according to ME - avagy szerintem a világ Version #01 || 1280x1024 MOZLLA
Welcome


Üdv eme kicsiny honlapon, mely tulajdonképpen tükre egyéni, bár talán nem mindenki számára érdekes személyiségemnek, múltamnak, jelenemnek, szóval, a világomnak. 1997. január 23-án születtem, így 17 éves vagyok, vízöntő. Úgy tartják, eme jegy szülöttei igazi újítók, akik előrébb viszik a világot; én azért nem élnék eme általánosítással, de az tény, hogy szabadság-mániás vagyok, már csak azért sem szeretem azt, amit mindenki, az egyéniségre törekszem, és egy jól működő barátság mindennél fontosabb számomra. Neurotikus vagyok, kissé mizantróp (vagy inkább csak antiszociális, esetleg lelketlen), ezek mellett enyhén apa-komplexusos, hipochonder és önbizalom-hiányos, ugyanakkor arrogáns, szarkasztikus és cinikus. Igazán felüdítő jellemzők, nem? Ha esetleg nem sikerült elriasztanom téged az olvasástól, annak örülök, és tárt karokkal várlak!

 

 
Chat

Nem kérek túl sok mindent, egyedül annyit, hogy kulturált formában fejezd ki magad, és ne hirdess. Amit a törvény nem tilt, azt szabad: nyugodtan megkérhetsz, hogy nézzek be és véleményezzem az új kinézeted, jelentkezzek erre és arra a versenyre, kérhetsz cserét, szóval, szabad az út :)

 
Kiccsalád

//accordingtome.gportal.hu/portal/accordingtome/upload/686618_1390651166_05938.jpg
//accordingtome.gportal.hu/portal/accordingtome/upload/686618_1390651166_04698.jpg

Képre vár: Luna

Cserének nyugodtan jelentkezhetsz a chatben, hidd el, nem fogom leharapni érte a fejed, sőt, aktív látogatód leszek, mert neten keresztül abszolút túlszociális és barátságos és ölelkezős vagyok, csak aztán igaziból ne kelljen...

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Been here
Indulás: 2010-09-22
 
9. Fejezet - As we lay beneath the stars

Mint ahogy már említettem, nem igazán vagyok a kviddics, mint olyan, rajongója, de ha az ember legjobb barátai játszanak, a bátyja a kommentátor, és minden ismerőse kimegy a pályára, akkor nem sok választása van azt illetően, hogy odakint fagyoskodjon-e vagy sem. A fagyoskodás kicsit talán túlzás, hiszen nem volt kint sarki hideg, május lévén, de én Franciaország déli részén nőttem fel, a Riviérán, ott pedig határozottan melegebb van. Minden közönyösségem ellenére csalódott voltam, mikor McGalagony lefújta a játékot; aztán ezt az érzést felváltotta a kíváncsiság, ezt követően pedig a félelem. Ez utóbbi érzelem akkor ért el, mikor már a klubhelyiségben ültem, egyik oldalamon Lee-vel, a másikon azzal a Weasley ikerrel, aki mellé hajlandó voltam ülni.

Nem akarok visszamenni a Beauxbatons-ba! Ez volt az első gondolat, ami átsuhant az agyamon, de ezt követte számos másik. Mi lesz, ha bezárják az iskolát? Ez a sok gyerek mind-mind másik helyre kényszerül, kiszakítják ebből a környezetből, és messzire kell menniük, el a barátaiktól, a családjaiktól? Nagyon szívesen pattantam volna fel a helyemről, és ordítottam volna, hogy „ezt nem hagyom!” de nem vagyok egy hősregény főszereplője. Ugyan, mit tehettem volna én, mikor még csak nem is voltam tisztában a helyzettel? Azt tudtam, hogy valami lény támadja meg a mugliivadékokat, és ennyi, semmilyen más információ birtokában nem voltam. És ugyanígy nem voltam különösen, vagy féktelenül merész, hogy a tanárok utasításai ellenére cselekedjek, és megpróbáljam kideríteni, mi történt. Mégis, mit kellett volna tennem vagy gondolnom? Úgy voltam vele, hogyha a tanároknak, ha Dumbledore-nak sem megy, akit nagyon nagyra tartok, akkor semmi esélyem sincs, csak feleslegesen sodornám magam veszélybe. (Igen, még mindig ugyanaz a lány vagyok, aki simán belement abba, hogy az éjszaka közepén bóklásszanak a könyvtárban. Csak azóta történt egy s más)

Nem akartam itt hagyni a barátaimat, mert noha csekély a létszám, és nincsen több évnyi esemény a hátunk mögött, nagyon hozzájuk nőttem. Belegondolni is rossz volt, hogy soha többé ne láthassam Ginnyt, bár talán a szülei őt is a Beauxbatons-ba küldték volna. De még rosszabb volt elképzelni, hogy esetleg soha többé nem látom George-ot, na és persze főleg Fredet. Már a gondolatra is éles fájdalom hasított a szívembe, mintha tőrt döftek volna bele, pedig megfogadtam magamnak, hogy elnyomom az érzéseimet iránta.

Az elgondolás azonban mindig sokkal egyszerűbb, mint annak végrehajtása, és minél inkább próbálkoztam, annál többször gondoltam rá. Arra, hogy milyen, mikor nevet, mikor mosolyog, vagy szimplán levegőt vesz és emelkedik a mellkasa (tényleg nem vagyok normális, S.O.S, segítség, meg Houston, van egy kis problémánk!), és arra is rájöttem már, hogy mikor valami tréfát eszel ki, csillogni kezd a szeme, mint egy fagylaltot látó ötévesnek. Olyankor egészen aranyos… De AJ, hahó, most éppen utálni próbáljuk, ráadásul be akarják zárni az iskolát, próbálj már meg koncentrálni! Megráztam a fejem, pont, mikor Lee feltette a kérdését.

