A szüleim válása óta minden évben váltakozik, hogy épp kinél legyek mondjuk Karácsonykor, vagy a születésnapomkor, vagy épp a nyáron. Utóbbinál idén Apa volt a soros, így vele tölthettem az egész szünidőt, ami nagyon jó; én tipikusan apuci lánya vagyok, mindig is az voltam, és az is maradok. Nem tudom miért, de hozzá sokkal jobban kötődök, mint az Anyámhoz, ami szerintem nem is feltétlenül rossz, viszont mivel az utóbbinál lakom, így mégsem annyira hasznos. Fölösleges is tovább szaporítani a szót, lényeg a lényeg, Apával tölteni az egész nyaramat a francia tengerparton minden álmom, de ebbe a képbe bezavart valami. Az a valami a barátnője, aki egyébként a Danielle Bailey névre hallgat, és aki egész nyáron velünk volt, mert mint ahogy kiderült, összeköltöztek. Mikor megtudtam, a többiek állítása szerint csak nagyokat pislogtam és meredtem a semmibe, mert nem tudtam feldolgozni. Annyira, de annyira reménykedtem benne, hogy csak futó kapcsolat az egész! De azért minden rosszban van valami jó, vagy mi…

– Nem akarom, hogy Miss. Rózsaszín-Tökély a családunkhoz tartozzon! – morogtam, miközben kint ültem a kertben, a kedvenc helyemen. Mivel Apa egészen jól keres, de nem szereti a kúria-hangulatot, így a tengerhez közeli domboldalon vett telket, és így most van gyönyörű kilátása a tengerre, nagy háza, nincs a közelben szomszéd, sőt, még saját partszakasza is van! A kedvenc helyem a kertben az a dombtető, amely a ház fölé emelkedik, de nem annyira meredek, hogy ne lehessen felmászni; imádom, gyönyörű a kilátás, megnyugtatóak a hangok, és nyugiban lehet gondolkodni.

– Ha ez megnyugtat, én se. Csak sajna nekem nincs választásom. – Hallottam meg magam mögül egy nem túl lelkes női hangot, mire odakaptam a fejem, és amint megláttam a felém közeledő alakot, elmosolyodtam. Jacquiline volt az, Danielle nővére, és az egyetlen a Bailey családból, akit bírok is. Lee állandóan azzal nyúz, hogy ismertessem vele össze – no nem azért, mert rá akarna moccanni (bár megérteném, ha úgy tenne, mert hiába vagyok lány, akkor is tudom, hogy Jackie szép; mézszőke hajú, kék szemű, magas és sportos), hanem azon indokból kifolyólag, hogy a Holyhead-i Hárpiák csapatában játszik, mint hajtó. Valószínűleg minden más boszorkány és varázsló sikítva ugrálna örömében, hogy esetleg egy igazi kviddics játékos lehet a rokona (ó, bárcsak ne úgy lenne – Jackie még csak-csak, de Danielle!), csakhogy én továbbra sem szeretem a kviddicset, már csak azért sem, mert Fred szereti.

– Ó, hát te meg mit keresel itt? – kérdeztem meglepetten, és már pattantam volna fel a fűről, de a nő csak intett, és letelepedett mellém.

– Ezt én is kérdezhetném tőled. Az apád odalent vár rád, és bár megértem, ha nem szereted a húgomat, biztos vagyok benne, hogy nem ezért vagy idekint. – Mondtam már, hogy utálom, ha az emberek belém látnak? Nem? Hát, akkor most mondom.

– Tudod… Olyan tini dolgok… – rántottam meg végül a vállam, mire Jackie elnevette magát, és az égre emelte a tekintetét. Én nem bírtam – túlzottan emlékeztetett az égbolt arra az éjszakára, amikor azt hittem, a legjobb barátnőmet soha nem látom már viszont; arra az éjszakára, amikor egyszerre voltam a legboldogabb és a legszomorúbb is. A boldogság már csak halvány emlékképként élt bennem, és akárhányszor a csókunkra gondoltam Freddel, úgy éreztem, mintha a szívemet egy egész vagonnyi kaktusz közé dobnák, hogy jól összeszurkálják a tüskék. A gond csak az, hogy pontosan jól tudom: még ha maga Fred is dobná be oda a szívemet, úgyis csak utána ugranék, kiszedegetném belőle a tüskéket és töviseket, majd visszaadnám neki. Ez az én fene nagy problémám.

– Á, a tinédzserkor! Emlékszem még, milyen volt a Roxfortba járni… Igen, oda jártam, nem voltam hajlandó a Beauxbatons-ba betenni a lábam. Had ne mondjam, a szüleink mennyire kiakadtak rajtam! Már azon voltak, hogy szólnak a… Na mindegy, szóval élénken él még az emlékeim között minden egyes barátnős beszélgetés, a mardekárosokkal való veszekedés, az év végi vizsgák, a sok viccelődés, a tanulás, a szerelmi gondok… Áhá, most lebuktál! Szerelmi gondod van, láttam azt a grimaszt! – szegezte rám hirtelen a mutatóujját, és tényleg úgy éreztem, mint akit rabláson kaptak. Először meg voltam illetődve, de aztán gyorsan elvörösödtem és elfordultam. Észre sem vettem, de a felsorolás alatt végig ábrándosan mosolyogtam, eszembe jutottak az emlékek, de a szerelmi gondok pontnál összeráncoltam a szemöldököm. Automatikus válaszreakció volt a részemről, de azt kívántam, bárcsak jobban tudnám kontrollálni magam.

