Mire vége lett a Mágiatörténetnek, már volt egy listánk, melyen már 20 ötlet szerepelt (volt több is, de közösen kiegyeztünk, hogy azok megvalósíthatatlanok).

Mind a négyen elégedetten néztük a pergament, immár a Griffendél klubhelyiségében ülve.

– Szip-szip. Mintha a gyermekünk lenne. Igaz, Freddie? – tettetett sírást George, majd olyan mozdulattal törölte meg a szemét, mintha könnyeit törölgetné.

– Bizony, Georgie. Már csak az a kérdés, hogy melyiket valósítsuk meg először. Hiszen lassan vége az első napnak, és még semmit nem csináltunk!

– Igen, igen. A végén még azt hiszik, kiestetek a gyakorlatból. Szóval? Bökjünk rá egyre találomra? – kérdeztem rájuk nézve, mire ők csak bólintottak. Letettük a listánkat egy asztalra, majd Lee-re bízva az egészet, arrébb álltunk. Fred hátulról befogta a szemét, én George-dzsal pedig izgatottan vártam. Végül rábökött az egyikre, mely a 19-es számot viselte: "19.: Megbűvölni egy hatalmas játék mackót, hogy kergesse Percyt, azt kiabálva, „Kiszívom a véredet!”. Fred és George összevigyorogtak, majd megkértek, vegyem el Ginny játékmaciját. Bár nem szívesen „loptam” a lánytól, megtettem, egy óra múlva pedig Percy már a gyengélkedőn feküdt. Nem, nem szívta ki a maci a vérét. A magyarázat annyi, hogy mikor berontott a Nagyterembe, ahol elkezdte ordibálni „Egy gonosz maci ki akarja szívni a véremet!”, Flitwick professzor felküldte megnézetni a fejét Madam Pomfreyval, nem ütötte-e be valahova. Ugyan rajtunk kívül senki más nem tudta az okát, és mi ezen nagyon jót derültünk. Arra a napra nem terveztünk más csínyt, így a vacsoránál már csak Percy villámló tekintetén tudtunk nevetni (aki persze rájött, vagy legalábbis sejtette, hogy öccsei keze van benne).



Mikor eljött a takarodó ideje, alig tudtam úgy tenni, mintha aludnék. Vártam, hogy éjfélt üssön az óra (tiszta Hamupipőke-fíling, nem?), majd mikor ez megtörtént, a lehető leghalkabban bújtam bele a cipőmbe, és húztam fel gyorsan egy farmert meg egy pólót. Leosontam a lépcsőn, az alsó lépcsőfokon pedig kikémleltem, majd nyugtáztam, hogy tiszta a levegő. A három „idegenvezetőmnek” nyomát sem láttam, így halkan leültem a fotelbe (mert én ilyet is tudok, meg hangosan is le tudok ülni). Valószínűleg megint elbóbiskoltam, mert csak arra eszméltem, hogy hirtelen egy rántást éreztem, majd a plafont láttam, s végül bukfenceztem kettőt hátra. A hisztérikus, ugyanakkor halk nevetésből rájöttem, hogy valamelyik fiú megfogta a fotel alját, engem pedig kiborított belőle. Két perccel később már én röhögtem rajta (szintén pantomim verzióban), ahogy a fal melletti asztalra támaszkodott egyik kezével, másikkal pedig azt a helyet fogta, ahol minden fiú sebezhető.

– Na most, hogy nemzőképtelenné tetted George-ot, talán indulhatnánk is – szólalt meg Fred, és meglobogtatta előttem a Tekergők Térképét. Arcomon hatalmas, levakarhatatlan vigyor jelent meg, akárcsak a többiekén (George-ot kivéve, persze). Lassacskán botorkáltunk lefelé a lépcsőkön, s néha-néha megálltunk megnézni a térképet, nem jön-e valamelyik tanár arrafele. Ránk mosolygott a szerencse, meg Merlin is velünk volt, szóval eggyel sem találkoztunk útközben. Mivel még nem jártam be az egész kastélyt, Fredéknek sokszor el kellett rángatniuk a különböző szobrok és faragványok elől annak érdekében, hogy Frics ne találjon ránk.