– Egy tanárnak se tűnt fel, hogy a mardekárosokat nem bántják? Nem nyilvánvaló, hogy ez az egész a Mardekár műve? Mardekár utódja, Mardekár szörnyetege - miért nem rúgják ki az összes mardekárost? – Erre a kérdésére szinte mindenki zúgolódni kezdett, ki helyeselt (ők voltak a legtöbben), ki csóválta a fejét, ki pedig egyszerűen nem foglalt állást.

– Lee, oda csak aranyvérűek járnak, és az a szörny, akármi legyen is, csak varázstalan szülők gyerekeit támadja meg! Én sem kedvelem őket jobban, mint te, de ettől függetlenül logikusabb a válsz, hogy ott nincs kit megtámadni… – próbáltam csitítani a raszta fiút, mert féltem, hogy a végén még felkelést szít a többiek között, és közös erővel megostromolják a Mardekár klubhelyiségét, mint a törökök a várakat… Ez béna hasonlat volt, de azért remélem, érthető a lényeg.

– Ha rajtam múlna, csak és kizárólag a mardekárosokat támadnám, de nem ám úgy, hogy fel lehessen őket éleszteni. Maradjanak csak kőszobrok! Az ziher, hogy Flint meg Malfoy lennének az elsők, akiket…

– Lee! – szóltam rá erélyesen, mire páran rám szegezték tekintetüket, amik hordoztak magukban egyfajta „mit szívatod már a kölyköt, ember? Igazat mond, egyetértünk!” üzenetet. – Gyűlölöm Draco Malfoyt, és Marcus Flintet is, pont úgy, mint te, mint ti, de semelyiküknek sem kívánnám, hogy súlyosan bajuk essen! Ha az apád ezt most hallaná…

– Az apám nincs itt!

– Nincs, de tudom, mit mondana. És szerintem te is tudod. Mindig azt mondja, hogy nem csak azért vagy jó vagy rossz ember, amit és ahogy teszel, hanem azért, amit és ahogy nem. Azt hiszem, a mások halálának kívánása felettébb rossz emberré tenne – vágtam vissza, és összefontam a mellkasom alatt a karjaim. Nem vártam tőle páli fordulatot, csak azt akartam, hogy ne mondjon butaságokat, amiket később megbánhat, de láttam rajta, hogy most annyira ég benne a tűz, hogy teljesen felesleges bármit is mondanom. Bizonygathatom neki egy órán át, hogy nincs igaza, hogy ne mondjon butaságokat, Lee Jordan csak egy gyerek még, mint én, csak ő sokkal makacsabb. Így tehát felpattantam a kanapéról, és becsörtettem a szobámba.



Az ezt követő napokban tényleg mindenhová tanári kísérettel mentünk, ami felettébb idegesítő volt. Könyörgöm, együtt kellett kijárnunk mosdóba is! Szerencse, hogy ahhoz nem ragaszkodtak, hogy be is jöjjenek velünk… Az lett volna csak a privátszféra megsértése a javából! A fiúk mérsékelték a kijárkálásukat éjszakánként vagy késő délutánonként az első eset óta, de miután meg lett tiltva nekik, tényleg nem járkáltak el. Gondolom őket is megrémítette kicsit a gondolat, hogy Hermionét megtámadták, aki közeli barátjuk, legalábbis, az ikreknek biztosan. Hát igen, az ember mindig azt gondolja, hogy csak másokkal történhet meg a baj, egészen addig, míg a saját bőrén nem tapasztalja.

Lényeg a lényeg, egyedül az alvás jelentett egyet azzal, hogy kicsit magam lehetek, csakhogy nem volt szerencsém pihentető, álom nélküli, mély alváshoz, nem. Jöttek szépen a rémképek, na meg az olyan furcsa álmok, amiket leginkább az Aliz Csodaországban-hoz tudok hasonlítani. Na, az volt az a mugli mese, amit soha nem tudtam feldolgozni, pedig elvileg boszorkány lennék, vagy mi a szösz…

Röviden és tömören, az alváshiány miatt nagyon nyűgös voltam, a többiek pedig próbáltak valamelyest felvidítani. Mint már említettem párszor, fiúk: nem kell túl sokat várni tőlük azt illetően, hogy mivel rukkolnak elő. Szerintük a megfelelő felvidítási módszer az volt, hogy a másikat szekírozzák; a többiek először megszeppenve nézték, mikor Lee és Fred csak úgy lelökte George-ot a lépcső tetejéről (szerencsére csak egy-két lépcsőfokot esett, aztán jót nevetett rajta – nem értem a férfi logikát), majd azt is, ahogy George revanzsot vett, vagyis belenyomott Fred arcába egy tökös pitét. Az én tökös pitémet, úgy mellesleg, amit még szándékoztam megenni.

A Lee elleni bosszú kicsit talán rosszul sült el. Oké, nem kicsit, hanem nagyon: George úgy keltette fel a bátyámat másnap, hogy felrobbantott a füle mellett valami zacskót. Ez még egészen vicces is lett volna, csakhogy abban a zacskóban volt valami, amiről fogalmam sincs, hogy mi lehetett (a gond az, hogy az ikreknek sem volt), de lényeg a lényeg: hangosabban szólt tőle a kipukkasztás, és a vége az lett, hogy Lee egy napig nagyot hallott. Bár szegény Lee-t sajnáltam, attól függetlenül az ebből adódó helyzetek viccesek voltak.