– Nem tudom, miről…

– Ne is próbáld terelni a szót! Gyere inkább ide, Jackie mama meghallgatja a panaszaidat. Hidd el, sokkal jobb, ha más is szidja azt a fiút, nem csak te! – kacsintott rám. Megmagyarázhatatlan vonzást éreztem felé, és mire észbe kaptam, máris szorosan mellette ültem, ő átkarolta a vállamat, én pedig meséltem és meséltem. Szinte minden részletet elmondtam neki, kezdve a megismerkedésünktől, az érzelmek felébredéséig át a lelki traumáimmal bezárólag, beleértve a csókunkat is, tényleg mindenről beszámoltam. Nem szólt közbe, csak hallgatott, néha bólintott vagy hümmögött. Olyan jó volt végre kiadni magamból mindezt (Ginnyvel és George-dzsal leveleztünk, de abban mégsem sírhattam el a bánatomat – hiányzott az ölelésük, már nagyon vártam a tanévkezdést), mázsás súly esett le a vállaimról, és mégis, ez a monológnak inkább beillő beszélgetés felszínre hozott minden bánatot, szomorúságot, szívfájdalmat. Eddig a nyáron egyszer sem sírtam, de most bepótoltam mindent.

–… És most nem tudom, hogy mi legyen, mert még csak nem is írt nekem a nyáron! Egyszer sem! Ez vajon mit jelent? Igazából semmit sem akar tőlem, és próbálja inkább elfelejteni az egészet? Akkor miért nem mondja a szemembe? Jön az új évünk, és nem tudom, hogy leszek képes szembe nézni vele… - sírtam el a panaszom, szó szerint; közben jobban hullottak a könnyeim, mint addig bármikor, és nem is próbáltam gátat szabni nekik. Nem volt a közelemben senki Jackie-n kívül, és úgy éreztem, előtte nem kell feltétlenül erősnek látszanom. Végül nem mondott semmit, csak megcsóválta a fejét, és egy „Ó, Kicsim!” felkiáltással magához ölelt.

– Mondd, miért ilyen fájdalmas dolog a szerelem? – kérdeztem végül, mikor már sikerült annyira lenyugodnom, hogy ne könnyezzek többé. Mint tapasztalt nő, reméltem, hogy talán hasznosabb tanácsot tud adni, mint George vagy Ginny.

– A szerelembeesés úgy van elrendelve, hogy fájdalmas legyen. Volt már esés másmilyen? – válaszolt kérdéssel a kérdésemre, miközben továbbra is megnyugtatóan átkarolt. Igazi anyatípusnak tűnt, ezt az elmúlt pár napban már észrevettem. Csodálkoztam is, hogy nincsen se férje, se gyereke; igazi ambiciózus nő volt, és nagyon hamar kezdett a példaképemmé avanzsálni. Persze én nem szerettem volna sportoló lenni, de nagyon megkapó volt az a magabiztosság és erő, amit Jackie magából sugárzott. Tökéletes példája volt annak, hogy férfi nélkül is túl lehet élni, sőt, még jobb is nélkülük; amilyen feminista hangulatom volt újonnan, jól is jött egy ilyen példa.

– Nézd, én csak azt tudom, amit elmondasz róla, és ezek alapján pont olyan, mint az összes többi fiú vagy épp férfi: halványlila dixitojásuk sincs arról, hogy mi fán terem a nők jelrendszere. Bár azért a csók elég egyértelmű volt, de… Jól jegyezz meg valamit: a nők többet agyalnak azon, hogy vajon mit gondolnak a férfiak, mint amennyit a férfiak egyáltalán gondolkoznak. Az is lehet, hogy ő is épp úgy fél, mint te, nem? És nem tudja, hogy mit csináljon. Lehet, hogy félreértett valamit, esetleg tettél, vagy mondtál olyasmit, ami miatt azt hiheti, hogy nem gondoltad komolyan. Vagy azt is gondolhatja, hogy valaki mást kedvelsz… Tényleg nem jut eszedbe semmi? – nézett rám kérdőn, és bár nagyon szerettem volna válaszolni, akárhogy is erőltettem az agytekervényeimet, nem jutott eszembe olyasmi, ami miatt kételkedhetne a komolyságomban.

– Nem. Mindig vele voltam, vagy Lee-vel, néhányszor George-dzsal vagy Jadennel… - rántottam meg a vállam. Lehetetlennek tűnt, hogy esetleg azt higgye mást szeretek, elvégre sosem viselkedtem szerelemkóros tinilányként senkivel, csak és kizárólag vele.

– Értem… Hát, azt biztos nem hihetné, hogy Lee-be vagy belezúgva… Szóval, ezt hagyjuk is. Ki az a Jaden? – ráncolta a szemöldökét Jackie, mire ismét vállrándítással feleltem.

– Csak egy fiú, egy hollóhátas hatodikos. Lee haverja, és néha rám küldte, hogy pesztráljon.

– Nem lehet, hogy esetleg Fred azt hiszi, hogy…? – kezdte Jackie, de rögtön közbe is vágtam.

– Ugyan már! Alig párszor találkoztam Jadennel, és bár aranyos… Na meg okos… És nagyon, nagyon helyes… Ettől függetlenül sosem mutatta jelét annak, hogy bármit látna bennem. Nem hívott el randira, nem próbálkozott be semmivel, zömmel csak beszélgettünk. – Na igen, jellemző. Én vagyok Ayami Jennifer Cook, aki semmi másra nem kell a fiúknak, csak arra, hogy beszélgessenek vele. Tényleg nem értem! Oké, nem vagyok szereleméhes, nem akarom, hogy minden fiú utánam loholjon, és rögtön örök hűséget esküdjön, ha találkozunk, de azt azért elvárnám, hogy legalább valakit érdekeljek! Úgy legalább azt érezném, hogy van még esélyem, nem vagyok reménytelen eset, aki olyan valakibe szerelmes, aki sosem lehet az övé. Mert az az illető egy idióta, és az olyan egyenes célzásokat sem veszi, mint a csók…

– A férfi agy rejtélyes dolog, olyan, mint a női logika – mindenki azt hiszi, hogy van, de igazából nincs, csak keveseknek. Lehet, hogy kihívót lát benne, azt hiszi, hogy kedveled őt, és fordítva is igaz… De lépjünk tovább. És George? – Na, erre már nem tudtam mást csinálni, csak pislogni. Azt feltételezni, hogy Fred szerint George-ba vagyok szerelmes akkora képtelenség volt, mint az ugató sárkány. Bár, múltkor olvastam egy cikket ugató sárkányról… Jó, akkor ez nem érvényes példa. Lényeg a lényeg, Fred és George olyan közel állnak egymáshoz (még akkor is, ha nem beszélgetnek egymással szerelmi ügyekről – most komolyan, a fiúk mindent magukban tartanak?), hogy szerintem már rég tisztázták volna a dolgot. Na meg George-ra kezdek úgy tekinteni, mint a második bátyámra, abszurd az elképzelés, hogy úgy szeressem.

