A Halloweent sosem kedveltem különösebben, csak akkor, amikor gyerek voltam – elvégre, csoki és nyalóka minden mennyiségben, hahó! De ahogy nőttem, úgy közölte velem az Anyám, hogy a „Csokit vagy Csalunk” túl dedós nekem, és egy tinédzserlány már ne játsszon ilyesmit. Megfogadtam, hogy amint különköltözöm, szülök egy gyereket (vagy szerzek egyet egy napra), csak azért, hogy elmehessek vele csokit kunyerálni, hiszen ha meglátják az ajtóban velem, nekem is muszáj csokit adniuk. Muhaha.

Csoki és cukorka nélkül a Halloween nekem csak egy újabb nap volt az évben, amikor semmi más nem ment a TV-ben, mint pocsék horrorfilmek. A TV-ben, igen; mint már említettem, szeretek tisztában lenni a muglik világának történéseivel, ráadásul van egy-két igen okos szerkezetük, mint például a televízió. Nem is tudom, hány hónapig kellett folyamatosan könyörögnöm Anyának egyért! De az „én vagyok az egyetlen lányod” duma végül nála is bejött, és míg be nem kerültem a Beauxbatons-ba, minden Halloweenkor ott terpeszkedtem a kanapén és néztem.

Igazából, kicsit ódzkodtam is attól, hogy a speckó vacsorán megjelenjek-e; nem voltam egészen tisztában azzal, hogy ilyenkor mik a szokások. Az előző, hányingerkeltően édi-bédi és rózsaszín és szivárványos iskolámban mindig idióta jelmezeket kellett kihúznod a Főterem bejárata előtti, elbűvölt ládikából, így az ebéd közben csupa tündért, hercegnőt, vagy sellőt láthattál. Mondjuk, két évvel ezelőtt láttam egy unikornist is… Az a hely maga a fertő, én mondom.

Végül azonban úgy döntöttem, hogy engedek Lee unszolásának, és velük (bizony, ebben benne volt az a vörös hajú illető is, aki mostanában zavarokat okozott az érzelmi radaromon) tartok a partira – és egyáltalán nem bántam meg, a Nagyterembe lépve ugyanis elállt a szavam is, és ott, ahol voltam, az ajtó kellős közepén, lecövekeltem. Az egész étkező az ünnep hangulatához illő külsőbe bújt; óriási méretű tökök lebegtek a levegőben, amik még korábban vígan nődögéltek (csak tudnám, hova!) Hagrid kertjében. Ugyanezen tökök kicsivel kisebb méretben csücsültek az asztalokon, bennük mindenféle finomsággal, szinte érezni véltem, ahogy a pupillám kitágul a sok-sok csokitól, sütitől és cukortól.

– Hé, valakinek folyik a nyála! – szólalt meg mögöttem George, és oldalba bökött. Felnevettem a többiekkel együtt, ám ez a nevetés el is halt, amint nekem jött valaki oldalról; az ember azt hinné, hogy csak a Mardekárosok gonoszak. Ez több-kevesebb részben igaz is, hiszen undok kígyó mind, legalábbis, akiket eddig ismerek, de úgy tűnt, én voltam az egyedüli Griffendéles, akit a saját társai is megjutalmaznak a durvasággal. Angelina Johnson és Alicia Spinnet még mindig nem kedveltek engem, de már réges-régen feladtam, hogy megváltoztassam az álláspontjukat. Nem egyszer fordult elő, hogy „véletlenül” nekem jöttek a hat méter széles folyosón, mikor senki más nem volt ott, vagy pont az én arcomba ugrott a békájuk, amit Átváltozástan órán használtak, hogy a rejtélyes módon az ebédembe kerülő habfürdő és százlábú ízű drazsékról ne is beszéljünk. Az ikrek és Lee is sokat viccelődnek másokkal, én sem vagyok kivétel, de az vicces, és tudom, hogy nem azért csinálják, mert nem szeretnek, sőt, talán épp ellenkezőleg. De ez… Hah. Nincs hozzáfűznivalóm.