Főleg a mugliismeret órával gyűlt meg a bajunk, mert a professzor amúgy sem volt teljesen komplett. Mivel érdekesnek véltem a muglikat, ezért ezt a tantárgyat választottam, Lee csak találomra rábökött, az ikreknek pedig elvileg elegük lett abból, hogy a szüleik mindig Percyvel példálóznak, és rosszallják, hogy ennyire lusták, így fel akartak venni még egy tantárgyat; azért lett ez, mert nem kellett rá külön készülniük, csak elbeszélgettek a tanárral, Mr. Wyrmwooddal pár mugli szerkentyűről, amiket az apjuk otthon tart. Arra azonban egyikünk sem számított, hogy ez ennyire unalmas lesz, de már nem igen adhattuk le. Ilyen és ehhez hasonló, érdekfeszítő beszélgetések zajlottak le:

– Magyarázzátok meg, mit jelent: „te véred hullása”…

– Kinek a tevéjének a milye? – kérdezte elkerekedett szemmel a bátyám, félbeszakítva ezzel a tanárt. Nem sokkal később valahogy szóba került a földrajz, és Egyiptom is; mivel Lee nagyon a tanár bögyében volt, felszólította őt úgymond felelni. A teremben félkör alakban voltak elrendezve a padok, hogy mindenki jól láthassa a tanárt. Már a legelső órán elültetett engem és George-ot Lee és Fred mellől, mert szerinte túl hangosan vettünk levegőt (néha szívesen megkérdeztem volna, hogy nem áll-e rokonságban Pitonnal vagy Friccsel), így míg mi ketten a félkör egyik végén voltunk, addig a másik kettő velünk szemben, a másik végen. Ennek alapjában hol örültem, hol nem (egyrészt nézhetem Fredet egész órán, anélkül, hogy feltűnő lenne, másrészt ő is lát engem, ami már kevésbé jó), de legalább tudtam mutogatni a választ. Legalábbis megpróbáltam.

– Mondja csak, hol van Mezopotámia Egyiptomhoz képest? – kérdezte a tanár, mire én eszeveszettül elkezdtem mutogatni Keletre, ami esetemben úgy is tűnhetett volna, mintha George felé mutogatnék. Próbáltam halkan suttogni is a választ, de amint említettem, éppen nagyothalló volt, a normális beszédet is nehezen értette meg, esély sem volt arra, hogy a suttogást meghallja. A kiabálásról az első két órán, ami dupla bájitaltan volt, leszokott, hála a jó égnek.

– Ööö… George irányában? – Nem is Lee lett volna, ha nem érti félre a rögtönzött mutogatós műsoromat.

– Miss Cook nagyon gyorsan lefekszik a padra, és addig tetszhalottat játszik, míg Mr. Jordan be nem fejezi a válaszolgatást.

Komolyan, ennek a pasasnak a tarkóján is van szeme? De eszem ágában sem volt ellenkezni vele; még egy utolsó kísérletet tettem annak érdekében, hogy egy K betűt írjak a levegőbe, majd egy hangos koppanással megfejeltem a padot.

– Áhá! Heubéka! – kiáltott fel Lee, és bár nem láttam, szinte érezni véltem, hogy elmosolyodik, mint aki tényleg rájött valamire.

– … Az heuréka, de azért hallgatom.

– Nyugatra van tőle.

– Nyugatra? – kérdezett vissza Mr. Wyrmwood. Őt sem láttam, de szintén sejtettem, hogy összefonta maga előtt a karjait, és „ez a kölyök reménytelen” pillantással meredt Lee-re.

– Keletre. Nyelvbotlás volt. – Mondanom sem kell, hogy ezek után még sokáig kérdezgette, de nem tudott normális választ adni egyik kérdésére sem. Így „öt pont a Griffendéltől” felkiáltással szabadon engedte, én pedig feltámadhattam poraimból.



Sajnos nem minden nap telt ilyen fényesen – de volt egy, amely évekkel később is sokszor felbukkant a rémálmaimban. Az a nap, mikor Ginnyt elhurcolta magával a Szörny.

Mikor reggel felkeltem, nem is sejtettem, hogy esetleg baj érheti a kislányt, mármint nagyobb, mint addig volt. Láttam rajta, hogy frusztrált, de amikor kérdeztem felőle, csak kitérő válaszokat adott, én pedig nem vagyok az az ember, akinek ha azt mondják, nincs semmi baj, tovább kérdezősködik. Úgy vagyok vele, hogyha fontos az ügy, akkor úgyis elmondja, ha nem, akkor pedig fölösleges ezen idegeskednem; utólag már megbántam, hogy nem voltam erőszakosabb a válaszakarást illetően.

Én is ugyanúgy féltem, mint mindenki más az iskolában, főleg azt követően, hogy Dumbledore-t leváltották az igazgatói posztról. Amikor meghallottam, konkrétan percekig csak meredtem magam elé – sosem volt szerencsém közelebbről megismerni az igazgatót, de az apám, aki afféle fontos demokrata-szerűség volt, sokszor beszélt vele, és mindig csak jót mesélt róla. Az pedig mindenki körében ismert volt, hogy mennyire hatalmas varázsló, egyértelmű volt hát számomra, hogy vele biztonságban volt az iskola nagy része, nélküle már nem. Mikor szárnyra kaptak az olyan pletykák, hogy Malfoy Pitont akarja az igazgatói székben látni, nagyon türtőztetnem kellett magamat, nehogy felálljak és belenyomjam az önelégült képét a sárba. Piton, mint igazgató?! Nem, inkább felfalattam volna magam Aragoggal!

Aztán ott voltak még a vizsgák is… Azok a fránya vizsgák! A többiek azt mondták, hogy tavaly fele ennyire hajtották őket, mert már csak egy év van vissza az R.B.F. vizsgákig, ami eldönti, hogy miből mehetünk R.A.V.A.SZ. szintű oktatásra, ami pedig egyenes kihatással van a jövőnkre. Arra a jövőre, amiről nekem még fogalmam sincs, mert egyszerűen tizenöt éves fejjel nem tudtam, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek, azon kívül, hogy élő ember. Ezzel az az aprócska bibi volt, hogy később sem tudtam rá a választ, de ez még ráér.