Valószínű, hogy a meglepődöttségem és a hitetlenkedésem Jackie is észrevette, mert felsóhajtott, és legyintett, amolyan „ne is figyelj rám, fáradt vagyok, vegyük semmisnek az előbbit” módon. Erre én nagyot sóhajtottam és hátradőltem, bele a fűbe. Gyönyörű volt az augusztusi égbolt, sehol egy felhő, sok-sok apró gyémánt módjára viszont ott ragyogtak a csillagok. Akkor is ilyen szép volt, mikor én Freddel… Még gondolatban is képtelen voltam befejezni, az az éjszaka újra és újra könnyeket csalt a szemembe, és most is úgy éreztem, hogy menten elbőgöm magam.

– Tudod – kezdtem keserűen nevetve –, mielőtt a Roxfortba kerültem, sosem sírtam. Jó, akkor igen, mikor a szüleim elváltak, de most szinte minden második nap álomba könnyezem magam. Akkora baromság a tinédzserkor… Mondd, te hogy vészelted át? Hogy sikerült felnőnöd? – fordultam a nő felé érdeklődve, aki időközben leheveredett mellém, és ő is a csillagokat bámulta.

– Én? – kérdezett vissza, s egy pillanatra rám nézett, de rögtön utána vissza is terelte tekintetét az égboltra. – Kiabálással, mások ütlegelésével, kviddiccsel, és fagyival. Nagyon, nagyon sok fagyival.

Nekem is jól jött volna egy nagy bödönnyi fagyi… Még egy kicsivel is megelégedtem volna. Vagy akármi olyannal, ami édes, és egy kicsit elfeledteti velem azt a buta szerelmi bánatot. Azon az éjszakán immáron sokadszorra felsóhajtottam, és készültem belemerülni az önsajnáltatás mocsarába, mikor Jackie felkiáltott.

– Nézd, hullócsillagok! – bökött felfelé, én pedig nagy nehezen megálltam, hogy ne szóljak be valami olyasmit, miszerint „Itt fekszünk kint a teljes sötétben, szerinted én nem szúrok ki néhány mozgó és világító izét?”

– Kívánj valamit! – böködött oldalba, mire ismételten sóhajtás tört elő a mellkasomból. Sosem hittem az efféle dolgokban, mert kislányként mindig pónit kértem, akárcsak a legtöbben, de csupán macskát kaptam. Pedig még csak nem is szeretem a macskákat, mert önző, hűtlen dögök! Pont olyanok, mint a férfiak, tulajdonképpen, mert oda mennek, ahol kaját látnak. Ennek ellenére azért néztem az eget, s mikor két újabb fénycsóva suhant át rajta (gondoltam ez kettőnek számít), összeszorított szemekkel a következőt kívántam, akárcsak egy nyálas romantikus regény főhősnője:

Bárcsak tudnám, hányadán állunk Vele… És az a bödön fagyi sem jönne rosszul!



–…és akkor Ashley azt mondta, hogy szeretne újra látni. Ezt elhiszitek? Ember, barátnőm van! Vagy lesz… Mindegy, van! – lelkendezett Lee, mikor már a Roxfort Expresszen ültünk, útban az iskola felé. A nyár hátralévő része könnyen és gyorsan elment, nagyon hamar a 9 és ¾-ik vágányon találtam magam Lee-vel és az ikrekkel. Borzasztóan nehéz volt megállnom, hogy ne rohanjak el sírva, amint megláttam Fredet, ugyanis olyan természetességgel pacsizott le előbb a bátyámmal, majd velem (oké, velem csak akart, mert nem voltam hajlandó, és inkább úgy tettem, mintha nem látnám), hogy az már fájt. Reméltem, hogy lesz valami nagy összeborulás, afféle „Bocs, AJ, hogy figyelmen kívül hagytalak, egy barom vagyok, ugye leszel a barátnőm? Ja, és itt van egy életed végéig elegendő rakomány csokibéka!” szöveggel, de szokás szerint nem jött be az, amit vártam. A vonaton egy fülkébe ültünk be, és sorban elmondtuk, hogy kivel mi történt. Nem meglepő módon Lee és Fred beszélt a legtöbbet, bár azért George se maradt el tőlük, igazából az ikrek együtt mesélték el a nyarukat, egymás szavába vágva. George… Annyira szívesen odamentem volna hozzá, hogy jól megölelgessem és elsírjam neki a bánatom, miszerint a testvére egy seggfej, de sajna az a seggfej ott ült mellette. Kénytelen voltam várni a legközelebbi alkalomig, amíg egyedül maradhatok vele. Próbáltam elküldeni Fredet és Lee-t, hogy keressék meg a büfés boszorkányt, szerezzenek nekem csokit, de azt válaszolták, hogy majd idejön. Cöh, lusta disznók!

– Majd muszáj lesz bemutatnod minket neki, Lee! Már persze akkor, ha nem félsz, hogy kiszeret belőled, és a karjaimba veti magát – kacsintott rá a bátyámra George, majd felém fordult. – Na, és veled mi történt, Cicavirág? Milyen volt a nyár? – kérdezte kedvesen, de azért láttam, hogy Fred és Lee meglepetten pislog a becenevemen. No igen, George-dzsal való levelezésem közepette valahogy elterelődött a szó a macskafűre, aminek nem jutott eszembe a neve, ezért azt írtam, hogy cicavirág. Valamiért nagyon mulatságosnak tartotta, ezért azóta így hív, de nem zavar, sőt, igazából tetszik. Egyedi, vagy mi a szösz.

– Hát, végülis egészen gyorsan elment, bár nem igen csináltam semmit sem. Az egészet Apánál töltöttem, de ott volt az új barátnője is, Danielle, és a nővére…

–… aki nagyon dögös, és mellesleg ő Jackie Bailey! – vágott a szavamba Lee, és újfent belelkesedett. Persze, bratyó, nyomj csak el, a színpad a tiéd! – Elhiszitek? Ha minden jól megy, a rokonom lesz a Holyhead-i Hárpiák egyik játékosa!

