Az élet gáz. Nagyon gáz. Nagyon-nagyon gáz…

Ilyen, és ehhez hasonló, nem túl komplikált gondolatok száguldoztak a fejemben. Miért mondja meg valaki, MIÉRT kellett ennyire elcseszniük az életemet?Hát mit ártottam én bárkinek is? Na jó, a tanárokon kívül, akik szerintem jelenleg is józanodnak a buli után, melyet annak örömére rendeztek, hogy végre lelépek onnan. Tény, hogy soha nem voltam jó kislány, de ez azért… fájt. Na jó, nem, nem annyira.

Hát ideértem. A 9 és ¾. vágány. Ha egy évvel ezelőtt azt mondják nekem, hogy Roxfortban fogok tanulni, szerintem körbe röhögöm őket, majd a biztonság kedvéért megkérdezem, nem szívtak-e valamit. Nekem mindig is a Beauxbatons jelentette az Iskolát. Na, azért nem vagyok ám én ilyen szőke kis libuska, aki pillangókat röptet maga körül, és kék kis selyemrucikban mászkál. Egyrészt nem vagyok se szőke, se liba, és egyenruhát sem szeretek hordani.

Ayami Jennifer Cook vagyok, de mivel ez így elég furán hangzik, inkább az Aj verziót használom. Származásomat tekintve aranyvérű volnék. A nevemből is ki lehet találni, hogy (anyám révén) félig Japán vagyok, bár világéletemben Franciaországban éltem. Most kezdtem volna negyedik évemet a Beauxbatonsban, de a szüleim elváltak, s édesanyám újra megházasodott, én pedig hozzá kerültem. Egy néger varázslóhoz ment feleségül, akinek van egy velem egykorú fia, aki roxfortos.Az esküvőjük tavasszal volt, s nyáron már költöztünk is Angliába, ezzel eddigi életemet hátrahagyva. Mivel az elmúlt években is varázslóiskolába jártam, el lehetett intézni, hogy bekerüljek a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába, persze egy-két vizsgát kellett le tennem. Na, nem mintha annyira akartam volna, anyám ragaszkodott hozzá, mondván, most már Angliában lakunk, iskolába is odajárjak… Kösz még egyszer, anyu. Igazán. Kösz.

Gondolataimból egy éles vonatfütty zökkentett ki, s ekkor kaptam észbe, hogy a vonat indulásra kész, én meg még a bőröndjeimet sem vittem fel. Mivel már csak a csemetéiket búcsúztató szülők ácsorogtak a peronon (tőlük pedig biztos nem kérek segítséget, mert előbb sírják el nekem azt, hogy mennyire büszkék a kicsi gyermekükre, melyik az övék, milyen tanulmányi eredményei vannak, és milyet ürítettek kiskorukban a pelenkába, mint hogy segítsenek), így kénytelen voltam egyedül cipelni a dög nehéz bőröndöm. Mert ugye apám egy teljesen másik országban van, anyám meg nem jött el csak azért, hogy elbúcsúzzon, hát minek is.

A peron széléig húzással nem volt túl sok gond, a lépcsőn való felvitellel annál inkább. Próbáltam én felrakni, de nem túl sok sikerrel. Fogadjunk, hogy a drága unokahugicám szórt rá valami vicces kis bűbájt, amitől nehezebb a bőrönd. Az élet gáz.
Éppen próbáltam felrugdosni a csomagjaim a vonatra, vagy legalább addig húzni az időt, míg valaki megsajnál engem, és felviszi a csomagjaim, mikor valakik nekem tolták a poggyászszállító kocsijukat.

- Hé! Nem látjátok, hogy én még itt vagyok? – kérdeztem, s felháborodva fordultam meg. Előttem két fiú állt – teljesen egyformák voltak. Valószínűleg egypetéjű ikrek, és mivel elég ritka, természetesen vörös hajuk volt, valamint nagyjából velem egykorúak lehettek, így arra tippeltem, ők a Weasley ikrek, akikről újdonsült bátyám már elég sokat mesélt. A keresztnevüket is említette… várjunk csak. Valami B és C a kezdő betűk… vagy D meg E? Nem! F és G. Az egyikük Frederic, az biztos. A másik pedig talán… Gerard?

Valószínűleg elbambulhattam, mert arra eszméltem, hogy valaki lengeti előttem a kezét. A fekete kezét. Mert Lee Jordan volt az, vagyis a mostohabátyám.

- Na, mi van Yaya, ennyire tetszenek George-ék, hogy fel sem engeded őket a vonatra?

Akkor George. Tudtam én, hogy valami G betűs. Megfordulva láttam, hogy Lee csak vigyorgott az arcomba, mert tudta azt, hogy utálom az unokahúgom által nekem adott becenevet, „Yaya”. Durcásan ránéztem, és rámutattam a bőröndömre.

- Nem megy fel a vonatra.

Ezt enyhe célzásnak szántam arra, hogy segítsen már felvinni. Valószínűleg fogta az adást, mert letolt a lépcsőről, ahol eddig álltam, elvette tőlem a két bőröndöm, majd eltűnt a vonat belsejében. Egy pár pillanat múlva visszatért, és intett nekem, hogy menjek utána. Még fél füllel hallottam, ahogy az ikrek utána kiabálnak, hogy az ő bőröndjük sem akar felmenni a vonatra.

- Nos, ha éppen nincs egy barátod sem, aki mellé beférnél - vigyorgott sunyin, tudatában annak, hogy rajta kívül senkit sem ismerek –, akkor beülhetsz az én kupémba, a csomagjaid is ott vannak. Már ha nem zavar, hogy lesz még ott rajtam kívül más.
- Addig, míg nem sikongató libákkal kell együtt utaznom, semmi se zavar.

Elindultunk hát a már említett kupé felé, s út közben mindegyik kis kupéajtón benéztem. Mindegyikben beszélgető, nevetgélő mágusokat láttam, akiken látszott, hogy élvezik egymás társaságát. Mert ők már ismerik egymást, jó nekik. Végül megérkeztünk a helyünkre, s becsüccsentem menetiránynak háttal, s Lee beült mellém. Mikor a vonat már épp indult, nyitódott a kupéajtó és beültek a Weasley ikrek.

- Ti is megérkeztetek? – vigyorgott rájuk.- Már találkoztatok a peronon. Srácok, ő itt a mostohahúgom, Ayami Cook. Ők pedig azok, akikről már meséltem neked, Fred és George Weasley.

- Helló! – köszöntek kórusban.

- Chu - köszöntem én is, majd peace-jelet formáztam az ujjaimmal, mosolyogva.

- Hogy-hogy eddig még nem láttalak az iskolában? Talán magántanuló voltál, vagy mi? – kérdezte egyikőjük.

- Nem. Eddig a Beauxbatonsba jártam, de mivel Angliába költöztünk, így a negyedik évemet már a Roxfortban kezdem – mosolyogtam, miközben szépen-lassan kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen. – Elvileg engem a mostani elsősök beosztási ceremóniáján raknak be valamelyik házba.

- Hát, ha nem griffendéles leszel, én kitagadlak – veregetett hátba komoly képpel Lee. És tudtam, hogy komolyan is gondolja.

- Melyikőtök melyik? – fordultam a vöröskékhez, kimondva az első kérdést, ami az eszembe jutott.

- Én vagyok Fred. Szóval ebből következik, hogy a csúnyábbik iker az George – vigyorgott rám. Ránéztem, és próbáltam keresni valami kis különbséget kettejük között, hogy meg tudjam különböztetni őket egymástól. Végül találtam is, George-nak volt egy anyajegy a nyaka bal oldalán, Frednek nem. Kis dolog, ráadásul, ha épp a jobb oldalán ülnék, vagy állnék, nem is látnám. De jobb, mint a semmi.

- Hé! Ez nem is igaz! Ha én csúnya vagyok, akkor te mi? Tök egyformák vagyunk!

- Na és? A kisugárzás is számít! És én úgy sugárzom, mint… mint…

- Mint a csernobili atomreaktor? – kérdeztem vigyorogva, mire mindhárman bambán néztek rám. Kezemmel legyintve mutattam, hogy semmi, nem érdekes. Néha elfelejtem, hogy nem mindenki van annyira otthon a mugli történésekben, mint én. Én szeretem tudni, mi folyik a mugli világban.

Fred és George vitájának háttérzenéjével a fülemben hajtottam a fejem az ablakba, és néztem a tájat. Az élet néha szívás, s ekkor még nem is tudtam, hogy mennyire szeret szívatni…



A rákövetkező órában fél lábbal az álomvilágban voltam, csak szavak és félmondatok jutottak el az agyamig. Az első negyed órában talán még próbáltak is a kommunikáció valamely formájára rábírni, de mivel nem válaszoltam, inkább figyelmen kívül hagytak.
Aki volt már félálomban, az tudja, hogy milyen furcsa dolog. A valóság és az álom képei összefolynak a szemed előtt, zavaros és kusza halmazzá válva, egészen addig, míg el nem alszol, vagy pedig épp fel nem ébredsz teljesen.

Én például éppen a Beauxbatons egyik tantermében ültem, ahol mindenki vagy néger volt, vagy fehér vörös hajjal, és beszélgetés helyett zakatoltak, néha fütyültek. Végül egy hangot ki tudtam venni a többi közül : „Büfé árut tessék!”. Erre nyomban felkaptam a fejem. Nem otthonról, hanem Franciaországból indultam (a szünidő utolsó napjait ugyanis apukámmal töltöttem), így nagyon korán, különösebb reggeli nélkül jöttem a King’s Cross pályaudvarra. Felültem, kidörzsöltem az álommanót a szememből. Pont ekkor nyitott be a büfés boszorkány a kupéba.

- Nem kérnek valamit, aranyoskáim? – kérdezte öreg, fáradt hangon.

- Két varázspálca nyalókát kérnék – állt fel George, s kifizette az összeget. Én elővettem az apámtól kapott pénzem és én is felálltam.

- Én kérek nyolc varázspálca nyalókát, négy csoki-békát, és három dobozzal a Bogoly Berti féle Mindenízű Drazséból.

A büfés elég nagyot nézett, gondolom lány még nem igazán kért tőle egyszerre ennyi mindent. Legalábbis saját magának nem. Én viszont egyszerűen imádom az édességet, s annak minden formáját! Valahogy szerencsémre nem látszik meg rajtam. Lee ezt nekem úgy fogalmazta meg, hogy a szervecskéim mind-mind rabszolgahajcsárok (Vajon ezzel célozni akart valamire?), és szegény kicsi sejtjeim meg minél kevesebb fájdalmat szeretnének kicsiny életük során, így a lehető leggyorsabban akarnak tápanyagokat szállítani a… Végül is mindegy. A kifizetés után becsuktam a kupéajtót, a boszorkány pedig ment tovább, a következő kupéhoz.

Zsákmányommal a kezemben, fülig érő szájjal ültem vissza a helyemre.

- Mi van, hízókúrát tartasz? – kérdezte egy kis kuncogással Fred.

- Ez még semmi! Látnátok, hogyan reggelizik. Szerintem simán betöm vagy négy embernek is elég adagot – vigyorgott vissza Lee, megütögetve a hasamat. Tény, ami tény, elég sokat eszem, főleg egy ekkorka lányhoz képest. Félvér létemre szinte egyáltalán nem látszom annak, sokkal inkább teljesen ázsiainak. Pici és törékeny vagyok (maradjunk annyiban, hogy annak látszom), egyenes, vöröses-barna hajam és macskás, csokibarna szemem van (csoki, nyamm!). Ezekkel még nem is lenne bajom, sőt, tetszik is – de sajnos a másfajta testi dolgokat is örököltem. Olyan lapos vagyok 15 éves létemre, mint egy hat éves kislány. És ez zavar. Nagyon-nagyon zavar…

- Majd meglátjuk! – zökkent vissza az idősebbik iker hangja.

- Rendezhetünk evőversenyt – kontráz Fred.

- Lányt még úgysem vertünk el.

- Na ja. – Kicsit ijesztő, mikor az ikrek szinte egymás fejébe látnak, és befejezik egymás mondatait. Ismerős, amikor kicsi voltam, a szomszédomban egy ikerpár lakott. Velem egykorú lányok voltak, de soha nem barátkoztam velük, mert szinte félszavakból elbeszélgettek egymással, én meg nem értettem a nyelvükön.

A varázspálca nyalókákat elraktam, jó lesz az még később. A drazsékat is, és kibontottam egy csokibékát. Naná, hogy kiugrott a dobozból a szerencsétlenje. Pedig elvileg csak egyet kéne ugrania. Hülye árusok.

Mivel fáradt voltam, ezért úgy döntöttem, nem erőltetem meg magam azzal, hogy esetleg lehajolok, hát még, hogy el is kapjam. Fred és George azonban úgy tűnt nem így gondolták, mert mereven nézték a békát, ami a földön brekegett.

- Megkaphatjátok, ha akarjátok. – Szinte még ki sem mondtam, már mindketten ugrottak utána, aminek az lett a vége, hogy egymásnak estek, kinyitva ezzel a kupé-ajtót, a béka meg kiugrált a folyosóra (van valami azzal a békával, én mondom!).

- Hé, szökik a zsákmány – bökött nevetve az ajtóra Lee, majd mindketten kis híján leborultunk az ülések elé, végignézve a jelenetet, ahogy mindketten egyszerre akarnak kimenni az ajtón, majd kiesnek rajta, és üldözőbe veszik a békát.

Vidám tanév lesz, már ha a Griffendélbe kerülök. Ez volt az a pont, mikor elkezdtem szurkolni, hogy nehogy másik házba kerüljek.