Meglepő módon még a három jómadár is tanult az év végi vizsgákra. Senki ne higgye azt, hogy esetleg éjt nappallá téve szorgalmasan bújták a könyveket és a nem létező jegyzeteiket, nem; egyszerűen csak hajlandóak voltak néha-néha elolvasni egy fejezetet. Tudatos tanulásról szó sem volt. De én sem vagyok kivétel – nem volt szokásom tanulni az előző iskolámban sem, és ezt a tulajdonságomat a mai napig nem változtattam meg. Egyszerűen túlzottan lusta vagyok ahhoz, hogy nekiálljak tanulni, mert bár olvasni szeretek, nem mindegy, hogy egy hős lovag viaskodásáról olvasok a szörnyekkel, vagy pedig tudományos dumákkal teletűzdelt tanulmányra pislogok nagyokat. Szerencsére elég volt órán figyelnem ahhoz, hogy stabil „megfelelt” szintet érjek el mindenből, abból pedig, ami érdekelt is, könnyen összejött a várakozáson felüli és egy vagy két esetben a kiváló is.
Tehát mindent összevetve, elfoglalt voltam a saját dolgaimmal, önzőn viselkedtem, nem figyeltem Ginnyre, és ezt abban a pillanatban meg is bántam, ahogy megtudtuk, mi történt…

– AJ, akárhányszor köszönöd meg, akkor sem tudom jobban vagy máshogy mondani, hogy szívesen! – mosolygott George, ahogy szokásos helyünkön (a nyitott folyosós udvarra vezető lépcsőn) ülve vagy ezredszerre köszöntem meg, amiért Valentin-napkor nem viselkedett furán, és elvette tőlem a levelet, de nem mutatta meg senkinek sem. Sőt, azt mondta, hogy ő maga sem olvasta el, én pedig hittem neki, mert bíztam benne annyira, hogy ne kérdőjelezzem meg szavai igazságtartalmát.

– Tudom, tudom! De… Egyszerűen nem tudom elégszer elismételni. Már másnap meg akartam köszönni, de sosem voltál egyedül, és nem akartam, hogy Lee vagy Fred meghallja…

– Igen, azt megértem – mosolyodott el, majd ebben a pillanatban elhúzott mellettünk a folyosón a két A, vagyis Angelina és Alicia, akik köszöntek George-nak (engem szokás szerint figyelmen kívül hagytak), majd folytatták is útjukat. Láttam a mellettem ülő vörös hajú fiún, hogy tovább nézett Angelina után, mint az indokolt lett volna, erre pedig eszembe jutott, amit meg akartam kérdezni február 14. óta.

– Te szerelmes vagy Angelinába?

– Mi? – fordult vissza felém, s egyszerre tűnt meglepettnek és riadtnak.

– Pedig azt hittem, csak a szőkéknek nehéz a felfogásuk… Te szer… – ismételtem volna meg, de George egyik kezével befogta a számat, a másikkal pedig a lépcső mellett végigfutó korlátszerű valamin támaszkodott, és engem is közelebb nyomott hozzá. Úgy viselkedett, mintha épp államtitkot akartam volna kifecsegni, ezért bele akarna passzírozni a kőbe, nehogy akárki is meghallja.

– Hallottam, mit mondtál, nem kell megismételned. Azt nem értem, hogy ezt honnan vetted? – pislogott rám, én pedig gyengéden eltoltam a kezét a szám elől, úgy mégiscsak egyszerűbb és véghezvihetőbb a válaszolás.

– Lány létemre nem vagyok az érzelmek mestere, sőt, konkrétan teljesen olyan számomra az a téma, mintha a sötétben tapogatóznék, de… Azt még én is észrevettem, hogy valami nincs rendben. Először akkor tűnt fel, mikor Fred és Angelina a klubhelyiségben… Hát, ölelkeztek. Aztán elkezdtem figyelni a jelekre, és rájöttem, hogy akárhányszor meglátod, akárcsak a távolban is, nem bírod levenni róla a szemed. A többieknek talán nem tűnt fel, de bizton állíthatom, hogy még mi ketten vagyunk a legértelmesebbek közülük, szóval, nem is meglepő. Tehát, kaphatok egy választ? – kérdeztem, miután monoton hangon ledaráltam az egészet. Az az este azóta is rengetegszer jut eszembe, és mindig éles fájdalom hasít olyankor a szívembe, így hát igyekeztem olyan gyorsan túljutni rajta, ha beszédtéma lett, amilyen gyorsan csak tudtam.

– Hogy őszinte legyek, nem tudom. Nem voltam még szerelmes. De talán… Lehet. – Hát ennyit arról, hogy George érzelmes. Nem tudom, vártam volna egy kis monológot arról, hogy ha meglátja, izzad a tenyere, reszket a térde, hevesebben tamtamozik a szíve, de semmi ilyesmit nem kaptam, ami nem gáz, mert fiú, nem is kell nyálasnak lennie. Azt azonban láttam rajta, hogy szomorú, mert szemmel láthatóan Angelinát Fred érdekli. Nagyot sóhajtottam, majd szorosabban mellé húzódtam, és a vállára hajtottam a fejem, ő pedig átkarolta a vállamat.

Egyikünk sem mondta ki, de mindketten jól tudtuk, hogy szerencsétlen emberek vagyunk – aki nekem kell, az kell annak is, aki neki kell, és szemmel láthatólag fordítva is így van. Gáz dolog a szerelem, én mondom.

– Miért ilyen bonyolult a férfi nem? – tettem fel a költőinek szánt kérdést, de George felém fordította a fejét. Felébredhetett benne az ösztön, hogy védelmezze a „társait”, mert adott választ, ha akartam, ha nem.

– Hát, azért köszönjük szépen, ti nők sem vagytok egyszerű esetek! – felelte kicsit felháborodottan, mintha legalábbis éppen a kedvenc kviddics csapatát szidtam volna. Mit tehettem volna? Megvédem a nőket, hát persze!

– Ezt hogy érted? Ti sokkal rosszabbak vagytok! Sosem mutatjátok ki az érzelmeiteket, nem is beszéltek róla. Az elkötelezettségtől féltek, a házasság szó hallatán kirohantok a világból, és az olyanok, mint a „kérlek”, a „köszönöm”, a „ne haragudj”, „az én hibám volt”, és a „mi a véleményed?”, teljesen hiányoznak a szótáratokból. Nem értetek a szép szóból, a jelekről pedig, amiket a nők adnak, ne is beszéljünk. Makacsak vagytok, önzők, és soha, semmilyen körülmények között nem vállalnátok fel, ha nincs igazatok. A hanyagság, figyelmetlenség és gyerekesség is mind-mind fellelhető bennetek, az pedig külön vicces, hogyha 37,5 fokos hőemelkedésetek van, vagy elvágjátok az ujjatok, itt a világ vége. A haverok előtt borzasztóan nagy a szátok, a lódítások mennek ezerrel, ráadásul az ő társaságuk sokszor előrébb való, mint a barátnőé/feleségé. Marha nagy az önérzetetek, ami szent és sérthetetlen, de a véleményeteket mindig kimondjátok, nem rejtitek véka alá. Az olyan megnyilvánulások pedig, mint a „de jó a segge!", „de megdugnám!" és társai elég gyakoriak, főleg, ha egy kis pia is bekukkantott este, az illem teljes hiánya (böfögés, ruhába kéz törlés, egyéb kedves kis dolgok) pedig alapvető. Mégis, mi lehet az, amit a nők csinálnak, és ennél rosszabb? – kérdeztem, miután teljesen beleélve magam a monológomba, erősen gesztikulálva majdnem fejbe is vágtam párszor szegény George-ot, aki jelenleg a közellenség kategóriába tartozott. Szimplán azért, mert éppen haragudtam az egész férfitársadalomra, egyetlen személy miatt, aki még csak nem is volt férfi, hanem fiú… Mindegy.

– Hogy ti mit csináltok? Elmondom! Állandóan nyavalyogtok, hogy nem vagyunk érzelmesek, ha meg valaki az, akkor ő máris nyámnyila papucs. Mindenre állandóan rágörcsöltök, és elvárjátok, hogy mindig azt mondjuk „tökéletes vagy, drágám”, miközben minket persze nyugodtan szapulhattok. Nem mondjátok el, mit akartok, 'legyen meglepetés / jöjj rá magadtól' alapon, de ha nem az lesz, amit képzeltetek, akkor világ vége van. Mindig belementek a legapróbb részletekbe is, és azon filóztok, miközben az egészet, együttvéve nem is figyelitek. Rossz szemmel nézitek, ha vedelve-zsíros kajákat eszegetve kviddics meccsre akarunk menni és háborgunk, ha a bíró egy seggfej, de ha egy csapat lány ül le édességekkel és zsebkendővel meghallgatni Celestina Maggica legújabb nyálas borzadályát, az rendben van. Odarohantok a kisbabákhoz, kisállatokhoz, meg mindenhez, azt kiabálva, hogy „jajj, milyen cuki!”, de ha megkérdezzük, miért az, csak rávágjátok, hogy semmi érzelem nincs bennünk. Ha mi akarunk csinálni mindent a ház körül, és mondjuk le akarjuk venni a polcról a dolgokat, vagy nem akarjuk végignézni, ahogy szenvedtek egy dunsztosüveg tetejével, és beavatkozunk, akkor hím-soviniszta disznók vagyunk. Ha meg nem csináljuk, akkor simán disznók. Egyszerűen fizikai képtelenség kiismerni titeket. – George is pont ugyanolyan hévvel védte a saját nemét, mint én, de mire a végére ért és vett pár mély levegőt, lenyugodott, akárcsak jómagam. Pár pillanatig csak csöndben meredtünk a másikra, majd szinte egyszerre sóhajtottunk fel.

– Reménytelen hülyeség a szerelem – feleltem, és visszacsusszantam George mellé, a heves „vita” közben ugyanis megtartottuk egymástól a tisztes távolságot.

– Egyetértek.

– Hé, tudtad, George, hogyha a békák repülni tudnának… Hát, az nem változtatna semmin, de nagyon menő lenne, nem? – kérdeztem végül pókerarccal, próbálván elhessegetni a szerelmi témákat, de amikor az engem átkaroló kar tulajdonosa nevetni kezdett, belőlem is kitört a kacagás. Olyan röhögőgörcs tört ránk, hogy képtelenek voltunk abbahagyni, és akárhányszor elment előttünk/mellettünk valaki, csak erősebben rázott minket a nevetés. Olyanok lehettünk a lépcsőn ülve, mint két debil, és még akkor sem tudtunk visszakomolyodni, mikor Fred és Lee lépett mellénk. Mikor megláttuk az arcukat, akkor viszont már tudtuk, hogy valami baj van. Valami nagy baj.

– George… Történt valami... Ginnyt… Őt… – Fred nagyot nyelt majd elhallgatott, és tovább meredt bambán a földre.
– Mi az? Mi van Ginnyvel? – kérdezte George aggódva, és felváltva nézett a testvérére és a barátjára. Én is ugyanígy tettem, fogalmam sem volt arról, mi a helyzet, de mintha a lelkem legmélyén már sejtettem volna. A szívem egyre hevesebben kezdett verni, de most nem azért, mert ott volt Fred, aki általában puszta jelenlétével közel visz engem a szívrohamhoz hasonló állapothoz, nem. A szobatársamért aggódtam, a barátnőmért - a legjobb és egyetlen barátnőmért. Láttam Freden, hogy közel áll ahhoz az állapothoz, ami messze túltesz a síráson. Ahhoz az állapothoz, amikor az ember egyszerűen annyira ledöbben, hogy szóhoz sem tud jutni, hogy nincsenek épkézláb gondolatai, hogy legszívesebben csak ülne a sarokban és bámulná a falat. Végül Lee válaszolt Fred helyett.

– Mardekár szörnye elvitte magával a Titkok Kamrájába. A tanárok intézkednek, holnap mindenkit hazaküldenek. A Roxfortot bezárják.



Az ágyamban feküdtem, pizsamában, és szótlanul meredtem a plafonra. Képtelen voltam akárkivel is normálisan beszélni, amióta megtudtam, hogy Ginny egy vérengző bestia kezére került. Akárhányszor próbáltam lehunyni a szemem és aludni egy kicsit, mindig újabb és újabb rémképek kúsztak be a szemeim elé, és a végén el is sírtam magamat. Aztán úgy éreztem, hogy nem tudok tovább ott maradni a szobában, egyszerűen el kell mennem valahová, különben megőrülök. Azon kaptam magam, hogy újfent a már szokásossá vált helyünk felé sétálok, továbbra is alvós göncökben, csupán magamra kaptam a taláromat, az esti levegő kicsit hűvös volt.

Arra azonban nem is számítottam, hogy azon a lépcsőfokon, azon a helyen, ahol addig George ült mellettem és lelkizett velem, azon a helyen, amit már el kéne neveznem „Fontos Eszmecserék Placcának”, már ült valaki.

– Fred? – szólítottam meg bizonytalanul, remegő hangon. A fiú rám emelte a tekintetét, és bár lehetett volna George is, éreztem, hogy nem ő az. Aztán rögtön eszembe jutott, hogy egyszerűen borzalmasan festhetek; kócos haj, sírástól vörös és puffadt szem, könny áztatta arc, a menő pizsamámról nem is szólva… Ó, hogy miért alszom én pandás pólóban ahelyett, hogy valami meseszép selyemhálóingben szenderülnék álomra? Villant át az agyamon, de rögtön utána eszembe is jutott, hogy most ez legyen a legkisebb gondom. Nyilvánvalóan Fredet sem érdekelte különösebben, mert láttam, hogy a szeme vizesen csillog, a gyér fény ellenére is; nem világított semmi más, csak a csillagok és a telihold, ami máskor nyilván romantikus lett volna, de a legutolsó dolog, ami eszembe jutott, az a romantikázás volt.

– Szia – köszönt rekedten, majd visszafordította a fejét a lépcső alja felé, és tovább birizgálta a pulóverét.

– Nem… Nem zavarok? – Válasz helyett csak megrázta a fejét, és arrébb csúszott a lépcső közepéről, hogy odaférjek mellé. Nem ültem le rögtön, csak egy rövid gondolkodás után, hiszen hosszú-hosszú ideje voltam hozzá utoljára ennyire közel.

– Hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem végül pár perc számomra kínos csönd után, majd rögtön be is haraptam az alsó ajkamat. Hogy kérdezhetek ekkora hülyeséget? Hiszen nyilvánvaló!

– Gondolkodni akartam, egy kicsit egyedül lenni. Úgy tűnt, hogy George-dzsal nagyon bejött nektek ez a hely, szóval, kijöttem én is – felelte a szokásosnál halkabban, majd rám se nézve folytatta. – És te? Én a Tekergők Térképével jöttem ki, de neked hogyan sikerült?

– A tanároknak van jobb dolga is, mint járőrözni… Nem igazán figyelik szerintem, hogy ki szökik ki és ki nem. Lehet, hogy azt hiszik, senki nem olyan bugyuta, hogy ilyesmi eszébe jusson – vontam meg a vállam, majd a tekintetem elszakítottam Fredtől és a csillagokat kezdtem nézegetni. – Szerintem az asztronómiatanár tuti kiakadna rajtam, mert fogalmam sincs, hogy melyik csillagcsoportot nézem – böktem ki végül szórakozottan, feszültségoldási szándékkal. Bár ez az ikertestvérénél a hír előtt nagyon jól bevált, Fred csak felpillantott, majd rögtön vissza is temetkezett a kőlapok bámulásába.

– Az az Északi Korona. – Kijelentésére (amiben amúgy nem túl sok életkedv vagy kedvesség volt, sokkal inkább hangzott mellékes megjegyzésnek – bár az is volt) nagyokat pislogtam rá. Mégis mióta figyel órákon? És miért tud olyat, amit én nem? Nekem kéne az okosabbnak lennem, ne vegye el tőlem ezt a címet, maradjon csak Mr. Vicces-Meg-Helyes-Vagyok-És-Mindenki-Szeret!

– Anya néha rávett, hogy menjünk el közösen kirándulni, és olyankor az esti program a csillagnézés volt – rántotta meg a vállát, erre pedig még nagyobbakat pislantottam. Olvassa a gondolataimat is, hogy ilyen jól válaszol?

– Nem vagyok gondolatolvasó, csak tippeltem, hogy mit akarsz. – Kész, erre a kijelentésére nemes egyszerűséggel elhúzódtam mellőle vagy fél méterrel.

– Távozz, Sátán! – feleltem, mire ő felnevetett, aminek nagyon örültem. Amióta csak megtudta, hogy mi történt Ginnyvel, alig szólalt meg, a nevetésről ne is beszéljünk. Nem mintha nálam más lett volna a helyzet, de nem érdekelt a saját nyomorom, csak azt akartam, hogy Fred legyen egy kicsit… Kicsit… Nem tudom, mi lenne a helyes szó. Tudtam, hogy puszta szavakkal úgysem érem el, hogy vidám legyen, de legalább legyen egy kicsi kedve, vagy valami!

– Még mindig nem válaszoltál. Miért jöttél ki? – kérdezte meg végül, közvetlenül azután, hogy elhalt az ő és az én nevetésem. Hirtelen nem tudtam, mit mondjak – az igazat vagy inkább hazudjak? Nem tudom, miért tettem fel a kérdést, hiszen semmi okom nem volt hazudni, de azt hiszem, ez egy olyan reflex, amit kifejlesztettem arra az esetre, ha vele kellene beszélnem.

– Képtelen voltam ott maradni a szobában. Ginny – a lány nevének hallatán Fred összerezzent, de én azért folytattam–, Ő a szobatársam, és most, hogy nincs ott… Borzalmas, hogy az üres ágyat látom, és hogy nem az ő vicces, se nem horkolás, se nem csöndes szuszogás-szerű hangja tölti be a szobát… - Ezek után pár perc csend következett, amit jó szokásomhoz híven én törtem meg.

– Az én hibám – nyögtem ki, és ezzel sikerült magamra vonzanom Fred tekintetét. Nem tudtam megállni, hogy el ne vörösödjek, ahogy azok a kék szemek engem kezdtek vizslatni.

– Mi? – Érdekes, ezt pont úgy mondta, mint George.