– Lee, igazán nem akarlak letörni téged, de az én rokonom lesz, maximum… - szóltam közbe csendesen, túl csendesen, mert a fiú meg sem hallotta. Csak elkezdett magyarázni a (na miről? Na miről? Hát persze!) kviddicsről, és arról, hogy Jackie milyen klasszul cselezte ki a bolgárokat. A témához újfent nem tudtam hozzászólni, így elnézést kértem, felálltam, majd a büfékocsis boszorkány keresésére indultam. Nem kellett sokáig keresgélnem, pár vagonnal odébb adott el egy adag nyalókát; megindultam felé, és éppen azt a pár galleont kerestem, amit sebtében becsúsztattam a farmerom zsebébe, mikor egy kéz ragadott meg hátulról. Aprót sikkantva fordultam meg, ijedt arckifejezésem azonban hamar nyugodttá vált, mikor felismertem az illetőt.

– Jaden! Merlin szakállára mondom, a szívbajt hozod rám! – tettem a mellkasomra a kezem, majd megkönnyebbülten sóhajtva (észrevette valaki, hogy mennyit sóhajtozom? Mert én igen, meg kell majd nézetnem, nem vagyok-e asztmás), Jadennel a nyomomban lépdeltem újfent a csokit és édességet ígérő kocsi felé.

– Bocs, nem volt szándékos… Hú, kicsit piros vagy! Mi történt veled, ennyire elpirít a közelségem? – vonogatta a szemöldökét, de láttam rajta, hogy nem gondolja komolyan, tehát belementem a játékba.

– Ó, igen. Most lebuktam, mi? Tudod, beleveszek a ragyogó, kék szemeidbe, elbódít az illatod, és menten elalélok a szemeidre omló, szőke hajadon! Bár, talán el is kéne ájulnom, mert akkor legalább érezhetném izmos karjaid ölelését… Ó, Hercegem, ugye elkapsz, ha megbotlom? – kérdeztem pilláimat rebegtetve, ábrándos hangon szólva. Nagyjából olyan voltam, mint valami hősszerelmeséhez beszélő, toronyszobába zárt hercegnő egy színdarabban. A büféskocsinál lévő két mardekáros kicsit sandán nézett rám, de nem csodálom, mindig mindenkire sandán néznek, szerintem különórán tanítják nekik.

– Szerelmem, az illatod engem is elbűvöl, ha pedig mosolyogsz, beragyogod a teret! Boldog leszek, ha csak láthatlak, elbűvölnek édes ajkaid, s magába szippantanak tehén szemeid! – Oké, ez a tehén azért betett.

– Tehén? Tehén szemeim? Nem inkább boci szemeim? – kérdeztem értetlenül, egy pillanatra kizökkenve a szerepemből. Nem vagyok túl hiú, na de kérem, senki ne hasonlítson egy tehénhez!

– Á, az olyan snassz. Ha már áradoznom kell, akkor had legyek egyedi! – legyintett türelmetlenül, majd egy pár másodpercnyi gondolkodás után mindketten elnevettük magunkat. S ekkor beugrott valami – mi van, ha Jaden tényleg kedvel engem? A könyvekben is mindig az jön rá utoljára, akibe szerelmesek… Lehetséges lenne, hogy ez az egyértelműen okos, humoros, kedves, na és persze nem mellesleg jóképű szőke lovag esetleg az én lovagom? Pillantottam rá, de már meg is született a döntésem, miszerint az. Ha pedig nem az, akkor az lesz.
Nem akartam azzal áltatni magam, hogy csak úgy ki fogok szeretni Fredből fél pillanat alatt. Azonban, ha esetleg találnék valaki mást, aki feledteti velem azt a… Azt a… A fenébe, még csak megsérteni sem tudom! Szóval, ha feledteti velem Őt, akkor talán felgyorsítom a folyamatot.

Ekkor még nem is tudtam, hogy mekkora baromságokon agyalok, és hogy a szívem nem feltétlenül követi azt a parancsot, amit az eszem ad neki, de nem érdekelt. Elkeseredett voltam, egy menthetetlenül és reménytelenül szerelmes tinilány, nem láttam át a dolgok egészét. Nem voltak konkrét céljaim, csak azt tudtam, hogy szabadulni akarok a Fred által keltett zűrtől, és attól az éles fájdalomtól, ami a szívembe hasított, akárhányszor csak arra gondolok, hogy soha semmi nem lesz köztünk.

Elmélkedésemből egy, az orrom előtt lengetett kéz ébresztett fel, pont úgy, mint egy évvel ezelőtt Lee – akkor láttam először Fred és George Weasleyt. Fura, hogy egy egész év telt el azóta, mert egyszerre tűnt kevésnek és soknak. Nagyon sok esemény történt velem az első évem során, mozgalmas tíz hónap volt, annyi fix, tele egyformán nevetéssel, boldogsággal, valamint sírással és bánattal. Reménykedtem benne, hogy az ötödik évem egy kicsivel jobb lesz.

– Mi az? – ocsúdtam fel, és Jadenre néztem. Észre sem vettem, hogy elbambulhattam, de valószínűleg így volt, a fiú ugyanis meglehetősen szórakozottan mosolygott rám. Nem hazudhatok, tényleg nagyon jóképű volt, a napbarnított bőrével, napszítta hajával, és a búzakék szemeivel (bárcsak erre is lenne egy napos jelzőm, akkor ő lehetne Napfiú, vagy valami hasonló), de én mégis úgy éreztem, hogy nem ez kell nekem. Egyre csak a vörös hajat és a zöldeskék szemeket láttam magam előtt, na meg azt a sok-sok szeplőt… Mindegy, egy idő múlva biztosan eltűnik majd, gondoltam optimistán. Vagy naivan, ki tudja eldönteni?

– Semmi, csak nem válaszoltál. Szóval, miért is voltál ilyen vörös?

– Ja, hogy az! Leégtem. Jó a bőröm, szeretem, nem kell vele sokat vesződni, de nagyon könnyen leégek, sosem barnulok, erre az egész nyarat tengerparton töltöttem… Na, és te? – kérdeztem vissza egyszerre udvariasan és érdeklődően, miközben a büfés kínálattal szemeztem. Nem tudtam dönteni, hogy mégis mit kéne vennem, mert mindenhez volt gusztusom. Szerintem Jaden is észrevehette, mert elvigyorodott, és közölte a boszorkánnyal, hogy mindenből kér kettőt. Meglepetten néztem rá, de mikor ennek a nagy rakásnak a felét a kezembe nyomta, már leesett a tantusz.

– Hé, nem kell megvenned nekem! – tiltakoztam rögtön, de ő csak leintett. Engem, ő, leintett, de komolyan! Nem csodálom, miért jönnek ki olyan jól Lee-vel.

– Semmi gáz, amúgy is le akarlak kenyerezni, nehogy a Mágiaügyi Minisztériumhoz fordulj és beperelj, amiért majdnem halálosan megijesztettelek. Meg nekem nem számít a pénz… – Ó, a gazdag ficsúr, eh? – A kérdésedre válaszolva… Én is parton voltam, bár én a világ másik felén. Az egyik nagybátyám Ausztráliában él, úgyhogy ott voltunk nála a szüleimmel. Klassz hely – rántotta meg a vállát, úgy, mintha mindennap oda járnának az emberek. Én is utaztam, sokat utaztam, főleg Apával, de azért ennyire lazán kezelni a „leruccantunk a világ másik végére” dolgot! Nem tudtam semmit a Lloyd családról, de ezek szerint igencsak gazdagok lehetnek… Remélem, nem olyan beképzeltek, mint a Malfoy család, mert akkor sajna el kell hagynom a szőke lovagomat.

– Megjöttünk, itt várnak bent a többiek – böktem (erős túlzás, tele volt a kezem, így inkább csak megmozdítottam afelé a karjaimban tartott édességcsomót) az ajtóra mikor megálltunk előtte.

– Kik azok a „többiek”? – kérdezte.

– Hát… Csak Lee és az ikrek voltak bent, mikor legutóbb… - kezdtem, de a szavamba vágott. Tényleg megértettem, miért vannak olyan jóban Lee-vel.

– Az ikrek? A Weasley-ikrek?

– Igen, ők – bólintottam határozottan, bár kicsit kételkedve mértem végig Jadent. Miért zavarja őt ennyire, hogy ki van bent? Mert láttam rajta, hogy zavarja… A fiúk tényleg, tényleg nagyon furcsák! Végül lezártam annyival a dolgot, hogy a kviddics, már megint. A legjobb barátokat is összeugrasztaná szerintem.

– Hm, értem. Akkor elég sokan vagytok, inkább nem zavarlak titeket. Amúgy is várnak rám a mi kupénkban, vagy mi… - mosolygott rám vidáman, mire el is oszlott minden kételyem afelől, hogy ne szeretné az ikreket. Rá kellett jönnöm, hogy Jaden igazi társasági ember lehet, biztosan sokan ugrálják körül (főleg lányok), így csoda, hogy tud időt szakítani rám. De ő legalább próbálkozik, ellentétben egyesekkel, villant át a gondolat agyamon, amint kinyitottam a fülke ajtaját, és megpillantottam Fredet.

– Sziasztok! – hallottam meg magam mögül Jaden köszönését, mire meglepetten fordultam hátra. Azt hittem, már rég elment, de megmondom őszintén, örültem neki, hogy maradt – azért is, mert kedvelem a társaságát, és azért is, mert így legalább Fred is láthatja, hogy túlélem nélküle. Még akkor is, ha igazából nagyon nehezen.

– Na jó, azt hiszem, én nem is zavarom köreiteket… - szólalt meg Jaden, miután a többiek is visszaköszöntek. Nagyon szerettem volna azt érezni, hogy Fred kedvtelenül köszön és szúrós szemekkel méregeti, de rá kellett jönnöm, hogy a halkabbik „helló” George részéről jött, ami szívás. – Ám mielőtt elmennék, lenne még egy kérdésem. AJ, lenne majd kedved az első roxmortsi kiránduláson beülni velem valahová?

Ekkor láttam meg azt a lehetőséget, ami talán a boldogsághoz vezet. Nem tudtam, hogyan; azt is reméltem, hogy Jaden végül a Nagy Ővé avanzsál, és elfelejtem Fredet, de még inkább reméltem, hogy a vöröske jön rá arra, mekkora egy barom, és féltékenységében bevallja az érzelmeit. Tényleg nagy csöndet hallottam a hátam mögül (vagyis ez így elég pontatlan, tekintve, hogy a csöndet nem halljuk – oké, szóval, nem hallottam magam mögül semmit, még egy lélegzetvételt se), de rá kellett jönnöm, hogy csupán meglepődtek a tényen, miszerint valaki tulajdonképpen randira hívott. A barátjuk vagyok, vagy mi a csuda, gondolom akkor realizálták csak igazából a tényt, hogy lány vagyok.

– Nem muszáj, ha nem akarod, csak gondoltam tetszene, meg minden… Ha nincs kedved, és inkább Fredékkel mennél, megértem, és nem… - szabadkozott, mikor meglátta, mennyire meglepetten pislogok rá.

– Dehogy! – válaszoltam szinte rögtön, kicsit talán túlzottan is gyorsan, ugyanis sikeresen közbeszóltam. – Akarom mondani… Szívesen elmegyek veled. Fred lát eleget, meg a többiek is. – Igyekeztem a lehető legnyugodtabb hangnemet magamra erőltetni, és annyira könnyeden viselkedni, amennyire csak lehet. Persze direkt hangsúlyoztam Fred nevét – szinte éreztem, hogy mennyire bámulja a hátamat, lyukad égetve bele.

– Rendben, hát, akkor erről majd még beszélünk. Úgyis összefutunk előtte, legalábbis nagyon remélem. Szia AJ, helló, srácok! – intett, majd elindult a folyosón, gondolom az ő kupéjuk felé. Vidáman integettem utána, majd egy ábrándos sóhajjal (nem, nem voltam belezúgva, egyelőre, de mint említettem, célom Fred féltékennyé tevése volt) huppantam le a helyemre. Mind a három fiú pislogás nélkül meredt rám, majd a meglepődöttséget hamar felváltotta helyenként az értetlenség (George), másnál a harag (Lee), és a harmadik eset pedig a közöny volt (Fred természetesen az ablak felé fordult, és kifele vigyorgott, amit nem tudtam mire vélni).

– Mi az? – tettem fel a kérdést, de utólag rájöttem, hogy nem kellett volna.

– Mi az, hogy mi az? Nem kértél engedélyt arra, hogy elmehess Jadennel! – ugrott fel a helyéről Lee, a nagy lendülettől csak úgy ugráltak afro-fonatai.

– Nem értem, mi bajod van – fontam össze karjaimat a mellkasom előtt. – Te bíztál rá, emlékszel? Azt pedig szóra sem méltatom, hogy engedélyt kéne kérnem… Merlinre, tizenhat éves leszek! Azt hiszem, képes vagyok elmenni egy fiúval a városba, ahol több száz másik ember van, úgy, hogy nem lesz semmi bajom.

– Azt hiszed, azt hiszed! Ne higgy semmit! Ó, már megint ez a szokásos női logika! – emelte az égre (vagyis, inkább a vonat tetejére) tekintetét Lee, és már én sem bírtam ki, felpattantam az ülésről, és egyenesen a szemébe néztem. Nehéz volt veszélyesnek látszanom, tekintve, hogy másfél fejjel magasabb volt nálam, de igyekeztem olyan szigorúan nézni rá, ahogy csak tudtam.

– Mi bajod van a női logikával? Mi bajod van Jadennel? Te löktél oda mellé tavaly, csak úgy, se szó, se beszéd. Most meg úgy gondolod, hogy nem találkozhatok vele? Mióta szólsz bele az életembe? Szóval azt akarod mondani – emeltem fel a mutatóujjam kioktató célzattal, na meg megállj-paranccsal, mert láttam, hogy közbe készül szólni -, hogy te beszélhetsz arról, milyen jó is Ashleyvel, nézhetem, ahogy Fred Angelinával nyáladzik, de nekem nem lehet senkim? Arról ne is beszéljünk, hogy nem járni akar velem, csak elhívott a városba! – A hangom egyre idegesebbé vált; haragudtam, ez nyilvánvaló volt. George megérezhette, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy megfogta a karomat, mire hátrafordultam.

– Nyugi, Cicavirág! – mosolygott rám. – Lee csak bátyósan viselkedik, nem hiszem, hogy meg akart bántani.

– Hé! – ellenkezett rögtön az említett. – Te most neki adsz igazat?

– Senkinek nem adok igazat, csak megállapítottam egy tényt. – Igazi diplomata ez a srác, én mondom.

– És te, Fred? – fordult a fiú felé Lee, aki továbbra is az ablakon bámult kifelé. Nevének említésére mintha delíriumból rángattuk volna ki, összerezzent, majd gyorsan, bár kicsit kábán fordult felénk.

– Lehetne rosszabb is, mint Jaden. – Azt hiszem, ennyit arról, hogy Fredet könnyű féltékennyé tenni. Ha csak, emlékeztettem magamat, ha csak nem így akarja titkolni, hogy féltékeny…Fele-fele esélyem volt, úgy döntöttem, még nem adom fel.

– Köszönöm mindenki őszinte örömét arra nézve, hogy valakit végre érdeklem. Ha most megbocsátotok, kimegyek lenyugodni. – Ezzel felálltam, kivágtam magam előtt az ajtót, majd ugyanilyen erővel be is csaptam. Páran, akik a vonatfolyosón lézengtek, rám néztek (biztos őrült libának tűnhettem), azonban én nem foglalkoztam velük, csak odaálltam az ablakhoz, és légzésgyakorlatokat végeztem. Mégis, hogy merészeli Lee megmondani nekem, hogy mit tehetek és mit nem? Na és George?! Pontosan jól tudta, hogy mit érzek a testvére iránt, és amilyen eszes egy figura, tutira rájött, mire megy ki ez az egész… Persze, igazából nem okoltam a fiút, de abban a pillanatban mindent és mindenkit utáltam. Meg merem kockáztatni, hogy még fagyihoz sem lett volna kedvem.

Hallottam, hogy a fülkénk ajtaja kinyílik, de nem fordultam hátra, csak néztem az elsuhanó tájat.

– Ha azért jöttél, hogy folytasd a letolást, Lee, akkor…

– Nem Lee vagyok – szakított félbe a hang, amitől összerezzentem: Fred volt az. Azon este óta nem voltam vele kettesben, és nem is szándékoztam, Az ismerős sajgás elkezdődött a szívem tájékán, s ezt és a könnyeimet igyekeztem visszaszorítani egy nagy belégzéssel.

– Te se gyere utánam – böktem ki végül az első dolgot, ami eszembe jutott. Béna egy válasz volt, tudom, de nem futotta jobbra, elvégre azzal a fiúval beszéltem, akit egyszerre utáltam és szerettem a legjobban a világon.

– Nem utánad jöttem, csak megyek meglátogatni a lányokat. Tudod, nyáladzom kicsit Angelinával – felelte hűvösen és élesen. Tudtam, hogy direkt bosszantani akart, csak azt nem értettem, hogy miért.

– Egy hihetetlenül nagy seggfej vagy – fordultam fele szembe olyan hirtelen, hogy a hajam arcon csapta, legalábbis, a reakciójából ítélve ez történt.

– Én vagyok seggfej? – kérdezett vissza hitetlenkedve. – Magyarázd már el nekem, mégis miért?

– Mi az, hogy miért? Pontosan jól tudod, hogy miért!

– Na, látod, ezért nem értik a férfiak a nőket! Mindig olyan dolgok miatt hisztiznek, amit csak ők értenek, így a másiknak esélye sincsen, és inkább feladja. Én is feladom, és megyek is. Majd szólj, ha lenyugodtál, és beszélhetünk értelmesen, mint régebben! – fordult meg, de még előtte intett egyet.

