barna szemekkel halkan kérdezett valamit Jadentől, mire az bólintott és biztosította arról, hogy ott lesz.

– Ismered őket?

– Igen – bólintott mosolyogva, majd leült mellém. Hát persze, ő ilyen nagyon-szociális, nem csoda, ha az egész iskolát ismeri… - Az egyikkőjüket szoktam korrepetálni gyógynövénytanból. Szita agya van szegénykének – csóválta meg a fejét. Hihetetlen, a srác jól néz ki, van humora, nagyon okos, nem balhézik, a kviddics csapatban játszik, ráadásul még kedves is?! Kezdett tényleg túl szép lenni, és én ennek ellenére is még mindig hallani véltem Fred hangját: „Szita agya nem csak neki van!” Hát igen, ezek a kedves beszólásai… Na várjunk csak! Biztos képzeltem én ezt?

– Szita agya nem csak neki van! – Ekkor esett csak le, hogy valaki mögöttem mondta ezeket a szavakat. Meglepődve fordultam hátra, és rögtön szembetaláltam magam Freddel, aki olyan közel volt hozzám, hogy minden egyes vörös szempilláját meg tudtam volna számolni. A szívem a torkomban dobogott, mostanában nem volt ilyen közel hozzám, éreztem a bőrömön, ahogy kifújta a levegőt, egyenesen a zöldeskék szemeibe néztem, az orrjárataimat eltöltötte az illata, és… A fenébe is, így soha nem fogok tudni kiszeretni belőle!

Ha Fred nem vigyorodik el, egészen biztosan órákig néztem volna.

– Ti meg mit kerestek itt? – kérdeztem magamhoz térve, majd kicsit hátrább is hajoltam, ha már Frednek nem állt szándékában ezt megtenni.

– Iszunk, mint ti. Miért, van valami gond? – Ó, hogy utállak téged…

– Messze van a Szellemszállás – rántotta meg a vállát George bocsánatkérően, Lee pedig csak bámulta a korsójában gyöngyöző vajsört.

– Üljünk el innen. Most – fordultam vissza Jadenhez. Igyekeztem olyan halkan beszélni, hogy a fiúk ne hallhassák, mert még mindig éreztem, hogy néznek; nem akartam itt maradni, mert elég nehéz úgy Jadenre koncentrálni, ha közben a fiú, akit szeretek, ott ül mögöttem.

– Mégis hova? – tárta szét a karját, végigmutatva a dugig telelévő fogadón. Jogos, ott a pont… Ennek ellenére még vagy ötször megkértem rá, hogy valahogy oldjuk meg, üljünk el. Végül azonban maradtunk, és a sejtésem igaznak bizonyult…



Én vagyok a kis teáskanna – énekelte Fred fennhangon, érkezésünktől számítva úgy fél órával. Direkt provokált, éreztem. - Alacsony és dundika… Itt a fülem, itt a csőröm…

– Hé, megtennéd, hogy befogod? Senki nem kíváncsi a teáskannára! Részeg vagy, vagy mi? – fordult hátra Jaden, még mindig nem artikulálatlanul üvöltözve, mint ahogy sok agresszív férfi tette volna, hanem aránylag normális hangerősséggel, bár enyhén dühösen. Próbált már „párszor” szólni neki, hogy vegye vissza a hangerőt, mindig udvarias és nyugodt volt, de úgy tűnt, nála is van határ.

– Lerészegez engem az, aki lángnyelv whiskyt iszik? – vágott vissza Fred. Ó, a fajok hím egyedi között lévő folytonos rivalizálás mennyire felemelő tud lenni!

– Tudod, nekem szabad. Már felnőtt vagyok. – Erre én is ránéztem. Hajlamos voltam elfelejteni, hogy Jaden két évvel felettünk jár, már betöltötte a 17-et, a varázsvilágban felnőttnek számít. Fura…

– Légy szíves, ne veszekedjetek – szólalt meg George halkan, ám nyilván elég befolyással bírt a testvérére, mert az visszanyelte a belőle kitörni készülő csípős megjegyzést, és visszatemetkezett a vajsörébe. Hála a jó Istennek, végre csöndben maradt! Valamiért az elmúlt időben minden második percben új gyerekdalocskába kezdett. Hogy ezek a muglik hogy nevezhetik ezt dalocskának, mikor rémesen idegesítő, azt fel nem foghatom.

