– Miért érzem úgy, hogy ezt még nagyon meg fogom bánni? – tettem fel a költői kérdést, miközben hátammal és egyik talpammal az iskola falát támasztottam. Szerettem a csínytevést, igen; de nem akkor, ha éppen egy teljesen új tanár az áldozat, akivel még óránk sem volt, és aki meglepően normálisnak tűnik. Ebből már ki lehet találni, hogy az ikrek és Lee az új SVK tanárt pécézték ki maguknak, mint legújabb tréfájuk (véleményem szerint ártatlan) áldozatát. A fiúk fel sem emelték a fejüket a kérdésre, csak George pillantott felém, rám mosolygott, majd vissza is temetkezett A Listába, aminek egyelőre nem találtunk nevet. Röpke egy év alatt nem is lehet, mi? Igen, még mindig megvolt az a lista, amit tavaly év elején írtunk, és azóta egyre több és több tétellel gyarapodott. A nyáron nagyon kreatívak voltak a fiúk, mert újabb oldalt kellett hozzácsatolniuk a pergamenhez; nem volt időm rá, hogy az összeset megnézzem, de amiket láttam, azok tényleg jók voltak. Csak azt nem értettem, miért szegény Lupin professzort kellett választaniuk! Olyan kis esetlennek tűnt, így messziről… Na meg a végén lenne egy normális tanár, aki nem utál minket. Lockhart sem utált, de ő nem számít normálisnak a szememben, ahogy Trelawney sem.

– Meg is van! Az ötvenegyedik pont lesz a tökéletes üdvözlés! – biccentett büszkén Fred, mire fújtattam egyet, majd a lapért nyúltam, jelezvén szándékomat az elolvasásra. Nagyon vigyáztam, nehogy összeérjen a kezünk – továbbra is rendszeresen hangos és erős dibi-dobira késztette a szívemet, akármikor hozzám ért. Ugyanakkor már kezdett szokásossá válni, hogy nap, mint nap kiborít valamivel, és bizonyos időközönként valami nagyon-nagy dologgal is (ilyen volt a majdnem-csók a vonaton), így igyekeztem nem azon kattogni, mert igen hamar odalenne az a maradék ép eszem is.

Újra és újra elolvastam azt a két sort, ami az ötvenegyes szám mellett állt, majd elképedve néztem fel rájuk.

– Ezt ti sem gondolhatjátok komolyan…

– De bizony! – trillázta Lee, és lepacsizott a fiúkkal. Az a Weasley, akinek már nagyon szerettem volna kiönteni a lelkemet, és traktálni őt minden frusztrációmmal, vagy ha rövidebben akarom kifejezni magamat, akkor George visszavette tőlem a listát, mintha attól félne, hogy széttépem. Eszem ágában sem volt! Ez az én ötletem volt, kezdjük ott, másrészt nekem is vannak rajta terveim, és ez a négyünk közös gyereke. Hú, hát ez kicsit furán hangzik, de mindegy.

– Szegény Lupin… – csóváltam a fejem lemondóan. Meg sem próbáltam lebeszélni őket a tervükről, mert sejtettem, hogy esélyem sincsen rá. Ha egyszer nagyon beindulnak valamire, akkor egy egész hajóflottával sem lehet eltántorítani őket tőle, még akkor sem, ha mindenki más közli: ez oltári nagy baromság.

– Mit véded ennyire? Nem is ismerjük! – nézett rám összeráncolt szemöldökkel Fred, mire összefontam a karjaim a mellkasom alatt. Újabban egyre többet veszekedtünk, piti dolgokon is – szerény véleményem szerint nekem jogom volt dühösnek lenni rá, de fordítva ez már nem volt igaz. Csakhogy ezzel meg ő nem értett egyet.

– Épp azért. Mi van, ha egy teljesen normális tanár?

– Mi van akkor? Semmi. Mellesleg egy tanár sem normális. Ki vetemedik arra, hogy gyerekeket oktasson? – kérdezett vissza Fred olyan hangsúllyal, mintha a tanári lét tényleg akkora bűn lenne, mint mondjuk a három főbenjáró átok használata. Meg mint az, ha valaki adóellenőr.

– Igazatok van, nehogy szeressen is egy tanár, á, minek azt! – legyintettem, hangomból csak úgy csöpögött a szarkazmus és a gúny, de ezt Fred vagy nem vette észre, vagy úgy tett, mintha nem vette volna.