Hagyhattam volna elmenni, persze; le is támadhattam volna, igen. De nem akartam sem marasztalni, sem pedig nélküle maradni. Utálok összeveszni az emberekkel, főleg az olyanokkal, akik számítanak nekem. Nem tudom, miért voltam ilyen hisztis úgy hirtelen; talán köze lehetett hozzá annak, hogy éppen támadott a Vörös Hadsereg (ha értitek), meg annak, hogy teljesen frusztrált voltam érzelmileg. Nem láttam Fredet egész nyáron, nem írt, nem keresett semmilyen formában, még csak Lee-t sem kérdezte rólam, de előtte sokadszorra törte össze a szívemet. Talán nem tudja, de ez nem mentség! Azt reméltem, hogy legalább jól kijöttek rajta a pattanások, és tiszta ragya lett a feje, vagy olyan gyorsan megnőtt, hogy nyeszlett fadarab lett belőle, vagy esetleg bénán áll a haja, de nem. Magasabb lett, az igaz, de valamivel izmosabb is, ugyanolyan makulátlan, szeplőkkel hintett arca volt (elmehetne George-dzsal valami krémet reklámozni), a haja pedig megnőtt, ami nekem valahogy jobban tetszett… Reménytelen, hogy valaha is kiszeressek belőle, ugye? Még akkor sem, ha igazi őstulokként viselkedik.

– Már semmi sem lesz olyan, mint akkor… – sóhajtottam fel gondterhelten. Igyekeztem halkan beszélni, de úgy tűnt, Fred valahogy mégis észrevette, ugyanis megtorpant léptei közepette, majd értetlen és meglepett arckifejezéssel fordult hátra. Furcsa mód arra a jelenetre emlékeztetett, amikor még tavaly év elején Draco lesárvérűzte Hermionét, és közöltem Freddel, hogy nekem ő tökéletes úgy, ahogy van.

– Tessék? – kérdezte összevont szemöldökkel, s mikor nem kapott választ, közelebb lépdelt hozzám, majd megállt előttem. – Na jó, figyelj AJ, én nem… - nyújtotta ki a kezét, hogy hozzáérjen az arcomhoz, de nem akartam, nagyon nem. Éppen kiszeretni próbáltam belőle, nem tenne jót, ha most hirtelen elkezdene kedves lenni! Legyen csak bunkó, hátha akkor gyorsabban lezavarjuk a dolgot. Ráadásul az érintése nyomán mindig felhevül a bőröm, és spontán boldogsághormont kezd termelni a testem.

– Komolyan mondom, hogy nem értelek, de szeretnélek – jelentette ki. – Mi a…? - … baj, gondolom így akarta befejezni, de nem volt rá esélye, a vonat ugyanis hirtelen megállt. Nem is vettük észre, hogy már korábban elkezdett lassítani, de azért az már feltűnt, hogy majdnem orra buktunk.

– Mi az?

– Mi történt?

– Miért álltunk meg?

– Jujj, rám esett a békád!

– Még nem lehetünk Roxfortban, ugye?

Ilyen és ezekhez hasonló kérdések töltötték be a vonat folyosóját, s szinte minden fülke ajtaján érdeklődő fejek tűntek fel. Össze voltam zavarodva, és nem csak azért, mert a fékezés előtt túl közel voltam Fredhez, és megfejeltük egymást. Igaz, nem túl sokszor utaztam addig a Roxfort Expresszen, de nem rémlett, hogy a hirtelen megállás egy híd kellős közepén benne lett volna a menetrendben.

– Jól vagy? – Ez a kérdés térített magamhoz. Természetesen Fred tette fel, és egészen addig fel sem tűnt, hogy már pár perce nagyon, nagyon közel állunk egymáshoz, ő pedig fogja a vállaimat és az arcomba hajolva vizsgálgat. Éreztem, ahogy a pír elönti az arcom, de azért igyekeztem ura lenni a helyzetnek és az arcszínemnek. Az elmúlt év alatt már egészen sokat fejlődtem, és bár még nem tudtam szabályozni, mikor piruljak el és mikor ne, vissza tudtam szerezni az eredeti színemet.

– Igen, csak kicsit fáj a kobakom…

– Bocs. Kérsz gyógyító puszit? – tette fel a kérdést úgy, mintha az említett dolog helyett egy szem csokival kínált volna meg, vagy hasonló.

– Mit? – kérdeztem vissza értetlenül, de választ nem kaptam, legalábbis, szóban nem. Egy pillanaton belül azonban megcsókolt, csak sajna a szám helyett a homlokomon, ami máskor sokkal kevésbé lett volna romantikus (Apa csinált mindig így, mikor kicsi voltam és búcsúzkodtunk, aztán pár évvel ezelőtt gáznak tituláltam, majd követeltem, hogy hagyja abba), de a szívem akkor és ott, úgy és vele, kihagyott egy dobbanást, majd őrült módjára kezdett száguldozni. A vérnyomásom még inkább az egekbe szökött, amikor észrevettem, hogy lassan, de biztosan az ajkaim felé közelít…

– Mi a szurrcsókos rézüst történt? – Persze, hogy Lee-nek ekkor kellett kilöknie a kupé ajtaját, akkora erővel, hogy Fred nekivágódott a vonat oldalának, és immáron másodszorra beverte a fejét. Akármennyire szerettem is a bátyámat, legszívesebben megfojtottam volna; az előző húzását még megbocsátottam volna, de ezt! Azt hittem, felrobbanok mérgemben, de a bennem fortyogó düh ellenére azt vettem észre, hogy hideg van, nagyon hideg.

– Ember, figyelj már oda! – nyögte Fred a fejét fogva, ahogy George segítségével feltápászkodott a földről. Haragudtam rá, legalábbis, egész nyáron miatta bőgtem, na meg nyár előtt is, de megint felröppent a „talán” lepke, szárnyra kapott, nem tört még össze teljesen! Rájöttem, hogy a kapcsolatunk leginkább olyan, mint a mugli vidámparkokban lévő izé, az a hullámvasút, vagy mi… Szóval, bár haragudtam rá, azért sajnáltam szegényt, elég rendesen koppant a feje.

