Aloha, Everybody!

Imádom a hideget. Mondtam már? Imádom a havat, azt a tiszta fehérséget, amely ilyenkor ellepi a tájat. Imádom az esőt, ahogy kopog a kapucnimon, ahogy hihetetlenül békés nyugalmat létesít, és azt, hogy egy kiadós eső után valahogy mindig minden olyan fényesnek, tisztának, újnak tűnik. Engem nem zavar, hogy hideg van, sőt - én ilyenkor vagyok elememben! Talán épp ezért nem véletlen, hogy az Egyesült Királyságba, vagy valahova Oroszországba szeretnék majdan kiköltözni. Mind a kettő helynek megvannak a maga szépségei.

Na, de most nem erről akartam írni.

Az utóbbi időben megint nem írtam, mert, nem is tudom, egyszerűen nem volt kedvem hozzá. Most azonban itt vagyok, életjelet adok, és el is regélem, mik történtek velem az elmúlt időkben.

Szalagavató.

Olyan ünnepélyes, jeles esemény, amikor összegyűlik a család apraja-nagyja, isznak, esznek, pénzt kapsz (vagy azt ballagáson szokás?), bulizol a barátaiddal egyet még az év végi, majd érettségi előtti hajtást megelőzve. Kiengeded a gőzt, szórakozol, közben persze nagyon izgulsz, nehogy elszúrd az osztálytáncot. Erről szól ez az időszak, nem?

Nem. Akkor nem, ha tizenegyedikes vagy, ezáltal szervező.

Akkor minden abból áll, hogy fölöslegesen jársz próbákra, engeded, hogy némely nagyképű, hisztis pí elfoglalja az ülőhelyed, mert ők a nagy és okos és erős végzősök, verset mondasz, amitől amúgy a szőr feláll a hátadon, jó, hogynem magad is elalszol közben, de ez van, mert az irodalomtanár ezt akarja hallani. Kiöltözöl, pazarlod az időd, hogy ezzel tisztelegj az alig egy évvel idősebbek előtt, mert ők... Hát, vannak. Szerintem hülyeség ez úgy, ahogy van, mindent el lehet intézni a ballagáson, ha meg a végzősök bulizni akarnak, akkor buliznak magukban. Lehet, hogy jövőre ezt máshogy fogom megélni, de semmi értelme az egésznek.

Kezdjük ott, hogy alig két héttel a 14-ei szalagavató előtt tudtuk meg, hogy nekünk ott jelenésünk van. Azt hittük, már kiválasztották a tűző-embereket. De nem. És ezért ötször-hatszor kellett plusz két órát bent maradnunk, mert a próbára négykor kezdődött, mi meg általában kettőkor végzünk, csak azért, hogy fél órát bent legyünk, és elpróbáljuk azt, hogy hogyan rakjunk fel egy kitűzőt. Mert ahhoz kell három diploma, de minimum egy atomfizikusi végzettség. A legnagyobb vicc az egészben az, hogy még csak nem is a szalagokkal próbáltunk, nem volt sorrend, semmi nem volt, csak felvonultunk a színpadra tetszőleges sorrendben, néztünk egy percig az előttünk álló tizenkettedikesekre, aztán ennyi, levonultunk. Hihetetlen.

Mindegy, a próbák lementek, és előző pénteken eljött a Szalagavató is. Kezdjük ott, hogy Valentin-napkor volt, ami engem hidegen hagy (és ezt nem az örökös szingli-énem mondatja velem), de állandóan ezt lökték a fülembe. Vagy azt, hogy "jaj, de jó, megyünk ide-oda a pasimmal", vagy azt, hogy "brühühü, nekem nincs pasim", vagy azt, hogy "áá, engem nem érdekel... de azért mégis, na...". Hát, nem tudom. Ideges lettem tőle, mert annyi közünk van ehhez az ünnephez, mint VV Krisztofelnek Kubához (annyira szánalmasnak érzem magam, hogy tudom, ki ez az ember...! Mentségemre legyen szólva, a Showder Klubból ismerem, meg az idióta reklámokból), és egyébként is. Milyen kapcsolat az, ahol évente egyszer adsz valamit a másiknak, mert kell? Félreértés ne essék, szerintem nem kell folyamatosan venni valamit a másiknak, mert hülyeség. Minek? Mert ügyesen tudsz anyucitól-apucitól kérni pénzt, hogy vehess valamit, amit kínai munkások raktak össze éhbérért? Ha valakinek ez a szerelem, hát rajta. Nem mondom, hogy én nem örülnék egy csokor virágnak vagy egy doboz bonbonnak, mert nem lenne igaz, ha ezt állítanám, de nem sértődnék meg. Miért? Mert valamelyik idióta kitalálta, hogy jaj, ez a szerelmesek ünnepe, gyorsan-gyorsan? Mindegy.

A lényeg az, hogy amúgy sem voltam túl rózsás hangulatban. Komlóra mentünk le Vivihez, elkéretőztünk az utolsó óráról,. ami egyébként infó, és imádom, így elértük a deles buszt. Egykor már bőven fent voltam Viviéknél, és ezzel az erővel el is kértem a wifi-jelszót. Nem vagyok telefonmániás, de a Nokia Lumia szar, és nem tudok rá máshogy játékot rakni, csak neten keresztül, nekem viszont nincs wifim, az ingyenes meg ótvar lassú... Lényeg a lényeg, a három órás busszal jöttünk is vissza. Addigra gazdagabb lettem vagy ötven játékkal (egy csomót letöröltem azóta, mert nem működtek normálisan), egy fél pizzával (nyami-nyami szalámis), és szép, göndörített hajjal. Ha eszembe jut, el is kérem majd Vivitől a fotót, mert még én is tetszettem saját magamnak. Ezen felül kaptam egy icipici szemhéjtust, amit én amúgy sosem használok, mert béna vagyok, és indultunk is. A buszon egyedül ültem, Vivi ugyanis megtalálta a nagy szerelmét, Olivért - róla kicsit alább olvashattok. Nem zavart, zenét hallgattam.

Rájöttem, hogy szeretem a szoknyát. Kaptam Vivitől egy fekete ünneplős-pörgős szoknyát, a térdem alá ér, és nagyon tetszik. Sosem hordok szoknyát, mert nagyobb darab vagyok, azt hittem, hülyén áll, vagy hasonló, de nem, csizmával pedig különösen jó. A végén még veszek egyet a hétköznapokra is :) Egésze nőiesnek éreztem magam, ahogy végiglibbentem az utcán (csak kétszer estem el a magassarkúban, és menet közben le is öntöttem a blúzom vízzel). Ez addig tartott, amíg rá nem jöttem, hogy nem olyan egyszerű szoknyában leülni, mint nadrágban. Én sebbel-lobbal, huppanva szoktam széket érni, nem vagyok könnyű léptű menyecske, és csak akkor vettem észre, hogy a szoknyámra ütem rá felcsavarodva, amikor... Észrevettem. Szóval, így okosan, nőies logikával végiggondoltam a dolgot, felhajtóerő meg miegymás, és rájöttem, hogy beza' valószínűleg fellebbent a szoknyám. Na de mennyire?

Ez volt itt  a kérdés, kérem szépen, és máig nem tudom a választ, amibe majd' belegebedek. Miért? Mert ott ült az egyik plátói szerelmem mellettem, vagyis, két székkel arrébb. Nem, ez nem tiniszerelem, felsőbb éves srác vagy hasonló. Ő az egyik informatikus-technikus-programozó-valami az iskolában, fogalmam sincs, hány éves, olyan 28-35 között lehet, és hobbiként arról szoktam ábrándozni, hogy majd itt szépen végzek, itt maradok technikumra, és amikor már úgy 19-20 leszek, hirtelen belém szeret, és ásó-kapa-nagyharang. Fura vagyok, tudom, de ugyebár apakomplexusom van, MINDIG az idősebb csávók jönnek be. Ő ráadásul olyan tipikusan íres fazon, vörös haj, szeplők, miegymás, a kora elég behatárolhatatlan, szerintem negyvenöt évesen is fiatalosan fog kinézni. Tudom, hogy én még nagyon, nagyon fiatal vagyok hozzá, a 17 éves és a 30 éves kissé mást akar, de egyrészt koravén vagyok, másrészt ez csak ábrándozás, harmadrészt meg.. A remény hal meg utoljára :) Ki tudja még, hogy mi lehetne ebből később, pár év múlva. Bár persze szerintem ő azt sem tudja, hogy létezem, de na. Álmodozni szabad.

Apámmal egyébként beszéltem a korkülönbség kérdéséről. Szerinte a tíz év nem olyan sok, a három-négy év az ideális. A tíz fölötti, pölö tizenöt, már necces, de sok mindentől függ. Ezzel egyetértek. Venni kell a korokat - nem mindegy, hogy egy tizenöt éves és egy harminc éves van együtt, vagy egy negyven és egy ötvenöt éves. Amennyiben a fiatalabb személyisége olyan, hogy érett a felfogása, hasonlók (igen, én is így gondolok magamra), akkor szerintem bizonyos szintig még jó is a különbség. Nem Hugh Heffneres magasságokban kell gondolkodni, de szerintem egy huszonöt és egy negyven éves jól kijöhet egymással, bizonyos esetekben. A társadalom ma már talán nyitottabb, és ha tényleg így jött el a szerelem, ebben a formában, akkor mi van? nem tehet róla az ember. De ez még a jövő zenéje.

Szóval, én most épp azon kattogok, mennyire égethettem be magam előtte. Harisnya persze volt rajtam, bőrszínű, de vastag, így kényes dolgokat senki nem látott, de akkor is. Katt, katt, katt, szinte érzem, ahogy gondolkozom. Ma fle kellett mennem az angoltanárihoz, hogy elkéretőzzek a papírboltba (volt ma ugye rajzóránk, és nekem volt ugyan lapom, de a csoportból hat másik embernek nem, én meg úgysem csinálok semmit angolon, csak külön feladatlapot, de az ráér tíz perc múlva is, így beáldoztam magam), amikor megláttam a programozói szobában-tanáriban, valamiben. Pont akkor nézett rám, így én olyan gyorsan sprinteltem a fal mögé, hogy fel is löktem szegény angoltanáromat, aki ezen annyira meglepődött, hogy meg sem kérdezte, miért megyek én az ellenkező irányba, amikor ő most jön hozzánk órára, csak köszönt, aztán elsietett. Csak később jutott eszembe, hogy hoppá, nekem vele kellett volna beszélnem, de mindegy. Gáz vagyok.

A Szalagavató egyébként unalmas volt. Két és fél órán át "ünnepeltem" olyan embereket, akiket alig ismerek, egy-két kivételtől eltekintve, és amúgy sem láttam semmit, mert beálltak elém. Annyira féltem attól, hogy elrontok valamit, hogy háromszor is el kellett mennem vécére, ezek közül egyszer már előadás alatt (szegény Törki jött el velem, úgy kopogott a cipője, hogy inkább mezítlábasra váltott). Mire visszaértem, két idióta, hülye pí földmérő már el is foglalta a helyünket. Grr. Olyan csúnyán néztem rájuk tíz percen keresztül, hogy végül felálltak és elmentek, de akkor is. A táncok szerintem borzalmasak voltak, értelmük nem volt (nálunk nincs keringő, csak palotás és osztálytánc), a nap fénypontja az ácsok osztálybemutató videója volt, humoros képekkel, tagokról szintén vicces leírásokkal. Megbeszéltük Szilárddal és Vivivel, hogy nekünk is tuti vicces videónk és előadásunk lesz, mert teljesen idióta osztály vagyunk, az értelem szikrája ritkán csillan fel, akkor is hamar elnyomják.

Fél nyolckor lett vége, pont akkor, amikor az utolsó busz is elment, amellyel elérhettem volna a távolságimat. Halleluja. Nyolc után ugyanis csak háromnegyed tizenegykor jön buszom. Hihetetlenül hálás voltam Vivinek és Rolandnak, amiért bent maradtak velem. Nem tudom, mit kezdtem volna ott három órán keresztül egymagam - utóbbi még azt is megkockáztatta, hogy nagyon leszidják, amiért ölelést ugyan nem kapott, de egy vállba bokszolást igen. Szerintem pontosan jól tudja, hogy nálam ez felér egy "nagyon szeretlek ám, és köszönöm!" baráti öleléssel. Először Szilárd is velünk volt, utána viszont úgy döntött, ő elmegy a szalagavató utáni bálra is. Roland is be akart menni, mi Vivivel nem (3600 egy vacsora!), így végül is vettünk egy üveg bort (én meg forrócsokit, mert az alkohol szagától is rosszul vagyok), lementünk a Domus-parkba, és ott ültünk a padon, beszélgettünk.

Egy kissé állapotosnak tűnő fiú-csoport boldog Valentin-napot kívánt nekünk (én meg frászt kaptam tőlük, amúgy is elég paranoiás vagyok egy sötét park kellős közepén, nem kell még az is, hogy megerőszakoljanak/leszúrjanak/elrabolják a vesémet egy bokorban), ezek után pedig találkoztunk Fannival és Vikivel is. Ők a vasútállomásról jöttek, Martint, aki egy osztálytársunk és idén bukott hozzánk, kísérték a vonatára, majd vártak a buszukra. Végül együtt gyalogoltunk fel az Árkád fölsőhöz, ahol megvártuk Fanni buszát (röpke egy óra volt - ezt neked, Mr. "Sűrítettük a buszjáratokat" Pécsi Tüke!), majd mivel úgy döntöttünk, így megfagyunk, és már azon kezdtünk elmélkedni, vajon a Vámpír Naplók Klausa ki tudná-e ütni Soma Mama Gésát, elmentünk a pályaudvar várótermébe. Ott még csöveztünk, lassan mindenki elszállingózott, én, Roland és Ricsi maradtunk a legtovább. Igen, időközben találkoztunk Ricsivel is, aki szintén osztálytárs, az after partyn volt jegyszedő. Kiderült, hogy mi, mivel szervező osztály vagyunk, tök ingyen bemehettünk volna. Na mindegy.

Hazajöttem, itt megettem a maradék pizzám (a nagy részét elkapkodták a többiek, mivel csórók voltunk, de éhesek is). Találkoztam Apával, aki már hazajött Franciaországból (igen, ismét. Ezúttal csokit is hozott, nem csak havat, de igazából csak azért, mert egy árárért hármat kap akció volt a Tescoban, azt hiszem), először lehordott, amiért nincs felsöpörve a lépcső (mert én nagyon otthon voltam, beza'), aztán meg azért, mert nincs felszeletelve a krumpli, csak meghámozva. Sorry. Ezt is én csináltam neki, de meg nem köszönte volna, á, dehogy. Csak mormogott valami olyat, hogy "ez ám a segítség", aztán megkérdezte, mióta vagdosom az ereimet. Pénteken van ugye műhelyi gyakorlatunk, jelenleg állványzatok alapjait csináljuk, én meg sikeresen belekaptam a csuklómba a fűrésszel. Én húzogattam, igazából akkor épp állt ki a fából, mert beszorult, amikor valahogy megvágtam vele magam. Mondom, jaa, nem, a fűrész... Erre apám: a fűrésszel?! Hát, igen. Sokáig tartott megnyugtatnom, hogy nem leszek sem öngyilkos, sem emós, és nem, sátánista sem vagyok (egyszer rajzol az ember poénból pentákulumot a párás tükörre, máris megbélyegzik), végül viszont kaptam tőle egy nagyon spéci ragszalagot, olyan hóm méd edisön formában. Ragtapasz nem volt, ezért jól lebetadinoztam, aztán rakott rá vagy hat zsepit, és rá szigszalagozta a karomra. Érdekes néztem ki.

Nagyjából ez volt a hétvégém és a szalagavatóm. Nem csináltam semmit, leszámítva ezt a két névtáblát:

Na ja.

Ma nem volt semmi extra, leszóltam a szalagavató előadást, miután az irodalomtanárnő megkérdezte, milyen volt. Mondom, unalmas, a versek pedig oda nem illőek voltak. Kiderült, hogy ő állította össze a műsört. Hehe. A'sszem, ennyit a protekciómról. Kaptam viszont három ötöst, és megbeszéltük Lacival, aki mellé beültem matekra, hogy a számológépén lévő "STO" nyilván azt jelenti, hogy WTF, mert ugye az egy kérdő szó, és mi is elég kérdő tekintettel állunk a matekpéldák elé, és egyébként is, tök nyilvánvaló, hogy orosz a számológépe.

Annyit viszont megkérdeznék, hogy miért jó a lányoknak, hogy állandóan drámáznak? Természetesen a szerelem a téma. Az egyik eset Vivi és Olivér. Olivér most végzős, ács, de szakmunkáshoz képest nagyon rendes gyerek. Vivi lassan egy éve szerelmes bleé, sokat beszélgetnek meg minden, és még nekem is feltűnik, hogy ez nyilvánvalóan kölcsönös - Olivér olyanokat mondd, mint például, aludhatna-e ott nála, nem akar-e egyszer együtt pizzázni vele, vigyázzon magára a parkban, hasonlók. Vivit november óta győzködöm, hogy hívja el valahová, hogy tényleg kettesbe legyenek, ne az iskolában vagy a buszon, de azt mondja, nem. Mert "mi van ha".

Hasonló a helyzet Fannival és Martinnal, csak sokkal feltűnőbb. Állandóan egymás mellé ülnek, piszkálják egymást, akár két óvodás. Ellopják egymás tolltartóját, firkálják egymást, szekálják. Ennek ellenére, ha az egyik megbántja a másikat, rögtön bocsánatot kér, ajándékot adtak Valentin-napra (Martin egy szép csokor orchideát vett Fanninak, akinek attól kezdve jó volt az estéje, állandóan vigyorgott). Martin Szívecskét is rajzolt neki a hóba, ami aztán Fanni háttérképe lett, közös a profilképük, megvárják egymással a buszt... Persze, a romantika náluk elég érdekes. Fanni rendszeresen azt ordibálja neki, hogy "itt maradsz, k*csög", illetve" Na, most húzzál innen!", míg Martin általában "Hülyelány, rohadtul gáz vagy! Na hagyjál már" szerű mondatokkal reagál. Olyan szép a szerelem.

Amikor már ennyire szembeötlőek a jelek, akkor miért nem lép senki?!

Azért, mert csak. Mert mindig van egy idióta kifogás. És én ezt nem tudom felfogni... Itt hallgatom, hogy panaszkodnak, amiért van valaki, aki BIZTOSAN szereti őket, és minden, erre vágyik minden lány, erre folyton csak drámáznak. Nem tudom felfogni. Eljutottam arra a szintre, hogy ez már személyes sértés, és lassan kiosztok egy-két pofont, hogy a helyükre kerüljenek. Nekem még egyszer sem volt fiúm, csókolózni sem csókolóztam soha, két fiútól kaptam eddig visszajelzést, az egyik familiárisan hiperpigmentált volt, a szürkeállománya pedig egy struccéval vetekedett, a másik pedig oviban történt, de azt a lapot nemrég megtaláltam. Cuki Mickey egér van rajta :)

Most azt hiszem, megyek. Nem tudom, mi van velem, de újabban már kilenckor elfáradok. Viszlát, régi szép idők, amikor hajnali egykor sem akartam lefeküdni!

Azt hiszem, hivatalosan kezdek felnőni...

Igen, most valahogy úgy érzem magam, mint a képen látható kiskrapek. Talán kevésbé van lilás, fojtott gyöngytyúk-színem, de a lényeg akkor is az, hogy ma valahogy úgy elröhögtem magam a buszon a füzetemet olvasgatva, hogy Vöröske (a srác, aki a szomszéd faluban lakik, nem épp álompasi az általános fogalommal, de hosszú vöröshajú és rocker, ami a szívem csücske) is felfigyelt rám, bár szerintem inkább azt kérdőjelezte meg, vajon miért nyerít a dagi malac-szamár, három állat sok egyszerre, hogy a mellette agyként felfogott hatökröt ne is vegyük... Na mindegy, szóval, agyament napom volt, abszolúte jó értelemben.

Kezdjük talán azzal, hogy idebiggyesztem az órarendem.

No igen, szóval ma két irodalommal kezdtük. A tanár nő, szóval, tanárnőnk van, akit van, aki szeret, van, aki nem, kedvence az orosz realizmus, szerintem ezzel mindent elmondtam. "Olvassátok el a Goriot apót Balzac-tól!" "Tanárnő, az olyan hosszú és unalmas!" "Ugyan, kérlek! Jó, az első száz oldalon azt mutatja be, ki kicsoda, de utána nagyon izgalmas!". Izgalmas. Az volt. NYOLC oldalon át mutatta be, hogy milyen a ház. És nem nagy betűkkel. Nem bekezdésekkel. A-a. Csak úgy, tördelés nélkül. Hát WTF. Az ötvenedik oldalig jutottam nagyjából, utána feladtam. Imádok olvasni, tényleg, azért élek meg a sorozatokért és filmekért, de ez?! Kitaláltam egy frappáns választ azért, ha megkérdezi, miért nem olvastam el a művet (mert örökre elvenné tőlem az olvasás iránti szeretetem és vágyam, de tényleg. Lehet, hogy másnak az irodalom olyan hobbi, amihez ész kell és hasonlók, én viszont álmodozni szeretek, beleképzelni magam, nem az agyam törni rajta), de végül nem kérdezte.

Sőt, a mai napon a könyvtáros jött be, aki mindig egyedül csücsül a hőn szeretett könyvei között, és hol a Veszedelmes Viszonyokat nézi, hol Mozartot hallgat. Egyébként kedvenc időtöltése a táblalábakban való elesés és asztalokra ráborulás, valamint a politikai témák megvitatása a történelemtanárunkkal. Egyszer megnéznék egy olyan vitát - az említett könyvtáros olyan könyvtáros kinézetű is. Tudjátok, szemüveg, ősz haj, régi ruhák, magas és vékony, parfümje Doh a La Natur. A töritanár viszont cseppet sem az átlagos figura - az ötvenes éveiben jár, és ő maga A Terminátor (még akkor is, ha egyébként az egyik infó-fizika tanárt nevezzük így, aki vagy tíz centivel alacsonyabb nálam, de ha csak egy kicsit magasabb lenne...! Jól néz ki fekete ingben, az biztos). A kora ellenére olyan karizmai vannak, mint másnak a combja sem, kedvenc szórakozása a lelkünk porba tiprása, közölte, hogy szerinte mindenkinek hideg vízzel kéne fürdenie, és ha nem irkálunk és jegyzeteljük minden szavát, tőből kitépi a kezünket, aztán azzal ver agyon. "Kivéve a kislányokét, természetesen, nekik még szükségük van rá". Igen. KISSÉ hím-soviniszta, amitől én legszívesebben megfojtanám. 

Tipikusan az a fajta, aki arrogánsan okos. Kérdez valamit, amire azt hiszi, nem tudjuk a választ, valaki megmondja, azt mondja, nem, majd elmondja más szavakkal ugyanazt. Múltkor azt kérdezte, kije volt II. József császár XVI. Lajosnak. Mondtam, hogy a sógora. És miért volt az? Mert elvette a húgát feleségül a... "HELYTELEN! Mert nem József vette el Lajos húgát, hanem Lajos József húgát, Marie Antoinette-et". ÉS ÉN NEM EZT KEZDTEM MONDANI, HOGY A BIRSALMAKOMBÁJN AKADJON A TORKODON?! Miért nem hagyta, hogy befejezzem?! De nem. Én kislány vagyok, elég, ha szép vagyok,. lehetek mellette butácska. De ha egyszer nem vagyok az...! Oké, ez egoistán hangzik, de akkor is. Nem bírom, ha lenéznek. Eddig fantáziálhattam arról, hogy leszúrom egy jégcsappal, amikor csak ilyen bunkón hím-soviniszta volt, de most már letörték az összes nagyot (pedig voltak félméteresek is a HSA épületén), a többi meg elolvadt :/

Na jó, mindegy. Szóval, bejött a könyvtáros, ami azt jelentette, nem kell felelnie senkinek, erre persze tapsvihar tört ki a teremben. Még Szilárd is abbahagyta a katonák gyártását, és egy rúd szalámival a szájában tapsolt. (Igen, komolyan bevitt magával egy rúd szalámit, zsemlét, szalonnát meg kis-bicskát. Azt mondta, holnap közös svédasztal lesz tesi után. Meglátjuk. ) Lényeg a lényeg, az első óra végeztével máris visszasírtuk a tanárnőt. A második óra végére kijött, hogy a Goriot apó egy romantikus mű, merthogy szerelem köré épül (ugyanazt olvastuk mi?!), és arról szól, mint Ady egyik verse, a Harc a Nagyúrral, én speciel nem vagyok oda Ady munkásságáért, mert nekem túl elvont, én az egyenes dolgokat szeretem, az elvontságot kifejezetten nem bírom, mert valahogy nem felel meg az én szájízemnek.

Na, ez a sztori megér egy misét. De előbb be kell mutatnom Fannit, akit alább említettem, és amúgy disznó-megszállott. Nem azért, mert azt gondolja, hogy aranyosak, hanem mert úgy gondolja, finomak. Ő az a nagyon nem tipikus lány ilyen szempontból, akinek nem leánybúcsú kell, hanem disznóvágás, és ha mégis lesz valamiféle parti, akkor a csippendél fiú sonkának lesz öltözve, ehető kolbász és szalonna ágyékkötővel, a nap végére pedig sonkakötözővel lenne az ágyhoz láncolva. Egyszer Roland poénból megkérdezte Fannitól, hogy "a szülinapodon levágunk neked egy disznót, az jó lesz?" Mire Fanni egy bébizsiráfot megszégyenítő ártatlansággal: "Csak egyet?"

Szóval, igen. Ő Fanni, legalábbis, egy része (nem, ne értse senki félre, az előző bejegyzésemből talán úgy jöhetett le, de nem utálom. Aránylag megvagyunk egymással), az, aki erről a képről mindig eszembe jut, a gyerekei tuti így fognak járni:

Na, és akkor ugorjunk az irodalomra.

Nem tudom, ki ismeri eme versét, ki nem, idéznék néhány versszakot a műből, nem ismerők kedvéért:

"Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.

Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
„Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.

(...)

És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.

Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr."

Az első és utolsó kettő versszakot olvashatjátok feljebb, a közbenső részeket kihagytam, mert... Igen. Én már a második versszak első soránál megfejeltem a padot és röhögtem, a többiek meg hülyén néztek rám. Rögtön eszembe jutott Fanni, ahogy az álom-lánybúcsúját meséli el, a disznóölőset. Jó, nem rögtön - előbb elgondolkoztam, vajon ez a Nagyúr ugyanaz-e, akit Harry Potter legyőzött, mert ha igen, akkor Ady rokonai kérhetik a jogi cuccokat Rowling nénitől. Aztán rájöttem, hogy hülyeség, mert Voldin annyi hús sem volt, mint egy díjnyertes szépségkancán (értsd: bulémia-királynő, avagy topmodell), szóval, azt nem lehet tépni.

Nem tudtam hát, hogy ezt az egészet miként értelmezzem, de a könyvtáros csak azért is erőltette, hogy mondjam el a véleményem. "De mondjad." "De neeem szeretném" "Na, csak tudsz valamit!" "Nem, nem fogom fel a szimbolikáját." "Na!" "Jó, maga akarta. Szerintem olyan, mintha Ady LSD-sen ment volna disznót vágni falura." Ezen az osztály nagyot röhögött, a tanár nem annyira. Erre csak rátett egy lapáttal, mikor felkérte a mellettem ülő Rolandot, olvassa fel, ő mit írt róla. Roland nem épp épelméjű - három oldalt írt a táblaszivacsról. Majd talán azt az írását is elkérem tőle.

"A mű lényegében azt ábrázolja, amint Ady Endre lírai énje egy sertéstől próbálja jogos vagyonát megszerezni, ám a művelet sikertelennek bizonyul. Ezt az "agyamba nézett, se nevetett" rész is bizonyítja, mely szerint a sertés nevetségesnek találja Ady agyi térfogatát. Miként a fentebb említett állat nem hajlandó az aranytól megválni többszöri felszólítás után sem, Ady disznóvágás formájában verbális terrort alkalmaz. A mű végén harcba is elegyedik a jelentős mértékben tehetős és vidor párosujjú patással."

Ne értse félre senki, nem tiszteletlenek vagyunk, csak ezt nagyon nem tudtuk felfogni reggel nyolckor. Maradjunk annyiban, hogy eddig szerettek engem a tanárok (miután volt egy verseny az iskolában, ahol nem csináltuk meg előre a dolgokat, így saját kútfőből szónokolnom kellett, ódákat zengtek rólam a tanárikban, többen is ezt állították, meg hogy milyen érett a felfogásom - hízott a májam, mit ne mondjak), most már inkább az "ŐRÜLT, GYEREKEKTŐL TÁVOL TARTANDÓ" kategória lettem én is, Roland is.

És itt még nem ért véget a teljes értelmetlenség és fájdalom. Nem akarom tovább húzni az időt, igazából csak volt egy vitánk arról, hogy EGYIK építész tanárunk sem acceptálja a jelenlegi ülésrendet (öt sorban össze vannak tolva a padok, így hat-hat ember ül egymás mellett, a terem közepén). Az összes. HÁROM darab van összesen, könyörgöm, ebből egy, a rajztanárunk soha nem panaszkodik, meg is kérdeztük, azt mondta, őt nem zavarja, úgyis csoportra vagyunk olyankor bontva, neki mindegy, hogy tíz ember itt ül vagy ott. Maradt kettő tanár, a statika és az ép.szerk.elmélet... Ők panaszkodnak, amikor összesen négy órájuk van velünk?! Mi szeretjük így! A tanulmányi eredményünk nem romlott, sőt, javult, és nem a puskázás miatt, ráadásul jobb lett az osztályközösség és kevesebbet beszélünk. Nem fogják fel, hogy akik most hangosak, azok akkor is azok lesznek, ha visszarendezzük a padokat, mert egymás mellett ülnek, áá. Nem. Úgy jobb lesz. Akkor rendezgessék ők.

Mindegy. Írnék még ide pár agymenést, amik az órákon történtek:

Irodalom

Tanár: Mondjátok, melyik Petőfi arc poetias, leghíresebb verse?
Laci: Nemzeti Dal.
Tanár: Akkor a második.
Laci: Anyám tyúkja.

Tanár: Van önök között olyan, aki már választójoggal rendelkezik?
*x ember felteszi a kezét, a tanár felszólítja Martint, aki bukott hozzánk, így már ismerik, nem az a tanulós fajta*
Tanár: Maga, mit fog csinálni, mi alapján választ majd?
Martin: Tipmix.

Tanár: Mi volt Rastignac belső dilemmája?
Laci: Lenni vagy nem lenni?
Tanár: ... Lacin kívül figyel még valaki ebben a teremben? *esdeklő tekintet, szinte S.O.S.-t morzézik az asztallapon. Laci cápavigyorral, az asztalon összefont kezekkel nézii.*

Ép. szerk. elmélet:

Tanár: Mi a kémények feladata?
Szilárd: Elvezeti a füstöt.
Tanár: Jó. És a másik?
Roland: Azon jön be a mikulás.
Tanár: ... Oké, akkor a harmadik?
*Mindenki síri csöndben.*
Tanár: Na, hát mi kell a Mikulásnak, ha bejön, és füstöl a kémény?
Én: Gázálarc.

Tanár: Hogy hívjuk a kémény belsejét?
Laci: Lyuk.

Ép. szerk. rajz.

*Rajzleadás, egy egész metszet, lábazat, falak, minden*.
Tanár: Roland!
Roland: Pálinkás jóreggelt tanárúr! Szép napja volt? Jó az inge, a felesége választotta?
Tanár: ... Miért látom úgy, hogy nem vagy kész a rajzzal?
Roland: Én kész vagyok, csak... Reggel dugóba került a vonat, aztán tudja, ott volt az a terrorista-akció is a Csillag-klinikán...

*Később, én kimentem egy kávéért, ő a szünetben csatlakozik hozzám és Vivihez. Ez túlzás, kiront az ajtón, mint egy vietnámi veterán, aki most látja a napvilágot hosszú hónapok óta, leül, kihúza magát.*
Roland, ünnepélyesen: Bekereteztem a rajzlapot!

Később:
Tanár: Itt volt két órád. Komolyan nem voltál képes egy vonalnál többet rajzolni?
Roland, méltatlankodva: Többet rajzoltam! *számol, majd tök komolyan és elszántan:* Ez összesen hét vonal!

Hát, mit is mondjak. Végül beadott egy félig kész rajzot, amin van lábazat, kavicsfeltöltés, szigeteléstartó fal szigetelés nélkül... Azt hiszem, kezdheti sütni a megvesztegető-sütiket.

A végére pedig beraknám egyetlen paródiámat, amely Harry Potter témában íródott a Merengő Kívánság Üstjére. A kívánság, mely alapján írnom kellett, ez volt:

"A harmadik legyen egy paródia. Hermionét, Bellatrixet, Elisabeth Swannt (Karib-tenger kalózai), Arwent és Guinevere-t (Merlin) elrabolták. A megmentésükre induló csapatot Voldemort és Lucius, a Gyűrű Szövetségéből Gandalf, Legolas, Gimli, Aragorn és Frodó, a holtrészeg Jack Sparrow, Will Turner, illetve természetesen Arthur és Merlin alkotják. Az elrablók próbák elé állítják a harcosokat: különböző iskolai vizsgákat kell letenniük egy héten keresztül, úgymint matematika, biológia, kémia, stb. VISZONT, egyes tantárgyak keményebb verzióját kapják, például fizikából milyen sebességgel kell rohanniuk, illetve összeeszkábálni egy rámpát a feléjük x sebességgel guruló, 6400 N súlyú sziklatömbnek? A végét az íróra bízom, de némi romantikát szőjön a történetbe."

Ez így talán zavaros, de ha elolvassátok, akkor talán meg is tetszik :) Paródia és AU, 16-os a trágár beszéd miatt (csak helyenként, ahol megkövetelte), ~3000 szó. A bővebbenre kattintva elolvashatjátok!

Ahoy!

Volt egy kis kimaradásom az előző, értelmes bejegyzésemet követően, ennek okait is kifejteném most, meg azt is, hogy mik történtek velem. (Mert amúgy a blog egyébként nem erről szól, dehogy, nekem ezt külön közölnöm kell. Freakin' Genius.)

Szóval, nem jöttem, mert nem jöttem. Ez így baromi hülyén hangzik, de az az igazság, hogy nem volt kedvem a géphez ülni - ez egyben azt is jelentette, hogy hanyagolnom kellett számomra fontos embereket. Igen, én ilyen gáz vagyok, hogy van egy csapat olyan ember az életemben, akikkel még csak nem is beszéltem soha, és mégis, a "legjobb barátok" csoportban tartom őket számon, mert szimplán fantasztikus emberek, jófejek, megértőek, és van közös téma is.

Egyszerűen úgy éreztem, hogy ennek az egésznek nincs semmi haszna, mármint, annak, hogy itt ülök, csinálok ezt-azt, alszok, suliba megyek, hazajövök, és a napom fénypontja, amikor a virtuális világba vethetem magam. Tudom, hogy ez nem normális dolog, és nem foghatok mindent arra, hogy "jaj, nincsenek itt barátnőim", de én erre fogom. Meg arra, hogy talán igazi, hiper-szuper barátnőim sincsenek, akiket mások "LB"-nek hívnak, én viszont valamiért irtózom ettől a szótól.

Na jó, kezdjük előről - ki is az LB? Ez persze relatív fogalom, mert sajnos a mostani világban úgy dobálózik minden egyes tinédzser ezzel a szóval, mint a "szeretlekkel". Sokan csak azért mondják, mert menő, ha van LB-d. Példa: az egyik évfolyamtársam jóban van az ex-osztálytársammal, aki a mi osztályunkból ment át az évfolyamtársaméba. Nem sok értelme volt, mind a két osztály építészetet tanul, még közös óráink is vannak (tesi és angol), ráadásul ott is ugyanúgy nem szeretik, ami egyébként a személyisége rovására írható, de mindegy, nem ez a lényeg. Ők sülve-főve együtt vannak, amiből én igazából csak annyit látok, hogy minden szünetben együtt mennek le cigizni (amiről megint csak külön cikket fogok írni). Egy lány, akivel egy faluban laktam, nevezzük K-nak, az ő "bandájukhoz" tartozott, aztán elhintett nekem néhány pletykát a másik osztályból - a két leányzó, akik annyira, de annyira barátok voltak, elhordták egymást mindennek face-en, meg az osztályban is vitatkoznak, jóformán háborús övezet az egész hely. Miért? Igen! Mert az egyik nem adott a másiknak cigit!

Komolyan, erről szólna a barátság? Mert szerintem nem. Nem azt mondom, hogy ez úgy megy, mint a filmekben - van egy legjobb barátnőd, aki átjön hozzád az éjszaka közepén, mert épp úgy érzed, hogy a pasid nem szeret. Szerintem egy legjobb barátnő egyszerűen meghallgat, nem kell túldramatizálni, elmondod neki az olyan titkaidat is, amit még a családodnak se, nevettek, közös programokat szerveztek, de nem kell állandóan együtt lenni, mert az ember szociális lény, igényli, hogy minél több emberrel létesíthessen kapcsolatot. Épp ezért nem feltétlenül egy LB-je van az embernek, hanem több, mert minden ember más, mindegyikükkel mást szeretsz csinálni.

Ez volt velem általános iskolában. Öten voltunk barátnők - én, Vivi, Zsófi, Enikő és Szandra. Enikő az okos és művészlélek lány volt, Szandra az edzés- és fiú-megszállott, Vivi az őrült, hangos hippi, aki kulcsokkal és gemkapcsokkal a fülében mászkált, Zsófi pedig... Simán csak őrült és kicsit gyerekes is. Mindegyiküket szerettem, nagyon jól megvoltunk, nem volt féltékenykedés, afféle ki nem mondott megállapodás volt köztünk e téren. Közösen vagyunk eg nagy LB-csapat, ennyi. Mivel mind egy környéken laktunk, egy suliba és egy osztályba jártunk, sokat voltunk együtt. A központi helyünk a sulikönyvtár volt - tudom, ilyet is ritkán hallani. Nem mondom, hogy nem olvastunk, mert de, csak épp mindegyikünk mást, és igazából nem is azért jártunk oda, egyszerűen egy hely volt, ahol lehettünk, zárásig ott is maradtunk, aztán ment mindenki a dolgára. Sokszor volt, hogy lementünk ide-oda, egyikünk házába, a játszóra (beza', én még most, 17 évesen is lazán elvagyok ott, ha nem egyedül kell mennem), lényegében bárhova.

Akkor olyan természetesnek tűnt - most pedig visszasírom.

Amikor új iskolába kerül az ember, akkor fél. Jesszus, lesznek barátaim? Szeretni fognak? Vagy kiközösítenek? És mi van, ha túl nehéz lesz ez az egész? Én ezért örültem, hogy szakközépiskolába kerültem át, ahol mindenki új, mindenki rá van szorulva a másikra. Tisztán emlékszem, hogy az elsők között érkeztem meg, mert a falumból háromnegyed hétkor indul a busz, amire nincs szükségem, hét óra tízre bőven bent vagyok, de később csak kilenckor megy, így mindig első vagy második, esetleg harmadik vagyok. Szorongva álldogáltam a folyosón, és néztem, ahogy felsőbb évfolyamosok örülnek egymásnak, nevetnek, sztorikat mesélnek a nyárról. Jó nekik, gondoltam. Én nem mertem megszólítani senkit, mert mi van, ha nyomulósnak néznek? Így hát azon merengtem, milyen sok, új tablót nézhetek végig. Mert az olyan hihetetlenül érdekes.

Aztán bementünk a terembe, mert kinyitották, egyre többen jöttek, köztük a tipikus túlszociális (ez új szó, én találtam ki a barátnőmre) tagok is, akik mindenkihez odamennek és bemutatkoznak. Az első ilyen a most egyik legjobb barátnőmnek (?) tartott lány volt, Vivi - nem, ő nem a hippi-Vivi, ő a komlói Vivi. Ültem a padban, csavargattam a pólóm anyagát, és néztem ki az ablakon, amikor hirtelen leült elém egy lány, ledobta a cuccait a padjára, aztán vehemensen hátrafordult, és ezerwattos vigyorral nyújtotta a kezét: "Szia, Vivi vagyok."

Nagyjából itt kezdődött a barátságunk. Hamar összeismerkedtem Rolanddal is, aki Vivi egyik korábbi áldozata volt, még a folyosón. Ültem volna Vivi mellé, úgy is volt, csak aztán belépett a terembe az osztályfőnök, egy szigorú, ötvenet épp, hogy nem elérő nő, aki karvalyként járkált körbe körbe, és szétzilálta a kialakított rendet, nehogy "rosszalkodjunk". Hát, az nem jött be, de mindegy. Én Viki mellé kerültem, aki kollégista volt, rajta kívül még két lány volt így, meg két fiú. Viki, hát, fogalmazzunk annyiban, hogy hamar a piszkálódás célpontja lett. Ebbe nem megyek bele, de olyan melankolikus és depressziós volt, hogy a legnagyobb jóindulattal sem lettem a legjobb barátnője, mert én képtelen vagyok vigasztalni és anélkül meghallgatni másokat, hogy kimondanám az őszinte véleményem.

A legtöbb időmet Vivivel töltöttem és Ádámmal, mind a kettő energiabomba volt, utóbbi még perverz is. Kialakult egyfajta napi rutinunk - én beérek, köszönök Reninek és Rolandnak, akik mindig ott ülnek bent előttem, ugyanis vonattal járnak, gáz menetrenddel. Leülök, olvasok, megjön Ádám, elmegyünk büfébe, én veszek egy pizzás csigát, ő egy csokit, lemegyünk az automatához. Ott ékezet nélkül írja ki, miután bedobtad a pénzérméket és benyomtad, amit akarsz, hogy "Kerem, varjon". Erre Ádám MINDEN alkalommal elsüti a "nem fogok varni, mert nem tudok varrni" poént, és én mindig nevetek rajta, mert egyszerűen ilyen volt az élet. Eközben mindig perverz sztorikat mesélt, fiúkhoz illően fura és vulgáris részletekkel, Vivi ezért néha lecsapta, engem nem zavart. Jól megvoltunk így hárman, esetleg négyen, ha Roland is odajött.

Aztán vége lett az évnek. Ádám borzalmas tanuló volt, év végén hat tárgyból bukott, ebből négyből átment, évet ismételt, de már másik iskolában, Komlón, ahol a nagymamája lakott. Soha nem voltam az a fészbúkolós fajta, ő sem, így a kapcsolat szépen-lassan megszakadt köztünk. Tizedikben új formációval indultunk útnak - én, Vivi és Roland. A tizedik volt a legszebb évfolyamom, azt hiszem. Rengeteget nevettünk, röhögtünk, hülyéskedtünk, iszonyatosan jó volt. Sok programot szerveztünk, bár persze relatíve - a legtöbb délutánom és estém így is itthon töltöttem, mert Rolandnak és Vivinek is voltak elfoglaltságai, előbbinek mindenféle szociális munka (hihetetlen szamaritánus a srác), utóbbinak egy barátnő, név szerint Viki (ez egy másik Viki, mint aki mellett ültem, ő elment kilencedik végén), akivel óvodás koruk óta ismerik egymást, így nem sok esélyem volt. Ha Viki jött, és sokszor jött, akkor győzött. De nem érdekelt.

Aztán idén beléptünk a tizedik osztályba, és annyi hangulatingadozásom van, hogy abból egy koordinátaarendszeren szinusz-ábra jönne ki.

Kezdődött az egész ott, hogy belépett a képbe Fanni, még tizedik vége felé. Ő is az osztálytársunk, Vivi mellé lett ültetve kilencedikben, de mégis, ő mindig inkább Hubi és Regi felé húzott. Hubi is lány, a vezetéknevéből jött a becenév, de ő is Viki, nem akarok ezzel mindenkit összezavarni. Szóval, addig velük volt, de valahogy megromlott a kapcsolatuk, Viki3 és Regi bulizós lett, Fanni pedig nem annyira, bár néhányszor elment velük. Ő is hozzánk csapódott, aztán szépen lassan azt vettem észre, hogy átveszi a helyem. Ha négyen mentünk az utcán, akkor ketten-ketten mentünk egymás mellett, nem, a többiek hárman, én egyedül. Ha simán hárman mentünk, mondjuk tesire, Vivi, Fanni és én, akkor Vivi mindig Fanni mellett ment, vele beszélgetett, ha sikerült is bekapcsolódnom, akkor nem sokáig tartott.

Életemben nem sírtam még annyit, mint ebben az évben. Annyira, de annyira elveszettnek éreztem magamat, mint még soha, és nem tudtam, miként fogjam fel a dolgokat. Még most sem tudom. Alig volt pár napja, hogy vagy egy óráig síráshoz használható alapzenéket hallgattam. Egészen találó a Running up that hill a Placebotól.

"If I only could make a deal with God, get him to swap our places, be running up that road, be running up that hill, be running up that building... If I only could..."

Tudom, hogy ez eredetileg Kate Bush dala, és hogy egy nő és egy férfi meg nem értéséről szól, de ha ettől elvonatkoztatunk, és csak a refrént nézzük?

"Bárcsak üzletet köthetnék Istennel, bárcsak rávehetném, hogy a helyedben lehessek", stb. Én is ezt kívántam, ó, meg sem tudom számolni, hányszor. Bárcsak ÉN lehetnék az, akit mindenhova hívnak! Bárcsak ÉN lehetnék az, akinek mindenki segíteni akar! Bárcsak ÉN lehetnék az ő helyében... De nem. Én az a lány vagyok, aki csak úgy van. Nem utálják, nem szeretik. Csak van. Én legalábbis én éreztem.

Aztán végül is rájöttem, hogy ez mind-mind az én hibám, mert nem vagyok elég nyitott, nem vagyok elég magabiztos, nem vagyok elég érdekes személyiség. Általában elutasító vagyok, hűvösen udvarias, ráadásul kissé melankolikus is. Pont olyan, mint Viki volt, a padtársam - én sem akartam vele barátkozni, mert lehangoló volt. Más miért akarna velem?

Ez a felfedezés nagyjából november környékén ért. Elhatároztam, hogy változtatok a dolgokon, de előtte napokig csak gondolkodtam, agyaltam, feszengtem, és alig szóltam hozzá valakihez is. Egy kicsit nagyon meg voltam sértődve. A bili füle akkor tört le, amikor meghallottam, hogy Fanni és Vivi a szilvesztert beszélik meg. Amire úgy volt, hogy ÉN megyek, én, Vivi és Roland, elmegyünk valahova közösen, elvégre, már elég idősek vagyunk hozzá, hogy eljárjunk. No, nem inni, egyszerűen csak jól érezni magunkat. Kiakadtam. Nem kicsit. Nagyon. Egy évvel korábban megbeszéltük, hogy igen, ez a mi közös programunk lesz, erre - hipp-hopp, jön Fanni, mint a róka, és puff, vesztettem? Na nem, ez nem így megy.

Órák után beszéltem Vivivel. Ez így nem jó szó - szóltam neki még valamelyik szünetben, hogy majd szeretnék vele beszélni, ezért ne siessen el. Azt mondta, jó. Millió és egy forgatókönyvet dolgoztam ki - mit mondjak? Hogyan? Hol? Kell ez egyáltalán? Amikor ott voltunk, hogy egyedül maradtunk a teremben, már nem voltam biztos magamban. "Mindegy, hagyjuk. Hülyeség. Menj csak el, a Fanni már biztos vár a portánál", majd felkaptam a táskám és elviharzottam, mint valami béna amerikai filmben, fel egészen a zsibongóba, ami ilyenkor mindig kihalt, és ahová olvasni szoktam járni, míg nem jön a buszom. Úgy tíz perc múlva jött utánam Vivi, és közölte, hogy addig nem megy el, míg ki nem bököm végre, mit akarom. Elmondtam, hogy nagyon fáj, hogy úgy érzem, mindenkit elvesztek, mert már senki nem akar velem lenni, ő is inkább Fannival szervez programokat, mint velem. Erre azt mondta döbbenten, hogy nem tud mit reagálni, majd próbálkozik. Mondtam, hogy nem is érdekes, elővettem a könyvem, és addig tartottam fenn a "kemény vagyok" álcát, míg ki nem lépett a képből, aztán bevonultam a mosdóba, és ott éltem ki magam. Nem szép látvány a depressziós-kisírt szemű tinédzser.

És mi jött ezek után?

Vivi egy hétig nem szólt hozzám.

Nem tudtam mire vélni. Most mi van? Így próbálkozik? Hogy ha van gondom, akkor jó, nem érdekes, az elhalt szövetű kezet is mindig levágjuk? Fogalmam sem volt róla. És senki más sem szólt hozzám az osztályban, csak Roland. Ekkor már egyedül ültem a terem legvégében, a sarokban, nem látott senki, így csendben agonizáltam. Egyedül az egyik osztálytársam, egy sokadik Vivi kérdezte meg tőlem, hogy mi a baj, miután mindenki elment az óra végeztével, csak én maradtam ott még szenvedni egy órát, míg jön a busz, ő, és a barátja (mármint, pasija), Laci, aki szintén az osztálytársunk. Megmondtam, mi a helyzet - az, hogy senki nem szól hozzám, az a baj. Mire Vivi: "Senki, vagy... Inkább csak ők?" mutatott Vivi és Fanni helyére, mire megrántottam a vállam. Fájdalmasan jól rátapintott a lényegre.

Miután letelt az egy hét, odamentem Vivihez, nem érdekelt, hogy vannak ott mások, és csak annyit kérdeztem: "Most őszintén, mi a franc bajod van?". És nem tudom. Valahogy elkallódott az ügy, újra beszéltünk egymással, újra barátok lettünk. Elmesélte, hogy még az angoltanárunk is megkérdezte tőle, mi a baj köztünk. A drága tanci mindig figyel ránk, emelt angolra járunk hozzá, plusz különórára is, mert mi tudunk angolul, köbö senki más nem. És azt is mondta, hogy bírja a búránkat, szóval, ő a favourite teacher of all. Közölte, hogy nem szereti, ha össze vagyunk veszve, Vivi szerint még olyan bociszemeket is meresztett rá, amiket a kutyám, az éhenkórász Maya is megirigyelne.

Mindegy. Kibékültünk. De még mindig nem vagyok biztos semmiben - akkor... Mi most barátnők vagyunk? Vagy legjobb barátnők? Mert, hogy őszinte legyek, nálam ő az utóbbi kategória. Nem azért, mert tényleg "LB" az én fogalmaim szerint, hanem mert ő áll hozzá a legközelebb. Az iskolában sokat vagyunk együtt, csak azon kívül soha.

Ezt a problémát meg is osztottam Rolanddal. Na, ha valaki, akkor ő tényleg nagyon, nagyon jó barátom, és bizonyíték arra, hogy létezik barátság fiú és lány között. Ő volt az egyetlen az egész osztályban, aki előtt szó szerint elsírtam bánatom. És azután is a barátom maradt, hogy látott rongyosan-taknyosan, kisírt szemekkel. A filmekben mindig olyan szépen sírnak a nők, legurul egy könnycsepp az arcukon és kész. Én meg valahogy így adom elő magam:

Szóval, ja... Ő tudott mindenről. Mindig elmondtam neki  a bajaim, egyszerűen nem tudom kifejezni, milyen hálás vagyok neki érte. Olyan problémákat is megosztottam vele, amiket anyukámmal sem, pedig tényleg jóban vagyunk. Később persze kiderült, hogy Roland mindig elmondta Vivinek, mi a bajom pontosan, de csak azért, hogy jobb legyen nekem. Ezt én is tudtam, és tudom most is, mégis, alig telt el pár nap, hogy majdnem megint elbőgtem magam. Most éppen azért, mert az iskolában ajánlottak fel színházjegyeket, ugye, van bérlet véve. Mondtam Vivinek, hogy hé, nem akarsz eljönni megnézni a Tratuffe-öt? Azt mondja de, megbeszélhetjük. Alig telt el két perc, már azt beszélte Fannivel, hogy milyen ruhában mennek. Én meg így: What dafuq? Okos és értelmes embernek tartom magam, de percekbe telt, mire bootolni tudtam.

Szóval, igen. Nem tudom mire vélni a barátságomat Vivivel - az iskolában tényleg sokat vagyunk együtt, de azon kívül? Soha. Hacsak nem iskolai rendezésű program van, mint versenyek vagy jövő héten a szalagavató. Ezekre viszont Fannit nem hívja soha... Lehet, hogy Vivi egyszerűen ilyen fura? Mert közben meg olyan dolgokat mond el nekem az életéről, amiket csak nagyon, nagyon szűk kör tud, pl. hogy kibe szerelmes. De tényleg. Nagyon. Mindegy, ez másik téma.

Össze kellett rendeznem az életemet. Nem az elmúlt két hétben, dehogy - inkább az elmúlt fél évben. Próbálok pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, egyre jobban rájövök, hogy nem olyan borzalmas a helyzet, mint hiszem. Nem imád engem mindenki az osztályban, dehogy; csak úgy, magamtól nem szoktam odamenni pl. Daniékhoz, akik viccesek, tényleg, az osztálybohócai, de nekem nincs velük közös témám. Legfeljebb néha megvitatjuk, hogy milyen gáz ez vagy az a tanár, ilyesmik. Egész egyszerűen nem merek odamenni másokhoz, mert mi van, ha hülyének néznek, vagy megutálnak? Na meg a téma... Sosem tudom, hogy egy idegennel, vagy nem annyira közeli ismerőssel miről beszélgessek. Amikor ott vagyunk csoportban, tök jó, de... Múltkor például egyedül maradtam a fentebb említett Lacival, valahova mennünk kellett, már nem is tudom, miért. Tíz perc volt az út, de közel sem beszéltünk annyit, mint máskor. Ilyenkor felötlik az emberben, hogy velem van-e a baj, amire én rendszerint igennel válaszolok, ezért... Elég pocsék személyiségem lett, maradjunk annyiban.

Az elmúlt két hétben igyekeztem a valóságban élni, mert nem, nem ott szoktam. Van egyfajta álomvilágom, ahová már lassan tíz éve menekülök, ha valami nem tetszik. Oda menekültem, mikor ötödikig folyamatosan piszkáltak a többiek, mert kövér voltam. Emlékfoszlányaim vannak csak, de a padtársam néha spontán belém rúgott, vagy öt-hat ember követett végig az udvaron, olyanokat szajkózva, mint "Na mi van, hájas? Gondod van? Noémicske! Noémicske-kecske!". A gyerekek nagyon, nagyon gonoszak tudnak lenni. Oda menekültem, amikor majdnem elváltak a szüleim és majdnem elvesztettük a házat. Nem fogtam még fel teljesen, régen volt, de emlékszem, hogy a takaróm alá bújva sírtam. És oda menekülök most is, minden este, elképzelem, hogy egy másik világban élek. Máshogy nézek ki, más a nevem, kicsit nyitottabb a személyiségem, de egyébként maradtam az, aki. Elképzelem, hogy ennek ellenére is szeretnek, vannak ténylegesen legjobb barátaim, akikre számíthatok, van olyan, aki szerelmes belém. Olyan is van, hogy azt képzelem, már a huszaséveim végén járok, van férjem és gyerekem, nem tökéletes minden, de legalább vannak olyan emberek, akik szeretnek, és ezért boldog vagyok. Aztán mindebből írok valamit, amit soha, soha nem fogok publikálni, elrakom a fiókom mélyére a füzeteket, ha pedig valaki elolvassa, szorongok. Ábrándozom a jövőről, hogy mennyi mindent meg tudnék tenni, hogy mit szeretnék elérni, hogy aztán azok orra alá dörzsölhessem, akik bántottak.

Ez az életcélom. Nem csak az, hogy boldog legyek, hanem beinthesske azoknak, akik annyi, de annyi fájdalmat okoztak nekem az életem során. Újabban ennek a célnak élek, tanulok, igyekszem beszélgetni, ismerkedni, fellépek magamért.

Elég sok változás történt velem röpke egy év alatt, és ezt még nem is sikerült teljesen flgdolgoznom. De igyekszem. Ez volt a sztorija annak, hogy miért nem jöttem - és higyjétek el, ez még a rövidített verzió volt!

Na, de hogy ne csak a sopánkodásom álljon itt, amit úgysem fog senki se elolvasni, beraknék ide néhán idézetet a készülő történet néhány fejezeztéből - az Élet a maffiábanból. Sosem írok totálisan, véresen komoly műveket, mert arra képtelen vagyok, inkább a poénos-agyament-komolytalan felé húzok, így az egész inkább sitcomra hasonlít, mint naplóra, de mindegy

"Luka még csak hat hónapos (...), hiperaktív kölyök, így az, hogy percek óta egy hang nélkül feküdt, pánikra adott okot. Rögtön be is nyúltam érte(...), majd döbbenten meredtem rá. Valami zöldes-kékes trutyi folyt a szájából.
- Tomochka... - állt meg mögöttem Vassily, a vállam fölül nézve Lukára. - Nem akarok pánikot kelteni, de láttam ám az Alien-filmeket...
- Luka nem Alien!
- Akkor defektes.
- Nem defektes! Ő a fiad!
- Persze, ha űrlény, akkor az én fiam!"

"- Gondoltam, legalább egyikünk lehetne felnőtt - néztem sezmrehányóan a férjemre.
- Nem értem, miről beszélsz - felelte olyan ártatlanul, mint a maszületett bárány, majd tovább folytatta a müzlisdobozban talált, összerakható, rózsaszín csillámpóni birizgálását."

"Tanácstalanul üldögéltem a fotelemben, és a tollam végét rágcsáltam. Kifogott rajtam az irodalmi szaklap rejtvénye.
- Ti tudjátok, mi az ember tragédiája? - néztem tanácstalanul körbe. Rossz ötlet volt. Maffiózó-családokat nem kérdezünk irodalomról.
- A délutáni duplafizika - jött a válasz Irinától, aki az említett órák leckéje fölé görnyedt az asztalnál.
- Honey Boo Boo és Kirsten Stewart - vonta meg a vállát Nikolai.
- Nem volt tegnap Jersey Shore! - közölte szenvedő arccal az öcsém. Én inkább csak facepalmoztam majd legyintettem. Hozzátettem volna, hogy ez egy költői kérdés volt, de kételkedtem abban, hogy felfognák ennek a jelentését."

Nos, most egyelőre ennyi voltam, kipanaszkodtam magam, remélem, legközelebb valami normális cikkel tudok jönni.

Sziasztok!

Ez nem bejegyzés, csak amolyan jel, hogy élek-élek, volt ez a két hét eltűnés, volt rá okom, de most jövök. Holnap írok bejegyzést meg minden egyebet.

Hát, mivel ma nem történt semmi érdekes velem, úgy gondoltam, hogy inkább az oldal fejlesztésére koncentrálnék. Annyi, de annyi tervem van még, letölthető grafikai elemek, feliratfordítások, egyéb fordítások, történetek felpakolása, menük alakítása, egy-két extra modul... Szóval, igen, sok a teendőm, de borzalmasan lusta vagyok, nagyjából erre és a szarkazmusra épül a jellemem. I'm not sarcastic, I'm just intelligent beyond your understanding, you know. Na, szóval, hoztam is valamiféle friss-szerűséget.
Először is, feltöltöttem öt dalszövegfordítást a meglévő harmincnégy mellé:

Akon

• Sorry, blame it on me

Amy Studt

• Just a little girl

Ana Johnsson

• We are

Andrew WK

• Ready to die

Bree Sharp

• Cheap and evil girl

Aztán, mivel összesen 547 betűtípus van a gépemen, gondoltam, lassanként elkezdem felpakolni őket.. Na, nem az összeset, hiszen belőle egy csomó nem is az enyém, hanem a húgomé, és nem tetszik, meg persze vannak alap-típusok, amikből nem értem, miért van hatvanmillió, de még így is, rengeteg van. Annyi, hogy ha grafikázásba kezdek, akkor két óra csak azzal megy el, hogy eldöntsem, vajon milyen betűtípust is használjak.

A képek alatti linkekre kattintva letölthetitek őket - ne ijedjetek meg, hogy harminckilencezer számból állnak - a GporTár-ra töltöttem fel őket, de ha telepítitek a gépre, akkor kiadja az eredeti nevüket.

Linkek: Simon Script, Drop Your Anchor (vigyázzatok, ennél az egészet nagybetűvel kell írnotok, különben nem működik), Easy Rider, Skinny Black

Linkek: Woodcutter Hand Light, Eternal Call, Feather Graphy, True Lies

Linkek: Beautiful ES, Fortuna Dot, Impact Label, Zanerian Two

Linkek: Bebas Neue, 5th Grade Cursive, Jackie O', Barrio

Majd ha este visszajövök a géphez, elrendezem a grafika modult is, és akkor behelyezem ezeket oda. Valószínűleg este hozok még, mert lusta vagyok, ezt a frisst pedig elég könnyű összehozni, esetleg még háttereket vagy ilyesmiket... Nem tudom, meglátjuk, mihez lesz kedvem. Ja, és persze majd hozom az első fejezetet is végre! (edit: úgy döntöttem, kedden vagy szerdán hozom, és akkor nagyobb lélegzetvételű lesz, rendes fejezet hosszú, nem csak kicsi bejegyzés) Valamint tervezem a szereplők felrakását, mármint képeket arról, hogy én hogyan képzelem el őket... Persze, van, aki szereti maga kitalálni, de olyan is, aki inkább a szerző elképzeléseire hagyatkozik, szóval... :)

Megyek újra megnézni a Sherlock harmadik évadát - még olyan sok van vissza egy következőig!