– Az én hibám, hogy ez történt Ginnyvel. Többet vagyok vele, mint bárki más, de mégsem vettem észre, hogy valami nem stimmel… Merlinre, még az sem tűnt fel, hogy nincs meg! Borzalmas barátnő vagyok… Ó, Ginny… - Éreztem, ahogy egy-két kövér könnycsepp leszánkázik az arcomon, ahogy eszembe jutott, mi is történik éppen; Ginny nincs meg. Talán sosem lesz meg… Édes, édes kis Pöttöm! Hamarosan eluralkodott rajtam a zokogás; nem az a csapkodós-üvöltős fajta, hanem a csendes, vállrázkódós.

- Nem, nem hiszem, hogy a te hibád lenne – szólalt meg végül Fred, és egyik kezével átkarolt, a másikkal pedig elkezdte törölgetni a könnyeimet. Erre egyszerre éreztem magam borzalmasan és csodásan: borzalmasan, mert nekem kellett volna őt vigasztalnom, és csodásan, mert érintése nyomán mintha apró kis szikrák pattogtak volna a bőrömön.

– Inkább az enyém. – Na, ez a kijelentés elég volt ahhoz, hogy abbahagyjam a sírást, és kérdőn ráemeljem könnyes, barna szemeimet. – Én vagyok a bátyja. Egy a sok közül, tudom, de mindig sokkal közelebb állunk hozzá George-dzsal, mint a többiek… Éreztem, hogy valami nincs rendben vele, de nem tettem semmit, nem kérdezősködtem. És már talán sosem tehetem meg, mert lehet, hogy az a Szörny esetleg meg… Meg… - Képtelen volt kimondani a szót, egyszerűen elcsuklott a hangja, és szabad kezével eltakarta a szemeit. Sírt. A nagy Fred Weasley sírt… Sosem voltam azon az állásponton, hogy egy fiú legyen érzelmes és sírjon úton-útfélen, mert szerintem a pasik épp azért jók, mert egy fokkal keményebbek, mint a nők, legalábbis, a legtöbbnél. Persze az sem jó, ha valaki tuskó; meg kell találni az Arany Középutat.

Elképzelni és látni viszont két külön dolog. Egyszerűen leblokkoltam. Nem úgy sírt, mint én az előbb, egyszerűen kicsordultak a helyükről a könnyei, még csak nem is rándult grimaszba az arca, csak a kétségbeesetten összevont szemöldöke árulkodott hogyanlétéről, na meg ugye a könnycseppek. El is felejtettem, mennyire ki vagyok rá bukva, hogy mennyire próbálom utálni őt. Rájöttem, hogy fölösleges, mert habár néha úgy érzem, hogy szívesen kilökném őt egy autópálya kellős közepére, mindig rájövök, hogy aztán valószínűleg én is meghalnék, mert ki akarnám menteni onnan… Szívszorító érzés volt ennyire összetörtnek látni Őt, aki mindig vidám és mosolygós volt. Tétován közelebb kúsztam hozzá, és közvetlenül mellé ültem le.

– Fred – szólítottam meg, és bár nyilván hallotta, nem vett rólam tudomást, csak nézett maga elé, és valószínűleg önmagát ostorozta. Ezt nem hagyhatom! Nem az Ő hibája, hogy is gondolhat ilyet? Persze eszembe se jutott, hogy én is pont ilyen képtelen módon okoltam magam. Csak és kizárólag Fred nevét szajkózta az agyam, és nem akartam mást, csak elterelni a figyelmét a húgáról és erről az egész képtelenségről.

– Fred… - próbálkoztam ismét, kicsit közelebb hajolva hozzá, hátha az kizökkenti, de nem tette, az a pár könny pedig, amit ejtett, szinte párbajra hívóan ült az arccsontja fölött. Ösztönösen mozdult a kezem, és letörölgettem őket, pont, mint Fred tette az enyéimmel. A vörös hajú fiú erre már reagált valamicskét, a szeme sarkából rám sandított, de nekem ez nem volt elég. Kezeim közé vettem hát az arcát, és erővel magam felé fordítottam.

– Fred, egyáltalán nem a te hibád – néztem bele mélyen a szemébe, és sikerült kiállnom, hogy el ne vörösödjek. Talán valami ösztönös védelmezési-reakció lehetett, fogalmam sincs.

– AJ, te ezt nem érted, én… - Kivételesen szerette volna folytatni, de nem tűrtem, hogy ellenkezzen velem, és olyat tettem, amit később magam is megbántam.

Megcsókoltam.

Nem hevesen, tüzesen, csak óvatosan, gyengéden, tapogatózóan. Az első csókom volt, és arra használtam, hogy megvigasztaljak egy olyan fiút, aki még csak nem is igazán érzékelte az egészet, és aki többször törte össze a szívem, mint ahogy azt hittem az lehetséges. De nem bántam meg, és egyre jobb lett. Miután elszakítottam ajkaim az övétől (meglehetősen nehéz volt, tekintve, hogy konkrétan majdnem év eleje óta erre vágytam), csak meglepetten pislogott rám, és az arcom azonnal pipacsvörös lett. Megtettem. Nem tudom elhinni… Megcsókoltam Fredet… Háhá, ezt neked Angelina Johnson! Ezek voltak az első gondolataim, amiket rögtön fel is váltott az aggódás. Mi van, ha ezzel most vége a barátságunknak? Azt nem merném megkockáztatni…

– Fred, én… - kezdtem bele, gondolván, hogy mondjuk azt mondom, idegösszeomlásom van vagy ilyesmi, és nem direkt csináltam, felejtsük is el, de esélyem sem volt rá. Mohón tapasztotta száját az enyémre, egy szívdobbanásnyi időre teljesen lefagytam, képtelen voltam bármit is tenni, lélegezni is elfelejtettem, de aztán ösztönösen karoltam át egyik kezemmel a nyakát, míg másikkal a puha vörös tincsekbe túrtam. Fenomenális érzés volt, pont olyan jól, ha nem jobban csókolt, mint gondoltam; a szívem repesni kezdett, ahogy a derekamnál fogva közelebb vont magához, majd az ölébe ültetett és tovább ostromolta az ajkaim. A tipikusan Fredes, finom és férfias illata, védelmező ölelése, szájának mozgása, még a hülye Hold is és a csillagok, meg a tücskök vagy mik ciripelése, ez így mind egyszerűen tökéletes volt. Túl tökéletes. Rá kellett volna jönnöm, hogy az életben soha, semmi nem tökéletes, és nem is egyszerű.