– Bocs, Fred, nem láttalak, azt hittem, már rég elmentél Angelinához… Tényleg, miért nem mentél el? – ráncolta a szemöldökét Lee, láthatóan teljesen megfeledkezett arról, mit is kérdezett eredendően. A férfiak, meg az ő fene nagy memóriájuk!

– Hát, az úgy volt… Szóval… – Láttam Freden, hogy nem találja a szavakat. Részben mulattatott, elvégre, ő a nagydumás, vagy mi a csuda, részben viszont aggódtam is, mert mi van, ha Lee-nek gyanús lesz valami. Elég volt nekem az is, hogy George tud a titkomról, Freddel meg átélem a kínos szitukat, nem kell még az is, hogy a bátyám problémázzon.

– Figyeljetek, igazán nem akarok beleszólni, de… Ugye nem rakták át Szibériába a sulit? – kérdezte George, majd miután értetlen nézéseket kapott tőlünk, az ablakra mutatott, amelyen jégvirágok alakultak ki, egészen szép téli képet adva. Ezzel csak az volt a baj, hogy még ősz eleje volt, tulajdonképpen nyári időjárással.

Mindannyian nagyot nyeltünk, szinte szinkronban, majd ugyanilyen egyszerre fordultunk sarkon és masíroztunk vissza a fülkénkbe. Persze tudtuk, hogy ha tényleg gáz lenne, az a fülke semmivel sem jobb, mint a folyosó, de az ember nagyobb biztonságban érzi magát egy ajtó mögött. Ez olyan, mint a takarózás – hiába tudod, hogy nem véd meg semmitől, de akkor is magadra húzod, ha zajokat hallasz lentről.

– Csak nekem van olyan érzésem, mint mielőtt azokkal a pókokkal találkoztunk az erdőben? – tette fel a kérdést Fred, hangján nagyon enyhén ugyan, de érződött, hogy egy kicsit fél. Csak egy kicsit, és szerintem totálisan érthető volt – ki ne félt volna, ha a vonat hirtelen megáll, aztán megfagynak az ablakok? S a félelmünk, legalábbis az enyém biztos, csak még inkább nőtt, mikor rájöttünk, a folyosó kihalt, nem szűrődött már be egy értetlen kérdésfoszlány sem. Ekkor azonban, mintha csak egy horrorfilmben lettünk volna (feltétlen meg kell kérdeznem Hermionétől, hogy azok mégis mire jók), a síri csendet lábak dobogása törte meg. Olyan hevesen vert a szívem, hogy úgy hittem, a többiek is hallják; Fred, aki mellé leültem (sokkolva voltam, na, amúgy még mindig haragudtam rá), megszorította a kezem megnyugtatásképpen, de láttam, hogy ő is fél (tényleg nagyon hajazott az egész arra a fiaskóra a Tiltott Rengetegben). Aztán egyszer csak kinyílt a kupénk ajtaja…

…és beesett rajta egy zilált szőke hajú fiú.

– MALFOY! – kiáltottunk fel mind a négyen, hiszen az a szemét mardekáros kis híján idegbajossá tett minket. Gyorsan körülnéztem, és megállapítottam, hogy mind a három fiú keze a varázspálcáját markolta. Aha, tehát csak nálam nem ösztönös a dolog.

– Mi a fenét keresel itt? Tudod te, hogy ez itt egy griffendéles… - kezdte a leoltást George, aki Lee-vel egyetemben már fel is állt, gondolom készültek kidobni a fiút. Ezután vettem csak észre, hogy Malfoy halálra van rémülve, s alig pár másodperccel később mi is rájöttünk, mi az ijedtség oka: még lejjebb esett a hőfok, fehér pamacsok jelentek meg, akárhányszor kifújtuk a levegőt. Egy sötét, fekete árny közelített az ajtóhoz: egy dementor. Minden varázsló és boszorkány fél a dementoroktól, még akkor is, ha semmit sem ártott. Rettenetes, ijesztő, és szívtelen lények, abból táplálkoznak, amit mások igyekeznek elfelejteni – tudtam, hogy ez az izé, amit még a legnagyobb jóindulattal sem tudok emberszerű formának nevezni, e miatt állt meg a vonat, miatta fagyott meg minden, és miatta szorítottam Fred kezét, úgy, mintha az életem múlt volna rajta. Szerintem véletlenül meg is karmoltam, pedig nem volt szándékos, kivételesen, esküszöm!

A dementor odaért az ajtó elé, mi pedig feszült csöndben figyeltük, mindannyian megdermedtünk mozdulataink közben, mintha csak megfagyasztott volna a lényből érkező ridegség. Úgy tűnt, az ajtó magától nyílt ki, anélkül, hogy hozzáért volna (lehet, hogy úgy is volt, nem volt időm megfigyelni, túlzottan lekötött az, hogy féljek), s szemtől szembe találtuk magunkat egy dementorral. Addigi életem során csak illusztrációkon láttam, meg távoli fotókon, erre most ott volt egy, és minket bámult… Ahogy felém fordult (nem láttam, mert a csuklya eltakarta az arcát, bár, talán jobb is úgy), úgy éreztem, minden értelmetlen. Értelmetlen élnem, értelmetlen Fred után sóvárognom, értelmetlen boldognak lennem, és soha nem is leszek már az. Azonban amilyen gyorsan jött (oké, ez túlzás, mert igen lassan mozgott), olyan gyorsan el is tűnt, de valószínűleg mindannyiunk agyába beivódott az oszló teteméhez hasonló kéz. Miután elment, percekig csak bámultuk a hűlt helyét, jóformán arra is emlékeztetnem kellett magamat, hogy lélegezzek. Lee volt az első, aki fel tudta dolgozni a helyzetet, de szemmel láthatóan még mindig a dementor keze (a vízihulla-keze) látványának hatása alatt állt.

– Na, és ezért mondta mindig Anya, hogy nem szabad a kádban elaludni!