Évek óta nem aludtam olyan jól, mint aznap éjszaka. Nem volt forgolódás, nem ébredtem arra, hogy lerugdaltam magamról a takaróm, és nem voltak rémálmaim se. Messzire elkerültek a jetik, a habos-babos ruhácskák, az akromantullák, minden – csak egy hatalmas, kék lepke bukkant fel sokszor az összefüggetlen álomképeimben, na és persze Fred. Vagy George. Oké, ez így már nem is túl romantikus.

A jókedvem akkor is ugyanúgy megmaradt, mikor reggel felkeltem – én! Magamtól! Szerintem ezért már simán adhatnának egy díjat, vagy legalább tíz pontot a Griffendélnek, vagy hasonló. Sajna azonban elmaradt a dicsőítő fanfár, a templomi kórus (bár szerintem elég csúnyán néztem volna rájuk, ha ott teremnek a szobában), de nem érdekelt, mert ott volt nekem az a gyönyörű, kék csoda az üvegben. Legszívesebben magammal vittem volna az órákra is, de beláttam, hogy már így is sokan furának tartanak, meg kéne tartani azt a látszatot, hogy még van egy csipetnyi józan eszem, és nem járkálok üveges pillangókkal az épületben, ami nem is igazi pillangó.

Elfelejtettem előző este odaadni Ginnynek az ajándékát, így leraktam mellé az ágyra (reméltem, hogy nem fordul rá, mert akkora oda az a homokóra, amit neki vettem, és amiben felfelé száll a homok, meg az új naplója is összegyűrődhet – az a fekete olyan snassz, meg félek, hogy a végén depresszióba sodorja szegény lányt), majd az egyenruhámat magamra varázsolva beléptem a klubhelyiségbe. Mondanám, hogy kihalt volt, de nem, nem volt az; ott találtam a kandalló előtt Angelinát és Aliciát, azt a két lányt, akit a legkevésbé akartam látni. És észrevettem valami olyat, amit még annyira se akartam látni – a szőnyegen előttük egy üveget, benne egy pillangóval. Először azt hittem, hogy az enyém, csak amikor közelebbről megnéztem, akkor láttam, hogy ez barna, nem pedig kék.

– Sziasztok – köszöntem végül, mikor megtaláltam a hangomat. A két lány felnézett, majd eleresztettek egy mosolynak szánt vicsort.

– Szia – köszönték vissza kórusban.

– Szép pillangó – nyögtem ki, majd az üvegre böktem. – Kitől kaptad?

Még mindig nem állt szándékomban összebratyizni a lányokkal, mert egyszerűen ok nélkül voltak szemetek, így én már okkal lehetek velük az. De egyszerűen úgy éreztem, hogyha ezt a dolgot (hogy miért van ugyanolyan ajándékunk) nem tudom meg, akkor agylágyulást kapok. Nagyon-nagyon szerettem volna, hogyha kiderül, csak egy fatális véletlen az egész, és mondjuk Lee-től kapta, aki elcsórta Fred ötletét. Egye sárkány, azt is elnéztem volna, ha afféle sláger-cikk, és minden srác, aki bemegy egy ajándékboltba, ezt találja. A lelkem legmélye azonban pontosan jól tudta a választ…

– Fredtől. – És kész, ezzel az egy szóval tönkrevágódott az érzelmi világom, ami kezdett kialakulni. Úgy éreztem, mintha gombóc keletkezett volna a torkomban, émelyegni kezdett a gyomrom, és a szívem is vagy ezer meg egy darabra tört volna. Mindez miért? Mert Angelina is ugyanazt az ajándékot kapta, mint én, ugyanattól a személytől.

– Ahha, hát az… Klassz. Jó volt beszélni – legyintettem, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a szobát. Nem is igazán néztem, merre megyek, ahogy letrappoltam a mozgó lépcsőkön; jó pár festmény rám is mordult, hogy lehetne finomabban, nem kell elefántmódra csörtetni már ilyen korán. Végül a nyitott folyosóknál lyukadtam ki. Páran már kiszállingóztak a hálókörletükből, néhány alsóbb éves például nagyban hógolyózott, élvezték a frissen hullott fehér csoda adta lehetőségeket. Egy nagyobbacska hóangyalt is észrevettem a földön, ami egészen egyértelműen egy gyermeteg lelkű felsősé volt; máskor megnyugtatott volna a tudat, hogy nem csak én vagyok dinka, de sokkal másabb jellegű kérdés foglalkoztatott, mintsem örüljek bárminek is.

Életemben először éreztem úgy, hogy teljesen el vagyok veszve, hogy összetört az álomvilágom, amiben alig tizenkét órát tengődtem. Reméltem, hogy Fred részéről az ajándék azt jelenti, hogy érez irántam valamit. Nem elsöprő szerelemre gondoltam, az úgyis idővel alakul ki, már ha hihetek a könyveknek. Egyszerűen azt szerettem volna tudni, hogy van-e esélyem, esélyünk; de kiderült, hogy nincs.

Azt hittem, egyedi ajándékot adott, de nem, ugyanazt kaptam, mint Angelina. Semmi szerelmi-vallomás jellegű dolgot nem hordozott magában a pillangós üveg, legalábbis felém biztosan nem, és meg is értem. Hogyan is vehetném fel a versenyt Angelina Johnsonnal? Ő egy gyönyörű (ezt még én is látom – részben talán épp ezzel váltja ki az ellenszenvem), okos, elvileg jófej (én nem tudhatom, de a hallottak alapján csak velem gonosz), és nem mellesleg kviddicses lány. Bennem maximum az étvágyam, a butaságaim, és a késői érkezésem a különleges. Megértem Fredet, hogy a jobb partit akarja, nem pedig a „legjobb barát húga” lányt.
Ember, mi történt velem? Fél év telt el, mindössze ennyi. Eme rövid idő alatt sikerült barátokra lelnem, még ha nem is sokra, ami jó, de ugyanakkor beleestem az egyikükbe, aki még csak nem is viszonozza az érzéseim, mert egy másik lány után epekedik. És itt állok a havat bámulva, összetört szívvel, és könnyes (eszem ágában sem volt sírni, de nehéz volt megállni) szemmel, mint egy rakás szerencsétlenség, s mindezt hat hónap alatt sikerült összehoznom. Zseni vagyok.

Elmélkedésemből egy hógolyó rántott ki, amely pont arcon talált. Beletelt egy-két másodpercbe, mire teljesen realizáltam magamban, mi is történt, majd még mindig kábán fordultam abba az irányba, amerről a hólabda jött.

– Mentségemre legyen szólva, nem hagyhattam ki! – vigyorgott George, s nem is félve attól, hogy esetleg mérges lettem és megátkozom, magabiztosan lépkedett felém. Egyedül volt, ami fura, mert ritka dolog Fred vagy legalább Lee nélkül látni, de egyáltalán nem zavart. Egészen biztos voltam abban, hogy nem bírnám ki, ha most rögtön találkoznom kéne a testvérével, épp elég volt az is, hogy a komplett másával kellett farkasszemet néznem.

– Hé, AJ… Te most sírsz? – kérdezte kicsit talán riadtan. Na igen, amit még nekem is sikerült megtanulnom az évek során analfabéta létemre az az, hogy a pasik mind bepánikolnak, ha egy nő vagy lány sír. Mondjuk, én is.

– Nem. A csípős idő, az arcomba csapódó hógolyó és a nátha együtt veszélyes triót alkotnak – vontam meg a vállam, és magamra erőltettem egy mosolyt, ami eddig érdekes módon sokkal könnyebben ment. A gáz ezzel az álarccal mindösszesen annyi volt, hogy George átlátott rajta, fene azt a jó helyzet-értékelőjét!

– Aha… Szóval akkor ki vagy akadva. Min?

– Semmin.

– És azt elárulod, hogy ki okozta azt a valamit, amin nem vagy kiakadva?

– Senki.

– Ezzel a hozzáállással nem sokra megyünk – csóválta meg a fejét.

– Miért érdekel egyáltalán? – kérdeztem végül, majd egy nagyot sóhajtva letelepedtem a lépcsőre, kit érdekel, ha felfázok. Látszólag George-ot nem nagyon, meg a saját egészsége sem igazán foglalkoztatta, mert lecsüccsent mellém.

– Egyrészt, mert a barátom vagy. Másrészt, mert Lee tulajdonképpeni húga vagy, és ő is a barátom. Harmadrészt pedig, mert Fred a testvérem – sorolta az érveit, az utolsóra pedig felkaptam a fejem. Na ne már, tényleg tudja?! Tényleg ennyire átlátszó vagyok?

– Ez meg hogy jön ide?

– AJ, gondold bele magad a helyembe. Három évig vígan elvagy az ikertestvéreddel és a legjobb barátotokkal az iskolában, aztán év elején betoppan az említett barát újdonsült húga, akivel egy évfolyamba kerülsz, majd hamarosan nagyon jó barátok lesztek. Minden flottul megy, aztán egyszer csak a testvéred és a lány furán kezdenek viselkedni, aztán Karácsonykor ad a lánynak egy szép ajándékot, aki annak örül, de nem mutatja ki, mert fogalmam sincs, nem értek a nőkhöz. – Ennél a pontnál elnevettem magam, de aztán visszahalkultam (van ilyen cselekvés?), és figyeltem tovább a „mesét”. – Másnap pedig a lány valamiért nagyon szomorú, majd megpróbálja buta érvekkel elhessegetni a kérdéseket. Mit gondolnál, ha te lennél én?

– Azt, hogy a lány egy idióta. És talán azt, hogy milyen menő a hajam. – Itt pedig George nevetett fel. Nem tehetek róla, na, a vörös hajszín mindig is afféle befutó hajszín volt, én is szívesen flangálnék ilyennel, még akkor is, ha ezért megszólnak.

– Na igen, bár az idióta azért kicsit túlzás. De az biztos, hogy buta vagy – veregetett hátba George amolyan „bocs, haver” stílusban. Szerettem, ha haverként kezeltek, és nem egyszerű lányként, valahogy sokkal jobban úgy éreztem, mintha teljesen, igazán közéjük tartoznák.

– Nézd, én nem szólok bele semmibe, ez a te dolgod, de ahogy én látom a helyzetet, tényleg nagy butaság nem elmondani másnak a problémád. Talán nem tudok segíteni, de nagyon jól tudok együtt érző fejet vágni. – Rá kellett jönnöm, hogy Fred és George, bármennyire is ikrek, sokban különböznek egymástól. George-dzsal beszélgetni valahogy egészen más volt, mint Freddel, és nem csak azért, mert utóbbi iránt gyengéd érzelmeket tápláltam; egészen egyszerűen George sokkal megfontoltabb, gondolkodóbb, mint Fred. Persze ez a „sokkal” még mindig nem éri el a normális megfontoltsági szintet, de egymáshoz képest bőven van különbség. És azt észrevette már valaki, hogy a csínyek és tréfák nyolcvan százalékában Fred a kezdeményező fél? Ha nem, hát akkor én most igen. George inkább csak utána megy, de olyan gyorsan lépdel a nyomában, hogy észre sem veszi az ember, hogy egymás után haladnak, hacsak nem figyel eléggé.

– Megígéred, hogy nem mondod el senkinek? – sóhajtottam végül.

– A „Titoktartás” a második nevem – bólogatott serényen.

– Tényleg?

– Nem, igazából Fabian. Fredé pedig Gideon.

– Komolyan? – Egyszerűen nem bírtam ki nevetés nélkül. – Szóval a nevetek Frederick Gideon Weasley és George Fabian Weasley?

– … Veszélyes fegyvert adtam a kezedbe, mi? – kacagott fel ő is, majd megbökte a vállamat. – Na, de ilyen könnyen nem térhetsz ki a válaszadás elől. Mi a baj?

– Röviden és tömören? – kérdeztem, mire bólintott. – A bátyád. Vagy öcséd. Szóval Fred.

– Eeegen, erre már rájöttem. – George megtámaszkodott maga mögött a kezein, és felnézett az égre, amit szürke felhők tarkítottak, a hó pedig újfent hullani kezdett belőlük, lassacskán szállva alá, pont úgy, mint akik ráérnek.

– Hát, szóval… Azt hiszem, bírom őt. Mármint, téged is bírlak, és Lee-t is, de nem úgy, mint Fredet – haraptam be a számat, majd szórakozottan arrébb pöcköltem egy hópelyhet, ami galád módon az orromra pottyant.

– Ezt is sejtettem.

– És bajban vagyok, mert nem állhatok elé csak úgy, hogy közöljem vele. De arra sem támaszkodhatok, hogy jelet ad, mert egyszerűen pont úgy viselkedik, mint mindig, mint mindenkivel. – Ennél a pontnál megálltam, várva arra, hogy George reagáljon valamit. Nem akartam elmondani, hogy most konkrétan mi zavar (a pillangók), úgy véltem, elég, ha csak vázolom a helyzetet, különben napestig ott ülhettünk volna a lépcsőn, pedig minden pillanattal nő az esélye annak, hogy megbetegszünk, vagy ami rosszabb, Fred felbukkan.

– Értem. Hát, tulajdonképpen az egész sztorit jól saccoltam meg. A gond az, hogy nem tudok mit hozzá fűzni… Tudod, mi, srácok, nem igen beszélgetünk olyasmiről, mint érzelmek… És bár én ismerem a legjobban Fredet, még Anyánál is jobban, nem tudhatom, mi jár a fejében egészen pontosan, mert a szerelem egy olyan dolog, amit nem sokszor láttam volna, hogy átéli. – Fogalmam sincs, hogy ez most lehangoló válasz volt (mert nem beszél rólam), vagy épp kedvjavító (mert Angelináról sem beszél), de azt hiszem, maradok annál, hogy lényegtelen a válasz, csak jó volt végre elmondani valakinek az érzéseim. Persze, ott volt Ginny, de ő és George nem igazán ugyanaz a kategória.

– Ez is jobb, mint a semmi. Kösz, hogy meghallgattál – feleltem végül, és megrántottam a vállam. Nem volt rózsás a hangulatom, közel sem állítom, de egyértelműen jót tett ez a beszélgetés, és el is határoztam magamban, hogy többször is zaklatni fogom szegényt, ha épp egyedül találom. Valószínűleg megérezhette, hogy kétségek gyötörnek afelől, hogy szívesen fogadná-e a panaszaim, legalábbis a válasza erre engedett következtetni.

– Szívesen, és akármikor jöhetsz hozzám. Nem mondok senkinek egy szót sem, mint a mugli izék… Pszichomókusok. És amúgy, hidd el, hogy… Á, sziasztok! – Nagyon, NAGYON kezdett idegesíteni, hogy a Weasley fiúk valahogy mindig a legrosszabb helyeken hagyják félbe a mondatot, múltkor Fred a gyengélkedőbe menet, most meg ő. Persze, meg volt George-nak is a maga indoka: a folyosó másik végében megpillantottam Lee-t és Fredet, ahogy vidáman integetve futnak felénk. George automatikusan felállt, mintha készülne egy esetleges futásra, ha mondjuk a kettős magukra haragított valakit, aki kergeti őket.

– Jó és szép reggelt, drága barátaim! Fenségesnek ígérkezik az idő, nemdebár? – kérdezte Lee, mikor kifulladva, de megérkezett mellénk.

– Valóban, igen-igen tetszetős! Ámbár a furkászok szerint ma akár csapadék is várható… Borzalmas, egyetért? – Egy pillanatig csak furcsán pislogtam Fredre és Lee-re, George-dzsal egyetemben, majd szinte egyszerre nevettük el magunkat mind a négyen.

– Összefutottatok Percyvel, mi? – kérdezte George, ikertestvére pedig (akit nagyon nem akartam látni, de igyekeztem újfent természetesen viselkedni) vigyorogva bólintott.

– Mikor leszakadtál tőlünk, utánad akartunk futni, de ő meglátott, és tartott nekünk egy szép, hosszú monológot arról, hogy miért nem illik a folyosókon rohangásznunk. Végül úgy szabadultunk meg tőle, hogy megkérdeztük, hogy van a vérszívó maci. – Még élénken élt az emlékezetemben a medve is, és Percy is, ahogy szinte ordítozva berontott a Nagyterembe, és az emlékkép hatására elkuncogtam magam. Evvel sikeresen magamra vontam Fred figyelmét, amire szokásomhoz híven rögtön elvörösödtem. Mivel a titkomat már nem csak én tudtam a négyes fogatunkból, George-nak is feltűnt, aki testvére mellett rám mosolygott, majd belebokszolt Fred vállába.

– Na, menjünk enni, nagyon éhes vagyok. AJ? Jössz? Vagy maradsz még a földön és bámulod a havat? – Kérdése közben már fel is álltam, mire hó esett le rólam, fogalmam sincs, honnét. Ennyit ültem volna a lépcsőn?

– Yup, jövök. Ki nem hagynám a reggelit, meg… Hé… Mi az? Mit akarsz? – kérdeztem, pont ugyanúgy félbehagyva az előző mondatom, mint a fiúk szokták, Fred ugyanis tett felém pár lépést, aztán kinyújtotta a karját. Mondanám, hogy „és ekkor csókban forrtunk össze”, de semmi ilyen nem történt, szokás szerint. Helyette leporolt még egy kis havat a fejem búbjáról – bár nem mondom, ez is megtette a hatását. Végtére is, hozzám ért, azt hiszem, az a természetes reakció, ha elpirulok legalább egy kicsit.

– Hó – mondta szűkszavúan és kicsit habókosan, majd furcsán elmosolyodott, és Lee-vel karöltve vonulni kezdtek a Nagyterem felé. Mondanám, hogy csak képletesen szólva vonultak, de nem; tényleg kar a karban léptek be az ajtón, és tovább énekeltek valami fura szerelmes dalocskát, amit végig danolásztak a folyosókon is. A mardekárosok megvetően felhorkantak, vagy épp meglepetten pislogtam, míg a másik három ház tagjai magukban vagy hangosan nevettek, de olyan is akadt, aki velük énekelt. Hiszitek vagy sem, Dumbledore is utóbbi kategóriába tartozott.



A Halloweent szeretem. A Bálint-napot kevésbé. Hogy miért? Mert eddig a Beauxbatons-ba jártam, ott pedig alapjában véve is minden rózsaszín és habos-babos, de képzeljétek el, milyen az iskola a szerelmesek ünnepén! Nem egyszer volt, hogy ilyenkor betegséget színlelve inkább a gyengélkedőn feküdtem, oda kevésbé jártak be az emberek. Gondolkodtam rajta, hogy most is ezt csinálom, de végül a belső kis hangom (akit magamban el is neveztem Ginnynek, mert pont olyan idegesítően volt szinte mindig igaza) azt mondta, hogy most vagy soha, valamilyen úton-módon színt kell vallanom Frednek. Nem tudom, hogyan jutott eszembe az ötlet, de jópár napja egyre csak forgolódtam az ágyamban éjszaka, nem tudtam rávenni magam, hogy aludjak, hiszen minden sarkon az jött szembe velem, hogy „Úristen, Valentin-nap van!”, a legtöbb lány ugyanis oda meg vissza volt ezért az ünnepért. Tény, akadtak kivételek (mint például az a hugrabugos lány, akivel együtt van SVK óránk, és ugyanúgy nem bírja Lockhartot – azóta megtudtam, hogy Cassandrának hívják, és egészen jól elbeszélgetek vele), de a túlnyomó többség ezért nem tartozott közéjük.

Az is hozzájárult, hogy a már említett Lockhart beindította az ő kis Cupidó-szolgálatát; eszem ágában sem volt velük küldeni valamit, nem. De ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy nem tudok megállni előtte csak úgy, és a szemébe mondani, így fogtam egy papírt, a pennám, és írni kezdtem. Mind a két oldalt teleírtam, pedig nem írok nagy betűkkel; és még így is úgy éreztem, lenne mondanivalóm, de tisztában voltam azzal is, hogy nem szabad nyálasnak vagy túlérzelgősnek lennem, ráadásul Fred nem az a típus, aki szeretne sokat olvasni, ilyet biztosan nem. Végül fogtam a papírkámat, és mint az a bizonyos legény a hamubasült pogácsájával a mugliknál, útnak indultam, hogy megkeressem Fredet. Nem kellett sokáig kutakodnom, megtaláltam a klubhelyiségben, és bár nem volt egyedül, elszántam magam; de úgy tűnt, későn. Angelina odalépett Fred elé, és egy rózsaszín, szívecske alakú lapot nyomott a kezébe, majd ragyogó mosollyal várta, hogy Fred elolvassa. És kész, ezután már nem tudtam volna odaadni neki; nem, mert Fred elmosolyodott és átölelte a lányt. Azt mondtam volna, hogy az ajándéknál összetört a szívem? Hazudtam. Most tört össze, a klubhelyiség szélén állva, ahogy egyre inkább könnyesedő szemmel néztem a párost, és a körülöttük lévő tömeget, akik kurjantgattak és fütyültek.

– Á, AJ! Szia! – köszönt rám Lee, és bármennyire is szeretem, azt kívántam, bárcsak elsüllyedne a föld alá. Úgy terveztem, visszavonulok a szobába, kibőgöm magam, és aztán… Hát, fogalmam sincs, mi lett volna aztán, mert annyira még nem sikerült elgondolkodnom a dolgon. Így azonban a szökés meghiúsult, mert szinte minden szem rám szegeződött, majd hálát adtam az égnek, amiért a kandallóból kiszűrődő fény nem ad elég megvilágítást ahhoz, hogy látni lehessen azt a pár könnycseppet, ami makacs módon kituszkolta magát a helyéről, és végiggurult az arcomon. Sután letöröltem őket, minden fogamat megvillantó vigyort erőltettem magamra, és feléjük indultam.

– Sziasztok. Nem akartam zavarni, én csak épp…

– Mi az a kezedben? – kérdezte Fred, belevágva a szavamba. Az eszem kevésbé volt erős, mint a szívem, így ráemeltem a tekintetem, és újfent legszívesebben elsírtam volna magam. Már nem ölelte Angelinát, de a vállát még átkarolta, a lány pedig ugyanígy tett az ő derekával. Kislány, nehogy elbőgd nekem magad! Próbáltam lelket önteni magamba, és igyekeztem arra koncentrálni, vajon mit mondana erre Ginny vagy George. Hé, ez az! George!

– Csak jöttem, hogy ezt átadjam. Tessék. Tulajdonképpen azt írtam le, amiről beszélgettünk, csak kicsit hosszabban – nyújtottam át a lapot George-nak, aki átvette tőlem. Nem volt lelkes, nem örült, vagy ilyesmi; szerintem pontosan jól tudta, hogy a levelet nem neki szántam, és mintha kicsit bánatos lett volna. De sikerült annyit magamra szednem az évek során, hogy rájöjjek, nem miattam; nem tehettem mást, Angelina felé pillantottam. Lehetséges lenne? George azért ilyen megértő velem, mert pontosan jól tudja, milyen az a kilátástalan szerelem, mikor a választottad másért epekedik? Na, amint egyszer egyedül találom, feltétlenül kikérdezem erről. Aztán sírhatunk kettesben, csokit és fagyit eszegetve.

… illetve, hárman. A szobánkba visszaérve ott találtam Ginnyt, aki valahogy nagyon fáradtnak tűnt, legalábbis a szeme alatti karikák erről árulkodtak. Az utóbbi időben furcsán viselkedett, de ezt a mai, különösen nagy lehangoltságot betudtam annak, hogy ma Malfoy „kicsit” megalázta a többiek előtt. Mikor megtudtam, Lee-nek vissza kellett fognia, mert jól meg akartam átkozni a szőke fiút. Senki nem piszkálhatja Pöttömöt, csak én!

– A fiúk hülyék – közöltem, miután beléptem a szobába. Másik két szobatársunk csak pislogott rám (szerintem még mindig félnek tőlem egy kicsit), de Ginny bólintott.

– Azok.

– És kiismerhetetlenek.

– Egyetértek.

– És komolytalanok.

– Igen.

– De az élet szerves részei.

– Sajnos.

– Kérsz csokit?

– Ha adsz. – Ezen mélyenszántó gondolatokkal tarkított beszélgetés közben már nekiálltam megkeresni a csokoládé-tartalékom, amit egyrészt én vettem, másrészt ajándékba kaptam. Elővettem nagy halom mindenfélét, cukrot, nyalókát, csokit, és egy táblával lepasszoltam Ginnynek, aki még a levegőben elkapta (jó fogó lehet még belőle, én mondom), és továbbra is a plafonra meredve elmajszolta.

– A fiúk hülyék – ismételtem újfent, miután elmentem már fürödni, átöltöztem, és bebújtam a takaró alá. A pillangós üveget is bedugtam az ágy alá, hogy még csak ne is lássam, mert akárhányszor ránéztem, sírhatnékom támadt.

– Azok… - Ezek után nem esett több szó köztünk. Pontosan emlékeztem még arra, milyen boldog voltam, miután visszajöttem a szünetről, de úgy éreztem, már soha többé nem leszek olyan. Nem fogom hagyni, hogy Fred (Gideon – ez még mindig vicces) Weasley miatt rossz emlék legyen az itt eltöltött négy év! Ha kell, hát kiszeretek belőle.

Csakhogy ekkor még nem tudtam, milyen irányt is fog venni minden...