– Szóval, hol tartottunk? – kérdezte Jaden, amikor kifújtatta magát, és újfent rám koncentrált. Akartam mondani, hogy azt vitattuk meg, ki lehet-e játszani valahogy a megszeghetetlen esküt, mondjuk egy másik megszeghetetlen esküvel, de ekkor újfent felcsendült Fred hangja.

Egy ici-pici pókocska felmászott az ereszen, de jött egy nyári zápor, lemosta hirtelen…

– Na jó, figyelj, én tényleg szépen kértelek, hogy… - kezdte nagyon határozottan Jaden, de valahogy félúton megakadt. Nem néztem hátra, csak az arcára pillantottam, de azon a teljes döbbenet volt látható, mozdulatlanná meredt, majd pár másodperccel később ugyanilyen döbbenten visszafordult a helyére, és értetlenül bámulta az asztallapot.

– Mi az? – kérdeztem ijedten, de nem mertem hátranézni. Ki tudja, mit csináltak a fiúk…

– Felhúzta… Felhúzta a pólóját, rajzolt rá egy arcot, és avval szórakozik. – Pislogva meredtem rá, majd megállapítva, hogy nem veszélyes a dolog, félig megfordulva ránéztem a bátyámékra. Fred szinte visítva kezdett röhögni, Lee-vel együtt, és George sem maradt ki a nevetésrohamból, bár amikor meglátta, hogy őket nézem, igyekezett visszafogni magát.

– Merlin ősz szakállára, ti meg mi a jó büdös futóférget csináltok?! – csaptam tarkón a hozzám legközelebb esőt, vagyis Fredet, mire az méltatlankodva megfordult.

– Most már megint mi bajod?

– Mi az, hogy mi bajom? Miért nem tudsz békén hagyni?!

– Hozzád sem értem. Hozzád sem szóltam. Alaptalan a feltevésed, helytelenítem és degradálom az autonóm hisztid. – Ki tanít neki ilyen szavakat? Biztos szórakozásból megette Percy egyik könyvének valamely lapját, és felkúsztak a fejébe a szavak, vagy nem tudom.

– Én meg degradálom a viselkedésed, dehonesztál, deprimál, ráadásul ez a szofisztikált beszéd erős ellentétet alkot az infantilis viselkedéseddel! – böktem homlokon, és olyan szúrósan néztem rá, ahogy csak tudtam. Sejtettem, hogy körülöttünk jó páran minket néztek, de nem érdekelt, mérges voltam Fredre, hogy még ezt is képes elrontani.

– He? – kérdezett vissza nagyon értelmesen, ugyanilyen értelmes arckifejezéssel. Nem szerettem idegenszavakat használni, engem is kiborított, de múltkoriban pont egy olyan könyvet olvastam, amiben a főszereplő férfi állandóan hasonló megnyilvánulásokkal zavarta össze a körülötte lévőket. Ezeket a szavakat szerencsére megjegyeztem.

– Lehetetlen alak vagy, Frederick Gideon Weasley! – közöltem vele, majd felálltam, és egy szó nélkül kimasíroztam. Hallottam, hogy Jaden mond valamit a vöröskének, gondolom valami fenyegetés-szerűséget, Fred pedig visszakérdezett, hogy a gatyáját is tolja-e le. Minden fiú idióta, döntöttem el magamban, nekidőlve a fogadó melletti bolt falának. Nem akartam visszamenni Jadenért, nagyfiú, kitalál magától is. Egy idő után meguntam a várakozást (körülbelül két perc, nem vagyok túl türelmes), és leültem a földre, majd egyszerre szidtam Fredet, amiért nemes egyszerűséggel tuskó, meg Jadent, amiért belemegy a vitába. Azt hittem, hogy legalább ő normális, de ezek szerint ő sem teljesen az…

Léptek közeledtek felém, de nem néztem oda. Nem volt kedvem, és el is határoztam, hogy megmondom Jadennek, egyedül akarok lenni, ám mikor odaért mellém az illető, nagyon nem Jaden hangján szólalt meg.

– Meg fogsz fázni, Cicavirág – közölte George, de sokkal inkább volt kijelentés, mintsem megrovás vagy felszólítás, hogy álljak fel, ezt bizonyította az is, hogy rögtön ezután leült mellém. El sem tudtam hinni, hogy sikeresen kettesben tudtunk maradni, de legalábbis a többiek nélkül; év eleje óta erre vártam, erre tessék, itt van. Amint leült mellém, és sikeresen ráfókuszáltam, közelebb húzódtam hozzá majd átkarolva a nyakába fúrtam a fejem.