– Na, végre valamiben egyetértünk! – bólintott, majd háttal fordult nekem. Legszívesebben megfojtottam volna, ott helyben, és nem csak emiatt a húzása miatt – azt hiszem, ennyit arról, hogy nem érdekel az a vonatos-fiaskó. Hiszen majdnem megcsókolt, naná, hogy érdekelt! Csak igyekeztem nem bevallani se másnak, se magamnak, mennyire csalódott is voltam, mikor Lee közbeavatkozott. Csalódott voltam, és mérges is, Lee-re és Fredre egyaránt. Miért játszik velem? Ezt mondja meg nekem valaki… És bár már kezdem sejteni, hogy a mi kapcsolatunk örökre így fog kinézni, nem akaródzott megszakítanom vele az ismertséget. Kellett nekem a jelenléte, minden hülyeségével együtt, úgy, mint egy falat kenyér. Vagy még inkább úgy, mint egy nagy adag epres-kekszes bödönfagyi egy magányos, drámai-szerelmes filmet néző estén.

– Oké, AJ, szú-szá, szú-szá, tudod! – lépett mellém George vigyorogva, majd féloldalasan átkarolta a vállamat. Egyszerre volt megnyugtató és felkavaró a közelsége, mert bár afféle bátyó-húgi érzés töltött el, alig tudtam türtőztetni magamat. Legszívesebben a nyakába borultam volna, és két órán át illettem volna a testvérét és a szerelmet mindenféle negatív jelzőkkel, de nem tehettem, várnom kellett, míg egyedül maradunk. Reméltem, hogy korán lesz, mert különben megőrülök!

– Igen, igen… Kösz – mosolyodtam el, majd ebből a mosolyból vigyor lett, és lábujjhegyre állva (komolyan mondom, a nyár alatt nőttek legalább tíz centit!) összeborzoltam a haját. Láthatóan nem tetszett neki, mert felmorgott, mint egy kutya, mikor macskát lát, de azért a hajigazgatás közben is mosolygott.

– AJ! Nálad esetleg megtalálhatjuk a kellő felszerelést ehhez? – bökött a leírt csínyre Lee, mire felé fordultam. Jobban szerettem volna George-dzsal lenni, de olybá tűnt, sajnos a másik kettő nem akar kámforrá válni.

– Nem szívesen adom a nevem olyanhoz, ami a jegyeim romlását okozhatja, elvégre az idei fontos év, de… Mivel úgyis csak tárgyakkal járulok hozzá… Legfeljebb azt mondom, hogy elloptátok – bólintottam végül, mire Lee elvigyorodott.

– Kösz. Nekünk már úgyis mindegy lesz, mi? Lopás vagy nem lopás…

– Valahogy úgy. – Én ezzel lezártnak tekintettem a témát, elmagyaráztam a fiúknak, mit hol keressenek, majd órára indultam. Nem volt sok idő vissza, tudtam, hogy azok hárman el fognak késni, ugyanakkor azt is tudtam, hogy szerintem a késés lesz a tanár legkisebb baja…



– Mindenki foglaljon helyet! – A férfi hangja betöltötte a termet, én épp ekkor estem be. Szerencsére csak egy-két percet késhettem, és reméltem, hogy elnéző lesz a professzor. Még mindig nem állt szándékomban olyannak lenni, mint Hermione, de a nyár alatt rájöttem, hogy kell valami terv a jövőre nézve, és ha még konkrétan nem is tudom, mi az, akkor legalább az RBF vizsgáim sikerüljenek jól, hogy sok legyen a választási lehetőségem. A jó RBF-hez azonban a tanár is elengedhetetlen, vagy mi, és bár a többiek már nyilván kialakítottak rólam egy képet (nagy valószínűséggel „az a lány, aki bambán követi George, de főleg Fred Weasleyt és a bátyját”), talán nála még bevágódhatok. Talán. Esetleg… Majd imádkozom Merlinhez.

Nem volt már máshol hely, csakis a legelső sorban. A fenébe, minek jöttem ilyen későn?! Utáltunk az első sorban ülni, mert az túlzottan közel volt a tanárhoz, és eddig egy tanárhoz sem igazán akartunk közel lenni, az előző SVK professzorhoz meg végképp nem. Mindegy, mit volt mit tenni, lecsücsültem az első sor szélére, és vártam, mikor jönnek meg a fiúk. Persze, hogy vártam, mert az, amit bemutatkozó-csínyként kiválasztottak, hát az… Az nemes egyszerűséggel kihagyhatatlan volt!

– Üdvözlök mindenkit, én vagyok az új Sötét Varázslatok Kivédése tanár, a nevem Remus Lupin. – Ötletem sincs, hogy miért, de elég volt ennyit mondania, és máris megkedveltem. Valahogy tetszett a hangszíne, a meleg tekintete, és az ugyanilyen mosolya Ahogy körbenéztem a teremben, úgy tűnt, hogy mindenki így van vele, leszámítva a mardekárosokat, akik fintorogtak. Igaz, Lupin professzor nem volt éppenséggel a legújabb divat szerint öltözve, de ez engem egyáltalán nem izgatott. Ha ruhák alapján ismerkedtem volna, nem hiszem, hogy összebarátkozom az ikrekkel, vagy akármelyik Weasley-gyerekkel, mindenféle beszólási célzat nélkül; de nem így tettem.

– Mivel úgyis duplaóránk van, kezdjük egy egyszerű bemutatkozással. Nem kell megijedni, elég lesz a nevetek, hogy milyen minősítést kaptatok tavalyelőtt (ha jól tudom, tavaly nem voltak vizsgák), esetlegesen hogyan látjátok a jövőtöket, és ezen kívül bármi, amit érdekesnek találtok. Névsorban haladunk. – Ó, hogy mennyire utálom, hogy C betűs nevem van… A professzor elővett egy listát az asztalról, gondolom a névsor volt rajta.

– Az első… Anzeray, Matthew Anzeray. Melyikőtök az? – nézett fel a lapból, majd féloldalasan felült a tanári asztalra, és onnét nézett a fiúra, aki felállt. Nem ismertem, mardekáros volt, és engem innentől nem is érdekelt a dolog. Úgy terveztem, hogy alszom egyet, azonban alig tettem le a buksimat a padra két percre, máris az én nevem következett.

– Miss Cook? – Hallottam én, de nem egészen jutott el a tudatomig, félig ugyanis már aludtam. Sajátos tulajdonságom volt egyébként, hogy bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között el tudtam aludni. A gond az, hogy néha akkor is, mikor nem kellett volna, ilyen volt az SVK óra, ahol jókislány módjára akartam szerezni magamnak egy kedvenc tanárt.

– Ő az! – hallatszott Angelina hangja, és éreztem rajta, hogy vigyorog. Naná, mert állandóan örül, ha megalázhat, és az alvó énre való mutogatás az már majdnem megalázás.

– Miss Cook, szép jó reggelt. Hosszú volt az éjszaka? – lépett a padom elé Lupin, mire felkaptam a fejem, és újra ülőhelyzetbe kerültem. Bár azt hihette volna az ember, hogy olyan csúnyán nézett, mint Piton meg McGalagony szokott, nem tette; helyette csak érdeklődve felvonta a szemöldökét, és mérgesség helyett vidámság csendült hangjában. Fura egy tanár, az biztos.

– Nem, tanárúr. Csak jobban szeretek padon aludni, tudja, az anyám megrögzött amis, megszoktam – mondtam ezt olyan ártatlanul, hogy azt is hihette volna az ember, tényleg igazat mondok. A legtöbben a teremben persze nem tudták, mi az az amis (ha a nyáron véletlenül nem jön velem szembe egy róluk szóló film, A kis szemtanú, ha jól emlékszem, akkor lehet, hogy én sem tudnám), de pár griffendéles, akik mugliszármazásúak voltak, felnevetett. Az jó, legalább valaki értékeli a humoromat!

– Amisok, értem… Mondd csak, ugye te nem szándékszol amis lenni? – kérdezte szórakozottan, és úgy tűnt, egyáltalán nem zavarta a cseppnyi szemtelenségem. Kezdtem egyre jobban megkedvelni.

– Hát, hogy őszinte legyek, nem tudom. Nagyon vonzz, hogy csak hetente egyszer fürödjek, szarvasmarhát fejjek reggel hatkor, aztán menjek misére, de úgy tűnik, el fogják csavarni a fejem a modern világ ördögi találmányai, úgy, mint a tusfürdő, a melegvíz, a nők által is hordható nadrág, na meg a cukorka – rántottam meg a vállam, próbálván hitelesen adni a figurát, de a végére már én is elmosolyodtam. Nem tudom, honnan szereztem ezt a fajta bátorságot, hogy tulajdonképpen szórakozzak egy tanárral, de határozottan tetszett, és már kezdtem érteni, miért szerették az ikrek és Lee is.

– Hát, reménykedjünk a legjobbakban. Addig is, míg eldöntöd, volnál szíves felállni és bemutatkozni? – lépdelt vissza az asztalához a professzor, én pedig bólintottam, és nehézkesen bár (olyan jó volt aludni), de felálltam.

– A nevem Ayami Jennifer Cook, tavalyelőtt nem ide jártam, hanem a Beauxbatons-ba, de várakozáson felüli eredményt értem el. Mentségemre legyen mondva, lett volna az kiváló is, csak Madame Chelle egy rút banya volt. – Ennél a megjegyzésnél páran megkuncogtam – úgy éreztem, rá fogok kapni erre a hülyéskedésre! – Nagyon szeretem az édességet, az alvást, és a nagytestű kutyákat, meg a könyveket is. A muglikkal is egészen jóban vagyok, érdekesnek találom a világukat… Ezen kívül, a leghalványabb fogalmam sincs arról, hogy mi leszek, ha kikerülök innen. Legnagyobb valószínűség szerint életművész – tártam szét a karomat, és én ezzel befejezettnek nyilvánítottam a „beszélgetést”.

– Hát… Sok siker az amis-életművész léthez, Ayami.

– Kérem, tanárúr! – jelentkeztem rögtön szenvedő képpel. – Inkább AJ. Hidegrázást kapok az Ayamitól és a Jennifertől is.

– Rendben van, akkor AJ – mosolygott rám, majd visszafordult a papírkájához. – A következő… Angelina, Angelina Johnson. – Na, ő aztán tényleg nem érdekelt, így amint elkezdett beszélni, újfent megfejeltem a padot, és álmodozni kezdtem, mert nem igen nevezném azt alvásnak, sokkal inkább csak pihengetésnek. Igazából meg is feledkeztem a fiúk tervéről, mígnem a tanár elért a W betűhöz…

– Itt nekem két Weasley-fiú van felírva, de a teremben egyet sem látok. – Na igen, a vörös haj, szeplős arc és kék szem trió valahogy csakis őket juttatta eszébe az embernek. – És Lee Jordan holléte is rejtély… Tudja valaki, hol tartózkodnak?

– Inkább Őt kérdezze, ő akaszkodik mindig rájuk – fordult felém Angelina, és ha tekintettel ölni lehetett volna, akkor már két hulla terült volna el a padlón. Az egyik az enyém, a másik meg az övé, mert én is ugyanúgy néztem vissza rá.

– Tudod, hol vannak? – állta el a szemmel-öldöklős utat Lupin, mire hümmögve kifújtam a levegőt, próbálván lenyugtatni magamat. Eszem ágában sem volt beköpni őket, ahhoz túlzottan szerettem mindegyiket (kit így, kit úgy), na meg volt köztünk egyfajta ki nem mondott eskü, hogy fedezzük egymást. Persze főleg nekik kellett falazni, de egyszer-kétszer velem is megesett tavaly.

– Fogjuk rá.

– És meg is osztod velünk?

– Azt sajna nem tehetem. – A válaszom úgy tűnt, meglepte őt.

– Miért nem? – kérdezte felvont szemöldökkel, de továbbra sem mutatta jelét annak, hogy kijönne a béketűrésből.

– Hát… Izé… Köt az orvosi titoktartás! – Esküszöm, ez volt a legjobb és legelső dolog, ami az eszembe jutott hirtelenjében. Lupin professzor valamiért jól szórakozott rajta, és nem kezdett el pontlevonással fenyegetni, csak közelebb lépett.

– Miféle orvosi titoktartás? Csak nem pszichológus lennél? – Na, engem meg az lepett meg, hogy tudja, mi az a pszichológus. A varázsvilágban nem volt egy sem, legalábbis, én nem tudok róla, de mondjuk, ha az amisokat ismeri, akkor sanszos volt, hogy a pszichológusokat is…

– Pontosan! – bólintottam határozottan, igyekezvén nem kibökni azt, amit tudtam. Nehéz volt, mert akárhányszor a tanárra néztem, egy aranyos kiskutya jutott róla eszembe, ami nem túl tanácsos, mert egyrészt a tanárom, és nem illik aranyosnak gondolnom, másrészt pedig a kutyákat túlzottan szeretem, és ha sokáig néznek rám, bármire rávesznek. Általában persze kaját akartak, vagy azt, hogy vigyem ki őket sétálni, de ez a kutyus választ akart, igazi választ, ami egy fokkal azért veszélyesebb. AJ, ne hasonlítsd már a tanárod egy kutyához!

– Miért, talán orvosi segítségre szorulnak?

– Ha maga azt tudná… - sóhajtottam fel fejcsóválva. Többen is így tettek, mert mi már ismertük őket – az, hogy klinikai esetek voltak, nem is kifejezés. Ötödik év volt, de szerintem már az első itt töltött évükben szállóigévé váltak, mint minden rossz megtestesítője, legalábbis a tanári kar számára. A diákok nagy része (köztük én is) természetesen viccesnek találja őket, de a Mardekár ez alól is kivétel, mint mindig.

– Nem hiszem, hogy olyan rosszak lennének – mosolyodott el. A kis naiv! Látszott, hogy még nem találkozott velük, mert akkor sosem ejtene ki ilyesmit a száján. Éppen megszólaltam volna, hogy „de, igen, sőt, még rosszabbak is”, de ekkor, mintegy varázsütésre, kinyílt a terem ajtaja, és… És az ott lévő látvány egyszerűen leírhatatlan volt. Mindenki egyszerre fordult hátra, majd ugyanilyen egyszerre némultak el. Senki nem szólt semmit, csak pislogtak, az ajtóban ugyanis az ikrek és Lee álltak – szoknyában, térdzokniban, sminkben és copfos hajjal.

– Elnézést a késésért, professzor! Csak tudja, Lee sosem tudta rendesen kihúzni a szemét, és George is sokat vacillált, hogy a térdig, vagy inkább a combközépig érő szoknyát húzza fel! – intett Fred, úgy, mintha teljesen normálisan nézne ki, majd amint meglátottak, mind a hárman hevesen integetni kezdtek. Még mindig nem tudtam feldolgozni a látványt… Fred, George és Lee… szoknyában… Ami minden valószínűség szerint az enyém, és dunsztom sincs, hogy ment rájuk (talán bűbájjal megnagyobbították), de az ziher, hogy többet fel nem húzom. Majd elégetem az összes ruhát, ami rajtuk van, és meglesz végre Lee-nek az az áhított grillezése, amit már tavaly óta akar.

– Édes drága cukorborsóm, egyetlen tünci kis húgom, sajna elhasználtam a szájfényedet, túl nagy volt a csábítás, és muszáj voltam arcot rajzolni a hasamra. Később jöttem rá, hogy nem fog, mert átlátszó, de mindegy! – legyintett Lee, és amint odatotyogott hozzám (igen, női cipő is volt rajtuk, ami nem volt éppen magas sarkú, de nyilván más volt, mint az övék) belecsípett az arcomba, majd leült mellém. Fred és George a mögöttünk lévő padba telepedtek le, de az elhelyezkedés zajain kívül síri csönd volt a teremben. Minden szem hármújukra szegeződött, és szinte érezni véltem, hogy legalább a fele évfolyam sokkot kapott, köztük én is. Elvégre, bár olyan nevetségesen festettek, mint három majom öltönyben és tütüben, továbbra is úgy éreztem, hogy oda vagyok Fredért, még így is, hogy egy nagyon béna transzvesztita-utánzó valaminek volt öltözve. Lehet, hogy a végén én szorulok pszichológusra és klinikai kezelésre.

A mély csendet egy nevetés törte meg, amely meglepő módon a tanári asztal felől jött. Lupin professzor lépett túl először a meglepődöttségen, és rögtön világossá is tette számunkra, hogy bőven van humorérzéke – Piton már réges-régen megátkozta volna őket, és legalább ezer pontot levont volna. A tanárét egyre több és több felhangzó nevetés követte, még a mardekárosok felől is; egy darabig még hitetlenkedve meredtem Lee-re, majd hátrafordulva Fredre és George-ra, de aztán én is felkacagtam. Tudtam a tervről, hiszen olvastam, az én ruháim voltak rajtuk, az én talárom, az én sminkem (szerencsére csak az említett szájfény, szemceruza és szempillaspirál bánta), az én hajgumijaim voltak, de az elképzelésen messze túltett a valós kép.

Az egész termet betöltő nevetés valószínűleg a folyosóra is kihallatszott, mert nagyjából két perc múlva (csak nem akartak lenyugodni a kedélyek, egyszerűen elég volt a fiúkra nézni, és megint nevethetnékje támadt az embernek) újra nyílt az ajtó.

– Mi folyik itt? Zeng az egész iskola, és… Ó, te jó ég… - nyitott be Frics, és bár először szokásos, házsártos hangján szólalt meg, amint megpillantotta a három fiút, elakadt a lélegzete. Biztos sok mindent látott már hosszú (nagyon, nagyon, nagyon hosszú és unalmas) élete során, de erre egyszerűen nem lehet felkészülni.

– Oh la la! – vigyorodott el Fred, és ennyi elég is volt ahhoz, hogy a gondnokba visszatérjen az élet. Hebegve-habogva kisétált, mintha egy kígyóveremben lett volna, vagy valami kórságokkal teleszórtban, és gyorsan ki akarna szabadulni onnan. Megértettem. Annyira nevettem, hogy már fájt tőle minden arcizmom, és bár nem tudtam, lehetséges-e, biztos voltam abban, hogy másnapra izomlázam is lesz, mint nagyjából mindenkinek az évfolyamról. A pontot az i-re mégiscsak Fred tette fel, következő megszólalásával:

– Azt hiszem, belém zúgott. Bár nem csodálom, én is járnék magammal – rebegtette a szempilláit Fred, és éreztem, hogy kész, ez a vég. Ayami Jennifer Cook meghalt krónikus nevetésrohamban.



A duplaóra végére természetesen az egész iskolában híre ment a fiúk csínyének, és alig tudtunk kimenni a levegőre, annyian tolongtak az ajtó előtt, hogy megnézhessék őket. Fura módon a professzor nem zavarta rögtön vissza őket a szobájukba, hogy öltözzenek át, és nem kezdett el arról prédikálni, mit illik és mit nem. Annyit fűzött csak hozzá a dologhoz, hogy „tényleg olyanok, mint Jamesék”, és el is kezdte a bevezető anyagot. Nem sokat tanultunk, természetesen, mert mindenkinek meg-megrázkódott néha a válla, amint spontán kuncogni kezdett (még Lupinnak is), ellenben annál jobban szórakoztunk.

A fiúk minden órán ugyanígy jelentek meg; Bimba professzor és Flitwick professzor meg voltak szeppenve, mikor meglátták őket, de nem küldték el őket átöltözni, amin meglepődtem – azon is meglepődtem, mondjuk, hogy amikor elhagytuk a termeket, mintha mindkét esetben nevetést hallottam volna. Szerintem simán így töltötték volna el az egész napjukat, hacsak az ebédnél meg nem látja őket a házfőnk.

– MAGUK! – hallottuk meg McGalagony hangját, amely szinte átszelte a levegőt, olyan éles volt. A tanári asztal felé pillantva megláttuk, hogy a nő már felpattant a helyéről (korához képest egészen meglepően gyorsan mozog), és egyenesen felénk mutogat egy villával. Percynek kiesett a kezéből a kanala, amivel addig eszegette a levesét, és tátott szájjal nézett az öccseire. A három jómadár ártatlanul pislogva indult meg a szokásos helyünk felé, félúton azonban odaért a professzorasszony is.

– Maguk hárman most velem jönnek, és felmegyünk az Igazgató Úrhoz. Nagyon ajánlom, hogy addigra találjanak ki valami értelmes indoklást erre az… Egészre. – A fiúk nem is kérdeztek semmit, ellenkezni sem próbáltak. Tudták, hogy ez lesz a vége, és mégis megtették – azt hiszem, ezért olyan nagyok Ők. Miután mind a négyen elmentek, alig bírván visszatartani a nevethetnékem, leültem Ginny mellé, akivel szemben már ott csücsült az immár harmadikos Trió.

– Jól láttam… Hogy azok a bátyáim voltak? – kérdezte félve Ron, miután letudtuk a köszönési köröket. Úgy tűnt, még volt olyan, akire a meglepetés erejével hatott az eset, gondoltam, talán addig az iskola másik felében volt órájuk, vagy megint valami tilosban és veszélyesben mászkáltak. Amennyire meg tudtam állapítani, szokásuk volt vonzani a veszélyt.

– Igen – válaszoltam vigyorogva.

– És azt jól láttam, hogy még ki is voltak sminkelve?

– Igen, azt is jól láttad…

– Így voltak bent az összes eddigi órán? – érdeklődött csillogó szemekkel Harry is, aki látszólag már túltette magát az első sokkon, és nagyon is tetszett neki a tréfa. A gondolatra, miszerint a testvérei így ültek bent több tanár előtt is, Ron is elnevette magát, annyira, hogy megfejelte az asztalt, ezzel együtt pedig a rajta lévő tányért és a benne lévő ételt.

Kérdésére csak bólintottam, nem voltam már képes értelmes szavakat formálni, mert újra eluralkodott rajtam a nevetőgörcs, és rázkódni kezdett a vállam, csatlakozva ezzel a két Weasleyhez (időközben Ginny is felkacagott) és Harryhez.

– Ron, rizsdarabok vannak a hajadban! – méltatlankodott Hermione, és mint egy gondoskodó anyuka, elkezdte kiszedegetni őket onnét. Ó, a szerelem! Mennyire csodás is, mikor mással történik meg, és nem kell átélned mindazt a fájdalmat és szenvedést, amit okoz. De igen, ezen kívül határozottan jó érzés.

– Ha azok hárman az eszüket valami másra használnák… - csóválta meg a fejét a barna loboncú lány, és amint végzett vörös hajú barátja rizstelenítésével, visszatért az ebédjéhez és a könyvéhez, amely az asztal alatt volt kinyitva, a térdén.



Ha pár szóval kellett volna jellemeznem azt a napot, azt mondom, hogy nemes egyszerűséggel feledhetetlen. Persze fotó is készült bőven, Colin Creevey nem volt rest, de alig pár óra alatt elkapkodták az összeset, bár a fiú megígérte, hogy szerez belőlük másolatokat. Én szerencsére már az első eresztésből részesültem, ugyanis mint „beszerzőnek”, nekem is járt egy, emlékbe, ahogy a három fiúnak is. A képen Fred, George és Lee pózolnak, küldözgetnek csókot a képet nézegető felé, és birizgálják a hajukat. Oda is raktam az éjjeliszekrényemre, rögtön a gurkó-óra és a lepke mellé. Igen, még mindig megvolt az a lepke; úgy voltam vele, hogy összetöröm az üveget, de rá kellett jönnöm, hogy túl sokat jelentett nekem ahhoz. A lelkem egy kicsi része még hitt abban, hogy az enyém volt az eredeti ajándék, és nekem szánt ilyet Fred, Angelina csak valamilyen okból kifolyólag kapott ugyanolyat.

Másnap az ikrek kaptak egy rivallót az anyjuktól, a szokásos „ha még egyszer ilyet csináltok…!” fenyegetésekkel, és Lee is ugyanígy részesült egy ilyenben, csakhogy az ő apja személyesen jött el Roxfortba. A Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán dolgozott a Minisztériumban, de hogy azon belül mit, arról fogalmam sem volt; mindenesetre, Sean pont errefelé járt, mikor baglyot kapott McGalagonytól, és úgy döntött, szemtől szemben sokkal hatásosabb lesz az ejnye-bejnye. Az Igazgató viccesnek találta az esetet, és a fiúk elmondása alapján nagyon sajnálkozott, amiért nem láthatta személyesen (a reggelinél nem volt jelen), de adtak neki egy képet. Azt nem mondanám, hogy emiatt nem lett büntetőmunka és/vagy pontlevonás a vége, mindenesetre nem volt benne a szabályzatban, hogy fiúknak tilos lányruhát ölteni – ezután beleírták…

Ahogy azt azonban sejteni lehetett, a fiúknak korántsem ment el a kedvük a csínytevéstől. Másnap egész legendáslények gondozása órán azt ecsetelték, hogy mi lesz a következő húzásuk. Mindenképp szerették volna továbbvinni a „Fricsnek bejövünk” vonalat, és bár szerencsére sikerült lebeszélnem őket arról, hogy mikor legközelebb összefutnak vele a folyosón, hangosan megköszönjék „azt a csodás érzéki masszázst előző este”, de kezdtem félni tőlük… Bármi kitelt ettől a háromtól, és tudtam, hogy nem minden hülyeségüknél leszek ott, hogy észt verjek beléjük.

– Tényleg? Komolyan az? – hallottam meg egy vékony kis hangot, mikor a folyosókon körözve kerestem a három jómadarat. Már ekkor tudhattam volna, hogy az a félelem, ami a kisgyerek hangjában csendült, az ő saruk, de én jókislány módjára a jót feltételeztem róluk.

– Igen! – vágták rá egyszerre hárman is a választ, s pont akkor fordultam be a sarkon, mikor mindannyian összefonták a karjukat a mellkasuk előtt, és megerősítésképp bólogattak is. Fred, George és Lee előtt öt elsős griffendélest fedeztem fel, három kislányt és két kisfiút, akiknek akkorára kerekedett el a szemük, mint egy sárkánylábnyom.

– Hé, ti meg mit csináltok? – léptem oda hozzájuk, miközben gyanakodva méregettem őket. Nem szerettem az okos, szorgalmas, mindig jól viselkedő lány szerepét, de rájöttem, hogy valakinek annak is kell lennie, ha nem akarom megint a Tiltott Rengeteg kellős közepén végezni, több száz éhes óriáspók között.

– Semmit! – Ez a válasz már olyan egyhangú és annyira ártatlannak hangzó volt, hogy rögtön tudtam, rosszban sántikáltak. Alapjában véve szerettem én is a csínytevést, de akkor nem, ha kimaradtam belőle!

– Sziasztok, gyerekek! – lépett oda hozzánk Hagrid, aki fogalmam sincs, honnan került elő, nem láttam, hogy jön. Pedig ha valaki, hát akkor ő igen nehezen bújik el. - Jé, egy csapat elsős… Velem lesz órátok, ugye? Olyan kis aranyosak vagytok, belemártogatnálak titeket a töklevembe! – mosolygott rájuk az óriás, mire az elsősök (akik addig is riadtan néztek rá, jóformán levegőt sem mertek venni) felsikítottak és elfutottak. Hagrid és én megszeppenve néztünk utánuk, ám ekkor kuncogást hallottam meg magam mellől – a bátyámékból ki akart törni a nevetés, de igyekeztek visszatartani, minden valószínűség szerint azért, mert ott volt Hagrid is.

– Mi rosszat mondtam? – tette fel a költői kérdést, majd gyorsan végigtapogatta a szakállát, gondolom megnézte, nem-e tapadt bele valami.

– Semmit, semmit… Szerintem egyszerűen csak nagyon… Nehezen oldódnak társaságban – válaszoltam, igyekezvén menteni a menthetőt. Már égtem a vágytól, hogy megkérdezzem a fiúkat, mégis mit műveltek ez alkalommal, de várnom kellett, míg az újdonsült professzor úgy dönt, meg kell etetnie valami vérszomjas fenevadat, amit háziállatkájaként tart. Egyébként mind a négyen szerettük a vadőrt, bár annyira nem ápoltunk vele bizalmas kapcsolatot, mint Harryék; nem volt már kötelező, de jártunk a legendás lényeg gondozására is, és azzal, hogy most már ő tartja, a szívünkbe lopta magát. Főleg azért, mert azt csinálunk jóformán az óráján, amit csak akarunk.

– Értem. Pedig csak kedves akartam lenni, olyan kis ennivalóak voltak, és…Velük meg mi a baj? – fordult értetlenkedve a három fiú felé, akik ekkor olyan hangerővel engedték szabadon az addig bent tartott nevetésük, hogy szerintem még az iskola másik felén is hallani lehetett.

– Á, kutya bajuk, csak nem épelméjűek… Nem kéne órára menned? – Miért van az, hogyha éles helyzet adódik, a lehető legbénább kifogásokkal jövök?

– De, de, igen, tényleg! Már rohanok is, gyerekek… Nézd meg, hogy jól van-e, mert az előbb összeesett… - mutatott még utoljára Fredre, aki már a padlón fetrengett, és úgy nevetett, majd öblös lépteivel elsétált. Nem tűnt fel neki, hogy ha neki órája van, akkor nekünk is… Leguggoltam a vörös hajú fiú mellé, elnyomván a szokásos lepkéket a gyomromban, és megkocogtattam a fejét. Időközben Lee is csatlakozott hozzá, George pedig a falnak támaszkodva görnyedezett.

– Mit csináltatok? – kérdeztem vigyorogva, ám választ csak pár perccel később kaptam, mikor már eléggé lenyugodtak ahhoz, hogy értelmesen mondani tudjanak valamit.

– Azt… Azt… Azt mondtuk nekik, hogy Hagrid gye… gye… – Nem, hazudtam, még mindig nem tudtak értelmes mondatot összerakni.

– „Gye”? Hagrid „gye”? – vontam fel a szemöldököm.

– Azt mondtuk nekik – állt meg mellettem George szemét törölgetve, a nagy nevetésben ugyanis könnyezni kezdett -, hogy Hagrid gyerekeket eszik, ezért ekkora. Azt hittük, szimplán csak megijednek, nem is számítottunk arra, hogy azt mondja nekik, belemártogatná őket a töklevébe! – Alig telt bele pár másodpercbe, már én is velük együtt nevettem. Ha belegondoltam abba, hogy ha Anya nem házasodik össze Lee apjával, akkor soha nem ismerem meg őket, vagy akkor sem, ha megmakacsolom magam, és nem jövök át a Roxfortba… Borzalmasan örültem, hogy végül úgy történtek a dolgok, ahogy. Még az sem zavart annyira, hogy néha belefojtottam volna Fredet egy kanál Felix Felicisbe, és az sem, hogy néha órákon át zokogtam miatta – a rossz pillanatokat bőven feledtették velem az ilyen hasfogósan nevetős és vidám napok, mint amilyen ez is volt.