Összenéztünk, s nagyot nyelve néztünk fel. Az, amit láttunk, rosszabb volt, mint a rémálmokban...

Megvan az a kép, mikor a filmek főhősei szembetalálkoznak a legnagyobb félelmükkel, majd a női szereplők felsikítva bevetik magukat az erdőbe? Na, én is közel álltam ehhez. Nem sok mindentől félek az életben – nincs magasságtól való félelmem, nem félek a sötétben, és a kígyóktól meg egyéb csúszó-mászóktól sem rettegek, melyektől a legtöbb lány (de nagyon sok fiú is) hidegrázást kap. Azonban, mikor több száz, hacsak nem több ezer hatalmas pókkal találja szemben magát az ember lánya, hajlamos megfeledkezni arról, hogy bizony neki otthon van egy pókja. (Merthogy nekem van. Apámnál tartom, mert anya egyszer majdnem szívrohamot kapott, mikor meglátta nálam.)

Én teljesen ledermedtem. A vér meghűlt az ereimben, egyszerre fáztam s izzadtam. Az agyam valahogy kikapcsol néha-néha, ez talán valami túlélési reflex, de behunytam a szemem, s amint kinyitottam már az erdőben futottam. Szorosan mellettem ott loholt Lee, s néha-néha, az ágak sűrűjének közepette felfedeztem az ikrek vörös haját is. Nem kellett hátranéznem ahhoz, hogy tudjam – a pókok a nyomunkban jártak. Ahogy a Fredék által előrehajlított ágak visszacsapódtak, felkarcolták bőrömet, s nemegyszer botlottam meg a kiálló fagyökerekben, vagy akadt fent a hajam a levelek és ágak között. Kétségbeesetten próbáltam felidézni mindent, ami csak segíthetett.

Nagy, fekete szőrös pókok – tehát valószínűleg Acromantulák. A besorolásuk XXXXX, tehát nem kéne leállni bratyizni velük.

Akárhogy próbáltam, nem tudtam felidézni ennél többet, s ezen valószínűleg a folyamatos csetlésem-botlásom sem sokat segített. Lélekszakadva rohantam, mikor hirtelen valami elállta az utamat, s elestem. Ekkor pillantottam meg, hogy a valami George volt, és ő is seggre huppant. Fred és Lee is ott állt, mindketten térdükre támaszkodva lihegtek.

– Merlin szakállára, miért álltatok meg? – fújtattam dühösen, mire Fred rám nézett.

– Itt már jártunk, legalább kétszer. Ez egészen biztos, mert azt a fát fejeltük le, először én, majd George, ott – bökött egy félig elkorhadt fa felé, mely srégen állt két másik között.

– Azt akarod mondani, hogy körbe-körbe rohangálunk? – kérdezte Lee hitetlenkedve, miközben lassan én is felálltam. Körülnézve egy kicsit tényleg ismerős volt ott egy-két fa, meg a szikla is, amin akkor George ült.

De hát ez egy erdő. Nem is áll másból, mint fából meg sziklákból. Na meg pókokból.

Ekkor jutott eszembe az, hogy elvileg mi a pókok elől kezdtünk menekülni, azonban sehol nem láttam őket, vagy hallottam mozgást. A mugli filmekben ilyenkor jönne az, hogy benyögöm: Nagy a csend. Túl nagy.

– Attól tartok. Bármekkora szívfájdalom is, a Tiltott Rengeteg ezen részét nem ismerjük, az indulási pontunktól pedig elég messze kallódtunk – vonta meg a vállát Fred, s figyelmem nem kerülte el folyamatos félre-félre nézegetése.

– Szóval, ha jól értelmezem, az a nagy büdös helyzet, hogy eltévedtünk, Acromantulák ólálkodnak a közelben, ráadásul segítséget sem hívhatunk, mert annak tuti nagy balhé lenne a vége, esetleg akár kicsapás. Na már most, akkor hogy tervezitek megoldani a helyzetet? – vettem erőt magamon, s helyzetelemzésem után nekidőltem az egyik fának.

– Nos, talán…

– Hát igen…

– Az úgy… ja nem, mégsem jó…- hebegték-habogták az ikrek, szégyellve, hogy híres terv-szövő agyuk csütörtököt mondott. Már épp megszólaltam volna, mikor Lee hirtelen lebukott. Akkor már leesett a dolog, mikor láttam, hogy valami húzza hátrafelé. Na meg a kiabálása is arra tett tanúbizonyságot, hogy nem szórakozik velünk. Egy emberként kaptunk utána, Fred és George megfogták a két kezét, ám a pók hálója erősebbnek bizonyult.

– Re… Reducto! – kiáltottam a pálcámat a pókra szegezve, mire az repült jó pár métert, a fonál pedig elszakadt. A bátyám falfehér arccal állt fel (ami néger lévén eléggé csak ellentmondásos), s miután megbizonyosodtunk arról, hogy még egyben van, szaladni kezdtünk.

– AJ! – hallottam a hátam mögül valamelyik Weasley hangját, s azt követően rántást éreztem a karomnál, majd újra a földre kerültem. A fejem hátrafordítva Fredet pillantottam meg, ahogy a karomat fogva mögöttem ült, s meredt előre. Akkor láttam csak meg azt a hatalmas pókot, mely csupán egy-két méternyire állt tőlünk, s dühösen csattogtatta a csáprágóit.

– Megzavartátok a nyugalmunkat – hallottam egy hangot, s időbe telt, mire rájöttem, a pók beszél. Tudtam, hogy egyes Acromantulák képesek az emberi beszédre, bár igen csekély a számuk. Mondjuk a tankönyvünk szerint itt sem kéne lenniük… – Az erdőben nem sok élelmet találunk. Kénytelen leszek megengedni a gyermekeimnek, hogy felfaljanak titeket. Már nagyon éheznek. – Láttam, ahogy a kisebb-nagyobb pókok egyre gyülekeznek körülöttünk, de én valahogy nem kezdtem el pityeregni s nem ajánlottam fel magam önként szegény „kicsi” pókoknak.

– Fred… Ez a pók beszél…- nyögte a hátunk mögül George, mire a hatalmas Acromantula valami horkantás szerű hangot hallatott.

– Miért vagy ezen úgy meglepődve? Én nem vagyok egy ostoba háziállatka, ame…- A mondatát már nem tudta befejezni, ugyanis hirtelen a minket körülvevő pók-négyzet egyik oldalából a pókok elrepültek, s megláttuk azt, melyet abban a pillanatban Merlin ajándékának véltünk – egy kocsit.

– Apa autója! – kiáltottak fel az ikrek, s azon kaptam magam, hogy már az autóban ülök hátul.

– Gyerünk már George! Indíts, indíts! – sürgette Lee, aki az anyósülésen foglalt helyet.

– Indítom, indítom! - reagált vissza dühösen, de az említett tevékenységre nem volt szükség, a kocsi magától elindult, elcsapva az elénk kerülő pókokat. Nem mertem felnézni, nem akartam látni, ahogy a kocsi száguldozik a fák között, a pókok dühösen utánunk vetik magukat, s mi pedig tehetetlenül ülünk az autóban. Tisztán hallottam (és éreztem), ahogy a pókok a kocsira vetették magukat, ám lecsúsztak róla, a makacsabbakat pedig egy-két jól irányzott varázslattal a többiek visszarepítették a földre. Görcsösen kapaszkodtam a mellettem ülő Fred kezébe, aki hagyta, s szemeimet kinyitva láttam, hogy bíztatóan rám mosolyog, majd azonnal visszatemetkezik a kőbálvány-maszkja mögé. Sejtettem, vagyis sokkal inkább tudtam, hogy fél, de nem akarja annyira kimutatni. Valamiféle pasi dolog, amit mi, nők, nem érthetünk meg. A szívemről hatalmas kő esett le, mikor a fák teljesen kikerültek a látómezőnkből, s elénk tárultak Roxfort tornyai. Ez azonban nem tartott sokáig, hirtelen erős lökést éreztem, a következő pillanatban pedig már kint is ültem a földön, meglepett arckifejezéssel. A többiek is így jártak, s mind a négyen csak néztünk az eltávolodó kocsi után.

– Azt hiszem… Hogy ezt megúsztuk! – jelentette ki hatalmas vigyorral az arcán George, s miután rájöttünk, a veszély elmúlt, mi, többiek is elvigyorodtunk.

– Én meg azt hiszem, hogy nem! – dörmögte egy hang a hátunk mögül, s konstatáltuk, hogy igaza van…



Hagrid kunyhójában ültünk mind a négyen, Fred és George pedig felváltva ecsetelték a történéseket a vadőrnek.

– Szóval megtámadtak titeket? Komolyan? – hitetlenkedett az óriás, mi pedig bőszen bólogattunk.

– Sőt, az egyik pók még beszélt is! – bizonygatta Lee, mire Hagrid felkapta a fejét.

– Beszélt a pók? – Erre megint csak bólogatás volt a válasz. - Ó, istenem, Aragog, te buta lény…

– Na egy pillanat! Aragog? Annak az izének már neve is van? – pattantam fel, ezzel kissé meglökve az asztalt.

– Hát persze, hisz ő az én… Már megint fecsegtem! – csapott a homlokára Hagrid, majd az órára nézve elkerekedtek a szemei. – Már ennyi az idő?! Azt hiszem, ideje lenne elindulnotok a kastélyba. Ha bárki megállítana, mondjátok, hogy nekem segítettetek. – Ellenvetésünk nem volt ez ellen, de azt furcsálltam, hogy büntetés vagy figyelmeztetés nélkül elengedett minket.

– Miben fogadjunk, hogy az az izé… Vagyis Aragog Hagrid egyik kis kedvence? – ráncolta a homlokát George, a többiekkel pedig teljes egyetértésben bólogattunk. Ásítozva haladtunk a kapu felé, mikor Fred hirtelen elmaradt mellőlünk.

– Stop. Hogyan fogunk mi bejutni? – kérdezte, miközben értetlen, na meg kicsit kómás fejjel nézett ránk. – Frics biztosan keres még minket.

– Hát… talán menjünk be a főkapun – meredt rá Lee, mire George elvigyorodott.

– Frankó ötlet. Rögtön kopogjunk is be? – ironizált.

– De hát ti már rengetegszer kiszöktetek, nem? Akkor hogy jutottatok vissza?- kérdeztem, hiszen az ikrek szökéseit már akkor szinte legendák övezték a Roxfortban, pedig még csak négy éve jártak oda.

– Na igen. De akkor vagy Roxmortsba szöktünk le, vagy az iskolán belül lófráltunk, vagy pedig a Tiltott Rengetegben. Oda gondolom egyikünk sem szándékszik visszamenni, de javítsatok ki, ha tévedek. – Szinte nem is volt kérdés, hogy arra nem fogunk visszajutni.

– Hm… És mi lenne, ha bemásznánk valamelyik ablakon? – morfondírozott tovább Lee, nem törődve George korábbi beszólásával.

– Ne mondj már ilyen… jó terveket! – világosodott fel hirtelen Fred, majd értetlenkedő tekintetünk látva elmagyarázta.

– Csak meg kell fordulnunk, és azon az udvaron át bejutni a kastélyba, ahol még elsőben a repülésórák meg voltak tartva. Ott a folyosók nyitottak, és ritkán ellenőrzik őket.

– Ez bejöhet! Csak vigyázni kell a fúriafűzre. Elég goromba egy fa – bólogatott George, majd a vezetésükkel elindultunk az említett irányba. Szerencsére egyéb fennakadás már nem volt, a fa sem kötött belénk, s könnyedén bejutottunk a folyosókra, majd halkan osontunk tovább. Az SVK toronyból igyekeztünk minél hamarabb kikerülni, közben folyamatosan figyeltük a Tekergők Térképét. A lépcsők még szeszélyesebbek voltak, mint nappal, és a Kövér Dáma sem fogadott minket túl szívélyesen. A klubhelyiségbe belépve teljes csend vett körül minket, a tűz azonban lobogott a kandallóban.

– Kipróbáljuk a varázsigét, és majd reggel szólunk, működött-e! – intettek búcsút a fiúk, én pedig elindultam a hálótermünk felé. A lehető leghalkabban nyitottam, majd zártam be az ajtót, és nem is vettem észre mennyire fáradt vagyok, míg be nem dőltem az ágyamba.



Másnap elég későn ébredtem, akkor is Ginny segítségével.

– A többiek már lementek reggelizni, de én még gondoltam felébresztelek – mosolygott, én pedig ásítva ültem fel az ágyban. Mikor magamhoz tértem, kapkodva kezdtem öltözködni.
– Legközelebb talán hamarabb kéne lefeküdnöd, akkor nem kell reggel kapkodnod. – Mozdulataim közben lefagytam, majd a vörös kislányra néztem.

– Tessék? Ti észrevettétek, hogy nem vagyok itt? – kérdeztem elhűlve, hiszen akár be is köphettek volna, amiből büntetés lenne. Az pedig a második napomon nem jött volna túl jól.

– Igen. Katie rosszul lett az éjszaka közepén, erre mindannyian felébredtünk, s ekkor vettük észre a hiányodat. De nyugi – mondta gyorsan, látva ijedt nézésem-, nem szóltunk senkinek.

– Huh. Oké, rendben – nyugodtam meg, majd gyorsan felcopfoztam a hajamat, és elkönyveltem magamban, hogy az első órám SVK lesz. Ginnyvel együtt indultunk le a Nagyterembe, s közben egész végig vigyorgott. Ezt már én sem hagyhattam szó nélkül.

– Mi az? Miért vigyorogsz? – kérdeztem, mire ránézett.

– Jól gondolom, hogy a bátyáimmal lógtál el?

– Ó… Hát, igen, azt hiszem, jól gondolod. Bár így visszagondolva, maradhattam volna az ágyban.

Már csupán néhányan reggeliztek az asztaloknál, azonban rögtön kiszúrtam az ikreket és Lee-t, akik egyáltalán nem siettek az evéssel. Ginnyt magam után húzva lehuppantam melléjük, s köszönés után elkezdtem megkenni egy pirítóst.

– Aj, képzeld! A tegnapi kis kalandunk teljesen sikeresnek bizonyult – lelkendezett Fred, mire Ginny tágra nyílt szemekkel nézett ránk.

– Milyen kaland?

– A varázsige hatásos volt, tegnap este kipróbáltuk – folytatta George, figyelembe sem véve húguk kérdését.

– Milyen varázsige?

– Szóval mégsem hiába falattuk fel magunkat majdnem a pókokkal – sóhajtottam, s legyűrtem a pirítósom utolsó falatját.

– Pókok? – kérdezte rémülten a kislány, mire az ikrek csak legyintettek.

– Még kicsi vagy ehhez, Ginny – ezzel felálltak, majd csatlakoztam hozzájuk, és elindultunk az SVK terem felé. Mondhatnám, hogy belépve azt láttam, amire számítottam, de ez azért túlmúlta elképzeléseim Gilderoy Lockharttal kapcsolatban. A terem tele volt az ő képeivel, melyek mosolyogtak, integettek, pózoltak a beérkezőknek. A belépő lányok többsége olvadozva figyelte a képeket, ez alól egy hugrabugos lány volt kivétel, meg persze én. Nem tudom, a többiek mit gondoltak olyan vonzónak egy önimádó, szexuális beállítottságát tekintve elég erősen kétértelmű személyen. Leültem Lee mellé, egészen hátra a teremben. Amint belépett rajta a tanár, rögtön éreztem, hogy hosszú óra lesz…