– Mondd, miért ennyire lehetetlen alak a tesód?

– Babaként háromszor feldobták, de csak kétszer kapták el – vonta meg a vállát, majd felkuncogott. – Nem az. Vannak olyan dolgai, amik talán tényleg tuskóságnak tűnnek, és néha hajlamos rá, de veled szemben nem hiszem, hogy az lenne.

– Akkor mégis minek nevezed a benti incidenst?! – pillantottam fel rá mérgesen, amit később megbántam, hiszen nem ő tehet róla. Ő George, a hatalmas, meleg, kényelmes és finom illatú plüssmacim és lelki szemetesem, aki akkor is nekem akar segíteni, mikor nála sincsenek rendben a dolgok. Nem lehetek gonosz vele.

Először nem válaszolt, csak egy gyors mozdulattal az ölébe ültetett. Zavart, hogy ennyire egyszerűen tud mozgatni, ezzel emlékeztetve arra, hogy milyen pici vagyok, de nem szóltam, helyette a mellkasának döntöttem a hátamat. A térdeit felhúzta, majd átkarolta félig azokat, félig pedig engem, ezzel kényelmes fekvőhelyet biztosítva a fejem számára a karján. Már nem is zavart a skót időjárás.

– Mindenkinek megvannak a maga indokai – felelte végül egy kevés gondolkodás után. Felnéztem rá, fürkészve a vonásait, melyek fájdalmasan olyanok voltak, akár a testvérének; nem meglepő, hiszen ikrek, de akkor is… Néha elgondolkodtam azon, vajon nem cserélnek-e szerepet, hogy aztán nevessenek rajtam, de mindig rájövök, hogy egyrészt nem tennének olyat, mert Fred hiába seggfej, akkor is a barátja vagyok, azt hiszem, ráadásul nem gonosz. Másrészt pedig, Fred képtelen lenne olyan aranyos dolgokat mondani, mint George. Hogy lehet, hogy Angelina még mindig nem jár vele?!

– Megetted Percy egyik filozófia könyvét? – kérdeztem végül, majd elnevettem magam, vele együtt, és visszahajtottam a fejem a karhajlatába, ő pedig a bucim hátuljának támasztotta a homlokát. Nem szóltunk egymáshoz, és nem is kellett, pedig szerettem volna beszélni vele, nagyon, nagyon sok mindenről. Mégis, úgy éreztem, így volt helyénvaló.

Egyszer emeltem csak fel a fejemet, mikor Jaden kijött, de mondta, hogy megígért az egyik barátjának, hogy összefut vele, és nagyon sajnálja, amiért így elrontotta a találkánkat. Magára vállalta, azt mondta, csakis az ő hibája, nem szabadott volna belemennie – hihetetlenül aranyos ez a srác! Vajon mit láthat bennem…?

Miután elköszöntünk egymástól (George-nak is köszönt, de ő szerintem simán elaludt), egy darabig az eget néztem, majd George karját, de nem mertem megmozdulni, nehogy felébresszem. Élt, legalábbis lélegzett, vagyis, valami szuszogott a fejemnél, tehát gondolom, hogy ő volt, és amíg így van, addig nem kell zargatni az alvó embert; gondolom megint valami eszement találmányon agyaltak, vagy hasonló, és ezért nem aludtak. Nem tudom, mikor, lehetett az pár perc, fél, de akár több óra is, de megjöttek Fredék; egy kicsit meglepődtek nem épp szokványos ülési módunkon, de végül felébresztette az ikertestvérét, aki elengedett, és a többiekkel együtt visszaindultunk a kastélyba. Mivel George folyamatosan sugározta felém a meleget, míg ültünk, visszafelé fázni kezdtem, tehát szinte követeltem, hogy maradjon mellettem. Nem volt ellenvetése, még félkézzel át is karolt, aminek külön örültem; Fred természetesen nem kért bocsánatot, rettenetesen dühös voltam rá, de elnyomtam magamban, mint minden más érzést vele kapcsolatban. Nem is sejtettem, hogy aznap nem ez lesz a legnagyobb problémám…


*Meg akarok halni

 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre