A továbbiakban (amely már tényleg nem volt sok), nem történt semmi különösebb. Egy kicsit megint elbóbiskolhattam, mert arra ébredtem, hogy Lee bökdösi a vállamat. A két jómadár már a kupéban csücsült, velünk együtt, s mindegyikőjükön már a Roxfortos talár virított. Mivel engem még sehova nem osztottak be, ezért én csupán az egyszerű fekete taláromat tudtam felvenni, na meg persze azt a borzalmasan ronda, hegyes süveget. A könyveimet és egyéb taneszközeimet is beszereztem már, de állatot nem vittem magammal – egyrészt, mert minek, másrészt, mert nem rajongok sem a békákért, sem a denevérekért, patkányokért, sem a macskákért, sem egyéb, fura kis élőlényekért (bár való igaz, van egy pókom, de azt is csak úgy kaptam, aztán úgy voltam vele, hogy had maradjon). Egyedül a kutyákat bírom, de azt sajnos nem engedtek. Kár.

Amint leléptünk a vonatról, egy nagydarab, szőrös ember hívta magához az elsősöket – Leetől tudtam, hogy ő Hagrid, a vadőr. Megláttam mellette egy másik termetes valamit is – egy kutyát! Már épp azon gondolkoztam, hogy vajon harap-e (mármint nem Hagrid, hanem a kutya), mikor egy kicsi, vörös szélvihar süvített el mellettem. Csak akkor vettem észre, hogy ő bizony egy elsős kislány, mikor odaállt Hagrid mellé, más elsősökkel együtt. Lee mesélte, hogy a Weasley egy elég népes család – a legidősebb, Bill, valami átoktörő Egyiptomban. Charlie, az utána következő Romániában sárkányokat hajkurászik (vagy azok elől bujkál?), aztán Percy, aki szintén a Roxfortba jár. Elvileg, ha griffendéles leszek, találkozni fogok vele – prefektus a lelkem, és elvileg nem túl vidám társaság. Fred és George öccse idén kezdi a másodikat, ő a Ronald névre hallgat, ha jól emlékszem. Hallottam, ami tavaly történt – az esetet a Bölcsek Kövével, meg A Kiválasztottal. Ilyen barát mellett, mint Harry Potter, szerintem én sem unatkoznék. A vörös kis tornádó pedig, ha jól gondoltam, Ginny Weasley lehetett, az egyetlen Weasley lány, aki idén tizenegy éves. Ennyi báty mellett… Te jó ég!

Ekkor ért mellém egy vigyorgó Lee Jordan, és két kevésbé vigyorgó Weasley fiú.

– Mi történt? – Elég komoly arcot vágtak, márpedig ez eléggé távol állt tőlük, ahogy eddig észrevettem.

– Ron – felelték kórusban, továbbra is a semmibe merengve.

– És kicsit bővebben, esetleg?

– Hát Ron. Nem láttuk felszállni a vonatra, sem őt, sem Harryt. Arra gondoltunk, hogy talán csak nem vettük észre őket, de Hermione sem tudja, hol lehetnek – felelt végre rám nézve George.

– Hermione? – Mi a franc, még egy testvérük lenne?!

– Igen. Tudod, ő a mi kis öcsikénk másik legjobb barátja… vagyis, barátnője – vigyorodott el Fred.

– Nagyon tudálékos…

–… és okoskodó…

–… és könnyen megsértődik…

–… na meg kicsit túlbuzgó is…

–… de azért annyira nem rossz – fejezték be. Komolyan, honnan tudják, mit akar mondani a másik?

– Szóval, a lényeg az, hogy ő sem tudja. Mások sem látták még őt eddig.

– Igen. Ráadásul, reggel velünk együtt jöttek mind a ketten… Mögöttünk kellett volna átjönniük a 9 és ¾. vágányra – vágtak megint gondolkodó képet.

Közben lassan mindenki leszállingózott a vonatról, amely el is indult. Szerencsére a poggyászokat már nem kellett magunkkal cipelni. Azon kaptam magam, hogy már fiákerben ültem, rajtam kívül pedig Lee és az ikrek foglaltak benne helyet. Az előbbi, kissé talán borús énüknek nyoma veszett, és éppen nagy izgalommal ecsetelték valamelyik kviddics-mérkőzés kimenetelét. Engem soha nem érdekelt az a sport, de tudtam, hogy ők oda meg vissza vannak érte. Az út rövid volt, nemsokára már a kastély felé gyalogoltunk. Mivel a téma továbbra is a kviddics volt, én inkább kimaradtam a beszélgetésből. Mindig is rajongtam az építészetért, és a Roxfort tornyait, ablakait, udvarait, még csak távolról is nézve elakadt a lélegzetem. Gyönyörű volt egész, ormótlan valójában. Azonnal eldöntöttem, hogy én itt márpedig felfedező-utakat fogok tenni, még ha trollok vagy acramantulák állják is utamat.(Ó, ha akkor tudtam volna!)

Senkit nem akarok a többivel untatni – ugyanis nem történt semmi, de tényleg. Amint felértünk a kapuhoz, engem az elsősökkel együtt McGalagony professzor (utólag megtudtam, hogy így hívják) magához rendelt, és bevezetett egy terembe. Az egyik ajtó mögül hangzavar hallatszott ki – Lee elmondásai alapján, az lehet a Nagyterem, ahol mindenki együtt étkezik. Egy darabig még McGalagony egyedül hagyott minket a valamiféle várakozó teremben (az elsősök úgy néztek rám, mintha legalábbis egy orrontó furkász lennék), majd egy pár perc múlva kitárult a hatalmas ajtó, s a gólyák (leghátul velem) bevonultak. A terem lélegzetelállítóbb volt annál is, mint Lee leírta. Hatalmas volt, az elvarázsolt mennyezet pedig varázslatos (nem, ez nem szóvicc akart lenni). A lebegő gyertyák, és a négy hosszú asztalsor, a gyönyörű ablakok – minden lenyűgözött. Én pedig a többiekre tehettem nagy benyomást, mert szinte mindenki furán méregetett végig, néhányan össze is súgtak. Szó mi szó, elsősnek elég nagy voltam. A pódiumon álló háromlábú széken egy öreg, szürke anyagból készült süveg volt. Mint azt elmondták, a süveg oszt be mindenkit az egyes házakba. Merlinre, hiába voltam 15 éves, elkezdtem izgulni ezen az egészen, mint anyám, mikor kiskoromban rájött, hogy főzni nagyon szeretek, csak nem tudok, viszont én azt hittem, hogy nagyon jól megy (vagyis megetettem vele a sár-sütiket, meg a fű-levesemet).

Névsorban haladtunk. Előttem csupán négy ember volt, ezek közül kettő hugrabugos lett, egy hollóhátas és egy pedig mardekáros – na, neki még a szeme se állt jól.

– Cook, Ayami Jennifer! – szólított nevemen McGalagony. A lehető leghosszabb léptekkel indultam meg a pódium felé, s elég gyorsan oda is értem. Leültem a székre, s a fejembe nyomták a Teszlek süveget.

– Érdekes, érdekes! Elég ritka, hogy nem elsősöket kell beosztanom. Sőt, tulajdonképpen egy kezemen meg tudnám számolni, eddig hány ilyen eset volt. Már ha lenne kezed.

– Hm, hm, ez nehéz. Független és öntörvényű, egyszerre ravasz és bátor, bár mintha a szorgalom terén lenne egy kis gond… Meg is van. GRIFFENDÉL!

Alig hittem a fülemnek. A griffendélesek tapsolni és éljenezni kezdtek, s Lee hellyel kínált maga mellett. Nem is vettem észre, mikor kerültem oda mellé, vagy mikor fejeződött be az egész ceremónia. Igazándiból nem is annyira érdekelt. Fredék húga is a Griffendélbe került, azonban ezt visszavető, Ronék még mindig nem voltak sehol. Percyvel azonban hamar megismerkedtem, ő is ott ült a közelünkben. Megértettem, miért tartják őt annyira unalmasnak…

Az igazgató még lenyomott egy unalmas beszédet, amit minden egyes iskolaigazgató szokott, majd jött az, amire (majdnem) a legjobban vártam – kaja! De minden mennyiségben. Rögtön fel is pakoltam a tányéromra annyi ételt, ami egy kisebb hadseregnek is elég lett volna. Az étkezés részleteivel megint nem untatnék senkit. Lényegében én ettem, Lee evett, George és Fred pedig felváltva ettek, illetve aggódtak az öccsük miatt.

A roxforti lépcsők nagyon murisak. Ide-oda mozognak, ahogy éppen kedvük szottyan, az egyik gyereket például kupán csapta egy. Hogy hogyan sikerült neki, azt nem igazán tudom. Miközben azon gondolkoztam, hogy vajon ezt hogy hozhatta össze, a felfelé vonuló griffendéles sor megállt, én pedig sikeresen nekimentem az előttem haladó Percy-nek. Ő előre furakodott, én pedig lábujjhegyre állva kémleltem ki az előttem állók vállai fölött. A falon egy nagy festmény állt, mely egy igencsak… telt hölgyeményt ábrázolt.

– Vaktyúk – mondta ki a jelszót Percy, mire a festmény utat engedett nekünk. A Griffendél helyisége nagyon otthonos volt, legalábbis, szerintem. Mindenhol fotelek, szőnyegek, puffok sorakoztak, s volt ezeken kívül egy kandalló is, melyben ekkor is égett a tűz. Percy magyarázni kezdett valamit, de nem igazán hallottam. Teljes lélekjelenléttel kerestem azt a három embert, akit ismertem a Griffendélből, de egyiküket sem találtam meg. Mikor a tömeg kétfelé vált (lányok és fiúk külön), elindultam a lány-csoport után. Mivel a nagyobbak már mind be voltak osztva, ezért én három elsős lánnyal kerültem egy szobába, köztük Ginny Weasley-vel. A másik két lány Katherine Alexander és Linda Smith volt, egészen aranyosak, bár azért jobban örültem volna, ha a korosztályomból lennének.

– Szia! Ayami Jennifer Cook vagyok, de szólíts csak Aj-nek – huppantam le mosolyogva a Ginny melletti ágyra.

– Örülök. Én pedig…

– Tudom. Ginny Weasley vagy. Ismerem a bátyáid – vágtam a szavába, majd elmosolyodott.

– Melyikeket? – Na igen, ez náluk ugye nem egyértelmű, szóval közöltem, hogy Fredet és George-ot.

– Ők sem tudnak még semmit Ronról? – kérdezte reménykedve.

– Nem tudom, mikor utoljára beszéltem velük vacsoránál, még ők sem tudtak semmi biztosat – válaszoltam, majd bocsánatkérően rámosolyogtam.

– Ó, értem… - Elfordult a ládájához, és elkezdett kipakolni. Eközben a két másik lány gyanúsan méregetett engem. Nem néztem rájuk, de éreztem a tekintetüket. Azonban akárhányszor hátrafordultam, mindig hirtelen elfordultak, és elkezdtek pakolni, vagy a ruhájukat igazgatni, esetleg a hajukkal babrálni. Mikor már vagy tizedszerre játszották ezt el, gyorsabban fordultam meg, így pont „rajtakaptam” őket.

– Mi az, miért bámultok így? Talán nem láttatok még lányt pakolni? – mordultam rá az ijedt kislányokra.

– Nem, csak… Nem vagy te kicsit nagy elsősnek? – kérdezte egy félperces megszeppentség után a szőke lány, Linda.

– Ó, hogy ez… Nem is elsős vagyok, hanem a negyedik évemet fogom kezdeni. Eddig másik varázslóiskolába jártam, de mostantól én is roxfortos vagyok – mosolyogtam rájuk megnyugtatón, mert a végén még abban a hitben fognak élni, hogy én az éjszaka közepén megölöm őket, vagy valami.

Miután végeztem a pakolással, úgy döntöttem, hogy inkább lemegyek a közös helyiségbe, és megvárom ott az ikreket és Lee-t, akik megígérték, hogy majd körbevezetnek a kastélyban. Szépen letrappoltam a lépcsőkön, és levágódtam az egyik fotelba. A plafont kezdtem fixírozni, mikor a képbe két vörös üstök furakodott be, akik vigyorogva néztek rám.

– Na, mi az, mi ennek a nagy vigyorgásnak az oka? – ültem fel, de a vidám fejüket látva nem bírtam ki, én is elmosolyodtam.

– Megvan az öcsénk!

– Tényleg? Hol? – kérdeztem izgatottan, szerettem volna megismerni őt is.

– Hát, tulajdonképpen még nincs itt…

–… vagyis igen, de még nem jöhetnek fel Harryvel…

–… mert még McGalagonynál vannak…

–… de pár perc múlva itt lesznek. Képzeld! Ellopták apa repülő mugli autóját, és azzal jöttek idáig.

– Igen, csak a fúriafűznek repültek, az meg kicsit megverte őket.

– De semmi komolyabb bajuk nincsen! – felelte gyorsan George, látva, hogy éppen érdeklődni akartam hogylétük felől.

– Csupán büntetőmunkára kell majd menniük, de szerintem ez simán megérte! – Csatlakozott hozzánk Lee is, és lehuppant a mellettem lévő fotelba.

– Le sem tagadhatná, hogy az öcsétek! – vigyorogtam Fredékre, akik bőszen bólogattak.

Miközben meséltek még egy-két dolgot Ronról (például, hogy rettentően fél a pókoktól. Az ikrek még régebben átváltoztatták a maciját egy hatalmas, szőrös pókká, csak azért, mert ő eltörte a játékseprűjüket.), a klubhelyiség lassan megtelt a Ronék kalandjáról egymással beszélgető emberekkel.

Mikor úgy negyed óra múlva nyílt a portrélyuk, mindenki tapsolni kezdett, többek között én is. Megpróbáltam kicsit közelebb furakodni, mert a sok embertől semmit nem láttam, de mikor sikerült, konstatáltam, hogy Ron tényleg teljesen Weasley. Vörös haja kócos volt, az arca pedig szeplős (és mintha kicsit koszos is lett volna, szerintem nem törölte meg a száját evés után). A mellette belépő gyereket rögtön felismertem az újságokból – fekete haj, zöld szem, kerek szemüveg: Harry Potter. A harmadik, aki igazából a fiúk árnyékában lépdelt, minden valószínűség szerint Hermione lehetett. A beszélgetésre megint nem figyeltem, de azt kivettem belőle, hogy mindenki őket dicsérte ezért a drámai belépőért. Engem a továbbiak nem annyira érdekeltek, meg fáradt is voltam a koránkelés miatt, így gyorsan odaköszöntem az ikreknek, majd Lee mellett elhaladva a vállába bokszoltam, és felmentem a hálókörletünkbe. A szobában a három kislány már az ágyában feküdt – Linda éppen ecsetelt valamilyen nyári vakációs történetet a barátnőjének, aki félálomban volt; Ginny pedig egy fekete borítójú könyvet lapozgatott, néha pedig irkált bele. Egy gyors varázslattal átváltottam a talárt pizsamára (nagyon szeretem, a gatya része sima halványsárga, a felső pedig halványkék, a közepén pedig egy aranyos pandamaci ül), és bedőltem az ágyamba.



Másnap arra ébredtem, hogy három lány izgatottan sutyorog, majd az egyikük lepisszegi a többit, mondván, ne hangoskodjanak, mert felébresztenek. Nagyon jó. Ők kimentek valamerre, én pedig pár percnyi punnyadás után rávettem magam, hogy felkeljek. Egy-két pálcaintéssel a hajam máris ki volt fésülve, s az iskolai egyenruhámat magamra kapva lesiettem a lépcsőn, hogy minél előbb megkapjam az órarendemet, amit McGalagony osztott ki. Azonban a klubhelyiségben szó szerint összefutottam Freddel, aki pedig éppen hozzám igyekezett volna.

– Ó, jó látni téged ezen a gyönyörű reggelen! Az idő esős, csicseregnek a durrfarkú szurcsókok… kell ennél több? – vigyorgott. Hogy csinálja?! Ilyen korán vigyorogni…

– Igen, én is örülök neked. Mi az ott a kezedben? – mutattam a nála lévő lapra.

– Ja, igen. Az órarended. McGalagony kért meg, hogy hozzam el neked – nyújtotta felém a lapot, én pedig elvettem tőle. Az első óránk Gyógynövénytan, aztán dupla Bájitaltan, majd egy Mágiatörténet.

– Sajnos a Bájitaltan a Mardekárral van, meg a Mágiatörténet is, de az úgysem számít. Ott mindenki alszik, vagy pedig be sem megy, a tanár úgysem veszi észre.

– Ja, ez az az óra, amit egy kísértet tart? – kérdeztem érdeklődve, miközben elindultunk le a Nagyterembe, mivel George és Lee elvileg már ott voltak.

– Igen. Ez tulajdonképpen egy újabb, haszontalan óra, amelyet alvásra használhatsz. Vagy pedig –esetünkben – arra, hogy újabb csínytevéseket találjunk ki.

– Na, abban én is benne vagyok. Végre valami kis izgalom, a Beauxbatonsban nem volt túl sok belőle… - A griffendéles asztalhoz leülve azt vettem észre, hogy két lány nagyon csúnyán méreget. Nem tudtam hova tenni a dolgot, de mikor elhaladtak mellettünk, negédesen ráköszöntek az ikrekre és Lee-re. Szóval ekkor jöttem rá, hogy nem tetszik nekik az, ahol ülök. Mármint, hogy én ülök ott.

– Ők kik voltak? – kérdeztem Lee-t, aki éppen zabkásáját tömte magába.

– Ők? – kérdezte, miközben lenyelte az utolsó falatot.- Angelina Johnson és Alicia Spinnet. Az évfolyamtársaink, és benne vannak a kviddicscsapatban, mint hajtók.

– Á, értem… - Ezzel nem is szólalt meg többet egyikünk sem, csak ettünk, mert egy kicsit már így is késésben voltunk. Előző nap kicsit túlzottan sokat ettem, így most csak egy lekváros pirítós fér belém, meg egy pohár töklé. A többiek is gyorsan végeztek, majd elindultunk a „tanterem”, vagyis az üvegházak felé. Már mindenki bent volt, Bimba professzor pedig épp nagyon elmerült valami „tüskés kaktuszfüge” elemzésében. Én a magam részéről csak sok, nagy, zöld valamit láttam magam előtt, amikből sárga tüskék nőttek ki. Tulajdonképpen nem tudtam, mit miért kellett tennünk, de a lényeg az volt, hogy nekünk le kéne csipegetnünk az elhalt leveleket. Én Lee-vel voltam együtt, ő szedte a leveleket, én pedig hárítottam a tüskéket (mert ez a kis genya azokat is ki tudta lőni, bizony).



Bájitaltanra már egy kicsit szaggatott talárban és enyhén földesen érkeztünk meg. A növény (valamilyen érthetetlen oknál fogva) nem támogatta megcsonkítását, mert szerette azokat az elhalt leveleket, vagy tudom is én. Szóval a lényeg, hogy nekünk sikerült utoljára végeznünk, és el is késnünk a következő óráról. Jellemző, annyi növény közül pont én kapom az egyetlen makacsat…

– Nohát, Mr. Jordan! Ennyi ideig tartott megzabolázni a haját?– tette fel a kérdést Piton professzor, mikor befutottunk a terembe. A Mardekár diákjai felől enyhe nevetés hallatszott. – Vagy az is lehet, hogy hatásos belépőt szeretett volna. Tíz pont a Griffendéltől a késésért. Most pedig üljön le.

– Én is itt vagyok! – léptem ki Lee takarásából, eddig ugyanis nem láthatott miatta.

- No lám, már az új lányt is belekeveri. Remek barátokat választott magának kishölgy. Ez esetben még tíz pont a Griffendéltől.
Morgolódva álltunk oda az ikrek asztalához, akik már egy bájitalon dolgoztak. Az aznapi feladat egy olyan bájital kotyvasztása volt, mely kitartást ad annak, aki megissza. A két óra alatt sikerült is megcsinálnom, pedig nem volt ám könnyű feltörni a Doxy tojásokat, és a tündérszárnyak is elég picik, meg sérülékenyek.



– Írjunk listát a csínytevésekről? – kérdezte suttogva Fred, nehogy felébresszünk másokat.

Mágiatörténetre már mindenki hullafáradtan érkezett meg. Az osztály fele aludt, a másik pedig beszélgetett. Én hátul ültem Freddel, George-dzsal és Lee-vel. Utóbbi kettő szintén bealudt, én viszont ébren tartottam Fredet – megszállt ugyanis az ihlet…

– Igen! Ha ráérő időnkben találunk ki egyet-kettőt, akkor sokkal jobban kivitelezhető ötletek születhetnek, és így el tudjuk kerülni esetleg a kisebb bakikat, amik miatt büntetésbe kerülnénk.

– Hm, végül is, lehet benne valami. De akkor ezt úgy kéne megoldani, hogy a listát azokon kívül senki ne lássa, aki tudja a jelszót. Mint a Tekergők Térképén!

– Tekergők Térképe? – néztem rá kérdőn, ugyanis erről még sohasem hallottam.

– Igen. Még elsős korunkban loptuk el Friccstől. Lehet látni rajta az egész Roxfortot, hogy ki merre járkál, és a különböző titkos alagutak is rajta vannak!

– Az egy tetszetős dolog. Ha a járkálós dolognál tartunk… Nincs kedved véletlenül ma idegenvezetőt játszani? – kérdeztem csillogó tekintettel. Ő csak elmosolyodott, majd bólintott egyet beleegyezése jeléül.

– Szerintem George és Lee is benne lennének.

– Az remek! De visszatérve a listára… Talán meg kéne keresnünk a varázsigét, amivel a jelszós-dolog működhet. Gondolom, van valamerre itt egy könyvtár, ahol vannak ilyesmi könyvek…

– Igen, van, de a Zárolt Részlegnél kéne keresnünk, ahová ugyebár diák elvileg csak engedéllyel léphet be – csatlakozott a beszélgetéshez hirtelen George, aki az álomtól félkómás fejjel nézett ránk.

– Na igen, szóval az marad esti-kiruccanásnak. Ha nem baj, akkor a kastély-látogatást elhalasztjuk. – mondta Fred, majd elővett egy pergament és egy pennát, és felírta egy egyes számot a tetejére.
- Kezdjünk neki a listának! – vigyorodtunk el, és záporozni kezdtek a jobbnál jobb ötletek…