A könyvtárba lépve kellemes könyvtárszag csapott meg – a könyvek lapjainak illata, amit imádtam. Tudniillik ugyanis, hogy nagyon szeretek olvasni, a mugli pszichológusok szerint a képzelet világába menekülök a való élet elől, mert a szüleim válása megviselt, vagy mi a szösz. Ahogy megláttam azt a temérdek könyvet, ami a Roxfort tulajdonát képezte, rájöttem, hogy elég gyakori vendég leszek itt. A bámészkodás közepette észre sem vettem, hogy elértünk egy vasajtószerűséghez, amit Lee-ék halkan kinyitottak, majd intettek, hogy kövessem őket. Valahogy a kapu önmagában is azt jelképezte a szememben, hogy tilosban járunk, de a tábla („BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL!”) minden kétségemet eloszlatta. Ezzel mit sem törődve mentem a többiek után, és amint beléptem, végigfutott a hátamon a hideg. Az okát nem tudtam, de valahogy rossz érzésem támadt… (Drága ti, akik ezt olvassátok – MINDIG hallgassatok a megérzésetekre, arra a kis belső hangra. Higgyétek el, jobban jártok.)

Kettes csoportokra oszlottunk, én George-dzsal, Lee pedig Freddel kezdte átnyálazni a könyvek címeit. Sok érdekes (és félelmetesnek hangzó) címen futtattam át az ujjaim, s már a második sornyi könyv végénél tartottam, mikor hangokat hallottam. Nem foglalkoztam vele, de amikor másodjára majd harmadjára is hallottam, bevallom, kicsit megijedtem. George-nak nem szólva semmiről leraktam a könyvet, majd pálcámat magam elé szegezve megindultam a sor vége felé. A szívem a torkomban dobogott, az adrenalin száguldozott ereimben, s mikor a végére értem, hirtelen…

– Megvagy! – fogta meg a karomat Fred, s közben a gyér fényben is jól láthatóan vigyorgott. Azt hittem, hogy én ott helyben kettéátkozom, de legalábbis teszek róla, hogy ne lehessen gyereke.

– FRED! A szívbajt hoztad rám! Ha még egyszer ilyet csinálsz… - kezdtem volna fenyegetőzni, de befogta a számat a szabad kezével.

– Nyugalom, Aj. Csak szólni akartunk, hogy minden valószínűség szerint megvan a könyv – felelte valahonnét Lee, majd a feje is feltűnt az egyik sor mögül. Mindhárman odamentünk, s enyhe fényt gyújtottunk a pálcánk segítségével. A könyv már régi volt, és látszott, hogy jó ideje nem is használták (ezt a rajta lévő porból gondoltam). A címet nem tudtuk elolvasni, ugyanis lekopott az aranyszínű festék, de az biztos, hogy a „bűbájok” szó szerepelt benne. Ahogy kinyitottuk, azonnal rájöttünk, jó helyen keresgélünk. Egymásra vigyorogtunk, majd elkezdtük olvasni az elejétől. Mindenféle varázslatok voltak benne, rontásokhoz és csínytevésekhez alkalmasak egyaránt. Éppen nagyon belemerültünk, amikor csoszogó lépteket hallottunk a távolból, majd macskanyávogást. Ijedten néztünk össze, majd Fred elővette a Tekergők Térképét, s megbizonyosodtunk róla, hogy Frics közeledik a könyvtárhoz. Ijedten kezdtük lapozgatni a könyvet (mert ha már ott voltunk, ne a semmiért kockáztassunk), majd véletlenszerűen kinyitogatni. Mint már említettem, Merlin velünk volt, így a negyedik ilyen kinyitogatásnál megláttam egy leírást, melynek címszavaként a „jelszó” szerepelt. Fred gyorsan elővett egy papírfecnit és egy pennát (nem tudom, honnan varázsolta elő, de akkor nem is érdekelt), majd lejegyezte a varázsigét.

A könyvet nem raktuk vissza a helyére, mert a macskanyávogás már ijesztően közelről jött, s a térképet sem kellett elővennünk ahhoz, hogy rájöjjünk, Frics már a könyvtárban van. Nyilván meglátta a fényt és a nyitott ajtót (mert azt elfelejtettük bezárni magunk mögött), ezért a zárolt részleg felé igyekezett. A pálcafényt kioltottuk, de Frics lámpásának fénye eljutott hozzánk is, így legörnyedve indultunk el lassan a kijárat felé, ám későn vettük észre az ott fekvő macskát, így sikeresen ráléptünk a farkára. Az ijedten ugrott fel, s valószínűleg a mi szemünkben is ilyesfajta ijedtség látszhatott, mikor meghallottuk, ahogy a gondnok megfordul és elindul felénk. Én a kijárat felé indultam volna, ám Lee megragadta a karomat, s a könyvtár másik vége felé kezdett vonszolni. Tiltakozni nem akartam, mivel tudtam, hogy az iskolán belül egy komplett alagút-rendszer helyezkedik el. Azt is tudtam, hogy könnyű ezekben eltévedni, de vakon követtem a többieket, teljes bizalmam beléjük vetve. Frics észrevehetett bennünket, mert egyre gyorsabban jött, azt ismételgetve, „Megállni!”. Egyik pillanatban még hátrafordultam és megkövülve néztem a pár méterre levő gondnokot, a másik pillanatban valaki a karomnál fogva berántott egy hideg helyre, s a harmadik pillanatban teljes volt a sötétség. Egy „Lumos” elmormolásával George fényt hozott életünkbe, s akkor láttam meg, hogy a hideg hely az egyik alagút.

Nedves volt, pókhálós, és baljóslatúan csendes. Persze, azért tikos alagút, mert titkos, de ez nem nyugtatott meg annyira. Nem mondanám, hogy súlyos klausztrofóbiás volnék, de soha nem szerettem a szűk, ablaktalan helyeket. Féltem a sok-sok-sok kilogrammnyi súlytól (barlangokban földtől, esetünkben kőtől), amely fölém került, főként attól, hogy beomlik. Akkor azonban a semmiből jött félelem nyilallt belém. Úgy éreztem, a falak összenyomnak, a folyosó egyre szűkebb és hosszabb lesz…(Utólag tudtam meg, hogy ez azért volt, mert az alagút levegője igen dohos volt, és kevés volt benne az oxigén.) Kezdtem kicsit bepánikolni, ugyanis már jó ideje futottunk előrefelé (mintha Frics utánunk tudna jönni), de azt nem tudtam, mióta – percek, órák, bármi lehetett. Már épp meg akartam kérdezni a többieket, merre megyünk, mikor hirtelen a friss levegő csapta meg az orrom. Felnézve láttam az eget, melyet csillagok milliói tarkítottak, s éreztem a hűvös, éjszakai levegőt. Körülnézve megállapítottam, hogy kijutottunk a kastélyból, s a Tiltott Rengeteg szívében álltunk.

– Hm. Szóval ez az alagút ide vezet… - dünnyögte Fred a Tekergők Térképét nézve. – Még sosem próbáltuk ki, de most már ezt is tudjuk.

– És nem fogjuk használni. Ugye? – kérdeztem reménykedve. Nem voltam betoji, de azért a Tiltott Rengeteg valószínűleg azért kapta ezt a nevet, mert valami van ott, ami miatt nem szabad ott lennünk. Nem azért, mert habos-babos nyuszikák ugrálnak ott, és bambikkal játszanak.

– Csak nem félsz? – lehelte a fülembe George, amitől csak még jobban megborzongtam.

– Hát… Hát persze, hogy félek! Kint vagyunk az erdő közepén, pontosan azt sem tudjuk, hol, ráadásul hideg is van, és fáradt is vagyok! – fakadtam ki, így utólag visszagondolva, ok nélkül, hiszen én is menni akartam.

– Rendben, visszamegyünk. Nekünk sem szívünk csücske ez a hely… - mosolygott rám Lee, majd elkezdték tanulmányozni a térképet, hogy melyik alagúton kéne beosonnunk. Én megnyugvást éreztem valamilyen érthetetlen oknál fogva, s leültem egy fa tövébe. Egy-két pillanatra lehunytam a szemem, de hirtelen megint rossz érzésem támadt. Ezt csak erősítette az, hogy a hátam mögött ágak roppanását hallottam. Hátranézve azonban nem láttam semmit, és a fiúk sem mozdultak meg, szóval elkönyveltem magamnak úgy, hogy hallucinálok. Egy-két pillanat múlva megint reccsent az egyik gally, s nem sokkal utána egy kis pók mászott elő a fa mögül, rá a kezemre. Nem zavart túlságosan, de azért lepöcköltem magamról, jobb a békesség. Az ágak reccsenése azonban csak nem szakadt meg, s még több pici pók mászott elő onnan, ahonnan az előző. Gyorsan felálltam, s leporolgattam magam, lepöckölve a pókokat. Két lépéssel a fiúk mellett teremtem, s hátra-hátra tekintgetve szólaltam meg.

– Fiúk…

–… nem, az nem lesz jó, George! Túl közel visz Piton irodájához. Ezzel mi van? – sutyorogtak tovább, mintha meg se hallották volna a kérdésem.

– Fiúk… - próbálkoztam megint.

– Az sem jó, tavaly elé toltak egy hatalmas szobrot, miután leszöktünk a többiek után Roxmortsba.

– Fiúk! – emeltem meg a hangomat, mire morcosan néztek rám.

– Mi van? – kérdezték egyszerre. Ekkor valahonnan egy nedves izé csöpögött a térképre, majd egy újabb és egy újabb.

Összenéztünk, s nagyot nyelve pillantottunk fel. Az, amit láttunk, rosszabb volt, mint a rémálmokban...