Egyre hevesebb csókcsatánkat végül felénk közeledő léptek törték meg, melyek zaja visszhangot keltett a kihalt folyosón. Fred (immár szabad ajkakkal és félig-meddig szabad kézzel) elővette a Tekergők Térképét, és gyorsan megkereste a felénk közeledő személy nevét. Lee volt az.

Nem tudom, hogy mire számítottam, talán arra, hogy Fred felpattan, és sugárzó örömmel közli a bátyámmal, hogy sógorok lesznek… Igen, ez határozottan tetszett volna, de nem így történt. Helyette óvatosan leemelt az öléből, majd felpattant, és a sarkon beforduló Lee felé intett. Csak meredten bámultam magam elé: ez most mégis mi?

– Fred! De jó, hogy megvagy… Jé, AJ! Te is itt vagy? – Úgy tűnik, mindenki úgy üdvözöl engem, hogy „Jé, AJ”… Ennyire láthatatlan lennék?! Lee nagyon örült valaminek, szinte kicsattant a boldogságtól, amit nem tudtam mire vélni.

– Képzeljétek, meg van Ginny! Semmi baja! Életben van! – Erre mindketten szinte egyszerre ugrottunk oda elé.

– Hol van?

– Mi történt?

– Tényleg nincs semmi baja?

– Hogy-hogy megvan?

– Ki talált rá? – kérdezgettük a fiút egymás szavába vágva, aki erre csak kapkodta a fejét, és végül intett, hogy menjünk utána. Rögtön meg is indultunk, ám pár lépéssel a Nagyterem bejárata előtt Fred megfogta a karomat és megállított. Mosolyogva fordultam felé, gondoltam, ad egy „megvan a húgom, éljen!” tartalmú csókot, de nem. Már kezdtem hozzászokni, hogy soha semmi nem jön össze.

– Mondd csak… Komolyan? Pandák? – kérdezte, és az alvós fölsőmre bökött, mire kinyújtottam rá a nyelvem és nevetve tovább indultunk. A Nagyteremben már szinte mindenki ott volt, első utunk pedig Ginnyhez vezetett. Kicsit megtépázott volt, és koszos is, de nem tudott érdekelni, amint odaverekedtem magam hozzá (könyökkel jól oldalba böktem valakit, nem tudom, ki lehetett az), szorosan megöleltem, és el sem engedtem egészen addig, míg Fred és George nem lépett mellénk. Utóbbi nem tudom, mikor került oda, de nem is érdekelt. Váltottam pár szót a kislánnyal, majd leültem a helyemre, és együtt ünnepeltem a többiekkel. Bár felhőtlenül boldognak kellett volna lennem, nem voltam az; egy kis hang legbelül azt súgta, hogy valami nincs rendben. Igaz, a pókokkal kapcsolatban is igaza volt, mégsem hallgattam rá, csak élveztem a pillanatot…



… ami tényleg csak pillanatnak tűnt. Az a boldogság, amit éreztem, hamar eltűnt. Hogy mi az oka? A szokásos: Fred. Azon este óta egyetlen egyszer sem viselkedett velem másként, nem ölelt meg, nem próbált megcsókolni, és szépen lassan rájöttem, mit is jelent mindez: csak pillanatnyi elmezavar volt, talán nem is igazán volt magánál. Azt sem tudtam, hogy emlékszik-e rá… Nem tudom, melyik állapot volt borzalmasabb: amikor messzinek tűnt az ábrándom, vagy az, amikor már tudtam, hogy mit nem kaphatok meg. De nem szóltam Frednek, egy szót sem; azt hiszem, elég egyértelmű volt a célzása, miszerint továbbra is csak barátként kezelt. Épp, amikor már kezdtem reménykedni, hogy esetleg mi… Ah. Reménytelen, ez az egész reménytelen.

Az iskolából visszalevő idő hamar eltelt, még nekem is. Igyekeztem kevesebbet lenni az ikrekkel, mert bár George-dzsal szívesen beszéltem volna, a másik, rosszabbik fele, akit Frednek hívnak, mindig vele volt, őt pedig épp kerülni akartam. Így tehát az időm nagy részét Ginnyvel töltöttem, ha pedig nem vele, akkor Jadennel, és párszor betársultam a másodikos Trió beszélgetésébe is. A vonaton Lee és Jaden társaságában foglaltunk be egy kupét, valamint jött még Jaden valamiféle barátja is, Cedric Digory. Hugrabugos, de ezelőtt nem igazán láttam, pedig egy évfolyamra járt velünk... Nos, mivel mindig az ikrekkel foglalkoztam, ez nem is volt olyan meglepő.

Amíg a fiúk szokás szerint kviddics témákról beszélgettek, addig én a gondolataimba merültem, és néztem az egyre távolodó Roxfortot a fejemet az üvegnek döntve. Lássuk csak, érdekes egy első év volt ez – sok új baráttal lettem gazdagabb, tudással is, na meg egy újfajta érzéssel, amit szerelemnek hívunk. Volt egy nagyon durva éjszakám, amikor azt hittem, hogy a legjobb barátnőm meghal, és ugyanazon az éjszakán megvolt az első csókom is. Nem is akármilyen csók… Mélán megérintettem az ajkaimat, ahogy bevillantak az emlékképek. Mély sóhaj tört fel belőlem, de nem is hallotta senki, túlzottan el voltak foglalva valami speckó csellel, amit Cedric csinált a meccsen. Újfent eszembe jutottak azok a szavak, amik érkezésemkor:

Az élet gáz. Nagyon gáz. Nagyon-nagyon gáz…

 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre