Nem értek a kviddicshez, tényleg nem. Az alapokig még eljutottam – tudom, hogy hány játékos van, hogy mi a feladatuk, és a pontozási rendszert is értem, sőt, még pár szabálytalanságot is megjegyeztem. Viszont, mikor a fiúk (akik, ugyebár, kviddics-bolondok – ez pont olyan, mint a mugliknál a foci iránti rajongás) elkezdtek hadoválni nekem valami stoodingról, meg bumfhingról, és a Csorszkov-féle cselről, hát, akkor leginkább bután meredtem rájuk, és néha motyogtam egy aha-t. Mindennek ellenére, bár nem vagyok tudós, és nem értek hozzá, majdnem száz százalékig biztos voltam abban, hogy a gurkók nem szemelnek ki egy embert, esetünkben Harryt, hogy üldözhessék.

Igen, mint mindenki más, én is kint voltam a meccsen; egyrészt úgymond a házam iránti szolidaritásból, másrészt azért, mert nem volt választásom. Az ikrek addig győzködtek, hogy meg kell néznem, milyen fantasztikusan jóképűek seprűn (mintha látnám az arcukat olyan messziről), hogy végül a lelátón kötöttem ki, egyik oldalamon Ronnal, a másikon pedig egy Jaden Lloyd nevű hollóhátas fiúval, aki mellé Lee lökött, mondván, régi barátok, vigyázzon rám. Fogalmam sincs, mi miatt kellett volna rám vigyáznia, de nem is akartam megkérdezni tőle – nem azért, mert olyan ijesztő lett volna, dehogy. Az volt a gond, hogy túlzottan… Helyes volt – magas volt, szőke hajú, és a napbarnított bőréből szinte kiragyogott két kék szeme. Igen, határozottan a „helyes” a megfelelő kifejezés rá. Míg ebbe az iskolába nem kerültem, nem volt szokásom jóformán lépten-nyomon jóképűnek titulálni srácokat (jó, eddig össz-vissz kettőre mondtam, de ez már nagy változásnak számít), erre tessék! Megront ez az iskola, én mondom. Egyébként, egészen rendes fazon volt, két évvel idősebb nálam, de szívesen megmagyarázta nekem, történik éppen. Semmi leereszkedés nem volt a hangjában, ami a felsőbb éveseknek szokott, ennek pedig nagyon örültem. Végre egyszer értettem is, mi zajlik a pályán – hamar rájöttem, hogy a gurkóval nincs minden rendben. Jaden azt mondta, biztosan megbűvölték, és miután visszajöttek az időkérésről a játékosok, már nem kommentált többet, csak kereste a tekintetével, hogy vajon kinek lehet köze hozzá.

Együtt ujjongtam a többiekkel, mikor végül nyertünk, és utána rögtön a pályára szaladtam, annyi különbséggel, hogy én nem Harryt akartam összekaparni a földről, hanem az ikrek felé vettem az irányt Lee-vel, aki félúton csatlakozott hozzám. Érdeklődtem kicsit arról, hogy hogy vannak, meg hogy Harryvel mi van (addigra felvitték a gyengélkedőre, Lockhart bravúrja után), de ezt követően csak azon nevettünk, Marcus Flint hogy osztja Malfoyt.

– Ez már majdnem olyan, mint a Monty Phyton. Csak nincs háttérzene. Vajon van olyan bűbáj, amivel fel tudnánk gyorsítani? – kérdezte vidáman csillogó szemekkel Fred, szavain pedig a többiek is elgondolkoztak, én meg csak pislogtam, hogy mégis, honnét ismerik Monty Phytont – az atomkatasztrófáról dunsztjuk sincs, de ezt a butaságot ismerik. Hát, mindenkinek van fontossági sorrendje.



Bár a macskás-vérrel falra írós eset után is volt rendesen gyanúsítgatás, félés és csámcsognivaló rendesen, ez meg sem közelítette azt a szintet, amit annak az elsősnek, Colin Creevey-nek megtámadása kiváltott. Szerintem az itt eltöltött hetek alatt több izgalom és stressz ért, mint egész eddigi életemben; biztosra vettem, hogy mire itt végzek, ősz hajam lesz, vagy egyáltalán nem is lesz hajam. Amúgy sem igen mászkáltam egyedül, a fiúk nélkül, de újabban nem is akartak egyedül hagyni, és ők sem jártak külön utakon, ezért külön dicséret jár. Azért már kevésbé, hogy a „vidítsuk fel Ginnyt” akcióból halálra ijesztés lett; nem egyszer ébredtem arra, hogy a kislány hol dobálja magát, hol kiabál, hol rugdosódik, hol sikonyál álmában. Lassan már úgy voltam vele, hogy inkább alszom odalent a klubhelyiségben a kanapén, mert a szemem alatt elterülő karikák minden éjszakával egyre nagyobbak lettek, és hálát adtam Merlinnek, mikor végül a fiúk leálltak az ijesztgetéssel.

– Ne már, AJ, te miért nem jössz a szakkörre? Biztos bulis lesz! Na! Ne hagyj velük egyedül! A három páratlan szám, tutira beosztanak valaki mellé. Na, légyszí’! – Ilyen és ehhez hasonló kérlelések armadáját zúdította rám Lee. Az ok egyszerű volt; szinte az egész iskola részt akart venni a Párbajszakkörön, de nekem eszem ágában sem volt ilyesmit tenni.

Valószínűtlen, hogy a helyes párbajozás művészetének elsajátításával akármire is mennék, sokkal inkább vonzott a könyvtár. Így tehát az órák után különváltam a fiúktól, és megindultam az említett helyiség felé; a folyosók kihaltak voltak, úgy tűnt, tényleg mindenki arra a szakkörre ment. A könyvtárban sem volt túl nagy tömegnyomor, csak páran ültek az asztaloknál és írtak házit, vagy épp bóklásztak a sorok között. Én is nekifogtam az utóbbi tevékenységbe, és a Sárkány Szekció felé indultam. Épp egy könyvet bújtam az antipodean opaleye-ról (illusztrációkkal, gyönyörű ez a sárkány!), amikor valaki megkocogtatta a vállamat, én pedig ugrottam egyet ijedtemben.

– Ó, csak te vagy az! Szia, Jaden – köszöntem a fiúnak megkönnyebbülve, hogy nem a Halál jött el értem, vagy egy adóellenőr. Nem is vettem észre, mikor ért oda mellém.

– Csak? Ha most sértődékenyebb lennék, akkor elmennék. De hagyjuk. Mondd csak, gondoltál már arra, hogy vajon ki volt az első ember, aki látta, hogy kijön a tyúk fenekéből a tojás, és azt mondta „hm, ezt most megeszem”? – kérdezte féloldalas mosollyal, amire egy pillanatig csak pislogtam, majd elnevettem magam, kicsit hangosabban a kelleténél. Erre Madam Cvikker rögtön ott termett (amúgy is olyan, mint egy angolkóros darumadár, egy cápa érzékszerveivel, csak ő nem a vérre ugrik, hanem a könyvek rongálására és a hangokra – már sikerült rájönnöm ennyi idő alatt), és sipító hangon közölte, hogy ez egy könyvtár, legyünk szívesek csendben maradni. Szerintem ez a nő sosem nevetett még.

– Szóval… Lee húga vagy? – kérdezte Jaden, és lazán nekidőlt a polcnak.

– Hát, valami olyasmi. A szüleim elváltak, Anya pedig összeházasodott az ő apjával. Örülök neki, mert jófej, és amúgy sincsen vérszerinti testvérem – feleltem, miközben továbbra is a képeket nézegettem, de néha azért fel-felpillantottam a könyvből, hogy lássa, nem akarom figyelmen kívül hagyni, és érdekel, amit mond, vagy kérdez.

– Igen, jó arc. Imádom, ahogy kiosztja a Mardekár csapatát a mérkőzések során;meg érdemlik. Tavaly is, az őrzőjük flackinggolt, de Marcus Flint állította, hogy semmi ilyesmiről nem volt szó, és hogy csak csalni akarunk. Vita lett belőle, Lee pedig beszállt, azzal, hogy a Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztálya szerint… – Innentől nekem képszakadás van. Mármint, emlékszem pontosan arra, amit láttam, amit mondott, csak nem igazán értettem, pont olyan volt, mikor az embernek egy idegen nyelven beszélnek. Valószínűleg ő is észrevehette mélaságomat, ugyanis elmosolyodott és enyhén belecsípett a karomba.

– Hé! – méltatlankodtam, és újfent visszatértem a valóságba.

– Figyeltél rám?

– Hát… Igazából fogalmam sincs, mit mondtál, de nagyon aranyos voltál közben – vontam meg a vállam, és biccentettem a fejemmel az asztalok felé, jelezve, hogy induljunk.

– Oké, szóval nem csak nem ismered a kviddics szabályait, de nem is érdekel. Vettem, akkor erről nem beszélgetünk. Helyette inkább legyen más téma, mondjuk a sárkányok. Csíped őket? – bökött mosolyogva a kezemben lévő könyvre. Hálás voltam, amiért nem erőlteti a kviddics-témát (az ikreket és Lee-t le sem lehetett lőni, mikor belelendültek), de nem válaszoltam neki addig, míg le nem ültünk egy szabad asztalhoz, nagyjából közép-tájt.

– Igen, szerintem érdekes lények, és szépek is. Annyira azért nem, hogy elmenjek külföldre velük foglalkozni, mint mondjuk Fredék bátyja, Charlie Weasley, de azért szívesen olvasgatok róluk. Jobb, mint Lockhart könyveit bújni – fintorodtam el, Jaden elvigyorodott, de a szomszéd asztalnál ülő másodikos griffendéles lány (látásból ismertem) nem ennyire díjazta „mindenki kedvenc SVK tanára” könyveinek leszólását.

– Az biztos. Nektek is meg kellett vennetek a könyveit? Alig tudtam elhozni a sajátjaimat, mert nem fért be mellé, csak egy-kettő. A szüleimnek kellett megbűvölniük.

– Milyen könyveket olvasol? – kérdeztem érdeklődve, fura volt ugyanis, hogy egy normális kinézetű, és nem okostojás fiú szeressen olvasni. Percy állandóan azokat bújta, de egyértelműen nem tartozik a normális és nem okostojás kategóriába.

– Sokfélét, de leginkább mugli könyveket. A legjobban Agatha Christie könyveit bírom, mert hiába agyal rajtuk a mágus, a végén sosem az lesz a gyilkos, mint akire gyanakodna, holott az utolsó lapnál rájön, hogy „jé, tényleg, ez így tök logikus”. – Ez volt az a pont, amikor elállt a szavam. Jóképű, kedves, vicces, és még Agatha Christie-t is szereti? Körül kellet néznem a könyvtárban, nem-e bukkan fel valahol a két vörös és a fekete raszta üstök, hogy odalépjenek mellém, és vállon csapjanak nevetve azzal, hogy csak vicc volt. De nem, nem bukkant fel senki sehol, így én csak elkönyveltem magamban, hogy a Roxfort a legjobb hely a világon.



Vagy három órát beszélgettünk még a könyvtárban, körülbelül minden témát érintve. Volt szó családról, vicces vagy épp ciki sztorikról. Éppen azt meséltem, neki, amikor még a Beauxbatonsban heccből átcímkéztem pár hozzávalót a bájitaltan teremben, aminek az eredménye az lett, hogy az egész iskolát kiterelték az udvarra, mondván „furcsa szagú, állagú, formájú és viselkedésű füst ömlik ki a teremből, haladéktalanul evakuálni kell”. Azért az az iskola sem csupa bolondból áll; annyi volt a történet, hogy a dirinő, Madame Maxima akkor éppen házon kívül volt, valami hintókiállítás megnyitóján vett részt, a helyettese pedig, Madame Cox totál zizi volt, meg paranoiás, és a legkisebb tréfában is lázadást látott. Később ezért meg is kaptam a magamét, egy hónapon át én takarítottam a lópiszkot, de akkor is megérte.
Szóval, éppen ennek a sztorinak értem a végére, mikor Fred odalépett hozzánk. Korábban nem vettem észre, a nevetés elvonta a figyelmemet, azt hiszem, mindenesetre hirtelen bűntudat fogott el, nem is tudom, miért; nevetséges módon úgy éreztem, hogy megcsaltam. Butaság, hiszen egyrészt nem is a barátom, mármint, az olyan barátom, ez pedig alapvetően kizárja a megcsalás esélyét; másrészt, Jadennel csak beszélgettünk.

– Szia, AJ. Jaden – köszönt nekem Fred mosolyogva, Jadennek pedig biccentett egyet, amolyan fiúsan, ő pedig viszonozta ezt.

– Szia – válaszoltam halkan, és szokásomhoz híven nem néztem rá, amikor ő is engem nézett, csak bámultam az előttem lévő –amúgy csukott- könyvet.

– Lee küldött, hogy keresselek meg. Ő a gyengélkedőn van, de ne izgulj, semmi gáz. A Párbajszakkörön a lefegyverzésnél fejbe vágta magát a pálcájával, és lett egy seb a homlokán, ennyi. Holnapra kutya baja. – Erre csak sóhajtottam egyet, mert egyszerűen annyira jellemző Lee-re! Ha ne adja Merlin, lesz a jövőben felesége és gyereke, akkor remélem, hogy a gyerkőc az anyja eszét fogja örökölni.

– Rendben, mindjárt megyek, csak még visszarakom ezt a helyére – fogtam meg a könyvet, és félig-meddig már felálltam, mikor Jaden megfogta a karomat. Rá fordítottam tekintetem Fred oldala helyett, aki közben mellém lépett és mellkasa előtt összefont karral nézte a plafont, a szőke hollóhátas pedig elmosolyodott.

– Hagyd csak, majd én visszaviszem. Ráérek, és úgy tűnik, Weasley nem szívesen van a könyvtárban. A sok betű összezavar, mi? – vigyorodott el Jaden, én pedig kettejük között váltogattam a pillantásom. Azt hittem, elkezdenek veszekedni, vagy nemes egyszerűséggel egymásnak ugranak, de semmi ilyesmi nem történt; miért is történt volna? Ez a kérdés jogos, de nem tudom a választ. Kviddics-meccs miatt, alfahím szerepért, tényleg nem tudom, nem értek a fiúkhoz.

– Igen, nekem a képeskönyvek valók. Tudod, A Kis Kék Mágus, Pimpő és barátai kalandjai, meg a hasonlók – nevetett fel Fred, és belebokszolt a másik fiú vállába, amolyan haveri stílusban. Végül sikeresen felálltam, visszatoltam a széket a helyére, mindketten elköszöntünk Jadentől, és kiléptünk a könyvtárból

– Szóval összehaverkodtál Lloyddal, mi? – vonta fel a szemöldökét Fred, miközben a gyengélkedő felé battyogtunk. Vigyorgott, vidám volt az arckifejezése és a hangja is, szóval, átlagos önmaga volt. Nyomát sem találtam benne féltékenységnek, neheztelésnek, vagy rosszallásnak, ez pedig bántott; elvárná a mágus lánya, hogy a fiú, aki tetszik neki, legalább egy kicsit produkáljon féltékenységhez hasonló viselkedést, még akkor is, ha az illető fiú nem tud az iránta érzett érzelmekről. Főleg akkor. Bonyolultak vagyunk mi, nők: nem mondjuk el, hogy mit akarunk, de hisztizünk, ha nem kapjuk meg. Ennek a tipikus esete vagyok én is.

– Igen, valami olyasmi. Egész szórakoztató társaság.

– Ahha, főleg hollóhátas létére. Meg jó erős is, a tavalyi meccsen úgy megküldte az egyik gurkót, hogy utána hetekig fájt a vállam. – Az emlék nyilván eszébe jutott, mert vágott egy grimaszt, aztán megdörzsölte a felkarját.

– Ő is terelő? – kérdeztem kíváncsian. Nem is sejtettem, hogy benne van a háza csapatában. Persze, többes szám első személyt használt, mikor a kviddicsről beszélt, de azt hittem, hogy csak ennyire beleéli magát a játékba, mint sokan mások.

– Ja. Nem mondta? Csodálom, mert mindenkinek ezzel dicsekszik el legelőször. Hát, akkor talán téged mégsem… Na mindegy. Megjöttünk – vigyorodott el, és bár szívesen megkértem volna, hogy fejezze be a megkezdett mondatát, nem volt rá időm. Amint beléptünk ugyanis a terembe, Lee szinte rám vetette magát, és felváltva osztotta, hogy mennyire aggódott, mert két órán keresztül nem tudta, hol vagyok, és azt, hogy „mennyire tutkeráj volt, mikor fejbe vágta a pálca”. A „vágta” szó helyett ő egy másik, b betűs kifejezést használt, de úgy ítéltem meg, hogy az nem való megismétlésre.



Másnapra szinte hóvihar alakult ki, ami a muglik világában azt jelentené, hogy hazaküldik a gyerekeket, és hószünetet rendelnek el – csakhogy mi a Roxfortba jártunk, és tulajdonképpen ott is laktunk, így nem volt ilyen opció, mindösszesen a kint tartott órák maradtak el. Engem azonban sem ez, sem az nem tudott meghatni; előző nap este a fiúk kitalálták, hogy ugyan, milyen buli lenne az éjszaka közepén kilógni a tóhoz egy kicsit, hogy megnézzük, rendesen befagyott-e már. A válasz egyébként nem volt. Személy szerint én nem akartam menni, valahogy nem igen akaródzott odakint mászkálnom, de Lee egyre csak azzal győzködött, hogy mind a négyen teljesen aranyvérűek vagyunk, nincs félnivalónk. Belementem a dologba, és az lett a vége, hogy beleestem a vízbe, ami jéghideg volt. Persze, csak én, mert én voltam a próbababa, így a kiruccanásunk rövidre, alig fél órásra sikerült. Utána egy órát ültem a prefektusi fürdőben a habok között, próbálva felmelegíteni magam. Igen, a prefektusi fürdőben – az ikrek kihallgatták, mikor Percy egyszer bement oda, és megtudták a jelszót, majd elmondták nekem is, mert szerintük az sokkal jobb, mint a többi fürdő. Rájöttem, hova járnak néha éjszakánként.

Lényeg a lényeg, megfáztam. Nem kicsit, nagyon; nem a hapcira kell itt gondolni, hanem lázra, gyengeségre, köhögésre, hányingerre, mindenre, ami a megfázással járhat. Az esetet követő napon, még reggel, Ginny szólt a bátyjainak és Lee-nek, hogy cipeljenek át a gyengélkedőre, ami ellen ellenkeztem: semmi kedvem nem volt egész nap ott feküdni! A varázsszerek hatásosak, de még így is az lett a vége, hogy egész nap ott feküdtem az ágyban, és bámultam a fehér plafont. Délután eljött Fred, George, és Lee, hogy meglátogassanak, hoztak csokit és elmesélték, mi történt órákon (Fred borzzá változtatta Lee-t átváltozástan órán) de aztán menniük kellett edzésre. Lee-nek ugyan nem, de sosem zavarták az olyan apró dolgok, minthogy ő nem tagja a csapatnak. A félév utolsó napjáig sem igazán jöttem rendbe, még mindig kapart egy kicsit a torkom (bár lehet, hogy ez már egy újabb megfázás tünete volt, Lee-nek ugyanis első dolga volt, hogy jó alaposan megfürdessen a frissen hullott hóban, amint kijöttem a gyengélkedőről), de már mentem órákra. Órák után gyorsan összepakoltam, ami még kellhetett, elköszöntem Ginnytől, az ikrektől, a Weasley-család többi tagjától, valamint Harrytől és Hermionétól is, majd Lee-vel együtt felszálltam a Roxfort Expresszre, és hazaindultam a karácsonyi szünetre.

Nem szívesen ecsetelném, hogy mi történt a szünet alatt. Bár elméletileg Anyával töltöttem volna az egészet, meg persze Lee-vel és Seannel (ő Lee apja), de ehelyett Apánál voltam. Ami alapjában véve nem rossz – nagyon nagy arc az apus, mindig imádom, ha vele lehetek, de beszerzett magának egy új barátnőt, aki már annyira nem nyerte el a tetszésemet. Az egy dolog, hogy alig múlt el húsz, és korban közelebb állt hozzám, mint Apához; már hozzászoktam, hogy a kapuzárási pánik közeledtével fiatalabb barátnőt akar magának. Na de az, hogy az új mostohaanya-jelölt egy szőke liba legyen! Komolyan, egyszerűen nem találok jobb szót rá, mint az idióta; kedves, és bájos, meg minden, de agyilag annyit ér, mint egy marék szárított lepke. Megkérdeztem tőle, hogy mint kívülálló, mi a véleménye az intelligenciáról, mire visszakérdezett, hogy mi az az interferencia. Nincs hozzáfűzni valóm.

Örültem, mikor végül a kastélyba visszatartó Roxfort Expresszen sikerült megtalálnom Lee-t, és ketten befoglaltunk egy fülkét. Átadta nekem az ő ajándékát (vagy ötven féle csokit kaptam tőle – fiú, nem túl kreatív, mit is várjak tőle. Tőlem egy nagydoboz Wellington-bélszínt kapott egyébként), valamint anyáét és Seanét is (tőlük pár új ruhát kaptam, és két szelet csokitortát, amit még a vonaton be is faltam Lee-vel).

Az iskolába érve rögtön a Griffendél klubhelyisége felé vettük az irányt, hogy a további ajándékaink is átadhassuk. Mivel valamiért mindenki a szobájában volt, én is a miénkbe mentem be először, ahol Ginny rögtön nekem ugrott, és jó alaposan megölelgetett.

– Szia, Pöttöm! Jó volt a szünet? – kérdeztem nevetve, majd amint jutottam levegőhöz, lefejtettem magamról a karjait és az ágyamhoz léptem, hogy leülhessek. Nem is kellett hellyel kínálnom, magától lehuppant mellém, és mesélni kezdett.

– Nagyon! Szinte állandóan kint hógolyóztunk Freddel és George-dzsal, néha még Ron is beszállt, meg Harry. Hermione a gyengélkedőn van, bár nem akarják elmondani, hogy miért… Ó, és képzeld, szinte mindenki hazament a szünetre, így egyedül maradtam a szobában, de Fred és George megengedte, hogy ott aludjak az övékben, mert féltem egyedül… – Teljesen megértettem Ginny álláspontját, egyedül én is rettegtem a sötétben, és erre nyilván rátett egy lapáttal a mugliivadékok megtámadása is. Én sem szívesen maradtam volna egymagam a szobában.

– Ahha, az jó. Akkor neked biztosan remekül telt a szüneted! Jövőre talán maradok én is. Biztosan jobb, mint azt hallgatni, ahogy Danielle a homokszín és a bézs talár közti különbségről hadovál…

– Ki az a Danielle?

– Ó, hát az hosszú történet.... De most átadom az ajándékot a bátyáidnak, utána visszajövök és mesélek – paskoltam meg a fejét, aztán felálltam, a bőröndömből elővettem a két ajándékdobozt, és velük együtt átvonultam a fiúk szobájába. Elméletileg eredetileg ők is ugyanúgy négyen voltak a szobában, mint mi, de sikerült elérniük, hogy csak ők hárman maradjanak bent; volt némi köze hozzá egy-két ártásnak, ágyban lévő kígyóknak és hirtelen rázúduló sárnak. Lényeg a lényeg, mikor beléptem a szobába, ott találtam Fredet, George-ot, és Lee-t is, és a Lee-től kapott ajándékot figyelték árgus szemekkel. Már tudtam, hogy az ikrek a bátyámtól mini kviddics-szettet kaptak; nagyon büszke volt rá, hogy tudott egyet szerezni, mert az az idei sláger. Elmosolyodtam, mert láttam, hogy annyira tetszett nekik az ajándék, és annyira beleélték magukat, hogy észre sem vették a bejövetelem, csak akkor, mikor megkocogtattam George vállát.

– Jé, egy AJ! Szia. Utólag is Boldog Karácsonyt – köszönt vidáman, majd felállt, és megölelt. Fred ugyanígy tett, de nála megint éreztem azt a bizsergést, amit mindig, mikor közel vagyok hozzá; azt a bizsergést, amit George közelében egyáltalán nem. Pedig már épp kezdtem örülni, hogy egy teljes hétig semmi szerelem-betegségem nem volt, sóhajtottam fel, de utána azonnal magamra varázsoltam egy mosolyt, és az addig a hátam mögött dugdosott ajándékokat előre nyújtottam.

– Boldog Karácsonyt, utólag! Mindegy, melyiket veszitek el, ugyan az van benne. – Már jó korán eldöntöttem, hogy ugyanolyan ajándékot kapnak, mert ha egyedileg kellett volna választanom valamit, egészen biztos, hogy elárulom magam, mármint, az érzéseim. Így viszont egy doboznyi csínytevést kaptak: mugli boltban voltam vásárolni, és vettem nekik egy „Idegesítő Szúnyog” néven futó kütyüt, amit ha bekapcsolnak, olyan hangot ad ki, mint egy szúnyog, az ember pedig nem tudja, honnét jön; kaptak még egy-egy csúzlit, gondolom, ezt nem kell elmagyarázni. Volt még ott egy maroknyi apró bogárformájú valami, darázs, pók, szúnyog, minden, amiket ha bekapcsolnak (varázspálcával, mert ezt már ilyen boltban vettem) .akkor úgy viselkednek, mint az igazi bogarak. Ezekhez pedig tartozott még két-két guriga vécépapírnak tűnő tárgy, amik valójában csoki, illetve rágógumi lapokból készült gurigák voltak. Reméltem, hogy jó ajándékokat vettem nekik, és nagyon megkönnyebbültem, mikor mindketten felém indultak, majd a fejüket a vállaimon nyugtatva közölték, hogy mostantól én leszek a beszerzőjük.

– Szíves örömest! Na, és most… Hol vannak az én ajándékaim? – néztem rájuk vigyorogva, mire ők ugyanígy pillantottak előbb fel, aztán le (miután felegyenesedtek) rám.

– Ejnye, csak nem türelmetlen valaki? – kérdezte George, de azért mindketten odaléptek az ágyukhoz, és egy-egy dobozt nyomtak az orrom alá. Leültem a szabad ágyra, ami valószínűleg korábban negyedik társuké lehetett, és kibontottam először George ajándékát.

– Igen, George? Komolyan? – nevettem el magam, és felmutattam az ajándékot, hogy Lee is jól láthassa. Egy gurkó formájú óra volt.
– Ginny mesélte, hogy mindig ő ébreszt téged, és gondoltam jól fog jönni. A falhoz is vághatod, semmi baja nem lesz tőle – rántotta meg a vállát, majd leült a szemben lévő ágyra, testvére követte a példáját, Lee pedig mellém huppant le. Fred ajándékát kicsit hevesebben dobogó szívvel nyitottam ki, és meg mertem volna esküdni, hogy ő is fészkelődött, de persze lehet, hogy csak odahallucináltam. Amint megláttam, hogy mi van a dobozban, csak nagyokat pislogva meredtem rá.

– Mi az, AJ? Mi az? Yaya, szólalj már meg! – bökdösött Lee, aki a hajamtól nem láthatta az ajándékot. Nagyon elszánt volt, merész, mert még az általam annyira gyűlölt becenévvle is megpróbálkozott a siker érdekében. Végül kivettem a dobozból – egy egyszerű befőttesüveg volt, magasságra nem nagyobb, mint a pálcám hossza. Benne egy gyönyörű, kék és fekete pillangó volt, közepes méretű, azt hiszem. Nem vagyok pillangó-szakértő, de nem is az volt a lényeg, hanem az, hogy egészen egyszerűen gyönyörű volt. Szárnyai nagy része a kék sok-sok árnyalatában tündökölt (s számomra leginkább egy csillogó zafírhoz hasonlított), a végei pedig körbe feketében végződtek.

– Szóval… Elfogadható? Nem igazi lepke ám, csak el van varázsolva az üveg – szólalt meg végül Fred, mire lassan felemeltem a fejem és elmosolyodtam.

– Igen, határozottan az, mármint, elfogadható. Nagyon szép, köszönöm. – Ha őszinte akarok lenni, akkor elárulom, hogy legszívesebben a nyakába ugrottam volna ott helyben, de nem tehettem. Egyrészt, mert a többiek igencsak furán néznének rám, másrészt pedig mert össze voltam zavarodva, szokás szerint. Most akkor ez már megint mit jelent? Kérdeztem önmagamtól, és már jött is a kétféle válasz: vagy azt, hogy viszonozza az érzéseim, vagy azt, hogy Ginny segített neki ajándékot választani. Mivel azonban nem történt semmi megható szerelmi vallomás a részéről, sőt, rögtön vissza is temetkezett a mini kviddics-pályába, gyorsan lezártam magamban a témát. Maradtam még egy kicsit, beszélgettünk (ők is egyetértettek velem abban, hogy Danielle egy… Szóval, egy pí – nem merem folytatni, de azért így, hosszú ível kell), aztán mikor már rajtuk is láttam, hogy az oroszlánásításokat már csak nehezen tudják visszatartani, elköszöntem tőlük, és visszakecmeregtem a szobánkba. A két lány már aludt, Ginny pedig a fekete naplójába írt, és ráncolta a szemöldökét.

– Hé, minden rendben? – léptem mellé mosolyogva, de azért az aggodalom valószínűleg kiülhetett az arcomra, mert megrázta a fejét amolyan „ne is törődj vele” módon, és az ajándékaimra bökött, amik a kezemben voltak.

– Azokat kaptad? Muti! – lelkesedett fel, és a kezét nyújtogatta, mire odaadtam neki, majd egy pálcaintéssel pizsamára váltottam, és bekecmeregtem a takaróm alá, és élveztem a kellemes meleget.

– Ez az óra nagy szolgálatot tesz majd! – nevetett Ginny, de ez elhalt, amikor kezébe vette a másik ajándékot, amit Fredtől kaptam. Érdeklődve figyeltem a szeplős kislány reakcióját, ami nagyon hasonlított az enyémhez.

– Ez gyönyörű – lehelte végül, mire bólintottam egyet. Nem tudtam mit mondani rá, mert a „gyönyörű” szó tökéletesen leírta, mi is volt. Maximum szinonimákat tudtam volna sorolni, mint a lélegzetelállító vagy a csodálatos.

– Melyiküktől kaptad? George-tól?

– Nem. Fredtől. – Akárhogy próbálta leplezni, láttam azt a sunyi kis vigyort, ami kiült a szájára, és szinte hallani véltem, ahogy az agya fogaskerekei pörögni kezdenek, ő pedig komplikálásba fog. Csak úgy, mint én.

– Na várjunk csak… – jutott eszembe valami. – Akkor nem te segítettél neki ajándékot választani?

– Nem, nem kért meg ilyesmire.

– Akkor… Talán anyukátok volt. Vagy Hermione. Vagy Angelina. Vagy valaki más… – haraptam be a szám szélét, Ginny pedig gondolom úgy volt vele, hogy rám hagyja. Láttam az üzenetet a szemében, amikor rám nézett; úgyis rájössz majd! Komolyan mondom, hiába volt évekkel fiatalabbnak nálam, úgy éreztem, fejlettebb érzelmi téren, mint én.

– Igen, biztos… Hé, van valami felirat a tetején! – Na, ez új volt nekem. Annyira el voltam merülve a pillangó és Fred hátának bámulásában, hogy eszembe sem jutott megnézni az üveg fedelét. Kíváncsian könyököltem fel az ágyban, és kérdőn néztem a lányra. –„A pillangók nem láthatják szárnyaikat, nem tudják, milyen gyönyörűek is valójában”. Hát ez fura – ráncolta a szemöldökét, én pedig úgy éreztem, mintha leöntöttek volna több tíz vödörnyi karamellel, és abban úszkálnék, aztán átugranék a boldogság tengerébe, és mindezt rózsaszín premier plánban látnám.

– AJ, minden okés? – kérdezte aggódva Ginny, és az arcomra bökött, ami, ha jól éreztem, felhevült, tehát gondolom, elvörösödtem.

– Igen, minden a legnagyobb rendben van. Tényleg fura – feleltem ábrándosan, és a párnára dőltem.

– Talán alapjában véve ilyen volt. Valahogy nem úgy ismerem a bátyám, mint aki ilyeneket írogat. – És kész, Ginny evvel meg is törte a romantikus hangulatom, az elmosódottság és a rózsaszín köd helyére visszajöttek a kontúrok és az enyhe lábszag, ami nem tudom, honnan terjenghetett arra. Talán a fiúk poénból elrejtettek pár zoknit valahol.

– Igen, biztos úgy volt… – vontam meg a vállam, majd kinyújtóztam, hogy visszavehessem a lepkés üveget Ginnytől, amit aztán leraktam az ágy melletti szekrényre.

– Azt hiszem, ideje lenne aludni – szólalt meg Linda, és csak ekkor vettem észre, hogy ők már rég az ágyukban feküdtek, nyilvánvalóan alvásra készülve. Elmotyogtam egy bocsánatkérést, majd egy pálcaintéssel leoltottam a fényt a szobában – ami azonban mégsem tűnt el teljesen. A pillangó enyhe kék fénnyel világított, és így már tényleg pont olyan volt, mint egy zafírkő, amire rásüt a fény. Nem volt zavaró a világosság, sokkal inkább… Hát, erre is csak azt tudom mondani, hogy a gyönyörűen lélegzetelállító kategóriába tartozott. Mondjon akárki akármit, mondjak én akármit, ez volt a legszebb ajándék, amit adni lehet. A pillangó néha ide-oda röpködött, mintha tényleg igazi lenne, és a belőle származó fény miatt el lehetett olvasni a feliratot is, ami az üveg tetejének oldalán futott végig. A pillangók nem láthatják szárnyaikat, nem tudják, milyen gyönyörűek is valójában – ez a mondat visszhangzott a fejemben, és egyre inkább kezdett Fred (vagy George, hasonló a hangjuk, bár az előbbi valószínűbb) hangján szólni. Boldogan hunytam le pilláim…