– Még mindig nem békültetek ki? Az elég szívás, mert tudod, a kviddics-csapat meg minden… - ráncolta a szemöldökét a mostohabátyám, én pedig sóhajtva megvontam a vállam. A két lány most is úgy nézett rám, mint arra a bizonyos valamire a fűben, ellenben a három mögöttem/mellettem ácsorgó fiúnak ezer wattos vigyorral köszöntek, sőt, még integettek is. Zavart, hogy utálnak, pedig nem is ismernek; ha úgy nem állhatnak ki, hogy váltottunk egymással, normálisan, akár csak két szót is, akkor oké, aláírom. Néha elég nehéz természetű vagyok, de na, nekem sem szokásom másokat gyűlölni, csak azért, mert ők ott vannak azokkal, akikkel én akarok! Bár jobban belegondolva, ha ők lennének állandóan Freddel, George-dzsal és Lee-vel, akkor valószínűleg én is goromba lennék… Hm. Ilyenkor jönne a Mary Sue karaktereknél, hogy elfutok a konyhára, és addig könyörgök, míg nem süthetek egy sütit a lányoknak, hogy aztán szőke loknijaimat az ujjaim között csavargatva odamehessek a lányokhoz, és kibéküljek velük. Én viszont igyekeztem nem Mary Sue lenni, így tehát eszem ágában sem volt ilyesmi; a süti, az még igen, azóta szemeztem egy tányér denevér-díszítésű muffinnal, mióta csak beléptem a terembe. Amint elfoglaltuk megszokott helyeinket, magamhoz is vettem az egész tálat. George próbált belőle lenyúlni két szemet, de a kezére csaptam, így nem próbálkozott tovább. Ami fura volt, az az, hogy Fred viszont igen… Az ő kezére már nem legyintettem egyet se, annyira lefoglalt az, hogy megdöbbenve meredjek rá.

Azon nap/este óta a klubhelyiségben, nem egészen voltak köztünk rendben a dolgok. Egyetlen szó nélkül kettesben maradtam Lee-vel, George-dzsal, de Freddel… Egyszer történt meg, mikor a könyvtárban összefutottunk (biztosan félreértés történt, és épp ki akartak szökni, csak rossz ajtón mentek be – ők meg a könyvtár? Ugyan már!), és ott álltunk egymással szemben, totál kukán két percig, míg a két másik jómadár elment, hogy körülnézzen, merre is van az a kijárat, amit múltkor megtaláltunk, és ami a Tiltott Rengetegbe vezet. Fred is velük akart menni, láttam a szeplős arcán (valahogy újabban egészen vonzódni kezdtem a szeplőkhöz, és eltűnődtem rajta, hogy vajon meddig lehetne velük összekötőset játszani, na meg azon, hogy vajon a teste többi részén is vannak-e – nem vagyok normális, valaki állítson le!), hogy még Lockharttal és Pitonnal is szívesebben beszélgetne, mint velem.

– Hé, AJ! Frednek miért adsz muffint, nekem meg nem? Én mondom, ez egészen egyszerűen nem fair! – méltatlankodott George.

– Te is tudod, hogy miért. Mert szereti~! – énekelte Lee, nekem pedig a torkomon akadt a falat. Akármennyire rajongtam is a csokis muffinért, úgy éreztem, az a legkevésbé fontos dolog a világon. Ne, ne mondd, hogy rájöttek! Most ki fognak nevetni, igen, egészen biztosan, aztán pedig nem fognak többé barátkozni velem, mert egyszerűen nem. Lee-nek mondjuk muszáj lesz, de az lényegtelen, majd belőle is olyan gonosz bátyó lesz, mint Dudley, akiről Harry mesélt! Nem szoktam pánikolni, tényleg nem; de ez most olyan pont volt, amikor a föld alá kívántam magam. Rengeteg forgatókönyv lejátszódott bennem a lehetséges végkimenetről, mind-mind röpke másodpercek alatt. Nekem persze óráknak tűnt, de amint Lee az engem kiakasztó mondata után énekelni kezdte a „két szerelmes pár!” kezdetű, amúgy nagyon gyerekes mondókát, Fred felnevetett a többiekkel együtt, és átkarolta a vállam. Imádkoztam, nehogy elvörösödjek.

– Bizony, engem szeret, mert én sokkalta jobban nézek ki, jobb fej vagyok, és milliószor jobb parti, mint ti ketten együttvéve! Ne is figyelj rájuk, Drágám, ezek a majmok nem érzik át szerelmünk lényegét! – fordult felém Fred, majd megpaskolta a fejem. Egy pillanatig csak meredtem rá – hát ennyi volt az egész? Csak viccelődik, úgy, mint abban az egy hónapban, míg nem hoztuk egymás állandóan kölcsönösen kínos helyzetbe? Szerintem nem is sejtette, hogy mennyire szíven ütött engem az egész – hogy „Drágám”-nak hívott, hogy átkarolt, hogy érezhettem a testéből sugárzó melegséget, a bőre illatát… De mindez csak egy pillanat erejéig tartott, utána máris visszatért a képbe az ebédlő moraja, a tanulók vidám csevegése, az evőeszközök csörgése, az evés-ivás szokásos nesze. Egyetlen pillanatig csak az volt, hogy… Nem fontos. Ez az egész nem fontos. Idióta voltam, amiért túl sokat képzeltem bele pár percbe, amit kettesben töltöttünk.



A vacsora további részét nem hiszem, hogy érdemes lenne ecsetelni. Ettünk, beszélgettünk, nevettünk, én pedig úgy tettem pluszban, mint aki élvezi is ezt az egészet, de közben természetesen teljesen máshol jártam. Nem hiszem, hogy nehéz lenne kitalálni, hol és kivel… Az izgalmas rész azonban csak akkor következett, mikor a lakótornyok felé haladtunk. A fiúk éppen egy kviddics-figurát ecseteltek, ami nekem olyan volt, mint a kínai, de szavaik elhaltak, amint megpillantották a falat. Körülöttünk néma csend támadt, majd izgatott sutyorgás.

FELTÁRULT A TITKOK KAMRÁJA. AZ UTÓD ELLENSÉGEI RESZKESSENEK!

Éreztem, hogy az ereimben meghűl a vér, és ösztönösen a legközelebbi ember irányába húzódtam, menedéket keresve – a Sors úgy tűnt, nagyon szeret packázni velem, ugyanis ki más lett volna ott, mint Fred. Naná, hát persze. Akkor azonban semmilyen negatív gondolatom nem volt, egyszerűen megdöbbent és egy kicsit (nagyon) ijedt voltam. Nem mindennapi látvány ez a vérrel írt felirat és a lelógó macska a falon, és ijedelmemen az ezt követő kis közjáték sem segített Friccsel és a Trióval. Feltűnt a vacsoránál a hiányuk, de az ikrek rögtön mondták is, hogy Ron mesélt nekik valamit Félig Fej Nélküli Nick kimulásnapi partijáról, és egy kicsit méltatlankodtak is, hogy ők nem mehettek – azt azonban soha, semmilyen körülmények között nem feltételeztem, hogy ők állhatnak a dolgok mögött. Ezzel azonban, úgy tűnt, nem mindenki volt így – köztük Frics sem.

Aggódóan összevont szemöldökkel, enyhén tátott szájjal néztem végig, ahogy Harry, Ron és Hermione elvonul a tanári kar társaságában. Ha Lee nem rángatja meg a vállam, valószínűleg ott szobrozok még egy darabig; vagyis, szobrozunk, többes szám: Fred ugyanis szintúgy mozdulatlanul állt, csak számomra megnyugtatónak ható lélegzése jelezte, hogy még él. Nem kellett felnéznem, hogy tudjam, engem néz, vagy még inkább a fejem búbját, ugyanis már ekkor magasabb volt nálam. (Az elkövetkező évek pedig csak növelték a magasságkülönbségünket, de ez még későbbi sztori.)



A többi diák már rég visszaért a hálókörletükbe, mikor mi beléptünk a portrélyukon. Nem volt túl sok kedvünk szórakozni, többé már nem; csak egy macska volt, és mégis, többet jelentett ez holmi csínynél. Nem, ez nem volt vicces, egy cseppet sem. Bár a szemeimre mintha ólomsúly nehezedett volna, és a fejem is fájt egy kicsit, az ágyamban fekve mégsem tudtam elaludni, ami nálam nagy szó – bárhol, bármilyen körülmények között képes vagyok bevágni a szunyát. Így történhetett meg, hogy valamikor a hajnali órákban levánszorogtam a klubhelyiségbe, és ott találkoztam Lee-vel.

– Elférünk ám ketten is. A te egód nem akkora, mint a Balhés Párosé. – A fiú rekedtes hangja (a mutálás és a kiszáradtság egyaránt belesegített) szinte visszahangzott a kihalt szoba falai között, melynek csendjét csak a tűz ropogása szakította félbe. Valószínűleg hallotta a lefelé igyekvő, majd megtorpanó lépteimet, pedig igyekeztem halk lenni; aztán, egyébként helyesen, arra következtetett, hogy el akarom húzni a csíkot. Egy pillanatig még hezitáltam, majd megadóan sóhajtottam, és leültem az általa kínált helyre, maga mellé.

– Na, mesélj. Mi a gond? Te sem tudsz aludni a Mrs.Norrisos eset miatt? – tette fel szinte azonnal a kérdést, mire újfent sóhajtottam egyet. Alig-alig lépett csak elő a bátyámmá, mégis, már jobban ismert, mint a szüleim, pedig nekik aztán kijutott belőlem bőven. Ez kezdett idegesíteni, hogy őszinte legyek – nem szeretem, ha belém látnak.

– Igen. Tudom, hogy csak egy macska, meg minden, de hogy valaki ilyet csináljon… A Titkok Kamrája… Tényleg, amúgy, pontosan mi is a helyzet a Titkok Kamrájával? Kicsit homályos az egész. Felvilágosítanál? – kérdeztem érdeklődve, a késői órához képest egészen elevenen. Ő szelíden elmosolyodott, és egyik kezét feltartva szorosan maga mellé invitált, majd átkarolt, én pedig a tűzbe nézve hallgattam. Egy darabig.

– Szóval, azt ugye, te is tudod, hogy négy alapítója volt az iskolának:Griffendél Godrik, Hollóháti Heléna, Hugrabug Helga, és Mardekár Malazár. Koruk legerősebbjei voltak ők, igazi nagy varázslók…

– Ez egészen olyan, mintha Hermione mondaná… - szúrtam közbe.

– Kérlek, ne sértegess! – intett le azonnal, majd folytatta.
Valószínűleg tényleg be kellett magolnia egyszer, de ezután úgy döntött, visszavált a saját stílusára. – Szóval, nagy varázslók és boszorkányok voltak ők, ez a lényeg. Hárman frankón megvoltak egymással, de a negyedik különcködött…

– Miért érzem úgy, hogy ez a Malazár fickó volt?

– Ó, ne már, ne szólj közbe állandóan! Most én mesélek!

– Mesélsz? Ez inkább olyan, mintha az egyik haverodnak regélnél egy ivós-sztoriról…

– Miért, te nem a haverom vagy?

– A húgod vagyok.

– De nem igazából, csak… Ó, mindegy, most hagyjál már kibontakozni! Tehát… Mardekár Malazár mániája volt, hogy csak Aranyvérűek járhassanak az iskolába. A többiek ezt nem engedték, és jól elűzték a tatát, aki erre még fortyogott valamit, és közölte, hogy van itt egy elrejtett szobája, a Titkok Kamrája, amit majd kinyit a méltó utód, és akkor megtisztítsa az iskolát.

– Tisztítsa? Mi vagy te, ember, kocsis?!

–… Borzalmas mesehallgató vagy – csóválta meg végül a fejét sóhajtva, de láttam, hogy ott bujkált az a vidám mosoly a szája sarkában, engem nem tudott átverni! Ezek után pár percig csend telepedett közénk; én a hallottakat emésztettem, Lee pedig, gondolom, gondolkodott. Bár ki tudja, az is lehet, hogy simán csak bámult maga elé, és pihent, nekem megnyugtató volt a közelsége, és ez a lényeg.

– Hé, Lee…

– Hm?

– Mondd csak, honnan tudja az ember, ha szerelmes? – Ez a kérdés láthatólag nagyon megdöbbentette Lee-t, mert elég rendesen összerezzent.

– Mi?! Mármint… AJ… Ugye nem dőltél be te is Lockhart nyálas dumájának? – kérdezte félve, én pedig hitetlenül felnevettem.

– Neeem, dehogy! Előbb megyek vissza az erdőbe, és falatom fel magam azokkal a pókokkal. Nem, ez csak egy… Kérdés volt.

– Ó, oké. Hát, fogalmam sincs. Szerintem mind őrültek vagyunk, és ha találunk valakit, akinek az őrültségi szintje kompatibilis a miénkkel… Na, az a szerelem.

Fiúktól sose kérjetek tanácsot érzelmi téren – akármekkora analfabéták vagytok, ők még rosszabbak. Vagy ha nem, akkor melegek. De most az egyszer igazat adtam neki; talán lehet benne valami; az őrültség Fred Weasley jellemzője volt.

Egyszerűen nem értettem önmagamat. A szerelem, amennyire én tudom, egy nagyon erős érzelmi kötődés, amit egy hormon vált ki, ezért lehetséges az a bizonyos „szerelem első látásra” dolog, ami velem nyilván nem volt meg. Elvégre, úgy az első pár hétben nem gondoltam másként egyik Weasley-ikerre sem, mint egyszerű barátként, nagyon jó, de szigorúan barátként. Vagy lehet, hogy már akkor is teljesen el lettem volna tévelyedve? Nem vagyok az a túlérzelgős típus, nem öntötte még el az agyam a rózsaszín köd, és egészen biztos voltam benne, hogy ez nem szerelem, nem lehet szerelem. Mégis, akárhányszor megláttam Fredet - és valahogy ösztönösen tudtam, hogy ő az, nem pedig George -, furán reagált a testem. A szívem hevesen dibi-dobizni kezdett, a hasamban őrült módjára csapdostak a pillangók, a tenyerem izzadt, és az agyam hol azon kattogott, hogy milyen jól áll rajta a talár (mert amúgy nem látom abban minden nap, á, dehogy), hol pedig azon, hogy vajon észreveszik-e ezt a többiek. De ez egészen egyszerűen nem lehet szerelem! Tizenöt évesek vagyunk, az Isten szerelmére, jóformán gyerekek. Biztos csak valami tinédzser-dolog, igen-igen, olyan jön is és megy is, a sok hormonális változás a testemben és hasonlók… Nem, ez nem lehet szerelem.

…

Ugye?



Ezek után még nagyjából egy órát voltunk azon a kanapén, teljes csendben, és a gondolatainkba mélyedtünk – vagyis, itt már helytelen a többes szám, mert én gondolkoztam, Lee pedig bealudt, vagy legalábbis nagyon furán vett levegőt. Ilyen horkolást még az életben nem hallottam – féltem is, hogy súlyos beteg, vagy ilyesmi. Csúnya lett volna, ha vígan tanakodom arról, vajon miért is szerelmes az ember, hiszen hülyeség az egész, eközben pedig ő nem annyira csendben meghal mellettem. Végre szereztem magamnak bátyust, eszem ágában sem volt hagyni, hogy meghaljon! De ellenőriztem, és csak horkolt - minden elismerésem a szobatársaié. Lehet, hogy inszomniásak. Majd megkérdezem tőlük, döntöttem el.

- A titok nyitja az, hogy előbb kell elaludnod, mint ő. Ha alulmaradsz, és ő előbb bevágja a szunyát, akkor másnap mehetsz büntetőfeladatért, mert száz százalék, hogy bealszol McGalagony vagy Piton óráján, még akkor is, ha aznap nincs velük órád – felelt George a kérdésemre pár nappal később, mikor eszembe jutott. Az órák közti szüneteket néha az udvaron töltjük, most azonban, mint az utóbbi időben mindig, esett, mintha dézsából öntenék. Így tehát a logikus döntés az volt, hogy az Északi Toronyban lévő Jóslástan terembe vezető lépcső kellős közepén lecsücsülünk, és fújunk mindenkire, aki átesik rajtunk. Én egy sorban ültem George-dzsal, lévén nem voltam hajlandó Fred mellé ülni (ezt hangosan nem mondtam ki, de gondolom elég egyértelmű volt, mikor nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagytam, ha volt mellette hely), így a másik két fiú az alattunk lévő lépcsőfokon foglalt helyet – könyörgöm, volt mellettünk 50 egész centi, na már, hogy nem tudnak elmenni! Mindenesetre, az egészen jó volt, hogy a mardekárosok fújoltak ránk – a felirat óta mindenki fújt mindenkire, egyébként. Voltak, akik csak ízetlen tréfának vélték a dolgot, de olyanok is akadtak, akik nagyon komolyan megijedtek tőle; nekem személy szerint még nem sikerült állást foglalnom.

– Éhes vagyok. Nincs nálatok egy kis Wellington-bélszín? Valahogy ahhoz lenne hangulatom – jegyezte meg ábrándosan Lee, mi, többiek, pedig egy emberként fordultunk hátra és „hahó, komolyan, miért lenne nálunk?!” pillantásokat lövelltünk felé, mire csak sóhajtott egyet, és az ablak felé fordult. Néha kételkedtem az épelméjűségében.

– Gáz ez a Mrs. Norris ügy. Frics amúgy sem volt százas, de most totál rászállt mindenkire, főleg ránk. Ó, miért kell ennyire híresnek lennünk? – tette fel a költői kérdést Fred.

– Szerintem a hírhedt jobb kifejezés lenne – szúrtam közbe, de igyekeztem nem rá nézni. Szokásommá vált, hogy ha csak hozzá beszélek, mindig találok más érdekes dolgot: az ebédemet, a könyvet, vagy jelen esetben az esőcseppek versenyeztetését az ablakon. Sosem az ért be előbb, mint amelyikre fogadtam volna – jegyzet magamnak, hogy soha a büdös életben ne menjek hazardírozni.

– Mindegy. Tegnap is, ártatlanul mentünk a folyosón, és odalépett elénk, vérben forgó szemekkel, azt kérdezgetve, hogy miért van ilyen szépen megfésülve a hajunk. Ha nem jön arra Dumbledore, akkor tutira elvitt volna minket büntetőmunkára Hagridhoz. Meg is fogom mondani Anyának, hogy azért nem fésülködöm, mert nincs kedvem bundimunokat hajkurászni.

– Megennék egy egész marhát… Kár volt lemaradnom a reggeliről… - szólt közbe Lee, aki úgy tűnt, még mindig a kajákon kattog. Első órán elpanaszolta, hogy még mindig Angelinát fűzte, de csak nem akart elmenni vele randizni a Mézesfalásba. Már alig vártam az első kirándulásunkat; mindig ódákat zengtek róla a többiek, és már én is kíváncsi voltam Roxmortsra, bár persze én nem randizni akartam menni.

– Ha szerzel egy marhát, Merlin engem úgy segéljen, tüzet rakunk, és megsütjük nyárson – mosolyodott el George, de ő nem tudta, amit én; hogy ilyet sosem szabad mondani Lee-nek, mert tuti, hogy komolyan veszi. És igazam lett.

– Szerintetek feltűnő lenne egy? Ott, valahol az óratoronynál lévő udvarban… Hm, marhahús… - Bár én vele ellentétben reggeliztem, még az én nyálam is összefolyt a finom, ropogósra sült hús gondolatára, és úgy tűnt, az ikrek sincsenek ezzel másként. Álmodozásunkból torokköszörülés rántott ki minket, a gond csak az volt, hogy nem egy másik diáktól származott – hátrafordulva McGalagonyt láttuk meg.

- Á, szép napot, tanárnéni! Akarom mondani, tanárnő… Mondja csak, maga is kér egy kis Wellington-bélszínt? – kérdezte Fred mosolyogva, de látszott rajta, hogy fél a tanártól. Nem gond, mert mindenki más is.

- Örülök, hogy ilyen jó kedvük van, Weasley és Jordan urak. És magának is, Miss Cook. Feltehetnék egy kérdést?

- Mondja csak, tanárnő.

- Maguk szerint mit jelent az, hogy senki nincs már a folyosókon, csak maguk és én, de nem traccsolni szeretnék?

- Öhm… Öt pont a Griffendéltől? – vetette fel Fred, mire McGalagony pupillája összeszűkült, és olyan gonoszan nézett ránk, ahogy a nagyik szoktak, mikor rajtakapnak, hogy cukorkát eszünk ebéd előtt. Nem kellett mást mondania, már pattantunk is fel és kettesével-négyesével (nekem csak a kettő ment, de az ikrek olyan laklik voltak, hogy simán megbirkóztak egyszerre kétszer annyival is) szedve a fokokat megiramodtunk a tanterem felé. Már mindenki ott ült bent, a mardekárosok gúnyosan, míg a griffendélesek mérgesen néztek ránk – késtünk, szóval biztosak voltak benne, hogy levonnak pontot tőlünk. És igazuk lett – Trelawney professzor a világ legbénább jósa lehet, mert nemhogy belenézett volna a varázslatos kis gömböcskéjébe, inkább ránk nézett pápaszemüvege mögül, és megkérdezte, hol voltunk. Erre Lee rávágta, hogy „Hát nem maga a jós?! Ember…”. Szemtelenségért és késésért összesen tizenöt pontot vontak le tőlünk. Hát, ez is csak egy átlagos, októberi nap volt.